Takács Zsuzsa: A lepke

Mintha a világból futnék ki, olyan volt.
Nyilván a körforgalomban tévedtem el,
próbáltam nyugtatni magamat. Sötétedett,
az autópályán rajtam kívül senki nem járt.
A negyvenhetedik kilométerkőnél egy
lejáratnak kellett volna lennie, de nem volt,
a GPS sem tudott az útról. Rossz érzésem
támadt, a hely, ahol száguldok a kamionnal,
nincs és nem vagyok én sem… A vesztedbe
rohansz, ezzel ijesztgetett anyám, mikor
gyerekkoromban a rozoga biciklin a lejtőn
száguldoztam. …A vesztembe rohanok mondtam
magamban. Valóban, nem láttam táblát,
vagy ha volt is, le volt még takarva.
Kellemetlen, csúszós dara esett… Ha nem érek
időben haza, a feleségem megszül, s én nem
leszek vele most sem… Viharos szél támadt,
erősen fogtam a kormányt. Eszembe jutott
az előző havi fekete fuvar, fogalmam sincs,
mit szállítottam, fegyvert, gondolom, de nem
kívántam tudni a részleteket. Átadtam
a rakományt és fizettek rendesen,
ezzel vége – és többé nem teszem...
Eszembe jutottak még a varangyos békák,
hogy egy nyáron mennyit agyonütöttem,
volt egy véres kövem, azzal. Később keservesen
bántam, bár a békákon ez nem sokat segített.
Isten bocsánatáért könyörögtem, de nem tudom,
megbocsátott-e… A legközelebbi településig
elmegyek, majd ott kérdezősködöm,
döntöttem végül. A szél csillapodott kicsit,
csakhogy az út nem akart véget érni. Hirtelen
fény övezte árnyékot láttam, mintha szárnyai
lettek volna. Félrehúzódtam és kiszálltam,
ám a fura jelenség eltűnt. Alig néhány kilométert
mehettem, amikor feltűnt újra, és szárnyaival
megállj!-t parancsolt. Megrémültem és leszálltam,
de ahogy a kamion elé léptem, szinte elnevettem
magamat ostobaságom miatt. A fényt eltakarva
éjjeli lepke vergődött a reflektor rácsa alatt.
Kiszabadítottam, és útjára bocsátottam.
Csak akkor pillantottam meg a kerekektől
négy-öt méternyire nyíló szakadékot.

Bódás János

" Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,

mert meggyökerezel a félúton!"

Csoóri Sándor: Tűz

Kis dombon áll az Anna-templom,
karcsú, magas a tornya.
Ablakából messzire látni,
egész a zöld Bakonyra.

Egy régi nyáron tűzőr voltam
s fentről lestem a tájra:
nem robban-e ki valahol
mezőtűz lázadása.

Láttam én mindent, csak tüzet nem…
Hanem egy napon mégis
azt hittem, kigyúl a világ
s elégek benne én is.

A templomtövi kertes házban
álmos fák hűse alól
előlépett egy fiatal nő,
nyújtózva, álmatagon.

S megállt az édes ég alatt,
szembe velem s a nappal;
ledobta kék fürdőzőjét
egyetlen mozdulattal,

s minthogyha testi szerelem
aléltatná el éppen:
napozni kezdett meztelen
a fények édenében.

Lehúnyott szemmel napozott
s megadó mellét, combját
égből suhanó nap-tüzek
gyönyörrel körülfolyták.

Kigyúlt az asszony; nagy haja
hulló, fekete láng volt,
csókos nyakán a szerelem
fehér lángokkal lángolt.

Égett az asszony… távcsövem
bűvös körében égett,
egy karnyujtásnyi messziről
éreztem, holttá éget.

Mit bántam volna én, világ,
bágyadt rét, búzatábla,
ha akkor szédültök bele
örvényes, gonosz lángba.

Kamasz szememmel én csak őt,
az égő asszonyt láttam,
s szívem, mint tűzjelző harang,
örjöngött egymagában.

Rácz Sándor: Ne szólj majd!

