2023. december 31., vasárnap

András Sándor: Megérzés

Mintha megéreztem volna, hogy szeretni fogsz. 
Mintha ezért nem haltam meg, amikor 
elütött az autó, és ájultan repültem az utcaszegélynek; 
és ezért nem talált el golyó a Nyugati előtt, 
amikor az állam védte magát polgárai ellen, 
és mintha ezért vonzott vissza az elme 
tudattalan mezőnyeiben is sistergő igény 
országba, Vitára, a vitai házba. 
Mintha megéreztem volna tűrhetetlen halálomat, 
és kivédtem egy időre, hogy veled lehessek.

2023. december 30., szombat

Sohonyai Attila: Tenni mit kell













*
Erősnek kell lenned! 
– hallottam elégszer, 
s voltam is, bár a hegy is 
porlik, ahogyan telnek az évek.  

Én nem vettem mérleget, 
hogy máséval méricskéljem; kinek nagyobb. 
E játékra csak annak van ideje, 
kire a jótól kiburjánzott az unalom.  

Sokszor mondták: csendben bírd! 
S esküszöm nem kiabáltam… 
ha sebekkel is, de lábam, hova kellett, elvitt, 
s az élet rétjén gazt nem hagytam.  

Voltak, kik gőgösen kételkedtek bennem, 
s ki őszintén mellettem kitartó maradt:
Az elsőkről mára egyre kevesebb hírem, 
a második általában én voltam.  

Hogy jó ember vagyok-e? 
Nem tudom, nem ér gondolatot. 
Tettem, s teszem mit kell, 
a többi másodlagos…

Havas Éva: Hajnali séta









Halványkék csendet görget a hajnal, 
lábam elé térdel a tavaszi táj, 
fűzfák bólintgatnak kibontott hajjal, 
bokrok integetnek lépteim nyomán.  

Korán indultam, nem ér utol álmom, 
fények sarjadnak csupasz ág hegyén, 
andalogva lépek, talán megtalálom, 
merre csavarog a smaragdzöld remény.  

Csokorba fonja sugarát a nap már 
– hajamban ékként tűzött lobbanás – 
szemembe csillanó szikrákat ont rám, 
lángol a régi, holtnak hitt parázs.

Szabó Lőrinc: Hajnal a nagyvárosban









Piros hajnal, – a város is 
piros álom, ha sáros is. 

Aszfalt-tükrök az eső után, 
piros ég millió piros pocsolyán. 

Csöndes a nagy tér, üres és 
még nem mocskolja ébredés, 

tömeg, zaj, gép, robogó kerekek – 
Csak én vagyok itt, meg a verebek.
 
Borzas verebek csipegetik 
a kelő nap arany magvait, 

fény-magvak iható aranyát, 
mellyel a sok piros pocsolyát 

festi a piros hajnal és 
melyet majd csak az ébredés 

olt ki egy óra mulva, a 
reggel induló áradata, 

a forgalom, üzlet, a szürke szín, 
a magát őrlő emberi kín,
 
a pénz… De a reggel, s társa, a dél 
s a délután még messze henyél, 

messze, valahol a szent Keleten, 
s én egyedül nézegetem 

az arany teret, a hajnalit, 
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik 

millió szikráját, és az eget 
s a kis proletár verebeket, 

kik az éji eső pocsolyáiban 
a kelő napnak boldogan 

isszák, eszik, csipegetik 
pirosló buzaszemeit. 

Szabó Lőrinc: Versek a havasról I. Bevonulás

Borzasztó, hogy megrémítettük azt a 
kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt 
az úr a vén erdei házban, a 
biztonságos sötétben… S ime vad 
szörnyetegek törtek rá, óriások, 
nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó 
szakadt be, négy papírfüggönyös ablak 
nyíló négyszöge öntötte a napfényt 
és barbár csizmák döngtek, hátizsákok 
repültek az ijedt zugokba, nagy 
botok csattogtak… Iszonyút nyögött 
az ágy, valaki rádobta magát, 
és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az? 
és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a 
betolakodók és táncolni kezdtek, 
és ő menekült és rémült szeme 
előtt még jobban táncolt a világ: 
szokott útjai elgörbültek, a 
baráti fal bezárta ismerős 
repedéseit, égőszemü fények 
lapultak-leskeltek ugrásrakészen 
az ágy alatt és forgott minden, és ő 
a görcsös térben ide-oda rángott 
s egyszerre egy mennydörgő kalapács 
cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a 
csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos 
istenek nyelvét tolmács nélkül is 
értette a vacogó félelem: 
– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy 
mit tesz, vakon s őrülten, berohant 
a szoba közepére, egyenest 
a tipró lábak záporába és 
– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke 
átsurrant az égszakadáson és 
ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt, 
mikor eltünt és engem hirtelen 
elfutott az öröm, hogy megszökött: 
mikor eltünt, csak akkor vettem észre, 
hogy az én botom is fent hadonászik 
a levegőben! üvöltöttem és 
ölni akartam én is, meg akartam 
ölni, amit sajnálok… Szótlanúl 
indultam, ki a tornácra, zavartan 
néztem a rétet, a virágokat, 
a lepkék táncát a kék-arany égben, 
féltem magamtól, a naptól, a nyártól, 
és azt láttam, hogy baj van mindenütt.

Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék












„ Apu!…” Igazán csoda volt, de 
még elkaptam a gyereket. 
„ Látod?!…” mutattam le a mélybe. 
Hallgattunk. Lóci reszketett. 

Reszketett és csak nagysokára 
mondta: „ Rémes, hogy az ilyen 
életveszélyektől az ember 
nem szabadul, csak…” s hirtelen 

elakadt. „ Csak, ha…” szava ismét 
fátyolos lett és remegő. 
„ Csak ha szót fogad!” mondtam én. És: 
„ Csak ha már meghalt!” mondta ő.   

