A nap gondolata

Csak az erős képes bocsánatot kérni, 

a még erősebb tud megbocsátani.

Kalász Orsolya: Küszöbök

Kell egy ajtó, 

kell a kicsivilágnak határa, 

a küszöb is, 

átlépve megérezd, 

valahogy másképp lehetsz itt akár védtelen is. 

Csupán erre következtess a küszöbből, 

ne hidd, hogy valaki otthonába lépsz, 

hogy itt és most önfeledtebben rendelkezne bárki is 

a dolgok felett, nem, nem, nem, 

vázlatok csupán: 

a gyertyafényes terített asztal, a lámpa fénykörében 

sugárzó mandarinokkal teli ezüsttál, 

a szelíden kopottas bársony székek, a zene, 

a szép zene.... lehetőségek, ajánlatok. 

Így képzelem a megérkezést a szenvtelenül 

bonyolódó világból, 

a bátorító, nem elbátortalanító küszöböt, 

vágyküszöböt, szóküszöböt, érintésküszöböt, 

az énküszöböt, amin átlépve mondhatom: 

Rendelkezz velem! 

A lélegzetelállító határátlépést, 

ha megteszed.

Tóth Imre: Bánatkészlet

Születésed óta ismerlek, és most fájdalommal 

tölt el, ahogy látom, hogy szenvedsz. 

Feletted lebegek, ott, ahol ülsz az elhagyott lakásban, 

és senki nem vigasztalhat meg téged. 

Belelátok az emlékeidbe, érzem, amit érzel, látom, amit 

látsz. Hallom, ahogy gyermekkorodban a felnőttek 

suttogva beszélik, mik lesznek majd az idők jelei. 

És, hogy a megbocsátott bűnnek is van következménye. 

Mi nem a szerencsében bízunk. Hanem bízunk az örökkévalóban. 

Emlékszel, amikor minden postaládába bedobtak egy szórólapot? 

Ez akkoriban még nem volt szokás. Az állt rajta: Ki volt előbb? 

Később minden darabját összeszedte az elhárítás. 

Bujkálsz az életedben, mint egykor az őskeresztények a 

katakombákban. Talán te is rájössz majd, hogy van megváltás.

Tóth Imre: Szeptemberi fény

Azt mondják, a háborúk mindig hajnalban kezdődnek, és ez  

valószínűleg így is van, amikor a katonák idegesen szívják  

cigarettájukat, a járó motorú járművek mellett, vagy pedig  

egy repülőben ülnek, görcsbe rándult gyomorral, és latolgatják  

az esélyeket. Aztán, felszállnak a gyors, páncélozott kocsikra,  

vagy ugráshoz készülődnek, kinek-kinek feladata szerint.  

Orpheus is így készült, vagy Dante, mielőtt alászállt, csak az a  

kérdés, hogy miért megyünk. Mert csak a küldetés számít, és a  

cél, az, amiért elindulunk.  

Azt a verset, végül, nem küldtem el, hiszen vannak levelek, amelyek  

évtizedekig keringnek a világban, vagy képeslapok, amik csak akkor  

érkeznek meg, mikor már nincs jelentőségük, mert a címzett már  

rég halott.  

Azt a mexikói képeslapot sem kaptam meg, hiszen fel sem adtad,  

de később mégis, személyesen hoztad el, te magad voltál a képeslap,  

ragyogtál, láttam rajtad keresztül a mexikói tájat.  

És akkor, a katonák eldobták cigarettáikat, beszálltak a bemelegített  

járművekbe, kezük a hűvös vashoz ért. – Irány a végtelen.  

Sokszor képzeltem, el, hogyan fogsz jönni, de végül – persze – minden  

máshogy történt. Nem akkor, és nem úgy.  

Fülledt nyári este volt, mikor telefonon hívtak. Mondták, a halál  

torkából menekültél, és mikor később megláttalak, láttam, tényleg  

igazat mondtak.      

A nap gondolata

Mielőtt bármit kérnénk Istentől, 

adjunk hálát mindenért, amit kaptunk Tőle!

Áfra János: Félreértések kicsiny tárháza

Azt akarom mondani, ha itt lennél, megnyugodnék,  

de azt mondom, az állandó hiánytól zaklatott vagyok.  

Azt akarod mondani, mellettem volnál, ha tehetnéd,  

de csak azt mondod, nem lehetünk mindenhol, folyton együtt.  

Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél,  

de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos.  

Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék,  

de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat.  

Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk,  

de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme.  

Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk,  

de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon.  

Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp,  

de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz.  

Azt akarod mondani, legalább kicsit legyek még türelemmel,  

de csak azt mondod, már eddig is túl sokat követeltem tőled.  

Azt akarom mondani, jó, újra óvatos leszek a vágyaimmal,  

de azt mondom, te már megint csak magadra gondolsz.  

Azt akarod mondani, szinte bármit megtettél volna értem,  

de csak azt mondod, az eddigieknél többet nem várhatok el.  

Azt akarom mondani, csak a szeretet maradását várom,  

de azt mondom, neked minden más fontosabb maradt nálam.  

Azt akarod mondani, te törekedtél, próbáltál, közeledtél hozzám,  

de csak azt mondod, bármit tennél, nekem úgysem lenne elég.  

Azt akarjuk mondani, együtt még ez az egész jóvátehető,  

de végül azt mondjuk, elég volt, a szerelem magában nem elég.

Áfra János: Újhold előtt

Nyisd az ablakot, 

dobd ki közönyöd, 

ami beette magát 

házad legmélyére, 

ami beette magát 

a mellkas közepébe, 

s lassan porózussá 

tette emlékeidet. 

Vágd ki magadból, 

s adj helyet azoknak, 

akik veled vannak, 

adj helyet a tényeknek, 

amelyek itt tartanak, 

s lassan összehúzzák 

átlyuggatott életed. 

Engedd felszínre érni 

régi fájdalmaidat, 

és hagyd megtörni 

gyűrt arcod, ereszd át 

magadon a hangot.

Bartis Ferenc: Szerelmes igék

Ahogy mentél, 

ahogy álltál, 

ahogy néztél, 

ahogy szóltál, 

ahogy sírtál, 

ahogy hívtál, 

ahogy lestél, 

ahogy kértél, 

ahogy adtál 

és szerettél, 

vagy gyűlöltél, 

öleltél és 

megtagadtál - 

úgy voltál jó, 

ahogy voltál, 

csak még lennél, 

csak még volnál...

Weöres Sándor: Thermometer

Az egyik szólt: „Van Isten.” Másik felelt: „Nincs Isten.” 

Hallotta ezt a hőmérőben a higany-szál 

s mondá: „ Míly boldogok! Plusz vagy mínusz jelet 

raknak a Végtelen elé, s ettől nem változik; 

anélkül hogy tudnák, ők egyetértenek. 

De én, ki egyik számjegytől a másikig 

kúszom vagy csúszom: a Végtelent nem érem el soha.” 

(1971. augusztus)

Miron Bialoszewski: Örömteli önarckép

Ne gondoljátok, hogy boldogtalan vagyok, 

örülök - hisz gondolkodom. 

Gondoljátok, hogy örülök. 

A tudat az öröm tánca. 

Tudatom táncol, táncol 

az eső lámpása előtt 

a fal héja előtt 

a káposzta-kupaccal az élelmiszer-üzlet 

                                                        előtt 

barátaim szóra nyíló szája előtt 

önmagam váratlan keze előtt 

a valóság kinemfaragott szobra előtt — 

a legpompásabb mulatság 

s a legájtatosabb istentisztelet örömében

elválasztatlan táncol tudatom, 

táncol. 

S ha a tánc félbeszakad, 

mint minden gombolyag, én is 

felszállók a mennybe — 

ahol nem érezni semmit

ahol kezdettől fogva voltam, mielőtt 

                                                voltam, 

ahol mindvégig leszek, ha nem leszek, 

ott — leírhatatlan öröm vár rám. 

....... 

Ennyi az egész. 

Gömöri György fordítása

Trausch Liza: Ismerd meg gondolataimat!

" És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja?" 

