Borzasztó, hogy megrémítettük azt a
kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt
az úr a vén erdei házban, a
biztonságos sötétben… S ime vad
szörnyetegek törtek rá, óriások,
nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó
szakadt be, négy papírfüggönyös ablak
nyíló négyszöge öntötte a napfényt
és barbár csizmák döngtek, hátizsákok
repültek az ijedt zugokba, nagy
botok csattogtak… Iszonyút nyögött
az ágy, valaki rádobta magát,
és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az?
és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a
betolakodók és táncolni kezdtek,
és ő menekült és rémült szeme
előtt még jobban táncolt a világ:
szokott útjai elgörbültek, a
baráti fal bezárta ismerős
repedéseit, égőszemü fények
lapultak-leskeltek ugrásrakészen
az ágy alatt és forgott minden, és ő
a görcsös térben ide-oda rángott
s egyszerre egy mennydörgő kalapács
cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a
csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos
istenek nyelvét tolmács nélkül is
értette a vacogó félelem:
– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy
mit tesz, vakon s őrülten, berohant
a szoba közepére, egyenest
a tipró lábak záporába és
– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke
átsurrant az égszakadáson és
ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt,
mikor eltünt és engem hirtelen
elfutott az öröm, hogy megszökött:
mikor eltünt, csak akkor vettem észre,
hogy az én botom is fent hadonászik
a levegőben! üvöltöttem és
ölni akartam én is, meg akartam
ölni, amit sajnálok… Szótlanúl
indultam, ki a tornácra, zavartan
néztem a rétet, a virágokat,
a lepkék táncát a kék-arany égben,
féltem magamtól, a naptól, a nyártól,
és azt láttam, hogy baj van mindenütt.
