„ Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik.
De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik.”
(Jn 4:13–14)
Jézus beszélgetése a samáriai asszonnyal egy ponton egészen személyessé válik. Már nem a kútról, nem a korsóról és nem is a vízről beszél. Hanem az emberi szívről. Hiszen mindannyian szomjazunk valamire. Arra vágyunk, hogy szeressenek bennünket. Végre fontosak legyünk valakinek. Végre biztonságban érezzük magunkat. Végre legyen békességünk. Végre legyen reményünk. Végre tudjuk: az életünknek értelme van. Ezt a szomjúságot Isten ültette a szívünkbe. És egész életünk során próbáljuk csillapítani. Csak sokszor rossz helyen keressük a vizet. A samáriai asszony életében ezt Jézus egyetlen mondattal tárja fel: „öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: …” (Jn 4:18a). Ezt a mondatot sokan úgy olvassák, mintha Jézus pusztán számon kérné az asszony múltját. Pedig sokkal több történik itt. Jézus nem megszégyeníteni akarja őt. Hanem megmutatja, hogy egész életében valamit keresett. Talán szeretetet. Talán biztonságot. Talán azt remélte újra és újra: „Most végre boldog leszek.” És mindig csalódott. Nem azért, mert rossz ember volt. Hanem mert ember volt. Olyan ember, mint mi. Mi is újra és újra megpróbáljuk betölteni azt az űrt, amelyet egyedül Isten tud betölteni. Ezért olyan csodálatos, hogy Jézus nem azt mondja: „Megmutatom, hol találod az élő vizet.” Hanem ezt mondja: „én adok”. Micsoda vigasztalás! Nem nekünk kell kiérdemelnünk Isten szeretetét. Nem kell előbb tökéletes emberré válnunk. Nem kell minden hibánkat kijavítanunk. Ő ajándékozni akar. Az élő víz kegyelemből fakad. Ma is. Neked is. Nekem is. Talán éppen ma érdemes feltennünk magunknak egy csendes kérdést: Miből próbálok élni? Mi az, amihez újra és újra odafutok, amikor elfáradok? Mi az, amitől azt várom, hogy békességet adjon? És vajon nem Krisztus az, aki csendesen azt mondja: „Gyere inkább hozzám. Én tudom, mire szomjazik igazán a szíved.”
Forrás: Napi Ige és gondolat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése