míg én a padban ültem, nyűttem a padot,
előbb támlásat, később elegánsat,
amihez külön vaslábakon külön szék járt –
teltek az évek és koptak a kréták.
A tintatartó megszűnt, megszűnt a helye,
felváltotta az isteni golyóstoll,
és jött a zsebrádió, a magnó: a Calypso,
az Illés, a Metró, a Beatlesek,
a sportszatyor már nem volt hengeralakú,
és lassan minden alak alakult.
Levél pörgött a szélben – ki figyelte?
kinek volt ideje ott, akkor, erre?
kétórás matek dolgozat után,
kettes fizika felelet előtt,
a legelső házibulik alatt,
KISZ építőtáborok alatt,
mikor az Úton feltűnt Kerouac,
és nem látszott sarkában a halál,
mikor Húsz órát mutatott az óra,
és a távolból Hideg napokat,
mikor Mobutu legyőzte Kaszavubut,
mikor bólintott Dunakeszi szépe,
és bólintott a szájában a fűszál,
amit olyan lenyűgözően rágcsált,
és amit aztán kiköpött valahol…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése