2017. augusztus 9., szerda

Szekeres Mária: 2015. 06. 06.









Fák lombjában fürdetem szemem.
Sejtjeik életem üzenete, zöld, zöld,
zöld lombrobbanás.
Agyam hiába fogná be látszólag
mindenséged, Uram. Semmittudásom
nyugszik el Arcodon, és a csönd árad
gondolataimon alázatod és szerelmed
előtt. Mert önös valónk a napok viharában
tépázná szentséged köntösét, de önakaratunk
kemény sziklája előled nem menedék.
Bármit tudunk, csak titkos levélsusogás,
és erőnk ha nem Benned való, ellened
konok árulás. Harc ez és kínzó mindent
akarás, majd szelídülő semmittudás
a fák ölelő karjai alatt, gazdag teremtés
tobzódás a világ vajúdó harcai között.

Szekeres Mária: Őrzöm…

Őrzöm a pillanat rejtett magját, a titkot,
mi meg nem osztható,
az Égen kóborló gondolatok boldog
hazatérését
Hozzád,
Mindenütt Jelenvaló!
Az élet
útjaim közül kiúszna,
az idő
meg nem fogható,
de teremt és őriz szavad
és Benned élek,
Mindenható!
A jövő csapkodó vitorlavászon,
szárnyán szélben
viharló egünk,
de kezedben,
a pillanat mutatja,
biztos kikötőbe
érkezünk.
A halál sem rémít többé –
bármi lesz
és bármi lehet,
mai napomban
érintésed,
Lelked
titkát őrzöm
mint nekem adott
kincsedet.
Őrzöm a pillanat rejtett magját, a titkot,
mi meg nem osztható,
az Égen kóborló gondolatok boldog
hazatérését
Hozzád,
Mindenütt Jelenvaló!

Sebestény-Jáger Orsolya: A darvak




…és elszálltak fölöttünk a darvak is,
messzi titkokat tudó szemekkel,
szálltak szabadon a szürke égen át,
 egy szélfútta decemberi reggel.

 S míg szárnyaltak suhogva a horizonton át,
mint akik csalhatatlan érzik: lehet,
vitte az égbolt szárnyaik vonalát,
én sóvárogva vágytam iránytűjüket.

2017. augusztus 8., kedd

Kovács I. József: Évszak váltás




Elmúltak a zsongó, szép tavaszok,
nyári nap melege a fénnyel,
őszi lombhullással dércsípte-mezők.
Barátkozom a közelgő téllel.

Csontos Márta: Variációk az én témámra

Baleset

Egy kora nyári délután, mikor
a bennem kavargó porrétegen
már nem tudott átsütni a nap,
Isten egy pillanatra elengedte a kezem.

Gyógyulás

Csak árnyékok jártak az ágyam
körül, amikor a mélységből
kibukkant egy arc; látta mennyire fázom,
így óvatosan kezembe simította a Napot.

Felmentés

Ott ülök most a mozdulatok közötti
távolságban, s mire szembesülnék
kifosztottságom valóságával, valami
mindig történik, ami megszünteti bennem
a fenyegetést, s már nincs ellenem bizonyíték.

Perspektíva

Haladékot kaptam odafentről, módosítanom
kell a feladatot. Így elindultam ismét világot
látni, s a Semmi erdejében ütemes mozgással
kúszom fel az ágakon, hogy megtanuljak végre
hintázni Ég és Föld között.

Erdei-Szabó István: A madarak és az ég




Madarak tartják fölöttünk az eget,
fecskék, gólyák, sirályok, ölyvek,
mesterei a zuhanásnak, mérnökei
magasságnak és mélységnek.
Szárnyaik között feszül a kék,
a legyőzhetetlen messzeség.
Mérföldekre húznak délnek,
Afrika tűzmelegébe térnek.
Szemükben végtelen szelídség,
az Idő békéje fénylik, hogy
minden tolluk beleborzong,
amint fölemelik könnyű mutatvánnyal
a földet a végtelen égig.

Erdei-Szabó István: Hát ennyi…

Mindenki mindent lát,
mindenki mindent tud,
ám mégsem rakja össze
a puzzle-t ugyanúgy.
Mindenki mindent ért,
s bár a nagy többség
Istent sért s kisért,
azért a kegyelemmel
meg nem alkudna
soha és semmiképp.
S tudod, áldott barátom,
ha hiányzik az alázat
belőled, már én is belátom,
nincs az a kiút és alku,
és nem tudsz megszabadulni
földi terhedtől, s az égit
válladra venni. Hát ennyi...

2017. augusztus 7., hétfő

Fodor Ákos: Szerelem




ahogy a szél meglebbenti a függönyt:
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés

Ady Endre: Akkor sincsen vége

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.

Fodor Ákos: Kis éji dal












Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért - bár mit se várva -
időzöm, mint rózsa árnya
a falon

Fuchs Éva: Ötvenen túl

Várod-e még, hogy hűvös testével átfonjon az éj,
S mint szűk sikátorban támolygó-tántorgó
csavargó, hazataláljon hozzád, a kéj?
Várod-e még, derengő hajnalon, hogy
csobbanjon a víz,
S csak fűszálak gyónják meg
füledbe, már-már vallomásként súgva
reggeli imájuk,
amíg eléd nem áll, az égen izzó tűzgolyó
és tested-lelked követelve
a végtelenbe repít?
Várod-e még, hogy az angyali alkony
befogja a szád,
S halvány csendben hagyhasd,
hogy mindent elsodró-mélyen
benned izzó Érzések törjenek Rád?
Barátom, mondd csak,
várod-e még?

2017. augusztus 3., csütörtök

Szabolcsi Erzsébet: Haiku




Sosem láttalak. 
Arcod mégis ott ragyog 
szemem tükrében.

*

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Kálnoky László: Alkony












Vérét hullatja már az esti csillag,
egy elhajított labdarózsa robban,
s a barlangokban meggyűlik az illat,
mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,
s megint le a párás vadonba tódul,
ciripelő mezőkre visszanézve
sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…
Hol istenét imádja minden állat,
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

Szabolcsi Erzsébet: Egyedül




Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában...

Szabolcsi Erzsébet: Szólj...




Szólj, ha fellázadt benned a szavak hiánya,
s a lüktető csend elviselhetetlen zúgássá erősödik,
ha ki akarod tépni magad a némán körédszőtt hálóból,
ha megszólalni féltél, s már nem emlékszel hangod színére sem.
Szólj,
s felszakadnak a halk fátyolok,
akkor felreped a csend függönye,
megerednek torkodból az először félve
felbuggyanó szavak, s mint láva, mint kőzuhatag,
mint vízesés megállíthatatlanul patakzik a szavak árja,
felfokozott lázas kiáltássá sűrűsödik,
s belehasít a magányba.