forog ottfönn a nyári nap;
dőlnek belőle remegő,
finom anyagú sugarak.
Egy patak partján hűsülök,
árnyékot vet a parti sás.
Szemembe piros derü gyűl:
katicabogár villogás.
Dél van, kábító június,
delelni ledől a világ,
csupán az erdő fekszik ki
a dombra, süttetni magát.
Ritkás széliben rózsaszín
csorda ácsorog – s tehenek
lelógó farka meg-meging,
mint lusta harangkötelek.
Pihen, hever a pásztor is,
újságot forgat álmosan.
Kutyája vízben lefetyel,
tűzpipacs nyelve lázba van.
Boldog vagyok, mert szép a nyár
s végre nyűg nélkül lehetek.
Ahhoz se kell most értenem,
mit a világból megvetek.
Csak hang, csak szín, csak mozdulat
férkőzik hozzám – épp elég,
hogy én dúdoljam nektek el
a pompázó nyár énekét. –
Kotyog a patak… hallgatom,
vízében kölök gólya áll,
lábát csókolja liliom,
s átfonja selymes békanyál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése