2018. április 22., vasárnap

Jókai Anna



" Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: “Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele."




" Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn."




" Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem."




" Van a logika fölött más is. A szeretet."




"  Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni."

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Mai Ige: Légy bátorító!


 


„Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja.” (Példabeszédek 12:25)

Enrico tízéves volt, amikor élete első énekóráján azt mondta neki a tanára, hogy egyáltalán nincs hangja. Enrico édesanyja azonban nagyszerűnek hallotta fia hangját. Hitt Enrico tehetségében, és bár nagyon szegények voltak, fia vállára tette a kezét, és azt mondta: „Fiam, minden áldozatot meg fogok hozni annak érdekében, hogy énekórákat vehess.” Fia tehetségébe vetett bizalma és folyamatos bátorítása kifizetődött, mert Enricóból minden idők egyik legszeretettebb és legszélesebb körben ünnepelt énekese lett: Enrico Caruso. Amikor a világ megpróbál földig rombolni, szükségünk van olyan emberekre, akik építenek minket, akik felismerik tehetségünket, és segítenek kihozni belőle a lehető legtöbbet. Gondold végig ezeket a gyermekek szemszögéből megfogalmazott, szülőknek szóló szabályokat:

 1.  A kezem még kicsi, ne várj el tőlem tökéletességet, amikor beágyazok, rajzolok vagy labdázom.

 2.  A lábam rövid, lassíts le, hogy lépést tudjak tartani veled.

 3.  A szemem még nem látta a világot úgy, ahogy a tiéd, hadd fedezzem fel biztonságban, ne tilts el
     szükségtelenül semmitől.

 4.  Házimunka mindig lesz, de csak most vagyok kicsi. Szánj időt arra, hogy elmagyarázd nekem a
     világ csodáit és tedd ezt jókedvvel.

 5.  Érzékeny vagyok, ne nyaggass egész nap. Bánj velem úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled is                    bánjanak.

 6.  Isten különleges ajándéka vagyok, tarts értékes kincsnek - tanítsd meg, hogy felelős vagyok
     tetteimért, adj útmutatást az életre és fegyelmezz szeretetteljes módon.

     Ma légy bátorító!


 Forrás: Mai Ige

Lázár Bence András: Egyikünk sarkát sem éri víz

Tavasz lehetett, vagy éppen tél vége
még, óvodába jártunk el. Anyám délután
jött értünk, dolgozott.

Amíg kinn vártunk a húgommal,
tócsákat ugráltunk át. Megegyeztünk
az nyer, akinek még a sarkát sem éri víz,
ezt többször szinte mindennap.
Majd összesítettük az eredményt.

Olyan volt az egész, mint egy kötelező
feladat, megtanulni, amit csak egy tócsa felett
szabad, dönteni, elhatározni bizonyos dolgokat.

Anyám furcsállta, mért ugrunk át minden
kis vízfoltot útközben is, talán azóta
sem érti.

Ha sütött a nap néztünk tükörképet,
játszottunk az árnyékokkal.
Igazat tettünk hamis mellé.

Most is eszünkbe jut, ha tavasz van vagy
éppen tél vége még, és mindketten tudjuk:
ebben a harcban nincs győztes,
egyikünk sarkát sem éri víz,
tükörképeinket megvilágítja a nap.

2018. április 20., péntek

Zelk Zoltán: Kérdés




Mi voltam én?
Az Isten jajongása.
Mi vagyok én?
Az Isten sóhaja.
Mi leszek én? 
Az Isten némasága.

Csontos Márta: Viszonyok

                Mottó: Létemnek egyetlen értelme van:
                     szolgálni az Elérhetetlent . ( Blok )

1.

Úgy képzelem magam,
mint aki önkéntes
vállalásban pányvázza
magát az ígéret gyökeréhez,
s nem veszi észre, milyen
gonoszul tekeredik a
bizonyosság kötele.
Míg ringat a szolgálat
szépsége karjaid között,
nem érzem a hiány
szorítása mennyire fáj.
Árnyad függönye mögött
bebalzsamozva hever
a diszkvalifikált nosztalgia.

2.

Már rég kilakoltattalak
magamból, csak önsajnálatból
még mindig megengedem,
hogy fogóddz belém.
Arcod freskóját úgy
festettem az égre, hogy
kicsontozott lelkem
lenyomata rajta maradjon.
Hiába ágaskodsz fölfelé
az ima zsámolyán,
saját fényed eloltja önmagad
jelenléte.

Roque Dalton: Miként te











Én, miként te,
szeretem a szerelmet, az életet, a dolgok
édes varázslatát, a januári nappalok
mennyei tájait.

Az én vérem is forr,
és mint folyam a szemeken át,
amik megismerték a könnycsepp-bimbókat.

Hiszem, hogy a világ szép,
hogy a költészet, mint a kenyér, mindenkié.

És hogy az ereim nem énbennem érnek véget,
hanem azok egyhangú vérében,
akik harcolnak az életért,
a szerelemért,
a dolgokért,
a tájért és a kenyérért,
mindenki költészetéért.

Dabi István fordítása

Bob Gass: Harag




„Nem tudják, mit cselekszenek!” 
(Lukács 23:34)


Max Lucado írja: „ Apró cseppel kezdődik… Valaki elfoglalja a parkolóhelyedet, valaki eléd vág az úton, a pincérnő túl lassú, mikor te nagyon sietsz, odaég a pirítós… ha sok összegyűlik a látszólag ártatlan haragcseppekből, máris egy vödörnyi düh fortyog bennünk… Senkiben sem bízunk… vicsorítunk arra, aki közel merészkedik… két lábon járó időzített bombává válunk, amely bármikor robbanhat, ha a feszültség és a félelem eléri a kritikus határt… Nem tagadhatjuk, a harag létezik. Hogyan fékezhetjük meg? Jézus azt mondta az őt keresztre feszítő tömegről: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!« (Lukács 23:34). Ezt a vérszomjas, halálát kívánó tömeget nem gyilkosoknak, hanem áldozatoknak látta… Arcukon nem gyűlöletet, hanem zavart látott… Nem harcias csőcseléknek látta őket, hanem pásztor nélküli juhoknak (ld. Márk 6:34). »Nem tudják, mit cselekszenek!« Gondolj bele: halvány fogalmuk sem volt róla… Egy feltüzelt tömeg voltak, haragudtak valamire, amit nem láttak, ezért töltötték ki haragjukat pont Istenen. Nem tudták, mit tesznek, és legtöbbször mi sem tudjuk. Bármennyire nehezünkre is esik elismerni: pásztor nélküli juhok vagyunk… az örökkévalóság egyik pontján megszülettünk, és félelmetesen közel vagyunk a másik pontjához… Nem tudjuk megválaszolni a szeretetre és szenvedésre vonatkozó kérdéseinket… nem tudjuk megfejteni az öregedés rejtélyét… nem tudjuk meggyógyítani saját testünket, nem tudunk kijönni társainkkal… A lényeg ez: a fékezhetetlen harag nem fogja jobbá tenni világunkat, arra csak az együttérző megértés képes. Ha cselekedeteink nem a harag, hanem az együttérzés alapállásából indulnak ki… akkor megértjük, hogy kialudt a lámpa, és sok ember botorkál a sötétben… tehát gyertyát gyújtunk.”

Forrás: Maiige.hu

2018. április 19., csütörtök

H. Hadabás Ildikó: Pacsirta dala




Madár voltam – láthatatlan –
ég felettem, föld alattam,
szálltam egyre, egyre följebb,
égi csendnek közepébe,
földi létnek a végére –
aranyában elmerültem,
fényességében fürödtem,
áttetsző lett, ami elmúlt,
idő, halál, élet, ének
nap szerette, hold ragyogta
azt az egyszeri egészet,
ami voltam, mivé lettem:
Pitypangremegésű testem
hang nélküli lobbanásban
fohász lett e Ragyogásban.

Benczes Sándor Gábor : A szerelem, az igaz szerelem




kérded, mi az a szerelem...
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te
élvezettel hallgatod? gondoltad,
szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
lebbentem fel vörös titok-selymemet?
hogy édes csókról, titkos bókról
mesélek neked? hogy megmutatom,
mint remeg lábad majd,
mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?

ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj,
mikor vele vagy, de nem lehet,
hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!

hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod,
téped virágnak szirmát,
ágyadban keresed árnyát,
illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
és számolod az ócska perceket,
mit büntetésül szabott ki rád
a szerelem!

és tűröd, ha aláz,
és tűröd, még ha ki is ver a láz,
és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
és az agy, kis massza a fejedben
zsong, bong, és nem érdekel,
ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
magadra, hogy megint megbántottad,
mert megkérdezted tőle: szeretsz?
s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz' nincs fontosabb kérdésed...

és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
és te nem tudsz szólni, és vele
teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
de nem nélküle, élete
a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted,
és bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!

és az egy igaz szerelem,
ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
és ha megkérdi: miért? nem érted,
csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
és számodra egyre szebb, mert neki
azok a ráncok, azok az őszülő szálak
a legszebben állnak, és beteg,
szenvedő testét öleled, megfésülöd,
és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed...

és a gondok, ha beborítanak,
és megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát
elengeded, mert tudod,
kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát el
nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed...

igen, ez a szerelem, az igaz,
és bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
és lehozhatod végre választott csillagod,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés,
ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!

Jókai Anna: Reggel










ma még minden megtörténhet
ami tegnap sem történt meg
              most még jövő ami estére a múlt
              kecsegtet a jelen teli van a pult
              most még gyúrható ami estére bekövül
              kibújtak a tervek álmom fátyla mögül
                            Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem
                            tegnapi tudatlan: talán ma megértem

Jókai Anna: Délben









amit elkezdtem, be kell azt fejezni
amit tanultam, ki kell azt fejezni
ami téveszme, le kell azt fejezni
                                   csak el ne siessük
                                   csak le ne késsük

Jókai Anna: Este









most már odaát várnak
nyílnak-kattannak a zárak
hét ajtó hét küszöbén
merre futsz, hova jutsz, kicsi én?
              szomorú, szomorú ami lett
              elszakadt, elszaladt az a tett

Lisztóczky László: Folyton arra a kutyára gondolok…

Folyton arra a kutyára gondolok,
aki következetes, tántoríthatatlan,
megalkuvást nem ismerő hűséggel
gazdája sírjára feküdt,
és nem kelt fel onnan soha többé.
Ez a jámbor állat
a teljesség, a tökéletesség
magasztos, fölemelő példáját adta.
És csak a gyermek hasonlít hozzá,
aki összekulcsolt kézzel,
imát mormolva álomba szenderül,
vagy az önmagát megtagadó szent,
aki másokért minden áldozatra kész,
a leprást és a pestisest is szívére szorítja,
vagy aki teremtő hittel és buzgalommal
vizet hord az óceánba,
földet a Himalája csúcsára,
és aki szélesre tárt karral áll
a lét és nemlét határán,
s átöleli gyilkosát,
miközben az tőrét a szívébe döfi.

Sebestény-Jáger Orsolya: Ébredés












Minden nap visszatérek Hozzád,
bár valójában el sem távozom,
csak álmaim hajóján az éjjel
elsodródom egy elfeledett tavon.

A reggelek jötte csupa fény -
s csöndes számadás magammal:
Tiéd maradok akkor is Uram,
ha már nem ébren ér a hajnal.