Zsoltár 139,24  

        Eddig csupa felkiáltójel volt az Ige után. "Vizsgálj meg! Próbálj meg!" És most kérdőjel van. "Lásd meg, van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja?" Mostanáig a vizsgálati helyeket jártuk. Kezünkben vannak a leletek. Gondolatainkkal, lelkivilágunkkal vissza kell mennünk az Orvoshoz, Jézushoz. Kérjük, hogy végre mi is meglássuk, hol van a baj az életünkben. Lelki orvosunknak van türelme, szeretete számunkra, hogy végignézze dolgainkat. Mondottuk, hogy két főgyökérből indul ki minden, az érzelmi és értelmi világunkból. Mi lett a testi szeretetedből? Talán elkényeztetett gyerekek. De sokszor elkényeztetett férj. Aztán haragszol rá, pedig melletted, veled kapcsolatban lett olyan, amilyen. Életveszélyes a testi szeretet! Hullámzó! Egyszer a nyakába borulok a gyereknek és csókolgatom, utána pedig megverem. Hogy lehet ezt kibírni? Ha jókedvem van, akkor drágám, szívecském, aztán pedig jönnek a goromba szavak. Ne csodáld, hogy olyan lett, amilyen lett, mert a testi gyökerekből, a majomszeretetből mindig olyan valami származik, ami romlásba visz. A melletted élőnek mindig a legfontosabb egy nyugodt, csendes, következetes élet. Hogy mindig tudja, mit várjon. Soha ne csináld, hogy egyszer megvered, egyszer megdicséred a gyereked ugyanazért. Neki napfény kell! Hány éve éltek a férjeddel? Ne okold az anyját meg a gyermekkorát. Melletted formálódott olyanná, amilyen. Rég megváltozhatott volna, ha belőled Isten szeretete sugárzott volna rá állandóan és következetesen.    

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Puszta Sándor: Fohász

pitymall mielőtt pirkad 

gondolhassak valami szépet 

mielőtt lemegy a nap 

tehessek valami jót 

Bartalis János: Mondd el...

Minden nap,
minden órában,
minden évszakban –
mondd el.

Mondd el
a növő vetésben,
amely lobog.

Mondd el
a virágzó fában,
amely felett
nászindulóját zengi
egy méhe-család.

Mondd el
a kicsi forrásban,
amely a tengerek felé siet.

Mondd el
a szélben, az esőben, a viharban,
amely fákat dönt
és hegyeket omlaszt.

Mondd el
a napsugárban,
amely rozsot és búzát érlel
és kenyeret ád az emberek
asztalára.

Mondd el a pacsirta dalában,
amely végig kísér
az úton.

Mondd el
a hajnal fényében,
amely felcsap,
mint tűzcsóva
a hegyek csipkéjén.

Mondd el
a reggelben,
mondd el
az estében,
mondd el
az éjszakában,
levelek álmában,
mondd el
a csillagok milliárdjai közt,
mondd el
a vizek zúgásában.

Mondd el
szíved verésében,
szavad ritmusában.

Mondd el
a győzelemben,
mondd el
a letörésben,
mondd el
a le nem törő
emberi erőben,
a kicsi fűszálban,
a hó alatt alvó csírában –
Mindenben mondd el.

A kasza húzásában,
a gépek kattogásában,
a sarló nyisszenésében,
a gyárak dudájában –
mondd el.
A gyalu harsogásában,
a kalapács csengésében,
a toll botladozásában
– napi munkádban –
mindenben mondd el.

Mondd el,
ami oly egyszerű,
oly magától értetődő,
oly természetes,
mint a virág,
mint a kőszikla,
mint a fa,
mint a madárhang,
mint az emberi beszéd
és mégis,
mégis oly nehezen
kimondható.

Mondd el,
Te ember! Emberek embere:
a világ szépségét,
az élet örömét,
amelyre annyiszor borul a bánat.

Mondd el,
mondd el már egyszer –
az örök kimondhatatlant.

Rónay György: Szerápion-legendák

       

Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette – fél lépéssel 

elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig 

lemerülve, el-elfúló lélegzettel – a másik (vagy a mása). 

       Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok. 

       Talpuk alá a fövény úgy simult akár a víz, puhán és selymesen. 

       Két kő volt ott – csak két kő, semmi más – mélyen beásva a homokba; 

kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha, 

mikor még hajók jártak erre. 

       Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok, 

mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, 

hogy a tenger mozgékonyán, a homok mereven. 

       Ültek és hallgattak. Nézték a tengert. 

       Aztán – órák vagy napok múlva, mindegy – aki a társa volt (vagy mása volt) 

annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp, 

mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe. 

       Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat. – 

       Szólhatsz, Szerápion. 

MIT ÉR, HOGY ITT VAGYUNK, 

HA NEM TUDJUK, HOGY HOL VAGYUNK? 

– Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk. 

A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion, 

sokszor maga az út, de csak ha nem 

céltalan; s minden célból, ha valóban 

cél volt, mindig új út vezet tovább. 

Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, 

ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc 

és délibáb, Szerápion. 

MEGÁLLÁS SOHA NINCS? 

      – Megállás? Nem tudom, mit értesz 

megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll 

     igazán, 

aki úton van. Aki egyszer eltökélte, 

hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre  

     gyökerezve, 

s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy 

haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami  

     titkos 

központ felé, míg lép, előre mindig, 

a titkos Cél felé. S a kettő végül, valahol összeér. Saját magába ér, 

ha célhoz ér, Szerápion.  

     S amíg 

ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant 

(bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) – 

amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet 

halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs 

mások szerint, világokat, Szerápion. Mit tudhatod, a szem, 

mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, 

kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé 

öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy 

reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) – mit tudod, 

mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová 

tekint: a távolba, vagy befelé? Halad, 

és figyeli a belső lépteket.  

         Mindig a belső lépteket 

figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion. 

MAGÁNYOSAN?  

– Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt 

felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion. 

Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly, 

s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság. 

Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan  

       pusztulásig, 

s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja 

a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion, 

veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok 

külön lombot, vagy fölkavarja tengerét 

s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy 

saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan 

levélen el nem szunnyad, oly lágy álommal mint a  

       csecsemők. 

Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem, 

mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan, 

hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája  

       rácsukódik, 

és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás 

emléke rezdül az iménti Figyelem 

helyén, vagy az se tán?  

       Sosem voltam magányos. 

Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész 

Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké, 

s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos 

belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos. 

Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor  

       magvakat 

sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy 

gyöngéd virágbibét a sziklán? 

Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik, 

s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja 

a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok 

múlékony mámorát, mikor kinyílnak? 

De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint 

napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva, 

mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion, 

az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol 

sem látható – mert a tajtékzó víz, a jajgató 

lomb, ódon házak kéményében huhogó 

Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos 

Nemlétező, Megfoghatatlan. 

Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt. 

Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger  

       mozdulatlan 

tükre alatt? Mindig magányban éltem, 

és soha nem voltam magányos. Valami világszél 

fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji 

világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos. 

Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó 

levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt. 

Nem ismertem? Kilábaltam belőle, 

leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát. 

Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek. 

Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, 

s akármit vettek el, minden hiánnyal 

én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy 

boldog voltam. Boldog vagyok.  

       Elég. 

Hallgassuk a tengert, Szerápion. 

S MIT HALLGASSUNK, HA NINCS? 

        – A tenger mindenütt van 

és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger. 

Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig  

       merev már, 

ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az  

       Átmenet 

hullámai, elporladók s mindig megújulok; 

a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó 

öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket. 

Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt 

hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban  

       a csöndet? 

Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott  

       a zúgás. 

Hallottad már a rózsában a nyílás 

titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok 

szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen 

messziről érkező néma hullámverését? 

Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger. 

S a fordított nyílás, a Hervadás: 

az is a Tenger.  

       Bennünk él és benne élünk. 

Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul  

       tenyeredben. 

Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival, 

a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka, 

mielőtt visszaolvad elemébe.  

       Ez vagyunk. 

Hallgassuk a tengert, Szerápion. 

S AZ EMBEREK? „A MÁSOK: A POKOL”?  

       – Nem. A mások, Szerápion, 

az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó 

aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már, 

mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék 

emléke is elhagyta már – nem, nem vagyok még 

gyermekké bárgyúit vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög, 

s nem tudja mit motyog. 

A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások 

az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság 

s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm  

       bokától 

homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, 

csak irgalom.  

       Pedig láttam röhögve gyilkolót,

gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat  

       szürcsölőt, 

szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak, 

láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással 

zabálni a pusztába kergetettek 

alig hűlt ételét, s még mennyi mindent! 

Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint  

       fogják a tollat: 

úgy szólhatok, mint aki tanu s áldozat volt egyszemélyben. 

Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol. 

Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: 

a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol.  

       Ha nincs 

mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól 

elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet 

megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem 

ragaszkodót?  

       Egy Angyal mindig készen áll, hogy 

érted jöjjön, ha szólítod. Ezért 

nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod. 

A másokét is. Tehetetlenek. 

Jegyezd meg: bármely pillanatban kézen foghat – már 

kézen is fogott 

a Szabadság, és kivezet, Szerápion. 

HOVÁ?  

       – Hová? Igen, hová, Szerápion? 

A kérdéshez. Minden kérdés az indulás, 

és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez 

indulni kell. Kilépni. Mintha egy 

(bármilyen nagy) körbe lennél bezárva, 

s kilépsz a körből. Túllépsz a körön, 

amerre a Sugár mutat. Minden sugár 

túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy, 

magába tér vissza, míg a sugár, 

túllépve a körön, valahová a körön túlra tart. 

A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli 

központba? 

       Néztél már gyerek szemébe, 

mikor ő maga elnéz, messzire, 

játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad 

szeme tükrében saját arcodat? 

Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén 

egy másik szem, tétován és mohón, mint 

késhegy, cél nélkül rezegve még – 

potenciális gyilkosok vagyunk 

mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl. 

Dobd el képletes késedet. Ne ölj. 

Lépj ki a körből.  

       Indulj el, keress 

egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe 

nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy 

el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem, 

hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek 

járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám, 

vagy mint a Szél.  

       Elindul, soha nem 

kérdi: hová? – csak túllép a körön, 

s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen, és 

megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren 

másik tengert talál. A tengerek, Szerápion, 

változnak halmazállapot szerint, de lényegük, 

a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra 

       csap. 

Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet 

rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből, 

s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút, 

nem vágyik vissza a körön belülre. 

Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók 

ágálását a napi árfolyamról, 

s az ájtatos tülekvők együgyűen 

átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod, 

mint bukdácsolnak más ellen vetett 

hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak, 

miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon. 

Meguntam az agórákat! Itélet 

nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert. 

Itélet nélkül. És nem érdekel 

itéletük. Már csak a Tenger.  

       Látod ott 

a madarat? A fél eget átszelte már, 

mióta itt vagyunk, neszét se hallani, 

csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással 

a maga tengerét, mindig tovább. Hová? 

Míg nyarába nem ér.  

       Indulhatunk, Szerápion. 

S A HALHATATLANSÁG? 

– Akik az alvilágban, 

holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak,

előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz év után 

mind kijutnak a fényre.  

       Csakhogy akkor 

már mit sem ér nekik, Szerápion.  

       Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok, 

mögöttük végtelen víz. 

Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai. 

S fölöttük egy Madár.  

       Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog. 

A világ egy-egy hullámszárnycsapás, amellyel túlgördül magán.  

       Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már. 

Elnyelte a víz vagy a homok árja. 

        Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert.  

        A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög.  

       S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott. 

Zbigniew Herbert: A tudomány

Egy angol tudós, Furness

elhatározta, hogy megtanít egy csimpánzt

kimondani a mama szót

az órák naponta kilenctől tizenkettőig tartottak

nem úszta meg megvesztegetés nélkül (banán)

a csimpánz rosszul tanult

mintha szellemileg visszamaradott lenne

öt év múltán

végre kimondta

a mama szót

az egyetemi kollégák

akik elmentek a ketrechez

mindkettőt nagyon megdicsérték

a tudományban elért haladásért

ugyanakkor megjegyezték

hogy a mama szó

artikulációja rossz

hogy a csimpánz

amikor azt kimondja

pontosabban bemondja

a levegőt a tüdejébe

teljesen másképpen szívja be

mint amikor a nem-egyetemi kollégáit

akarja odahívni magához

a tudós keresztneve Róbert volt

a csimpánzt Róbertnek hívták

ez valóban

a véletlenek tiszta egybeesése volt

Dabi István fordítása