Áldott, békés karácsonyt kívánok az erre járóknak!

Túrmezei Erzsébet: Karácsony este

Karácsonyeste. Hangulatok szállnak…
Fehér hópelyhek… fehér angyalszárnyak…
Szelíd meleggel van szívünk tele.
Aztán – megyünk tovább, sötét lesz újra,
csillag nem ég, utunk hóval befújja
bús életünknek dermesztő tele.

Karácsonyeste… Ó, csak gyermekemlék!
Szívünk kérdezve ver. Emlékszel még?
És éled, újul sok csodás mese.
Aztán megyünk tovább. Reánktipornak
szürkén a gondok, hogy mit hoz a holnap,
és nem kísér már az emléke se.

Karácsonyeste. Csoda! Vég és kezdet.
Világosság és élet született meg,
hol halál volt csak, naptalan sötét.
Élet, Aki életét letette,
a szent szeretettel magára vette
a megváltásnak emberköntösét.

Karácsonyeste! Csoda! Új teremtés!
A kegyelem, az élet megjelent és
kincseivel lelkem feléd siet.
Egyedül, árván tovább mért haladnál?
Van Megtartód, akit ha megragadtál,
Kegyelem, élet, minden a tiéd!

Végh Tamás: Megállok egy pillanatra

Öregszel. Érzed 

Vénül körülötted a csend is.
Észrevétlenül apróbbakat lépsz.
Meg-megállsz séta közben,                            
Hallgatni a sarjadó fű neszét.
Átkarolnak a fák.
Csendesülő szívzörejed
Elrejti a lombsusogás.
A maradék idő a tiéd.

Végh Tamás: Fohász

Mindennapi szavainkat 

Add meg nekünk ma,
Hogy tudjunk
Egymáshoz szólni szépen.
Káromkodjon bár e jelen,
Mi maradjunk meg
Vérpiros igézetükben.

Mindennapi jóságunkat
Add meg nékünk ma,
Hogy ki ne hűljön
Bennünk az a jászol,
Melyből egykor
Kihangzott az Ígéret,
Őszbe lehullt
Nyaraink csendjén törve át.

Mindennapi szívünket                          
Add meg nékünk ma,
Hogy bírja erővel
A reszkető lélek,
Ne legyen sohasem
Szeretni rest,
Ha már fájdalmait
Hozzád felemelte.

Fotó

 

Garai Gábor: Hajnali Himnusz

Szeretem a hajnali napot,
a gyönge ködpihékkel koszorús eget
a korai bárányfelhők hűséges nyájait;
fennen hirdetik ők, hogy elfutott az éj,
szétlebbennek és tág utat mutatnak
az első sugaraknak.
Szeretem a boldog útszéli füveket,
a nyújtózkodó fákat,
álmosan ébredő házakat
s a korán-kelő embereket;
arcukon a hajnal újjanyomával
olyan tiszták ők, mint ünneplő gyermekek,
s oly erősek is, hogy puszta kézzel
lebírhatják a páncélos világot.
Szemükkel összenéz az ég
s szétvonja kárpitját fejük fölött,
fényes fogaik közt frissen száll a lehellet
s gyöngy-párában füröszti arcukat.
Ha megszólalnak, gondolataikkal
egyszerre csendül meg a levegő,
és hangjuk tiszta hárfa-dallamában
úgy villan fel ilyenkor a derű,
mint hajnal a harmatcseppeken,
kik délre az arany napba utaznak.

Gyurkovics Tibor: Péntek

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már a télből és a nyárból,
az azelőtt okosra nézett képek
hada most semlegesen vádol.

Az azelőtt fölépített varázshegy
most egycsapásra össze-vissza omlik,
s én így maradok véglegesen már egy
betört világban és sorsom csomóit

ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
akár a nap, a viasz és a lényeg,
s csak bámulom az üres tárgyakat.

*

A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rámnéztél,
csak azt, ami testedből föllebeg,
izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
zsúfolásig tele vagyok veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit te akarsz,
az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.

*

Olyan közel vagy, hogy tested szöge
egész a szemgolyómat éri,
fordulnék, törnék kifele,
de arcod elől nem tudok kitérni,

el nem fordíthatom a fejemet,
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
az arcomat szorítja a kezed,
hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
elhagytam árnyait és szögeit.
A boldogságot. Holnap jön a péntek
és testemet testedre szögezik.

