"Gyakran kérdezik az emberek: miért van annyi gyűlölködés, nélkülözés, háború
ezen a világon? Miért történhet ilyesmi, amiről itt is olvastunk, hogy valaki
vérfürdőt rendez, népirtást rendez, hogy egy torony vagy bármi más rádől
ártatlan emberekre, s azok elpusztulnak? Aztán élesedik a hang, és így változik a
kérdés: miért engedi az Isten, hogy annyian éhezzenek ezen a világon, hogy gyermekek betegen szülessenek, hogy olyan sok tragédia és természeti katasztrófa
történjék? Miért lehetséges, hogy tizennégy évesek különös kegyetlenséggel
megölik a kortársukat, hogy egy nagy folyóból minden életet ki lehet pusztítani,
hogy emberek százai veszítik életüket folyamatosan a csodálatos technika
és a büszke tudomány világában repülőgép szerencsétlenségekben, hogy élő csecsemőket találnak kukában és WC-ben?
Hol van Isten, amikor ilyenek történnek? Miért nézi, vagy miért engedi? Vagy bizonyos helyzetekben Ő is tehetetlen? Vagy talán nincs is? Mit tanít a Szentírás erről?
Három bibliai igazságot szeretnék ma elmondani, és megérkezünk majd Jézus
Krisztus most hallott szavaihoz.
1. Az első: aki ilyeneket kérdez, az nem ismeri Istent. Mert e mögött a kérdés
mögött nem ártatlan kételkedés van, hanem tudatlanság. Ezek az emberek önmagukhoz
hasonlónak képzelik el Istent, és ezért megpróbálják Őt felelősségre vonni. Ilyen Isten pedig nincs, akit mi felelősségre vonhatunk. A magát kijelentő, a valóban létező, az egyedül élő, mindenható Istent az ember soha nem ültetheti a vádlottak padjára, és nem kezdhet el ítélkezni felette. Mihelyt ezt megkísérli, azonnal ő válik vádlottá, rajta kér számon Isten sok mindent, és őt ítéli el az Ő igazsága szerint.
A valóban létező Isten, aki nem a mi fantáziánk szüleménye, ennek a világnak teljhatalmú, szuverén ura, aki mindent úgy cselekszik, ahogyan jónak látja, és Ő mindig mindent jól cselekszik, mert mindent az Ő legkedvesebb teremtményének, az embernek a javára tesz. S minél jobban megismeri Őt valaki, annál világosabban látja ezt, s annál jobban meg lesz győződve erről.
Egy sokat szenvedett ember, akinek az imádságából most énekeltünk néhány
mondatot, nagy erővel tett bizonyságot erről.
Wilhelm Busch a német igehirdető írja le egy helyen, hogy a két háború közti
viharos években becseppent egyszer egy gyűlésre. Kicsit elkésett, már elkezdődött
a gyűlés. Az előadó felismerte őt, és megszakítva előadását, lecsapott rá.
Íme, itt egy pap. Na, jöjjön csak ide előre!
Maga nyilván azt hiszi: van Isten. Hát, ha van, akkor nekem is meg kell
majd állnom előtte. És ha én megállok előtte, akkor jól beolvasok neki, és megkérdezem tőle: hol voltál te, amikor ez meg ez — és sorolta a szörnyűségeket —
történt a földön. Nem kellesz nekünk, menj el innen!
Mire Wilhelm Busch azt mondta: teljesen egyetértek. Ennek az istennek én is ezt mondanám. Csakhogy annak az Istennek, aki valóban létezik, ilyet nem lehet mondani. Mert ha maga megáll majd ez előtt az Isten előtt, akkor torkán akad a szó, és lehet, hogy Ő mondja magának: menj el innen! Döbbent csend lett a teremben.
Nos, az az Isten, akin mi számon kérhetünk bármit, akit mi felelősségre vonhatunk, az nem létezik. Az az Isten, aki valóban létezik, aki magát nekünk kijelenti, akit Jézus Krisztusban megismerhetünk, egészen más. És amikor valaki valóban megismeri ezt a valóban létező Istent, akkor nem ilyen kérdéseket tesz fel neki.
E mögött a kérdéssor mögött tehát hamis istenképzet van, ami nem felel meg a valóságnak. Márpedig nem Isten igazodik a mi elképzeléseinkhez, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk az Ő valóságához. Ez azonban még nem válasz az előbb feltett kérdésekre.
2. Miért történik ilyen sok szörnyűség ezen a világon, ha egyszer Isten jó,
és állítólag Ő jónak teremtette a világot?
Akkor jutunk közelebb a helyes válaszhoz, ha megkérdezzük: mióta történnek ezek a szörnyűségek a világon?
Hol kezdődött el ezeknek a sora? A Szentírás szól arról, hogy nem így volt kezdetben. A teremtő Isten kezéből kikerült világban tökéletes harmónia volt, és jellemezte azt a világot ez a három B-betűs szó, amiről nem olyan régen hallottunk
itt egy igehirdetést: békesség, biztonság, bőség volt. Ma éppen ez a három hiányzik leginkább a személyes életünkből is, a családból is, meg a nemzetközi színttérről is.
Isten ezt a gyönyörű világot az emberre bízta, akinek szabadságot ajándékozott. Az ember azonban visszaélt a szabadságával, szembeszállt teremtő Istenével és ő maga akart istenné válni. Ezzel mintegy felhúzott egy zsilipet, és reánk zúdult az önzés, a gyűlölködés, a kegyetlenség, és ennek következtében a nélkülözés, a betegségek, a könny, a vér, a gyász, a halál és a sokféle tragédia. Ezzel kezdődött a dolog, és mi már ebbe a világba születünk bele. Ez a világ nem tud másmilyen lenni. Isten nélkül az ember képtelen igazán szeretni. Csak félni tud és gyűlölködni, és emiatt sokféleképpen ölni. Nem Isten vert meg minket ezekkel a szörnyűségekkel, s főleg nem Ő tervezte ilyennek az életünket. Ő megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy szabadon dönthessen mellette vagy vele szemben.
Olyan félelmesen erőteljes az az ige az Ószövetségben, Isten ezt mondja az embernek: „Eléd adtam az életet és a halált, válaszd azért az életet.” Az ember a halált választotta. Vagy amikor az édenkertben azt mondta:„Erről az egyetlen fáról ne egyél, ha mégis eszel, meghalsz” és itt a halál az Istentől való elszakadást jelentette. Az ember mégis evett, és most fel van háborodva, hogy beengedte a világba a halált, annak mindenféle velejárójával együtt. Pedig csupán annyi történt: érvényesült egy törvény. A bűn törvénye ugyanolyan, mint a nehézkedés törvénye. A sok baj nem Istennek a büntetése, Isten verése, hanem a mi lázadásunk következménye.
Mint ahogy ha kilép valaki a nyolcadik emeleti ablakon az utcára, akkor lezuhan
és összetöri magát. Ez nem Isten verése, ez egy törvénynek az érvényesülése,
amely törvényt előre ismerhetett, még ha nem járt volna is iskolába, akkor
is tapasztalhatta, hogy a tárgyak lefelé esnek valami miatt. Ez a törvény reá is érvényes, ha mégis kilép. Azt hitte, hogy őreá nem érvényes, vagy ebben az esetben nem érvényesül? Nem lehet mást felelősségre vonni, mint őt magát.
Ha szülők gondosan kioktatják gyermekeiket: ne menjetek ki a házból, mert
veszély leselkedik rátok (és Jugoszláviában a közelmúltban sokszor volt erre
példa, mert mindenütt akna lehet), és ha a szülők távollétében a gyerekek mégis
megszöknek és kipróbálják, hogy hátha nincs akna, és felrobbannak, — nehéz a
szülőt felelősségre vonni. Bezárhatta volna a gyerekeket, Isten azonban nem olyan
atya, aki kényszert alkalmaz velünk szemben.
A tékozló fiú rettenetes nehéz helyzetbe került. Sok nyomorúságon kellett átmennie, az éhhalál szélén volt — ezt ő maga mondja. S ki volt ennek az oka? Nem az apja zavarta el otthonról. Ő akart elmenni, mégpedig minél messzebb. Ez volt az „értelmes” célkitűzése: minél messzebb otthonról. Elmehetett — és most ki az oka, hogy majdnem éhen hal? Az apja, vagy az ottani idegenek? A haverjai, akik csak addig voltak mellette, amíg fizette az italt? Ő maga az oka. Ki akart elmenni otthonról?
Igen ám, de az apja útját állhatta volna! Ad neki két nagy pofont és azt mondja: fiam, nem mész sehova, itthon maradsz, mert itt jó neked. Csakhogy Isten nem pofozkodik, és azt akarja, hogy mi önként válasszuk Őt. Vagy, ha nem, akkor érvényesül egy másik törvény: nélküle lejtőre lép az ember, és lejtőn a tárgyak egyenletesen gyorsulva lefelé mozognak, s a végén elpusztul az Isten nélküli állapot kiteljesedésében, a kárhozatban.
Amit azonban megfigyelhetünk éppen a tékozló fiú példázatában, hogy noha ő csinálta magának a bajt, mint ahogy az egész emberiség is, noha ő hagyta ott az Atyát, ahol életlehetősége volt, mégis az Atya szeretete utána nyúl. Oda is elkíséri, ahova nélküle megy, és olyan erős a vonzása, hogy hazahozza onnan, mielőtt még elpusztulna.
3. Itt szólal meg a harmadik gondolat, amit már Jézus mond a felolvasott igében, és ami nagy örömhír: Noha mindazt a temérdek bajt, ami miatt szenvedünk, magunk okoztuk magunknak, Isten mégsem hagyott magunkra minket. Nem mondja azt, amit mi szoktunk olykor közönségesen egymás fejéhez vágni, hogy: amit főztél, edd meg, — hanem kegyelmesen utánunk nyúlt. Jézus Krisztusban ide eljött a bajok közé, hogy innen minket kiszabadítson, és lehetőséget adjon arra, hogy újra hazatérjünk. És ebben az Ő hívogató munkájában felhasználja még ezeket a bajokat is.
Egyebek közt ez is mutatja az Ő hatalmát. Ő ura maradt annak a helyzetnek is, amit nem Ő akart, hogy előálljon. Amit a lázadásunk teremtett. Ő így is Úr e fölött a világ fölött. Megtörténhet sok gonoszság, de Ő még a gonoszt is javukra tudja fordítani azoknak, akik Őbenne bíznak, és neki engednek.
A pásztorok azért használnak kutyákat, hogy ha egy bárány vagy tehén elkóborol a csordától, a nyájtól — és főleg a bárányok egyáltalán nem tudnak tájékozódni, szinte biztos, hogy elpusztulna, — akkor visszaterelje a nyájba a bárány érdekében. Ezek a kis tűhegyes fogú pulik néha bele is eresztik a fogukat az állatnak a hátsó lábába. Nem azért, hogy megsebesítsék, vagy ijesztgessék, hanem hogy megmentsék attól, hogy elvesszen és bajba kerüljön. A nehézségek, bajok, tragédiák Isten kezében kezében ilyen terelő kutyákká válhatnak. Fel tudja használni még ezeket is a mi javunkra.
Jézus itt erről beszél, amikor ilyen furcsa módon értékeli ezt a két tragédiát. Jönnek hozzá felháborodva emberek, amikor egyszer Jeruzsálemben volt, és elmondják, hogy egy galileai csoport összeütközésbe került a római helyőrséggel. Pilátus erre vérfürdőt rendezett, a vérüket az áldozataik vérével elegyítette. Mi ennek a magyarázata?