Ne szólj majd
Ha el akarsz hagyni
Ne szólj
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Ne szólj majd!
Ha menni akarsz
Hát menj el
Köszönnöd sem kell
Csak hallgasd
Az eső hogy kopog

De kérlek
Reggel menj el
És előtte éjjel
Egy utolsó táncra
Még kérj fel
És én tudni fogom
Hogy holnaptól nem leszel

Áttáncoljuk az éjszakát
Dúdolj majd
Dúdold el
Még egyszer
Azt a kedves dalt

És én megígérem neked
Hogy nem kérdezek semmit
Nem kérdezem meg
Hogy miért hagysz itt
Miért hagysz itt
Egyedül az esőben?

Ne szólj majd
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Márai Sándor: Idegen szerető

 Te, ki vagy?
Nehéz selyem vagy és egy ember.
Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz mi marad itt utánad?
Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.

Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem
Hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső
Mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm,
Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma.

Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami
Megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd
A föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel
A szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó
Az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át
Társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen
Ömléssel, tisztán s egyenletesen?

Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!
Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat
Tüzet rakunk most idegen anyagból és táncolunk, de a tűz kialudt.
Sötétedik közöttünk, este lesz és mi ketten élni fogunk tovább
Idegen fák alatt, már nem is látlak és vad madár leszel az álmaimban.

Kormányos Sándor: Végül

                   Szertefoszló álmaimból                    

mi az mi végül megmarad?

Egy halvány illat, s túl azon,

arcod...szemed...a szád...hajad...

Csoóri Sándor: Zápor

Gyerekek visitoznak,
iszkolnak hazafelé.
Mogorva vihar csapkod
feléjük villám-bottal.

Szalad a kotlósunk is
haza a kertek alól;
gömbölyü kiscsibéi
fölsíró sárga gyöngyök.

Zápor jön, bika-mérgű,
fehér tajtékú zápor –
menedékhelyet hajszol
minden ég alatt élő.

Csak apám szánt nyugodtan:
öreg már menekülni –
vakrozsdás ekevasán
habzik is ím a zápor.

Kalapját feltornyozza
s az ökrök oldalához
huzódva nézi, nézi
a vízzé vált világot.

Ökörszag s fényes eső
kavarog körülötte:
mintha a tájba mosva
guggolna mindörökre.

Kántor Péter: A nagymama

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.

Várnai Zseni: Most este van

Most este van, lefekszem

napomra visszanézek,

fáradt vagyok, meleg volt,

a hőség elcsigázott,

sokat futottam, mentem

s a por belepte lelkem,

mint utszéli virágot.

Napomra visszanézek,

beszéltem emberekkel,

azok is megsebeztek,

szavak tüskéjét érzem,

próbálom elfeledni,

poros ruhám levetni

s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,

elfordulok napomtól,

a hold vizébe nézek

s kendőm beléje mártom,

ezüstben elmerítem,

szívemre ráterítem,

borogatom, - ne fájjon.

Lackfi János: Helycsere

Te elmentél s én itt maradtam.
Vagy én mentem s te maradtál?
Ugyanúgy kattognak ízületeim,
mint egykor neked,
ha lépcsőn megyek felfelé.
Ugyanúgy falatozom bicskavégről,
s dobálom magamba az ételt, mint te.
Ugyanúgy libabőrös a nyakam,
mint volt a tiéd,
míg tiéd volt a nyakad,
(most vajon kié?),
emlékszem, hogy irigyeltem,
milyen férfiasnak tűnt.
Ugyanúgy vacakol a térdem,
mint a tiéd, fokozottan ügyelnem kell rá.
Ugyanúgy kisebesedik olykor szájam
a pocsékul mosogatott éttermi poharaktól,
mint a tiéd.
Ugyanúgy bratyizok sorbaálláskor az emberekkel,
ahogyan te szoktad, cinkosan.
Ugyanúgy idézgetek félhangosan,
színészkedve fejből vagy könyvekből,
ahogy tőled hallottam.
Ugyanúgy szégyellős dünnyögésbe vész
gyengédségem,
mint a tiéd.
Ugyanúgy faragok ceruzát, fogpiszkálót,
ahogyan tőled lestem el.
Ugyanúgy felcsattanok ingerülten,
ha barkácsolok, s valami nem jön össze,
ahogy veled is megesett.
Ugyanúgy emlegetem a dolgok
tetves, nyavalyás mindenségét,
ahogy te emlegetted.
Ugyanúgy lobog bennem,
ahogy benned lobogott
az az elpusztíthatatlannak hitt láng,
melyet mohó életösztönnek nevezhetünk,
rajta, kihasítani helyünket a térben,
szolgálni azokat, akiket szeretünk,
küzdeni végkimerülésig,
roskadásig cipelni terheket,
elszöszmötölni szaporátlan aprómunkával,
belefeledkezni tűnődő pillanatokba,
századszorra kezdeni elölről.
Elmentem helyetted,
itt maradtál helyettem.

