Arany János: Poétai recept

Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám, 

Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám, 

Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed: 

Recipe – és megvan a magyar költészet. 

 Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül, 

Holdsugárt, amelynek illatja hegedül, 

A remény húrjából ezüst szakállakat, 

És fond lángostorrá, mint esőszálakat.  

A kétségbeesést álomhabnak véljed, 

Takarja be a nap a sötétlő éjet, 

Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja, 

Melyből egy meteor a tengert kioltja.  

S ha ez mind nem elég: bundára hasalván 

Pislants a leányra egy laposat, csalfán; 

Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal, 

S kenje meg Apolló fürteidet…  

1852.

Vajsenbek Péter: Az utolsó csönd

Abban a váratlan, félórányi sötétben,   

amikor az önjelölt próféták elhallgatnak, 

és a meddő viták   

mint eltaposott fűcsomók, 

alárendelik magukat egy nagyobb akaratnak, 

hallani lehet a pénzmozgás 

súlyos és hullámzó moraját, 

az érdekek húsbavágó suttogását. 

Aki mégis szóra nyitja száját, 

úgy érzi, tüdeje égő erdő, 

torkában sáskák, és a víz, 

ami szomját olthatná, minden 

érvével együtt elpárolgott. 

Akik kezükben próbálják menteni, 

amit eddig felhalmoztak, 

úgy hullajtják majd el, mint 

fa a túlérett termést. 

Viszont mégis 

megmarad a föld a lábuk alatt, 

a csillagok a fejük felett, 

a szégyen a szívükben,   

és hiába minden   

feszültség és félelem, 

még meghalni sem 

tudnak egy nagyobb akarat szerint.

Aranyosi Ervin: A szeretet nem öregszik

(egy öreg kutya vallomása) 

Lehet, hogy nem hallom, 

ha hívogatsz engem, 

lehet, hogy már fáraszt 

az utcára mennem. 

Lehet, hogy a labdám 

már nem hozom vissza, 

de a szereteted 

érző szívem issza! 

Lehet, hogy már nehéz 

farkamat csóválni, 

lehet, hogy túl sokat, 

nem lehet elvárni, 

de éppúgy szeretlek, 

éppoly áhítattal, 

simogató kezed 

ma is megvigasztal. 

Szemem alig lát már, 

szívem mégis ismer, 

s tele van irántad 

mély érzéseimmel. 

Bár az élet súlyát 

nehezen cipelem, 

de a szeretetem 

nem vénült meg velem!

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – A Seol kötelei

                                                        " A Seol kötelei vettek körül;   

                                                          a halál tőrei fogtak meg engem.”   

                                                         (Zsoltárok könyve, 18:6) 

A Seol kötelei rám tekeredtek, mozdulni nem tudok, 

fogva tart mindaz, ami itt van körülöttem, fogva tart egyre, 

szorongat a mozdulatlanság, szinte megfojt, levegő nincsen, 

kétségbeesetten kapkodok levegő után, levegő után kapkodok, 

nem tudom, van‐e még remény bármire is, lesz‐e szabadulás, 

nem tudom, valaha másképpen lehet‐e mindez. 

Rám tekeredtek a Seol kötelei, megfogyott bizodalmam, 

hiszek még abban, akiben hiszek, akiben még hinni: szabadulás, 

és nincsen is már más kapaszkodóm, csupán csak ennyi, 

nincsen már más kiút előttem, eltűntek mind az utak, 

várakozom tehát, hogy megsegít, aki talán megsegít egyszer, 

valamire várok, mi mást is tehetnék, rajtam a Seol büntetése. 

A Seol rám tekeredett kötelei fojtogatnak, nincsen jövő, 

valamiféle büntetés mindez, csak nem tudom, miért, 

szólnék annak, akinek szólni szeretnék, hogy segítsen, ha lehet, 

de nem szólhatok, mert túl nagy a sötétség, a fekete csönd, 

betemet valami, valamiféle idegen anyag, elhagytál engem,   

mondom, és egyre csak várom, hogy történjék valami végre. 

 

Nemes Nagy Ágnes: [ Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek?]

Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek? 

Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb? 

Helyettem is szeress, ne csak helyetted, 

borulj reám és olvassz, mint a nap.

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután. 

Benne van teljes életünk. 

Ülünk egymással szemben, 

beszélgetünk.  

Egyszerű és jó vagyok, 

mint világ fölött lebegő 

madár. Te átlátszó vagy, 

tiszta, mint a levegő,  

mint üvegkorsónk friss vize, 

melyen átcsillan a nap. 

Én szomjas vagyok 

s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Pálfi Zsuzsanna: Nézz fel az égre!

" Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá."

(Zsolt. 8: 4-5)     

Egy család anyagilag válságos helyzetbe került, otthon mindenki 

gombóccal a torkában mászkált. Az apát „ fizetés nélküli szabadságra” küldték, és napok óta csak arról folyt a szó, min lehetne spórolni. Vacsora közben is nyomasztó csend volt az asztalnál. Senkinek sem volt kedve beszélni. 

Az anya hirtelen összecsapta a kezét: 

– Talpra mindenki és gyertek velem! 

Zavartan követték őt a családtagok a ház előtti apró kertbe. 

– És most nézzetek fel az égre! – vezényelte az anya a családot. Mindnyájan felnéztek. Az ég bársonyfekete kupolája szikrázó csillagokkal volt teleszórva. Szinte beleszédültek a látványba, úgy érezték, a hogy a szikrázó ragyogás magával ragadja őket a végtelenbe. Egészen kicsinyeknek érezték magukat. Szorosan átölelték egymást. A hihetetlen látvány egészen lenyűgözte őket, és lelket öntött beléjük: az egész olyan hatalmas, határtalan és időtlen volt. A szívük kinyílt, és azon az estén az égbolt számukra Isten a reményről szóló óriásplakátjává vált. Az anya száját csak egy mondat hagyta el: – Ne felejtsétek el, a csillagok éjjel látszanak igazán!  

Ábrahámnak is csak fel kellett nézni az égre, és a csillagok Isten ígéretét erősítették meg számára, hogy annyi utóda lesz, mint égen a csillag. A napkeleti bölcseknek is csillag beszélt a Megváltó születéséről és az vezette el őket a beteljesülés helyére. Az emberiség története során gyakran kémlelte a csillagokat, az égitesteket. Segítségükkel számolta az időt, és próbálta kutatni saját jövendőjét. A csillagok Isten népe számára az Úr ígéreteinek bizonyosságát jelezték, ezáltal megerősítették az ég csodáiba belefeledkezők hitét. A végtelenhez mérve mi is, mint a régiek megtapasztaljuk végességünket, de megérzünk ugyanakkor valamit Isten végtelen rendjéből és gyönyörűségből. Csodadolog beletartozni ebbe a nagy egészbe, átélni, hogy kicsi és nagy egyaránt ugyanannak a végtelen Úrnak a teremtménye, és mindegyik Isten gondviselő szeretetéből létezik, hogy betöltse feladatát. A porszemnyi ember mégis kiemelkedik a nagy egészből, mert bűnei ellenére az Úr különös szeretetével veszi körül és a legszebb hivatást kapta, hogy Isten képviselője (a teremtésből fakadóan Isten képét viseljük magunkon) legyen ebben a világban. Ha olykor el is bukunk, el is tévedünk vagy sötétség vesz körül bennünket, a csillagok templomaink tornyain, és a csillagok az égen megerősítik a reményt, hogy Megváltónk szeretetével és irgalmával nem hagy el bennünket. Este menj ki Te is, és feledkezz bele pár percre a csillagos ég látványába, hogy Istenünk megújíthassa a te reménységedet is. 

Forrás: Mai Ige és gondolat

Kiss Ottó: Utolsó napok

Veled játszottam az erkélyen, apa, 

nyár volt, sütött a nap ebéd után, 

anya kijött, és azt mondta: költözünk 

– kastélyt ígért, és hogy majd lesz kutyám. 

Mi nem megyünk, mondtuk, miért is mennénk, 

s hogy ezzel csak a szívünkön facsar. 

Azt felelte, neki joga van hozzá, 

hogy elvigyen engem is, ha akar. 

Az utolsó napon még lovagoltam 

apával a vár előtt, strand után, 

aztán anya elvitt, igaz, nem kastélyba, 

de egy hónapig tényleg volt kutyám. 

Addig azt nekem nem mondta meg senki, 

hogy apát már nem mindig láthatom, 

csak kéthetente pénteken, s hogy vissza 

kell hoznia minden vasárnapon. 

Az új óvodában sírva ébredek, 

mert a másik apukám jön értem 

– hiába szóltam a vizsgálaton is, 

hogy a régi apukámat kérem. 

Boda Magdolna: múltidézés Rozival

a matiné után sorban álltunk 

az ötvenfilléres fagyiért 

az volt ám 

az igazi földi paradicsom! 

vaníliaízűen fogadtuk 

ha felnövünk 

ő lesz Brigitte Bardot 

én meg Claudia Cardinale 

és majd flitteres ruhában 

mosolyogva 

sétálunk a vörös szőnyegen 

integetve a világbékének 

a napok mindig 

mint szappanbuborékok 

reménykeltően színesek 

de aztán elpattannak 

sok gyermekláncfű-koszorút 

fontunk majd dobtunk el 

fonnyadtan azóta 

felnőttünk 

jó ég! 

most látom 

hogy felment a fagyi ára! 

Markó Béla: Csak ami érthetetlen

A hálószobánk az emeleten van. 

Manzárd tulajdonképpen. Valamivel 

közelebb az éghez. És távolabb 

a fűtől, a földtől, a kövektől. 

Forró a nyár, a cseréptetőbe 

illesztett ferde ablakokat 

nyitva tartjuk egész éjszaka. 

Lefekszem, szinte a közvetlen 

közelünkben folyamatosan cirpel 

egy tücsök. Hogy került ez ide? 

Honnan zenél? Honnan beszél? 

Lehet, hogy az ereszcsatornában egy 

fűcsomóból. De akkor is különös. 

Vagy a tetőről? Mert nem lentről 

hallatszik. Bár éppen olyan tisztán 

sziporkázik, mint kint a kertben. 

Olyan boldogan, akkora lélekkel, 

annyi áhítattal, mint odalent. 

Mintha ünnep volna mindig. 

Ám ez most talán sírás. Esetleg 

morzejelek, hogy segítsünk. 

Nem lehet a megdöntött ablakon 

kinézni, csak a felhők közt 

cirpelő csillagokra. Mennyit 

hallgattam a tücsköket. Elhittem, 

hogy értem őket. Hogy csupa öröm, 

aki öntudatlan. De nem. Aztán 

a következő éjjel már csend van 

körülöttünk. Eltűnt. Megmenekült. 

Elpusztult. Csak az a szép, ami 

érthetetlen. Még a halál is? Az is. 

József Attila: A fán a levelek...

A fán a levelek 

lassan lengenek. 

Már mind görbe, sárga   

   s konnyadt, puha. 

Egy hallgatag madár 

köztük föl-le jár, 

mintha kalitkája

   volna a fa. 

Igy csinál lelkem is. 

Jár-kel bennem is, 

ágról-ágra lépked   

   egy némaság. 

Szállhatnék - nem merek. 

Meghajlik, remeg 

a gally, vár és lépked   

   a némaság. 

1934. szept.

Csukás István: Mikor a költők

Mikor a költők bülbül – (lásd: csalogány-) 

hangon énekeltek, rizst aratott anyám, 

térdig a vízben állva. Mért mond imát 

mégis, nyomkodva térdében a reumát? 

E költők helyett lehajtom a fejem. 

„ Köszönöm, hogy megtartottál minket, Istenem!”

Gál Sándor: Kövess engem!

A vámszedő gőgösen ült hivatalában, 

Nem gondolt mások gondjával, bajával. 

Volt esze, hogy magának is félretegyen, 

("Legyen a szűk napokra, 

Ha hivatalomat másnak kell átengednem.") 

Ám egy napon jött Valaki, és megállt előtte. 

Ő felnézett, az a Valaki merőn őt nézte! 

Mélyen, hosszan, különösen... 

A vámszedő olyat érzett, mint még soha! 

Sőt, már nemcsak érezte, de tudta: 

Többé már nem saját sorsának ura. 

Meg sem lepődött, amikor az a Valaki, 

Halkan azt mondta: kövess engem! 

Ő felállt, otthagyta a pénzt, a számításokat, mindent, 

És követte, követte mindenfelé az Ember - Istent. 

Nem kérdezett, nem aggodalmaskodott, 

Csak ment utána, és szívében nőtt a bizalom. 

És járt Vele mindenfele: városokban, falvakban, 

Szegény emberek kunyhóiban, 

Sosem gazdagok palotáiban! 

Saját szemével látta a csodákat: 

Bénák gyógyultak, vakok újra láttak, 

Sőt, még a halottak is feltámadtak! 

Az, aki azelőtt vámszedő volt, 

Most tanítvány lett! 

Végre megértette: csak az él igazán, 

Ki másokért adja önmagát! 

S tiszta szívvel csak Mesteréért halt és élt, 

De csak a halála és feltámadása után értette meg igazán, 

Ki is volt az a Valaki, ki megállt előtte hajdanán... 

Ezért leírt mindent, mit látott és hallott, 

S a leírtakból tanulhatunk sok szépet és jót!    

Irma Klainguti: Fent a hegyen

Ott a hegyen

hallgattál

A hangod

magára

hagyott

engem

a naplementével.

 Dabi István fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Bosszú

Ki nem tud bosszútállani,

de megbocsátani se, végképp –

az örökmécsként égeti

olthatatlan keserüségét.