vén toronyba húzó lépcsőfokokon,
résnyire nyíló fények özönén
indulok Feléd egy láthatatlan nyomon.
A mozdulatlan időt egymásba fontam,
mint megunt lépteket a rég kihűlt kövön,
lassan haladtam, szinte vontatottan,
s fellégeztetett a résnyi fényözön.
Az utolsó lépcsőn vakított a fény,
életem ott térdelt a lábaim alatt:
Felhők, folyók, galambok álmai,
s parányi házak cserepén a Nap.
s kőfalnak dőlve a tisztánlátás perce:
míg meggörnyedt háttal felfele haladtam
- tapogatózva, hogy magasba törjek -
Te velem voltál végig, minden pillanatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése