A félelem bezörget.
A hit kimegy ajtót nyitni: odakint nincs már senki.
Luigi Santucci
2026. október 27., kedd
Hit
Az óriási aszály kitikkasztotta, kiszárította a földeket. A fák fájdalmasan hullatták megfakult, elsárgult leveleiket. A fű a réteken kiégett. Az emberek nyugtalanul kémlelték a tiszta, kobaltkék eget. Mivel mind szárazabb hetek követték egymást, és hónapok óta egy csepp eső sem esett, a helybéli plébános az eső kegyelméért könyörögve rendhagyó imaórára hívta az embereket a templom előtti térre. A teret nagy sokaság töltötte be a megbeszélt órára. Sokan elhozták magukkal a hitüket jelképező tárgyaikat: a Bibliát, a keresztet és a rózsafüzért. A plébános végignézett az embereken, és tekintete megállapodott egy kislányon, aki teljes komolysággal ült az első sorban.
A térdén egy piros esernyővel.
Ismeretlen szerző
Tornay András: Bármikor bejöhetsz
Ha csended álnok zajok járják át
Ha minden megkopott, üres és hideg
Ha éppen csak pislákol elhagyatott tüzed
Akkor is tudd: bármikor hazajöhetsz
Ha jól ismert ösvényen zsákutcát találsz
Ha ismerős tereken is idegenként jársz
Ha sokáig nem hallod senkitől nevedet
Ha senki sem szorítja gyöngéden kezedet
Akkor is tudd: bármikor hazajöhetsz
Bármilyen koszos vagy, nyitva áll a házam
Bármilyen fáradt vagy, megpihenhetsz nálam
Lehetsz gyenge, lehetsz árva
Jöhetsz nyitva, jöhetsz zárva
Jöhetsz némán, jöhetsz sírva
Bármerről is érkeznél, az ajtóm ott lesz nyitva
Bármerről
Bárkivel
Bárhogyan
Bármikor
Bárhogyan hazajöhetsz, bármikor hazajöhetsz
Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
„Ne félj: fogd a kezemet”
Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
Fal, – s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Fodor-Csipes Anikó: Hol keressük a lelki szomjúságunk oltását?
„ Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik.
De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik.”
(Jn 4:13–14)
Jézus beszélgetése a samáriai asszonnyal egy ponton egészen személyessé válik. Már nem a kútról, nem a korsóról és nem is a vízről beszél. Hanem az emberi szívről. Hiszen mindannyian szomjazunk valamire. Arra vágyunk, hogy szeressenek bennünket. Végre fontosak legyünk valakinek. Végre biztonságban érezzük magunkat. Végre legyen békességünk. Végre legyen reményünk. Végre tudjuk: az életünknek értelme van. Ezt a szomjúságot Isten ültette a szívünkbe. És egész életünk során próbáljuk csillapítani. Csak sokszor rossz helyen keressük a vizet. A samáriai asszony életében ezt Jézus egyetlen mondattal tárja fel: „öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: …” (Jn 4:18a). Ezt a mondatot sokan úgy olvassák, mintha Jézus pusztán számon kérné az asszony múltját. Pedig sokkal több történik itt. Jézus nem megszégyeníteni akarja őt. Hanem megmutatja, hogy egész életében valamit keresett. Talán szeretetet. Talán biztonságot. Talán azt remélte újra és újra: „Most végre boldog leszek.” És mindig csalódott. Nem azért, mert rossz ember volt. Hanem mert ember volt. Olyan ember, mint mi. Mi is újra és újra megpróbáljuk betölteni azt az űrt, amelyet egyedül Isten tud betölteni. Ezért olyan csodálatos, hogy Jézus nem azt mondja: „Megmutatom, hol találod az élő vizet.” Hanem ezt mondja: „én adok”. Micsoda vigasztalás! Nem nekünk kell kiérdemelnünk Isten szeretetét. Nem kell előbb tökéletes emberré válnunk. Nem kell minden hibánkat kijavítanunk. Ő ajándékozni akar. Az élő víz kegyelemből fakad. Ma is. Neked is. Nekem is. Talán éppen ma érdemes feltennünk magunknak egy csendes kérdést: Miből próbálok élni? Mi az, amihez újra és újra odafutok, amikor elfáradok? Mi az, amitől azt várom, hogy békességet adjon? És vajon nem Krisztus az, aki csendesen azt mondja: „Gyere inkább hozzám. Én tudom, mire szomjazik igazán a szíved.”
Forrás: Napi Ige és gondolat
Sebestény-Jáger Orsolya: Visszhang
égi kincseid elviszem magammal.
Amit adtál megszámlálhatatlan:
a szívnek látható. A szemnek láthatatlan.
Vissza nem térünk, de kapudon átlépve
visszatükröződünk csillagként az égre.
Leonyid Volodarszkij: Békés bolygó
Se háborúk, cunamik, vulkánok!
Szinte minden úszott a fényárban,
S Maga az Isten volt ott velünk!
És az egész édeni kertnek tűnt,
Hol nevető párocskák sétáltak!
Szerető tekintet melengette őket,
S vonzotta a távol tisztasága!
Nem ismerték ott a fáradtságot,
Nem meredt ott még egy kerítés se!
Dalt csobogott hegyek vízesése!
S Földnek hívták ezt a szép világot.
Trombitás Endre fordítása
Serfőző Simon: Vigyázzak magamra
Mindennapjaim,
akik rám köszöntök reggelente,
megkérdezitek, hogy aludtam?
Kell-e valamiben segíteni?
Számíthatok rátok,
mint a szomszédokra,
ha valami miatt bajban vagyok.
Elbeszélgetek veletek,
többet tudtok rólam, mint az orvosok.
Fazekamba belenéztek,
mit kavargatok bennük?
Kíváncsiskodtok, mi az ebédem,
vacsorára marad-e?
Adjak magamra, ne úgy nézzek ki mindig,
mint egy ágrólszakadt.
Mi lesz a takarítással? – néztek széjjel,
nehogy elhanyagoljam azt is.
Éjszakára hagytok csak magamra.
Majd holnap találkozunk, nyugtattok meg.
S vigyázzak magamra!
Csak akkor a küszöb is vigyázhatna,
szólnék vissza legszívesebben,
minduntalan ne botlanék bele.
2026. október 25., vasárnap
A nap gondolata
.jpg)
Ha önmagadat korlátaiddal együtt elfogadod,
nagy lépést tettél a belső szabadság felé.
Szent-Gály Kata
Csáky Károly: Remény – kötőszóval
.jpg)
is úgy tenni,
mintha
semmi sem történt
volna.
És roppant
teher alatt is elhinni,
hogy ez még
nem a gerincroppanás.
És szisszenni
csak,
ha ordítani
kellene.
És elmondani
újra,
hogy minden próbatétel
javunkra válhat,
a fájdalom
megválthat
minket.
Alphonse de Lamartine: Isten áldása a magányban
Honnan jön ez a hit, mely úgy árad ma bennem?
Hisz még imént zavart voltam és zaklatott,
A kétség tengerén hánytak bősz habok,
Igazságot az ész álmaiban kerestem,
És a békét szegény orkán-dúlta szívekben,
Alig pár nap futott a homlokomon át,
S úgy érzem, tovatűnt egy század s egy világ:
Köztük s köztem a múlt mély szakadéka fekszik,
S új ember született bennem, és már növekszik.
Tóthfalusi István fordítása
Takaró János: Hívj segítségül engem!
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején!
Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”
Zsoltárok 50,15
Kedves gyülekezet! A mai alkalmon erről a rövid igeversről lesz szó, amit Isten mond ma nekünk is. Jó lenne ma meg is tenni azt, amire felszólít.
1. Így mondja igénk: „Hívj segítségül engem!” Igen, ilyen személyesen: te Őt. Nem tudom, hogyan vagy ma itt. Nem tudom, hogy milyen kételyeid vagy kérdéseid vannak Isten létével, személyével kapcsolatban, de az biztos, hogy Ő azt mondja ma neked: „hívj segítségül engem”. Szólíts meg, szólj hozzám, kezdjünk el beszélgetni végre!
A Biblia Istene olyan Isten, aki beleszól az ember életébe, és azt mondja: „hívj segítségül engem”, azt mondja: Szólíts meg! Keress engem! Tégy próbára! Akarj velem kapcsolatba lépni! Zörgess, mert aki zörget, annak megnyittatik, keress, mert „aki keres, talál” (ez az emberi világban egyébként nem igaz: a zörgetőnek nem mindig nyitnak ajtót, aki keres, nem mindig talál), de aki Istennél zörget, és Istent keresi, az találkozni fog vele, és megismerheti Őt.
Isten azt mondja neked, hogy én a te Istened vagyok. Nem csak úgy Isten: nem egy absztrakt fogalom, nem valaki, aki nagyon távol van, és nem nyúl bele a világunk eseményeibe, nem olyan Isten, aki távolról nézne mindent, és ne akarna részt venni az életed mindennapjaiban is. Ő egy olyan Isten, aki személyes kapcsolatot akar veled, és azt mondja: „hívj segítségül engem”.
Nem tudom, megtetted-e már, nem tudom, megszólítottad-e már, nem tudom, úgy vagy-e itt, hogy a keresztyénséghez közel vagy, magadat is annak tartod, vagy csak eljöttél, mert elhívtak, meghívtak, de tedd meg amit mond! Kezdj el beszélgetni Istennel ma! Mondd el neki a nyomorúságodat, mondd el neki, hogy mit szeretnél tőle, mondd el neki, hogy szeretnéd megismerni, mondd el neki, hogy tudni akarod, hogy kicsoda Ő!
Ő tudja, hogy ki vagy te, Ő ismer téged, Ő alkotott, Ő teremtett, Ő formált, Ő a te Istened akkor is, ha te még nem látod Őt annak. Úgy van ez, ahogyan a szüleinket sem választjuk: megszületünk tőlük, és aztán megismerjük őket, olyanok, amilyenek – Istennek hála, ha olyanok, hogy sok jót tanultunk tőlük. Istent sem választjuk: Ő a mi Istenünk, mert Ő teremtett minket, Ő a mi Istenünk, mert megalkotta ezt az egész földet, s kitalálta az embert, megformálta, megálmodta, életre hívta, és most itt vagyunk, lélegzünk és élünk, és vagy ismerjük Őt, mint személyes Istenünket, vagy még nem, de Ő a mi Istenünk, és Ő ismer minket.
Ő azt is tudja, hogy mit hoztál ide magaddal (tudja, hogy milyen gondolatokat, tudja, hogy milyen sérelmeket, tudja, hogy milyen elvárásokat, tudja, hogy milyen vágyakat), tudja, hogy mi a múltad, tudja, hogy ki vagy, tudja a hibáidat, hogy mi az, amit szégyellsz, tudja, hogy milyen lelki sebeket kaptál, és azt is tudja, hogy milyen sebeket okoztál. Ismeri az összes bánatodat, ismeri az összes örömödet, ismeri a teljes életedet, a személyiségedet, a gondolataidat, azokat is, amiket mások elől titkolsz. Ő tudja, hogy ki vagy. Ő ismer téged, jobban bárki másnál, mert Ő a te Istened. És most szól, hogy végre te is keresd Őt. „Hívj segítségül engem!” Gyere, szólj hozzám, keresd az én isteni lényemet, mert szükséged van rám!
2. Azt mondja: „a nyomorúság idején”. Jellemző ránk, hogy csak akkor keressük Istent, ha valami baj van. Amikor az életünk nyomorúságba jut, akkor kezdünk el azon gondolkodni, hogy hátha van valami több a saját erőnknél. Hátha van valami segítség felülről. Akkor elmegy az ember, hogy Istenről halljon, mert a helyzete lehetetlenné kezd válni, és a lehetetlennél az ember tehetetlen, Isten pedig azt mondja, hogy ez az én szakterületem. Ami neked lehetetlen, ott kezdődök igazán én. Ami neked lehetetlen, az nekem még csak nem is kihívás.
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején”, ne mást! Ne igazold tovább magadat, ne reménykedj abban, hogy megjavítod magadat. Nagyon sokan így próbálunk szembenézni a személyiségünk problémáival, a kudarcos kapcsolatainkkal, amikor magunk körül elkergetünk embereket, amikor tönkremennek barátságaink, kapcsolataink. Ó, nagyon sokszor magyarázzuk magunknak, hogy sebaj, majd összeszedem magamat, sebaj, megjavulok, sebaj, majd jobban igyekszem, jobb emberré válok, tanulok a hibáimból, a tapasztalatokból majd leszűröm a tanulságot, és sikerül megfoltozni, összerakni a személyiségemet.
