Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz. 

Köd száll, a lámpa imbolyog. 

Járnak az utcán karcsú, roppant, 

négy-emeletnyi angyalok.  

S mint egy folyó a mozivászon 

lapján, úgy úsznak át a házon. 

Acetilén fényében ázik 

az útjavítás. Lenn a mélyben, 

iszamos, hüllő-hátú cső, 

pára gyöngyösödik a kérgen, 

s a városon, mint vér a gézen, 

általszívódik a nyirok.  

Vékony tűz nyüszít, sustorog, 

mellette kucsmás, birka-bundás, 

mint a makk-ász, guggol a munkás, 

fölötte hengerhasú gépek, 

rájuk irva: „Consolidated…”  

S egy fa. Akár a régi csap, 

csöpörésznek a targalyak, 

szalad, olajjal töltekezvén 

a gép gömbölyű béka-testén, 

majd a bundára ér a csepp, 

s fölsír a tűz: megérkezett.  

Neonfény lobban és lehull. 

A vizes kőre rácsorog. 

Valaki messze úgy vonul, 

hogy a köd kilométer-odva 

énekét tompán sokszorozza, 

– hallani, amint tántorog.

A. Túri Zsuzsa: Bezzeg, a kutya

Bármilyen vonzó is olykor a gondolat, 

még nem halhat meg. 

Mi lesz akkor a kutyával? 

Öreg tacskó, nem kell majd senkinek. 

Kicsit sánta is. 

Állatmenhelyre viszik majd, ahogy őt is 

idősek otthonába akarták adni. 

A rokonok. 

De az otthonba nem lehetett kutyát vinni. 

Egy macskát még toleráltak volna, 

mondták, másnak is van, 

de kutyát nem. 

Egy öregembernek papagája volt a szobájában. 

(Az ápolók nevét kiáltozta.) 

Egy kutyát sétáltatni kell, 

ott nincs park, ezzel indokolták. 

Meg a higiénia. 

Ha macska volna… 

(Az higiénikusabb?) 

De nem macska. 

Sosem szerette a macskákat. 

Állítólag, ha meghal a gazdájuk, 

lakmákoznak belőle, ha éhesek.  

Bezzeg a kutya, az nem.  

Az inkább éhen hal, 

hűségesen ücsörögve a gazdája mellett. 

Áldott, tiszta lelkű, 

ragaszkodó állat. 

Az ő kutyája a legjobb gyógytornász. 

Kitartóan róják a köröket együtt a Margitszigeten. 

Ha lassan is. 

Sok mozgást javasolt az orvos. 

Így lett a kutya személyi edző. 

Ráadásul a legjobb az odabújás-terápiában. 

Kakaószínű, okos szemével 

olykor úgy néz rá, 

mintha tudná, 

miatta marad még. 

Mert nem hagyhatja itt, 

egyik napról a másikra, 

hogy kutyamenhelyre vigyék. 

Inkább megvárja, hogy…… 

……………   

Romhányi József: A téma

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán, 

csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván. 

Arra kószált búsan a ravaszdi róka, 

Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta. 

Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve, 

felujjongva tört fel mohó gyomornedve. 

És szólt álnok bájjal: – Tollad ó be ékes, 

hogy madárkirály légy, régen esedékes! 

És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló. 

Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló. 

A dicséret szép szó, ámde a bírálat 

már olyasvalami, mit ki nem bír állat. 

Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét, 

vad rikácsolással tátotta ki csőrét. 

A sajtja lehullott, erre várt a róka, 

ezúttal elnyerte tetszését a nóta.  

Gősi Vali: Megszoktalak

„Túl sok falat építünk, és nem elég hidat.”     

(Isaac Newton)     

Nem emlékszem, 

hogy valaha vártalak, 

mert itt vagy kezdetektől. 

Mint éjszakákra 

a biztos hajnalok, 

valami állandósult 

bizonyosság maradt 

minden virradat veled, 

ki tudja, mióta?  

Magasztossá szépült 

minden szenvedésünk. 

Földig hajolok ma 

a létezés előtt, 

és hálát adok érte 

naponta az égnek, 

amíg el nem halnak 

a nesztelen léptek 

mögöttem, ha majd 

a Híd lábához érek.

A. Túri Zsuzsa: (utána a csend)

Az ajtók bezáródnak. 

Tudomásul vesszük. 

Sosem tudjuk meg, 

mi van mögöttük, mi lett volna, 

ha sikerül kinyitni őket.  

Az ablakok is bezárulnak. 

Elfogadjuk. 

Látjuk rajtuk keresztül 

az elérhetetlent. 

Emelt fővel megyünk tovább, 

a kivilágított folyosón.  

Átlátjuk. Legalábbis azt hisszük. 

Egyre kevesebb az ajtó, meg az ablak is. 

