2024. október 31., csütörtök

Zelk Zoltán: Kifosztott táj












Mint hályogos szem, meg se rezzen 
harmadnapja az őszi ég, 
esővert szél kúszik, mint kígyó, 
a sárban s fölveti fejét 
sziszegve a kegyetlen égre, 
s búsan nézi egy csonka ág: 
röpül a rozsdás vidék fölött 
levele, mint az ifjúság.  

Itt járok e kifosztott tájon 
és gyanakodva rámmered 
a fű, a lomb. És összesúgnak, 
mintha kérdeznék: ismered? 
Gyanu kiséri minden léptem, 
már hátranézni sem merek: 
tán káromolva rázzák a fák 
gallyukat a hátam megett…  

Csak a kóró áll egykedvűen, 
a tüskés, réti proletár, 
néki egyformán zsarnoka 
minden évszak, az ősz, a nyár. 
Csak áll a süppedő időben, 
mint uccasarkon a vakok, 
nincs kincse, mit elveszithetne 
s verheti eső: nem vacog.  

Kapaszkodva járok, már süllyed 
hinárként lábaim alatt 
a föld s hiába keresgélem, 
mint régi, kedves arcokat 
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak ” petyhüdt és öreg 
köröttem minden és zörög az 
enyészet, mint a pergament.  

Igy menekülök, letörölve 
arcomról, számról a sarat, 
vigasztalóan, hogy feledjek, 
rámszáll a bársonyalkonyat. 
A hegyek mögül füstölögve 
kúszik már, terjeng a homály 
s megtelik csordultig a vidék, 
mint vízzel a pohár.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése