Lőrincz P. Gabriella: alázat

az elhullott dolgokat

fölszedni oly nehéz

nem az utánanyúlás

nem

a lehajlás nem

sikerül

Lőrincz P. Gabriella: Párbeszéd

-  Anya! Te voltál gyerek?

-  Voltam.

-  És fájt, amikor felnőttél?

-  Nem. Most fáj.

-  És meg fogsz halni?

-  Meg.

-  Mikor?

-  Isten tudja.

-  És az fájni fog?

-  Akkor nem. Az is most fáj.

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól 

a fa az űrbe szimatol, 

a csend törékeny és üres, 

a rét határokat keres.  

Riadtan elszorul szived, 

az út lapulva elsiet, 

a rózsatő is ideges 

mosollyal önmagába les:  

távoli, kétes tájakon 

készülődik a fájdalom

Kányádi Sándor: Őszike

            M.-nek

fehérpillájú parázs 

föllobbanni kész 

tűzből 

nézek én is szűkrehúzott-szemű 

szigorodó éjszakába: 

téged kereslek 

minden csillagon   

1973

Kányádi Sándor: Mert félek

                hogy valaki egyszer 

elzárja majd a forrást 

a forrásból kicsurgó csermelyt 

elzárja mint a csapot 

puszta megszokásból elzárja 

és lassacskán kiapadnak a folyók 

kiszáradnak a tengerek 

és elszáll zörögve az ég   

1972

Tarasz Sevcsenko: Szolgálólány, kicsiny, szelíd

Szolgálólány, kicsiny, szelíd, 

sört hoz a részegeknek. 

Lehet-e, hogy a tisztaság 

szolgál a szörnyetegnek ?   

Mért jár mezítláb az erény, 

a mocsok meg cipőben? 

Hány fonákság van, Istenem, 

mérhetetlen erődben!   

Weöres Sándor fordítása   

Roland Jooris: Yardbird

1

szeretném azt az esti  

rigót kertemben egy  

ágra ültetni valami  

költeményben, de miért is  

tenném, végtére  

ott ül,  

ahol ülnie kell: egy  

versben odakinn.     

2  

köszönöm, az egyszerű  

taps elég lesz,  

így hárította yardbird  

charlie a hangos ovációt  

el     

és az a rigó is  

kertemben egy  

elragadó szóló után  

megelégszik némi  

zsongással     

már a tenyér halk összeütésére is  

röppen a sötétbe  

fel     

Gera Judit fordítása

Kányádi Sándor: A fák és a vének

1 

Megvénültek, akár az őszi fák, 

s nincs egy levélnyi remény 

a tavaszra. 

Indulnának, de az őszi fény 

padon marasztja.  

2  

Irigy sóhajjal néznek 

a sétáló után a fák, 

pedig azok csak csoszognak szegények; 

hány tavaszt adnának érte, ha legalább 

bár egyet léphetnének.  

3  

Lefelé néz a fa, 

s alóla egy öreg föl a fára. 

És milyen egyformán remeg 

a kéz a térden 

s a lehajló fa lombtalan ága.  

4  

- Könnyű neki - mondja a vénember -, 

sohasem fáradt, 

nincsen szüksége botra. 

- Könnyű neki - mondja az öreg fa -, 

botja is van, ha meg elfárad, 

leül egy padra.  

1964

A nap gondolata

Minden kegyelem!

Hans Lodeizen: Figyelj: mikor még vele...

figyelj:

mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.

mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,

de,
az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert velementem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam

Gera Judit fordítása

Judith Herzberg: És hogy esett-e itt a hó?

Első hó. Igen, az első hó, 

de ki veszi észre az utolsó, 

az utolsó hóembert, ahogy 

a lába olvad, ki figyel rá?   

A fájdalommal is így van ez. 

Érzed az irgalmatlan 

kezdetet, de múltát csak 

akkor érzed mikor már nem érzed.  

Gera Judit fordítása

Judith Herzberg: Álom az álomban

Álmomban itthon voltál drága 

belibbentél a kertből, én aludtam, 

fülemben madárdal orromba orgonaillat kúszott, 

te az ágyam mellett a fejemnél 

a rádió gombját csavartad. 

Minden állomás csodálatosan 

érdekfeszítő részletet sugárzott. 

Azt is álmodtam hogy azt álmodtam 

hogy a konyhában álltam 

és a konyhapultot pozdorjává zúztam - 

márvány darabok. Mindkét kezembe 

egy-egy szilánkot fogtam, mert arra gondoltam 

ez talán álom, és két kezemet lassan 

összehoztam, hogy halljam a márvány 

sikolyát, de nem sikoltott. 

Boldog voltam hogy itthon vagy; 

elmondhattam az álmomat. Igen, mondtad, 

ezt teszi az álom, valamit érzel a kezedben 

ami nincs is ott, ez közismert. 

Akkor a telefon megszólalt. Milyen jó, gondoltam 

hogy itthon vagy, egy kicsit még alhatok. 

Te majd felveszed. Hallottam hangodat. 

Csengett, csak csengett míg fel nem ébredtem 

rohantam. A halál miatti bánatot ismerik. 

A válás bánata nem számít. És a 

halottak nem tudják hiányuk mekkora.  

Gera Judit fordítása

Csontos Márta: Feedback az Édenből

"Vagyok, aki vagyok", mondá az Úr, 

csak Te, aki emberré lettél általam, 

szárnyad önkézzel letörve próbálsz 

repülni a tiltott zóna fölött, s nem veszed 

észre, a győzelem adrenalin szelete 

ajkadon méregbe mártott szivacs. 

Te az utolsó cseppig véredig 

védelmezed megszerzett függetlenséged, 

s a magadból kiszakított Jó anyagából 

megformálsz engem az n-edik hatványra 

emelt tökéletesség talizmánjaként. 

S bár a Te csodálatra méltó verziód 

vagyok a templomi csend ostyájában, 

nem tudod lenyelni a végeredményt 

eltaszít magától arcodból faragott 

arcom szennyezettsége. 

Mindent egy lapra tettél fel, 

nincs számodra B-terv, csak apológia 

nincs új szárnyakat növesztő kapcsolatod, 

csak a szabályokba gyömöszölt törvények 

szörnyetege néz szembe veled. 

Hiába mondod fel a leckét hibátlanul, 

te nem lehetsz hozzám hasonló, 

én nem lehetek antropomorf csoda.

Erdei-Szabó István: Tétova, félszeg könyörgés

Uram, add vissza könnyeinket! 

Mi lesz velünk, ha már sírni is elfelejtünk, 

ha arcunkon, mint fán a héj, 

megkérgesül a fájdalom?! 

Add, hogy a bánat szoknyája alól 

is az öröm napsugaras tájaira 

láthassunk, 

hogy lábaink alá visszatévedjenek 

elkóborolt messzeségeink! 

Uram, adj fölibénk másik eget, 

mert bűneink átvállalt 

súlya alatt immár a 

Magyarok Istene is roskadozik! 

Uram, adj engesztelődést 

szomorú, márványló szíveinknek, 

hogy tétova, suta mozdulataink nyomán 

ne maradjon hátra hiábavaló harag utánunk! Ámen.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.  

A végtelen falban legyek egy tégla, 

Lépcső, min felhalad valaki más, 

Ekevas, mely mélyen a földbe ás, 

Ám a kalász nem az ő érdeme. 

Legyek a szél, mely hordja a magot, 

De szirmát ki nem bontja a virágnak, 

S az emberek, mikor a mezőn járnak, 

A virágban hadd gyönyörködjenek. 

Legyek a kendő, mely könnyet töröl, 

Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. 

A kéz legyek, mely váltig simogat, 

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. 

Legyek a fáradt pillákon az álom. 

Legyek a délibáb, mely megjelen 

És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, 

Legyek a délibáb a rónaságon. 

Legyek a vén föld fekete szívéből 

Egy mély sóhajtás fel a magas égig, 

Legyek a drót, min üzenet megy végig 

És cseréljenek ki, ha elszakadtam. 

Sok lélek alatt legyek a tutaj, 

Egyszerű, durván összerótt ladik, 

Mit tengerbe visznek mély folyók.  

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, 

Míg le nem teszi a művész a vonót.