Rab Zsuzsa: A kezdet szabadsága

Alakja, súlya, mélye nem volt semminek,
és nem tartoztam senkihez és senkinek.
Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad,
és koldusan nem volt halandó gazdagabb:
vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből,
a többi már előbomolt a semmiből.
Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat,
levél szinét, avar szagát, egy gondolat
tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt,
kristály eget fújt tágra a fejem fölött.
S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket:
fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület.
Nem hó esett a kékesfényü éjjeken:
kuszált, ezüstös szálakon a végtelen
röptette, húzta szűk köreinket fölfelé,
s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé.
Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt,
fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt.
Eggyésodort-font végeset és végtelent
húszéves ifjuságom és a képzelet.

Árvai Emil: Gyógyíthatatlan

Csapdából szabadult állat
sebeit nyalogatja.

(Nem tudja, mi az: bocsánat;
nem is foglalkoztatja.)

Egész éjszakát átvonít.

Mindig csapdával álmodik.

Rákos Sándor: A bűnhődés

itt jöttem
valamikor
ezer lábbal
léptem
ezer szemmel
láttam
ezer füllel
hallottam
tízezer kézzel
fogtam
százezer ujjal
tapintottam
erőm
eget ostromolt
most
botladozom
emésztő napod alatt
zsákhordó
aki nehéz súlyt cipel
lábam
megroggyan
vakon
a látásra
süketen
a hallásra
bénán
a fogásra
zsibbadtan
a tapintásra
erőm elpárolgott
emlékeim
lakatként
önmagukba csukódnak
fejem fölött
a nap kialszik –
bűnhődnöm kell
mielõtt az éj fedele
reám csapódna

Kiss Anna: Lefagyott virágok

Repedezett víztartókat választott a néped.
Van ígéret, mehet inni, és szomjan visszatérhet.
Mint lefagyott virágok, a megfagyott remények.
Most alázattal, hittel Uram terád néznek.
Hiszen mi nem világítunk, sajnos nincsen fényünk.
Ha összejövünk is, túl halkan beszélünk.
Te nem hallhatod meg, mert nem szívből jön a fohász.
Imádkozunk mi, de nagyon kevés a "kovász.-
Kevés a kovász és kevés a só is.
Só nélkül megromlik a kevés jó is.
Gyújts világosságot a nép szívében.
Ébreszd fel a nemzetet, ébredjünk fel végre!
Most kezedbe teszem magyar nemzetem.
Akaratod nélkül nem történhet semmi sem.
Ha úgy akarod "Góliát- győz, hogy néped felébredjen.
Nádszál hitem azt suttogja, nem vész el "Dávid- sem.

Magaly Quinones: Elmosolyodsz-e

Elmosolyodsz-e ismét azzal a mosollyal
ami megbillenti a földet
hogy lehulljam róla
míg fenn nem akadok a szemedben

Megérinted-e az arcom
és helyette a merengésből
felriadt lelkem
tapintod ujjaiddal

Megengeded-e hogy
az álladhoz simuljak
s megtanuljam felhörpinteni
az árnyékokból mit fáj elveszteni

Ma megteszed?

Dabi István fordítása