Esad Bayram: Visszhangok

Leszálltál a tengerfenékre,

Felugrottál a holdra,

A házadba gyűjtötted az egész világot,

Mégis éjjel-nappal csak zokogsz.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Bízzunk a test köznapi életében

Mire szájamra jut mire szájadra jut
Elnyomorodik
megromlik a szó
Behabzsolta a száj a test tudását
Folytonos félreértések között botorgunk
Nincs jobb beszéd?
Bölcsebb ha hallgatunk:
nem kavarunk keserűséget

Nekem elég hogy vagy
Legyen neked is elég hogy vagyok
És mert az ölelés is
csak darabos kiáltás
benne se bízzunk egymagában
Hanem bízzunk a test
köznapi életében
mely szürke semmiségek
gyönyörű orgonáján
zengi ki a szerelmet.  

Garai Gábor: Négysoros

Nézd, a gondnak van atyjafia-gondja,

s a nagyobb gond a kisebbet kioltja.

Látod, az öröm erre képtelen:

pótolhatatlan és testvértelen.

Szabolcsi Erzsébet: Este

Valami bíbort szórt az este
a lassan úszó fellegekre.
Valami kósza szellő lebben
ebben a fáradt, álmos estben.
Valami furcsa fájó dallam
suhan felettem lágyan, halkan.
Valami bánat sír az égen,
s lehull a nap a vérző éjben.

Zbigniew Herbert: Addios

Még itt vagy, de indulásra készen,
a tárgyak körvonalai halványulnak, nincs már szükség rájuk,
nevetséges, mily fontosak voltak
még az imént.
Mi mennyországunk volt, az ágy is
alig látható négyszög.
Elsőnek a tárgyak tűnnek el,
könnyen vagyunk közömbösek irántuk.
Még jelenléted jelzi a hangod,
bár idegenül cseng már, vágyam száll feléd
az utolsó főhajtásig, ami azt jelenti, tőlem elmész

ö r ö k r e.

Dabi István fordítása

Zsigmond Géza: Csend

A csend

hangokból

született,

mint

tükörképből

a tárgy:

magára ismer

az, aki hallgat.

Jan Walkusz: Ajándék

Neked adom
soha
meg nem írt
versemből
a szavakat
és...
a könnyekkel hullatott
virágokat
az esteli ködöt
amit                                  
utolsó
sugarával
becézett
a tegnapi nap

neked adom
az álmatlan
éjjel
az égről
lelopott
csillagfényt

- neked -
tartogatom
emlékezetemben
a villámtól
reszkető
fák zokogását
és a kősírok
közé bújt
hófehér
lucerna
illatát

- sok mindent -
adok még neked
szavaidért:
- Te az enyém vagy!

Zeno Ghiţulescu: Az ismeretlen szél monológja

A szél vagyok, melynek éntudata nincsen
a világ kezdetétől; ki véletlenül fedem fel
magam, anélkül hogy tudnám:
mi is voltam, s mivé leszek. A lényem
hasonlít egy eltűnt könyvtárból vissza-
szálló szavak árnyékaihoz,
s a fák füzéhez, mik maguk feláldozták,
hogy megjelenjék a legenda.
Nem adatott meg nékem a dicsőség s a dicsfény öröme;
dolgok urává sem koronáztak;
gyalázat oszlopává sem avattak,
jóllehet többször is szemtanúja voltam,
hogy fedte el a homok a törvényszegéseket, a házakon
virrasztva, melyek alól a sötétség faunája terjedt
Örökös névtelenként, mint a kóbor fűszál
– amely kiirthatatlan; használt gondolatként
– anélkül, hogy tudnánk, kié volt először –, közel maradok
mégis az emberhez: álmok, remények nem látott testvéréhez.
... Én szikkasztottam meg a vérét a templomlépcsőkön,
mikor Cézárt megölték,
és a viharzó zúgást tengerig sodortam;
és bátorítottam a könny lázadását
és a száraz ág letörését,
felfedezve a puszták kincseit
évszázados sötétség múltán; én segítettem,
hogy halhatatlan rögre hulljon az erők birodalma,
vágyván örökké más-más lénnyé lenni.

Tóth István fordítása

...

Hiányzol...

Áprily Lajos: Sötétben

Maradjunk így, gyertyát se végy elő  

legyen sötétség, lelkem így pihen.

Olyan rejtő és olyan ölelő -

talán anyám testében volt ilyen.

Simek Valéria: Összetartozás

Ezt a felbonthatatlan kötődést
a nyelvhez, szóhoz, szülőföldhöz,
ezt a belső tartományt magamba
rejtem. Éget a hallgatás, mégis
szétkiáltom; összetartozunk.
Minden papírnál, okmánynál
hitelesebb földed útnak indító
szava. Beszél hozzám a néma
föld, s a szélben akác illata
hömpölyög hozzám.
Szülői ház, anyám dajkáló
dala az ölelésre tárt nappalokban,
éjszakákban.
Idő verte arcod látom,
ahogy a Nap utolsó sugár-
ecsetjével festegeti, szépítgeti
dombjaid. Nyárnak, réginek
kísértése zúgatja szívemet,
kilobbanok múltadért.
A hegytetőn mondom, kiáltom:
„Gyönyörű vagy Bakony!"
Összetartozunk, mint a völgy
az ölében dajkált kuncogó
patakkal.

Remény

Simek Valéria: Forrástája

Az otthon külön kis égtája
borul fölénk. Időnként
látószöget vagy sorsot cserélek
Veled. Húszéves szemeddel
biztosan többet látnék,
valami mást, az előéletemet.
Anyám, emlékeid sehol sem
találom.
Omladozó falak, síró ablaktáblák…
A kertből cselédlány jön elő,
kötényéből almák, körték
gurulnak szerteszét az asztalon…
Összehúzott szemöldököd alól
elkérném egy pillanatra azt a
távcsövet, hogy azt nézzem,
amit Te láthatsz egyedül.
Sorsod felszín alatti áramlásai –
az időnek mélyén –, közös
forrástájakat érintenek.
Hallgatjuk a láthatatlan
bogárvilág egyhangú zümmögését,
majd imádságos arccal ejted
le fejed az Úr előtt.

Márai Sándor: Anya

Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Pilinszky János: Anyám

Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!