Ezek az emberek gonoszabbak voltak a többinél? Isten csapása sújtotta őket valami miatt? Vagy miért engedi Isten, hogy ilyen Pilátusok diktátorkodjanak, és kegyetlenül vért ontsanak? És mi Jézus válasza? „Mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” Az ember egyelőre nem érti. Hol itt az összefüggés, és mennyiben válasz ez a feltett kérdésre?
Azután Jézus folytatja, és azt mondja: Vagy mit gondoltok, amikor a múltkor
Siloámban ledőlt az a torony, tizennyolc embert maga alá temetett és ott lelték
halálukat, azok gonoszabbak voltak a többinél, vagy ez Isten csapása volt?
„Nem! Sőt, mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek
el.”
Nem Isten akarja, hogy ilyen szörnyűségek történjenek. Az ember Isten nélkül csak ilyen világot tud teremteni. Isten szeretete azonban abban áll, hogy mint egy vészcsengőt, még ezeket a tragédiákat is felhasználja arra, hogy ha a szép szóra nem ébredünk fel halálos álmunkból, hátha felráz egy-egy tragédia, egy-egy katasztrófa. És ha nem ráz fel, akkor egyszer eljön az életünkben az a pillanat, amikor mi is ugyanúgy pusztulunk el.
Jézus tehát nem magyarázza meg az ilyen nyomorúságok okát, hanem rámutat ezeknek a céljára. Nem mentegeti Istent, de figyelmezteti az Isten nélkül élő embert, aki ezeket a szörnyűségeket okozza. Ha valaki erre a figyelmeztetésre odafigyel, az ébresztésre felébred, akkor fokozatosan eljut a helyes Isten-ismeretre, és helyesen fogja tudni értékelni még ezeket a szörnyűségeket is.
Egy lelkipásztor egy munkásgyülekezetben szolgált, ahol az egyik üzemben súlyos baleset történt. Egy szép szál erős férfire úgy zuhant rá valami súly,
hogy eltörött a gerince, s megbénult. Amikor meglátogatta a lelkész, rettenetes káromkodásokba tört ki az az ember. Elzavarta őt durván magától. Hol volt a maga
Istene, amikor velem ez történt…?
Aztán voltak ott élő hitű munkások is, akik hűségesen látogatták ezt a megnyomorodott társukat, és lassan Jézushoz vezették őt. Ez az ember átadta a szívét az Úr Jézusnak, és békességet talált. Amikor ilyen állapotban meglátogatta a lelkész, éppen kint ült az udvaron a házuk előtt. Leült mellé a lépcsőre, és a beteg azonnal beszélni kezdett: úgy érzem, nem sokáig leszek már ezen a földön. Bizonyos vagyok abban, hogy az én Uram Jézus Krisztus, aki nekem bocsánatot adott minden bűnömre, vár engem az atyai házban. És ha én meglátom majd Őt, leborulok előtte, és megköszönöm, hogy eltörte a gerincemet. A lelkész óhatatlanul felszisszent, és megkérdezte: mit köszön meg neki? És akkor ő megismételte. Mert jobb nekem törött gerinccel bemenni a mennyországba, mint egészségesen mentem volna a pokolba.
Ide is el lehet jutni. Nem azért hálás, hogy ilyen baleset érte, hanem azért hálás, amire ezzel is figyelmeztette őt az ő Megváltója. Őt, aki egyébként a halk szóra teljesen süket és érzéketlen volt, de ez a kemény vészcsengő felriasztotta a halálos álmából. Hol van ez a megdöbbentő mondat: „hálát adok majd neki azért, hogy eltörte a gerincemet” onnan, hogy: „milyen Isten az, aki ezt megengedi, vagy aki ezt teszi velünk, emberekkel?” Ez utóbbi mögött nincs igazi Isten-ismeret.
Aki ezt a furcsa mondatot, hitvallást el tudja mondani, az már tudja, hogy kicsoda Isten. Az megismerte a Jézus Krisztusban hozzánk lehajló Istent. Az megismerte azt a Jézust, aki eljött utánunk, kitette magát minden nyomorúságnak, ami miatt szenvedünk. A mienknél öszszehasonlíthatatlanul szörnyűbb szenvedést viselt el a kereszten, hiszen mindannyiunk minden bűnének az ítéletét magára vette. Mi ezt el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett ez egy bűntelennek, aki soha bűnt nem cselekedett. Ő aztán igazán szenvedő volt. Azért, hogy amíg ebben az Istentől elfordult világban élünk, már itt is másként tudjuk hordozni a szenvedéseinket, és azok Istenhez vigyenek közelebb, és figyelmeztessenek sok fontos dologra. Meg azért is, hogy visszakerülhessünk az atyai házba, ahol az jellemző, amit a Jelenések könyvében így olvasunk: Letöröl az Isten az ő szemükről minden könnyet. Ahol nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, megaláztatás, nélkülözés, gyűlölködés, betegség, ahol az Isten tölt be mindent teljesen.
Addig pedig bűnbánattal tudomásul vesszük, hogy a magunk lázadása miatt ebben a világban sok szörnyűség történik. Fontos, hogy miattunk ne történjék,hogy mi ne okozzunk egymásnak véletlenül se szenvedést. De így is lesz részünk sok szenvedésben, meg tehetetlenül kell néznünk sokszor mások szenvedését. Isten azt a feladatot adta nekünk, hogy enyhítsük a kínokat, töröljük a könynyeket már itt is, — akkor is, ha tudjuk, hogy újabb és újabb könny fog fakadni azután is, ha letöröltük, mert ennyire tönkretettük ezt a világot.
Aki azonban tudja, hogy ki van az események mögött, hogy ki maradt ennek a világnak az ura, hogy ki az, aki mérhetetlenül szereti ezt a saját maga miatt szenvedő világot is, az másként szenved, másként tud könnyet törölni. Az túllát mindezen, és nem valami olcsó vigasz számára a mennyország, hogy majd egyszer mindez nem lesz…, hanem ez valóságos tartást, reménységet, békességet ad az embernek már most. Nemcsak ez a tudat, hogy majd egyszer eljön az, amikor mindez a rossz nem lesz, hanem az, hogy itt már együtt járhatunk azzal a Jézus Krisztussal, akit majd egyszer valóban úgy — ahogy ez a munkás mondta — színről színre megláthatunk, és megköszönhetjük neki még azt is, amivel talán kemény kézzel figyelmeztetett.
Jézus szavai szerint mindennek a gyökere a helyes Isten-ismeret. Azt az Istent kell egyre pontosabban megismernünk, aki valóban van, aki létezik, aki szeret minket, és aki megismerhető. Aki kijelenti magát a Szentírásban, aki egészen közel hajolt hozzánk Jézusban. Jézus mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát.” A helyes Isten-ismeretből helyes értékítéletek születnek majd. A helyes értékelés pedig megtanítja az embert másként hordozni a terheit, és hordozni sokszor még mások terhét is.
Gondolkozzunk ezeken a talán meglepő bibliai gondolatokon. Olvassuk el otthon még egyszer figyelmesen ezt a néhány verset is a Lukács 13-ból. És ha egyet lapozunk, ott kezdődik a Lukács 15, és a tékozló fiú példázatát ebből a szempontból végigolvashatnánk ma délután. Valóban, ki az oka annak, hogy az a gyerek majdnem éhen halt. Ki okozta ezt, az apja? Vagy mégis ő? És mégis az apja adott rá megoldást?
Engedjük, hogy kibontsa Isten Szentlelke ezeket az igéket. És ha szükséges valami korrekciót végrehajtani a gondolkozásunkon, engedjük, hogy Isten Lelke tanítson minket ebben a kényes kérdéskörben is igeszerűen gondolkozni."
Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet
Prédikációk
.jpg)