Már lélegezni sem tudok. Merev
pupillámat az egekre szögeztem,
belémfúródtál, mint hegyes üveg,
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

Következik a végső Golgota.
A kicsike, a helyi, az egyéni,
mert kinek-kinek meg kell halnia
ahhoz, hogy e világon tudjon élni

Következik az önfeláldozás.
A látványtalan és őrült alázat,
míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
a test pedig vergődik, mint az állat.

És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
az üres éjben elhasad karunk.
Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.

Lars Forssel: A halott Alkésztisz éneke Admétoszhoz

Admétosz. Neved altatódalod, Admétosz, csukd le pillád!

Szeretlek. Admétosz, no lám, már álmodol

   s enhangod hallod, enneved szólítod. Álmodol, s a

levegőt becézed, a homályt öleled, saját öledben nyugszol

védtelen.

   „Szeress!” Ó, én szeretlek.

   Szeretem Admétoszt.

   Keress! Itt! Itt! Vagy mégse itt és ott se. És amott se.

   A fán!

   A földön.

   Nem, nem ott.

Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok. 

Admétosz, dajkád is neved. Füledbe dúdol, mint ahogy

a tenger másnak. Admétosz, e név a tengered.

   Leopárd!

   Keress!

   Nem, itt sem vagyok.

Arcok áramlanak köréd, egyet sem ismersz föl... de ott

az a tiéd, az a te álmod.

   Vízáradat. Magzatvíz. És talajvíz.

   Csöpög. Hallod?

   Csöp. Csöpp. Csöp-csöpp.

S átáramlik rajtunk a víz. Mint a homok a homokórán.

   Keress. Keress... keress...

N itt és ott se. És amott se.

   A fán!

   A földön.

   Nem, nem ott.

Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok. 

Admétosz. Hallod, hogy csobog a víz? A magzatvíz.

Meg a talajvíz. Maradnak ki-nem-apadó, földalatti erek,

ha a te forrásod elszikkad is; forrásod, arcod mását tük-

röző.

   Forrásod magányos. Egyetlen forrás, egyetlen csobogó

tükör! Hanem folyton fakadnak újak, csobogó sebek.

   Nem hallod-e?

   Mindenhol újak, már nem a tiéid.

   A forrás nem barátod. Ám a víz jóbarátod.

   Figyelj, Admétosz! Hallod-e?

   Én víz vagyok.

Lomb-gömbök harmata vagyok. A föld hajnali pára-

fátyla. Szikláról omló víz. A jég alatt fuldokló víz vagyok.

Pohárban rezgő víz, mely a haldokló küszöbén köszönti

az érkező halált. Víz, hal-kopoltyúk gödrében susorgó.

Víz, barlangok falán lecsorranó. Víz az asszony-ölekben.

Magzatvíz. Talajvíz vagyok.

   Keress.

   Nem ott, amott se!

   A fán!

   A földön

   Nem, nem ott.

Admétosz, víz vagyok. Vagyok mindenhol. Itt vagyok.

Keress. Admétosz. Szunnyadj el, s keress. De ne engem.

Ne a szűnő forrást, csak a vizet.

   Hallod-e hát?

   Csöp-csöpp. Csöp. Csöpp.

Admétosz, nem vagyok sehol. De mégis itt... itt...

   Itt vagyok. 

/Csorba Győző ford./

Nagyálmos Ildikó: Együgyű vers

Csak veled érzem, élek, s meghalok,
szalad az idő és minden délibáb,
rohanok utánad puszta mezítláb,
nyílt vízen nem oltja semmi szomjamat.
Egy hang vagy bennem, őrült látomás,
egy hang a másik oldalon,
egy érintés, álmodozás,
csak test és lélek, semmi értelem,
csak vágy, hogy egyszer majd talán
karjaid közt örökre fekhetem,
s nem ér ott utol az idő se tán.
Ha új tüzek gyúlnak majd szívemben,
nem hagylak el senkiért, soha,
mert mindent elhagytam, eddigi életem
megorrolt rám, és ezért mostoha.

Földönfutó is lennék, hontalan
miattad, gondos gondtalan,
egy pohár víz, csipetnyi kenyér,
ki reménytelenül is remél,
oltalom, odaadás,
száműzetés, kitagadás,
irgalom, és sok-sok szeretet.
A mindenséget megszerzem neked!

Végh Tamás: Ölelj át!

(Cselőnek)

Úgy érzem most, hogy sosem ér véget a tél. 

Örökké tart e ködbe-vert arcú, szelindek-éj, 

És a szívemre lép. Kora dér vasa bennem. 

Öleld át lassan, finoman a lelkem, ne törjön el.

Végh Tamás: Kegyelem

Az irgalmas éj palástja vállunkra hull, 

S kezében tartja szíveinket a szél.

Csenddé nőtt a vihar, s fénnyé az eső, 

Renddé lett az álom, útiránnyá, mi szép.

Tamás Timea: A falevél dalai

             I

ma nyár volt
fejemre tűzött a nap

éreztem hogy itt vagy Uram
hisz én voltam csak egymagam
madarak daloltak párosan

s mi ketten itt elsápadó
s bujdosó estcsillag alatt
új fényekkel jelet váltottunk
nem látták csak a madarak

a játszma kegyetlen volt Uram
jó lapot osztottál nekem
egy álmod maradt csak tudom
madarak daloltak édesen
fiat voluntas Tua Uram
ennyi lenne az életem
amíg az angyalok kardala
ringatja lelkem csendesen

             II

láttalak
az árnyékodba léptem
és tán szerettelek
ha nem is téged
a pillanatot mi elém térdelt
s az alázat hangján üdvözölt
féltem
a nap átsütött a hegygerincen
nevetséges volt s ósdi
hogy a fájdalomról nem tudok leszokni
s egy nevető világ ege alatt
láttam ahogy tovább suhannak
a denevérek s a madarak

         ***

kelet felé
hol a Kába-kő fényében
kábultan megmossák arcukat
s nem hagyják
hogy árnyékot vessen rájuk
a megfeszített gondolat

arra több a napfény
és a rózsa
illatos tőlük a kezed
s a boldogság akár a homokóra
homokja - átpereg
Allah áttetsző üvegkezén
s burjánzik tovább a lila
átható illatot árasztó
szerelem s romantika

             III

Uram
ma szél van és fagy a dombtetőn
tán ez a fagyott álmok hava
itt állok s nézlek még kérlelőn

hogy vigyél csak lassan és csendesen
hol bérc van s nagy csendesség honol
s a lelkek kék vérében fürödve
egy álmatag gondolat bujdokol

van fájdalom a gondolatban
a lelkek sebesek s tán kék a vérük
ezt az emberek mondták odalent
s a reggeli misén az arcéled
minden gondolatban megjelent

tegnap volt mikor álmodott a tücsök
zsolozsma szólt a réten át
s az áldás hangja idáig hozta
piros kenyerek illatát

Dutka Ákos: Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban

Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.
Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
„Miatyánkod” bár mindenki tudja.

Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,
S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul –
Elfognának a tizedik szónál.

Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról
S ha gyűlnének az elhagyottak
S szólnál az Írás-forgatókról
S ha megpróbálnád Uram még egyszer
Az Embert rávenni Szeretetre –
Internálnának, esküszöm rá,
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.

Bella István: Tékozló meztelenség

             
 







              
Koczkás Sándornak

Egyszercsak el kell hagynom mindent,
hogy teljesen magam lehessek,

Le kell tépnem utolsó ingem,
hogy őszintén higgyek és szeressek,

Az özönvízelőtti szabadság
sápad bennem, a hold rézpénze,

Be kell, hogy testemet avassák
minden meztelen szenvedélybe.

Se magány, se a tiszta éhség,                    
nem tarthat itt barát, se asszony,

E világ nem oly szerelmes szépség,
hogy térdéhez kelljen kuporodnom,

Legkisebb fiúnál sutább:
álruhás ember leszek ismét,

Szédítő ing lesz a ruhám,
ingem tékozló meztelenség.

Bella István: Először kettő voltam

Először kettő voltam,

azután lettem egy,

de egyedül csak fél,

majd lettem ketten egy,

végül por, fény alakban

egész magam maradtan

lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer

ezerszer egyszer-egy.