2023. december 28., csütörtök

Fodor Ákos: Axióma




aki pontosan 
tudja, hogy mitől lenne 
boldog: sosem lesz

Erdős Renée: Nem tanultam félni

Nem tanultam félni halvány kísértettől. 
Suhanó árnyéktól, se szótól, se tettől. 

Nem tanultam félni zivatartól, vésztől. 
Sem csalódástól, sem a szenvedéstől. 

Nem tanultam félni. Ha tán rosszat tettem: 
Érte megbűnhődtem, érte megszenvedtem. 

Dölyfös voltam? Fejem a porig alázták. 
Bizakodó? Hitem százszor meggyalázták. 

Reményem zöld bokrát megtépték, szaggatták. 
Rajta a sok tüsét mind énnekem hagyták. 

Nem tanultam félni, megremegni gyáván 
Vad ár robogásán, borús ég villámán. 

Ha örömre vágytam: nem sokáig vártam. 
Mindjárt az enyém volt, mihelyt megkívántam. 

Sokszor cserben hagyott ábránd is, remény is. 
Erősen akarni tudtam azért mégis. 

Nem tanultam félni. Akit a lelkemben 
Bálvánnyá avattam, istenné emeltem, 

Annak koronáját szentségtörő kézzel 
Gúnyolódva törtem száz darabba széjjel. 

S mert nem tudok élni káprázatok nélkül, 
Mert a hazugságba lelkem beleszédül: 

Kopott bálvány helyét odaadtam másnak, 
Épp olyan fakónak, épp olyan hitványnak. 

S mint valami bábot, mosolyogva néztem 
Milyen büszkén ül meg a királyi székben. 


Nem tanultam félni. Mégis van oly percem, 
Ismeretlen tüzek, rejtelmesen égők, 
Pirosan villámlók, titkosan kísértők 
Támadnak fel bennem. 

Lélegzetem elhal. Minden tagom dermed, 
Érthetetlen vágyak vad tábora kerget, 
Pihenni nem enged. 

Ilyenkor úgy érzem: sem földön, sem égen – 
Önmagamban hordom legfőbb ellenségem. 

Rejtett indulatok emésztő lázában, 
Fojtott szenvedélyek vad viharzásában. 

Nem tanultam félni, de ilyenkor érzem, 
Rab vagyok egy titkos nagy erő kezében. 

Futó perc hozhat rám kárhozatot, vétket, 
Istenem, vigyázz rám! Önmagamtól védj meg! 
Csak magamtól félek…  

2023. december 26., kedd

Sohonyai Attila: Most, és azonnal













*
Nem tudok már várni, nincs időm. 
Gyere ide tegnapra, hozzám, 
s maradj örök holnap utánig.  

Nincs már pazarolható órám, 
se percem; légy, légy te a jelen, 
s a megszépítő, végtelen múlás.  

Elfogytak kezeim közül a titkok, 
s létemből a töprengés; azt szeretném, 
hogy az óramutató fáradása légy.  

Minden szép, s idézhető múltam, 
most lom, vénülő kacat: e görnyedt 
éjszakákba hívlak; legyél te a nap.  

Nevetni való már minden barkóbám, 
s ezerszer megfejtett minden kérdés, 
fiatalodása minden tört-ráncnak te lennél.  

…nem tudok már várni, nincs időm. 
Gyere ide tegnapra, hozzám, 
s szeressünk, amíg nem késő…

Bayer Béla: Hűtlenné lesznek

Lázrózsát feslik az alkony. 
Magam vagyok. 
Kétségek karolnak, vallató csönd. 
Az események magva izgat, a léleké, 
amint e szorításban renddé idomul. 
Súlyok és irányok, rejtett jelentésük. 
Izgat a sodródás maga is. 
A nivelláló, nevenincs pontok, 
a pelikánhű szerelem. 
De... 
hűtlenné lesznek torkomhoz a szók, 
mint medrükhöz a sáros vizek. 

Sohonyai Attila: Szeretni beláthatatlanul





*
Nem tudom elhordani a hegyeket… 
Kicselezni, mit az élet közénk taszít. 
Előre látni mi láthatatlan lesz, 
És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs. 
De azért kicsit mégis adhatom a jövőt: 
Mert elveszem, mit kezedben cipelnél, 
Felkaplak, ha esni kezdene az eső, 
Megcsókollak minden reggel, hogy felébredjél, 
hogy ne aludj örökkön. 
Hogy zrikállak, mielőtt felidegesítenél, 
és elviszem a balhét, mielőtt rád kellene haragudni, 
és ha haragszol rám, újra-mosolyodért 
mindig, mindig bocsánatod kérni. 
Nem tudom elhordani a hegyeket… 
Kicselezni, mit az élet közénk taszít. 
Előre látni mi láthatatlan lesz, 
És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs. 
Szeretni tudlak. Beláthatatlanul. 
Az egyetlen jövő, mit én ígérhetek. 
De ezt szívesen teszem fogadalmul, 
mert e tudhatatlan jövő, veled biztos-jelen.   

Szabó Lőrinc: Omló szirtről

De voltál légyen bármi s bármilyen, 
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen, 
hogy a csillagkavaró egyetemben 
még egy zátonyon találkozz velem 
s újra megadhasd mindazt, kedvesem, 
amit huszonöt éven át szívedben 
s ifjú lelkedben annyira szerettem, 
s mert bennem is fogy az élő jelen: 
szirtemről (omló szirt! halálod éve!) 
érzékeink és tudatunk cseréje 
szűntén csak nézek az örök időbe 
s elnémít látni, hogy a végtelen 
zajlásban minden, ami volt, milyen 
tökéletesen jelentéktelen.