Megértjük. Folyton csak 

belenyugszunk valamibe, 

miközben egyre távolabb kerül, 

ami már majdnem a miénk lett.  

Aztán már csak a pillák függönye.  

Vérpiros bársony. 

Összezárt képzetek. 

Elképzelt világok illata. 

Életlen gondolatok felszívódása. 

Csigaházak keresztmetszete, 

kagylók tompa zúgása.  

Utána a csend.

Bibor István: Emmausz

Maradj velünk, mert esteledik, 

sőt a nap is lenyugodott már! 

Maradj velünk, és ne ítélj keményen, 

amiért Barabást kiáltottunk 

oly sokan, hisz mit tehettünk volna? 

Így mondták a fölénk rendelt vezetők,

ezt harsogták mind az utcák, otthonunk 

faláról is egyre ez sugárzott, 

s hogy ne a Názáretit kövessük. 

Tőlük halljunk törvényt, s ne próbáljuk

a Teremtő kőtáblára vésett, 

s lelkünkbe ültetett igéi szerint 

ítélni meg, hogy mi rossz s mi jó.  

Ne hagyj hát magunkra szégyenünkkel! 

Sötét az éj, kérünk, maradj velünk!

Kiss Ottó: Szivárványos tócsa

Amikor először láttunk szivárványt, 

apa azt mondta, ez a jel, 

hogy Isten újra szövetséget kötött 

az emberrel.  

Amikor másodszor láttunk szivárványt, 

apa azt mondta, hogy ez csak egy olajfolt 

a tócsa tetején, holnapra felszárítja a nap.  

Azért mégiscsak jó, hogy fölé hajoltam, 

mert megláttam benne az arcom, 

és a tócsa másnapra tényleg eltűnt 

– bárányfelhő lett belőle az égen.  

De legalább most már fent van vele 

a tükörképem.   

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény

Köszönöm a napot 

mit Isten kegyelme adott. 

Lelkem tisztaságát 

őrizzék a csillagok! 

Legyen bennem béke, 

a megnyugvást keressem! 

Meglássam az ösvényt, 

hogy merre kövessem. 

S ha kesergő kétely 

zörgetne ajtómon, 

legyen a türelem 

leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 

megfordulna sorsom, 

fényből az árnyékba 

kerülne az arcom, 

legyen, ki jót akar, 

s ha meglep az álom, 

mint földet az avar, 

legyen, ki betakar!  

Jean Cocteau: Az álom elkerül

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel 

a nyakamon pihen; 

mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el 

s elaltat hirtelen. 

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem! 

Van szörnyübb félelem? 

Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben 

lélekzeted velem. 

E félénk nagy madár, ki most az álomé lett, 

majd fészkéből kikel? 

A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred 

s négy lábbal nyúlik el? 

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer, 

egy reggel megszakad? 

Az útam építő védangyal nékem ezzel 

könnyíti sorsomat. 

Könnyü e szinte már testemből nőtt nehéz fej 

s mindig is könnyü volt, 

megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel, 

pedig kakas rikolt. 

Most más világban él e fej, hol más a törvény 

és más az értelem, 

fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén, 

távol s mégis velem. 

Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen, 

míg szád is álmodik, 

a fínom fujtatót melled kis műhelyében, 

egész halálomig. 

 Radnóti Miklós fordítása

Fetykó Judit: A csend

Hallod a csendet? A csendet, 

mi kívül hagy minden hangszilánkot, 

órára von bűvös csend-palástot, 

s azt sem hallani, hogy a mutató 

útját ketyegi lejáró rugó. 

Hallod-e? Hallod-e a csended? 

Mit belső nyugalmad teremtett, 

s kizár minden nyugtalan hangot, 

mi eddig felajzott, megriasztott, 

s belül énekel, dalol a nyugalom, 

mi hol alt, hol szoprán, hol bariton. 

Fölös izgalom nem feszenget. 

Hallod már? Hallod a csendet?   

Lackfi János: Az Isten szeretet

Az Isten szeretet. Úgy tudunk vele 

találkozni, ha találkozunk a szeretettel. 

Rokon, barát, testvér vagy bárki ismeretlen 

révén. És aki nem találkozik a szeretettel, 

mintha nem találkozott volna Istennel. 

Persze szeretetet adni úgy is lehet, 

ha valaki nem Isten nevében teszi, 

attól az még szeretet marad, a mélyén 

figyelmes szem felfedezi az Istent. 

Ha gyakorolni akarom a szeretetet, 

jobb, ha lerombolok magamban 

egypár falat. Például a fene nagy 

önérzetet, ha valaki valamit jobban 

tud nálam. Vagy rosszabbul, de erőszakos. 

Miért kéne nyernem ilyen piti kis vitákban, 

ha cserébe feláldozom a szeretetet? 

