Kukorellynek, a 70. születésnapra
Valahogy minden megváltozott.
Nem, nem az idő, és nem is valamiféle
öregség, nincsen semmi ilyesmi, te
soha, meg én sem, meg a többiek sem,
nem az öregség, mert nem tudok arról,
hogy bárki is közülünk, szóval,
nem, nem, nem.
Megváltozott – minden megváltozott.
Ezernyi seb, sértettség, harag, ezernyi
nemtudoménmi, ami ott van bennünk,
körülöttünk, ami ott van a szóban,
a mozdulatban, ahogy egymásra nézünk,
nem mi, hanem mi mindannyian, ahogy
egymásra, bármikor is.
Valahogy – és talán végleg.
Azt az időt jó lenne visszahozni,
amikor, amikor először ültünk, kettesben, szemben,
egyetem, könyvtárszoba, „kari olvasó”,
kézirat, versek, talán kissé bizonytalan,
tétova rácsodálkozás, visszahozni azt,
az akkori időt, ha lehetne.
Minden valahogy másképp.
Az idő romlása bennünk, ez kétségtelen,
és ez a romlás szétárad mindenütt, miként
valamiféle gáz, vagy iszap, befedi
mindazt, ami akkor, negyvenegy éve
még élő, élettel teli, meg öröm és lendület,
ami mi voltunk, akkoriban.
Megváltozott minden, valahogyan.
Úgy hiszem, olykor, tűzharc és lövészárok,
sorozatvetők mindenfelől, háború, szomorúság,
rohannék vissza a régi időkbe, nem is tudom,
nem tudom ma már, hogyan volt, akkor,
amikor még a jelenlétünk annyira fontos,
mert közösen, együtt.
Másképpen – valahogy – manapság.
Jelenlét, mondtuk, és aztán lezárult valami,
azt mondtad, ahogy a Szondi utcán végig,
hogy nem gondoltad, hogy valaha is, és
én meg örültem akkor, jó volt, hogy siker,
akkoriban volt még valamiféle, nem is tudom,
valamiféle friss levegő.
Valahogy minden megváltozott.
Negyvenegy éve már, hogy sietsz valahova,
és én is rohanok egyfolytában, néha nem
bírom szuflával ezt a nagy-nagy futásunkat,
jó lenne megállni kicsit, talán csak azért,
hogy legyen mire, és legyen miért is
egymásra nézni újra.
.jpg)