Nem arról van szó, hogy mindent hagyjak 

rá a másikra, elmondhatom csendesen 

a véleményemet, védhetem a határaimat, 

de ha kiborulok, ha beszállok a licitbe, 

akkor nyakig a pöcegödörben találom magam, 

és csodálkozom, miért bűzlök még napokig. 

Ha viszont eldöntöm, hogy engem nem lehet 

megsérteni, ha kíváncsi vagyok, mi zajlik 

a másikban mélyen, miközben belém gázol, 

ha észreveszem sebzettségét, tekintetében 

az űzött vadat, akkor nyert ügyem van. 

Elég átadni magam a szeretetnek, 

ő intézi a többit helyettem is. 

Csővé változom, és Isten áramlik rajtam át, 

ő szereti általam azt, akit én önerőből 

talán nem is tudnék. 

Csak így lesz teljes öröm bennem, 

máskülönben hamar elfogy a patron. 

Ahogy a teve eltárolja púpjában a vizet, 

úgy kell nekem is feltankolni Isten 

szeretetéből a sivatagi időkre. 

Menni a töltőállomásra, templomba, 

vízpartra, imaszobába, rétre, 

és megnyitni magamat. 

Hogy legyen. áradjon, bőségben, 

tudjak úgy adni magamból, mint egy kút, 

frissen, önkéntelenül, végtelenül.

Fetykó Judit: Foszlányok

eljutottam hát a valódi egyedüllétbe 

senkit sem hívok senki nem hív 

a csend maradt a telefonban 

végtelenre tágult az idő 

a tér jól ismert határain belül 

szokottan telnek a napok 

mintha mindenkinek fontos 

dolga lenne – gondolom 

s tudom ez nem igaz  

*  

pár napja aggkorú idős nőtől 

hallottam: a magányban a legrosszabb 

hogy nincs szex üres a nap nem tudok 

mit kezdeni magammal mivel kéne 

kitölteni a végtelenre nyúló időt – 

meglepett e közlés bizalma 

nála nem múlt hát el a vágy 

mint a többi fiatalkorban oly 

fontosnak hitt ismétlődő tevékenység  

*  

még nem félek attól 

hogy hosszúak az éjszakák 

s hogy nem tudom átaludni 

nem félek az időtől 

s nem tűnődök hogy fogom 

kitölteni a napokat értelmesnek 

látszó cselekedetekkel  

*  

te vajon mióta tudod 

hogy a siker öröme egy 

idő után már nem táncol 

bennünk napokon át ébren 

és álmunkban is hanem mint 

munkával elért eredmény 

kerül a jelen időbe   

Barna Julia: Amikor rádöbbensz

amikor rádöbbensz 

hogy már nem utazol sehova 

amit nem láttál 

azt már örökre nem láttad 

mikor rádöbbensz 

hogy már nem veszel 

van elég cipőd ruhád 

kabátod pizsamád 

nem kívánt és nem várt esetekre is 

amikor rádöbbensz 

hogy amit nem magyaráztál el 

már nem érti senki meg 

verseidbe temetted a lényeged 

csak adni akarsz 

nem érdekelnek 

az érzelmi csereüzletek 

amit nem tettél meg 

már soha nem teszed 

leülepedett az életed 

mint fecsegések alján a csend 

– megállok a mondat közepén – igen 

ilyen volt ez az év 

csupa rádöbbenés

Nagy István Attila: Virág

Amit én adhatok, csak a csönd sziromlevelei.

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet. 

A férfi: nagyképű kisértet. 

A nőé: mind, mely élő és halott, 

úgy, amint két-kézzel megfoghatod; 

a férfié: minderről egy csomó 

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. 

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga — 

a világot dolgokká széthabarja 

s míg zúg körötte az egy-örök áram, 

címkék közt jár, mint egy patikában. 

Hiába száll be földet és eget, 

mindég a semmiségen át üget, 

mert hol egység van, részeket teremt, 

és névvel illeti a végtelent. 

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, 

alkot s rombol, de igazán nem él 

s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik — 

ha nők szeméből rá élet sugárzik. 

A nő: mindennel pajtás, eleven, 

csak az aprózó észnek idegen. 

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy: 

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, 

oly férfit vár, kitől mozgásba jő. 

Alakja, bőre hívást énekel, 

minden hajlása életet lehel, 

mint menny a záport, bőven osztogatva; 

de hogyha bárki kétkedőn fogadja, 

tovább-libeg s a legény vérig-sértve 

letottyan címkéinek bűvkörébe. 

Valóság, eszme, álom és mese 

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse; 

mindent, mit párja bölcsességbe ránt, 

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. 

A világot, mely észnek idegenség, 

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; 

és végső, királynői díszruhája 

a meztelenség.