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején!” Ami neked lehetetlen, nekem lehetséges, mondja az Isten. „Hívj segítségül engem”, ne mást! Ne igazold magadat, ne fuss másokhoz, ne keresd mai kultúránk emberi bölcsességének válaszait, melyek nem elégségesek arra, hogy megoldják a problémádat. Hívd segítségül azt az Istent, aki képes változtatni, hívd segítségül azt az Istent, aki szeretné, hogy végre visszafordulj hozzá. Arra alkotott, hogy vele közösségben élj, arra alkotott, hogy Őt megismerve virágozzon az életed, hogy kiteljesedjen. De nem az önmegvalósítás útja ez, hanem az Isten megismerésének és Isten imádásának az útja, ott tud az ember kiteljesedni. Mert maga is teremtmény, szüksége van az Alkotójára. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak” téged. 3.
Ha rájövünk arra, hogy magunkon tovább nem tudunk segíteni, és elhisszük, hogy Ő tud, és szólunk és kiáltunk, akkor Isten azt ígéri, hogy megszabadít. „Én megszabadítlak” téged.
Az ember eleinte sok mindent hisz Istenről és magáról melyek nem igazak: Azt hisszük, hogy Istent szolgálni nem szabadság. Sokszor azt is hisszük, hogy Isten szabadítására nincs szükségünk. Sokszor azt hisszük, hogy Isten nélkül is jól elvagyunk. Sokszor azt hisszük, hogy üzletelhetünk vele, hogy adhatunk neki valamit, hogy felmutathatunk előtte valamit.
Az 50. zsoltárnak az egyik fő üzenete az, hogy Izráel népe áldozatokat mutat be Istennek (az volt a szokás, hogy állatokat vágtak le, a vérüket ontották ki, és ezt az áldozatot mutatták be Istennek, ki-ki jött a családjával és a maga állatai közül – vagy amit vásárolt – bemutatott áldozatot), és ó, ezek az izráeliek, ez a nép elfelejtette, hogy az áldozatnak mi a valódi üzenete. Azt hitték, hogy ők adhatnak valamit Istennek, azt hitték, hogy ők elégítik ki Isten valamilyen szükségletét. Azt hitték, hogy van mit felajánlaniuk Istennek a sajátjukból, amire neki szüksége van. De nem volt semmijük. Semmijük sem volt, ami ne Istené lett volna, semmijük nem volt, amit ne Ő alkotott volna, ami fölött korlátlan hatalmával ne rendelkezhetett volna bármikor, amikor csak akar.
A legtöbb vallás arra épít, hogy valamit adj Istennek, és Ő adni fog neked cserébe valamit. De a keresztyénség Istene nem ilyen: semmit nem tudunk neki adni, amire Ő rászorulna, semmit nem tudunk felkínálni neki, aminek Ő híján van. És erre emlékezteti ebben a zsoltárban a népét: „hívj segítségül engem”, mert neked van szükséged rám, és „én megszabadítlak” téged, mert nekem van hatalmam rá, és mert én azt akarom, hogy neked jó legyen. Nem tudsz velem üzletelni, nem tudsz cserébe semmit felajánlani, nincsen semmi olyan, amit tettél, és semmi abban, ahogyan élsz, amiért nekem adnom kellene valamit. És én mégis adni akarok neked, és én mégis jót akarok veled tenni, és én mégis meg akarlak téged szabadítani, ha végre hozzám kiáltasz.
Érdekes, hogy amikor az ember végre személyesen találkozik az Istennel, az egyik nagy megtapasztalása az, hogy bűnös. Addig mindenféleképpen ágálunk ez ellen és rengetegféleképpen igazoljuk a saját cselekedeteinket. Feketítünk másokat, hogy különbnek érezzük magunkat, saját cselekedeteinkkel pedig elnézőek vagyunk: Ez nem is olyan rossz...; ez nem is akkora baj...; mások is megteszik... És ahogy az Istennel találkozik az ember – olyan jó példája ennek, amikor a csodálatos halfogás után Péter Jézussal találkozik, akkor leomlik Jézus lába előtt, és azt mondja: „menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”. Amikor az Istennel találkozik az ember végre, és átéli, hogy itt van, hogy velem beszél, hogy nekem szól, hogy engem szólít meg végre, és meghallottam ezt, akkor az ember nem magyaráz többé, nem magyarázkodik többé. Azt mondja, igazad van, ha azt mondod, bűnös ember vagyok, igazad van. És szabadításra van szükségem, segíts és szabadíts meg, végre emelj ki abból, amiben vagyok. És Isten azt mondja, azért jöttem, hogy ezt megcselekedjem, azért vagyok itt, azért kereslek ma is, azért szólok hozzád ma is, mert meg akarlak szabadítani. Kell-e végre?
Jézus így mondja, miután Zákeussal találkozott: „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet”. Ó, ilyen elveszett élet a mienk egészen addig, amíg nincs Istennel életkapcsolatban és személyes kapcsolatban, amíg nem ismerem Istent, mint Szabadítómat, mint az én Istenemet, mint a Teremtőmet, mint aki rendelkezhet velem, addig bizony elveszett ember vagyok. Megyek a saját igazságérzetem és fejem szerint. Teszem azt, amiről azt hiszem valamilyen forrásból, hogy igaz és helyes – vagy éppen már magam is látom, hogy sok olyan dolgot teszek, amivel magam sem értek egyet –, de amikor valaki Istennel találkozik, akkor végre meglátja, hogy szabadulásra és szabadításra van szüksége.
Isten azt ígéri nekünk ebben a mai igében, hogy Ő megszabadít, hogy Ő képes feloldani azokat a kötelékeket, amikből mi már nem tudunk kivergődni, és lehet ez sok minden. Lehet ez egy olyan nehéz élethelyzet, amibe belesodródtunk, lehet fizikai nehézség, lehet a munkahely elvesztése, lehet céltalan, kallódó élet, lehet tehetetlenség abban, hogy szülőkként a gyerekeinkkel nem boldogulunk, vagy a gyermekeink nem boldogulnak – sok nehézsége van az emberi életnek. Lehet nehézsége az embernek a saját önbecsülésével: mennyit érek, ki vagyok, hová tartok, mi a célja az életemnek? Küzdhet az ember a saját személyiségének a hibáival, felismerve, hogy bűnös, küzdve azzal, amivel nem bír. Ó, sokféle módon lehetünk elveszettek, és sokféle módon könyöröghetünk szabadításért.
Sokan keresték Jézust, mert betegek voltak, a testük, fizikai állapotuk gyenge volt, fájdalmakkal terhes, és keresték Jézust, mentek hozzá, hátha meggyógyulhatnak. Sokan keresték Jézus társaságát, mert más emberek leírták őket, mert más embereknek nem kellettek. Bűnös emberek voltak, kitaszítottak, ma úgy mondanánk, hogy hazaárulók, prostituáltak, nyilvánvalóan paráznaságban élő emberek, gazemberek, tolvajok. És ezek keresték Jézust. És Jézus azt mondta, hogy értetek jöttem, bűnös emberekért, azokért, akik nem büszkék, és nem a saját mellüket verik az érdemeik miatt, azokért, akik felismerték, hogy gyógyulásra van szükségük, azokért, akik Istenre vágynak, azokért, akik látják, hogy elveszettek, azokért, akik végre találkozni akarnak azzal az Istennel, aki megszabadíthatja őket.
Akarsz-e találkozni így Istennel? Akarsz-e találkozni vele minden áron? Akarod-e, hogy Ő a te Istened legyen? Mert aki megszólítja Őt, és segítségül hívja Őt, annak azt kell mondania, hogy Isten, te, aki vagy, te, aki végtelen hatalommal bírsz, te, aki teremtő Úr vagy, te segíts, te szabadíts, te munkálkodj. És az ember abban a helyzetben van, hogy felismeri a sorrendet Isten és ember között. Végre észreveszi, hogy nem én teszek szívességet Istennek azzal, hogy keresem Őt. És Ő nem egy zsarnok, és nem egy elnyomó, nem valaki, aki szolgálatra akar engem kényszeríteni és korlátozni akarja az életemet, és bele akar szólni, és meg akarja mondani, hogy mit hogy csinálhatok, hogy az jó legyen, hanem reménységgel nézek rá: te vagy a lehetőségem, te vagy az esélyem, kérlek, cselekedj. Ó, már nem vagyok nagy, nem vagyok büszke, és nem vagyok teli a saját érdemeimmel, hanem találkozni szeretnék veled, Isten, mert te, tudom, hogy segíthetsz rajtam. Kérlek, mutasd meg nekem!
4. „Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Aki találkozik Jézussal, mint szabadító Úrral, az átéli, hogy a bűnei megbocsáttattak, az átéli és megérti, hogy Isten jó, hogy Isten törődik vele, hogy Istent érdekli, hogy mi van az életével. Személyes kapcsolatba lép vele, sok kételyét, ami korábban gyötörte, elengedi, mert a keresztyénséget egy belső kapcsolaton keresztül ismeri meg: Jézus Krisztust, mint Megváltóját úgy, mint akitől nem érdemelt volna semmit, mégis kapott; úgy, mint akinek adni nem tud semmit, Ő mégis megajándékozta; úgy, mint akinek ő kell az összes gondolatával, terhével, nyomorúságával együtt, ahogyan van. Ahogyan ma itt vagy, azokkal a gondolataiddal, azokkal a terheiddel, azzal a múltaddal, amiért lehet, hogy más emberek megvetnének vagy elutasítanának, de Ő azt mondja: gyere, „hívj segítségül engem”, mert én meg akarlak szabadítani téged. Úgy, ahogy vagy, nekem kellesz.
Aki megtapasztalja, hogy Jézus Krisztus megszabadítja, annak a lelke felüdül és az az ember dicsőíteni kezdi Istent azért, amilyennek megismerte Őt, mert lenyűgözi az, aki Isten. Mint amikor az ember hall egy nagyszerű zeneművet, és aztán szól a tapsvihar a zenésznek, mert hallottunk valamit, ami csodálatos, ami lenyűgözött. Azt fogja mondani: Van egy Isten, akivel találkoztam, aki mindent tud rólam, és mégis kellek neki. (Hány ilyen embert tudtok magatok körül, akik előtt lehettek őszinték, és tisztán azok, akik vagytok?) Találkoztam egy Istennel, akinek van hatalma ott, ahol én erőtlen vagyok. Találkoztam egy Istennel, aki a pártomat fogja, aki azelőtt szeretett, hogy én szerettem volna Őt. Találkoztam egy Istennel, aki méltó arra, hogy Istennek nevezzék, és méltó arra is, hogy az életem Ura legyen. Találkoztam egy Istennel, aki jobban tudja, hogy mi a jó nekem, mint én, és megszabadított engem. Segítségül hívtam, és ott volt, és nem hagyott el, és nem hagyott magamra, és soha nem is fog.
Hívd te is segítségül Őt! Kérd, hogy szabadítson, kérd, hogy legyen az életed Ura, kérd, hogy ismertesse meg veled önmagát! Olyan ingatag dolgokra építjük az életünket, olyan sok múlékony dologba vetjük a bizalmunkat, amit egy váratlan baleset vagy az idő elvehet, ami más emberek hűségére, képességeire van utalva, ami kiszolgáltatott és elveszíthető. Legyen ennek vége, és helyette hívjuk segítségül Istent, aki valóban képes megszabadítani!
Befejezés: Az, akit Isten megszabadított, nem magának tulajdonítja azt, ha jobb emberré lesz, nem magának tulajdonítja azt, ha bűnöket elhagy, és erkölcsösebben él, hanem azt mondja: Én nem vagyok semmivel több, mint te, hanem van egy Istenem, aki mérhetetlenül több bármelyikünknél. És ez az Isten lenyűgözött engem, és ezt az Istent imádom, és ezt az Istent dicsőítem azért, mert segítségül hívtam a nyomorúság idején, és megszabadított engem. Hívd te is segítségül Őt! Nap, mint nap. Először vagy újra.
Nem tudom, hogy vagy ma itt, de ne menj el úgy innen, hogy nem kezdesz beszélgetni Istennel. Légy bátor, és mondd azt: szeretnélek megismerni úgy, ahogy vagy, annak, aki vagy. Szólítsd meg! Már régóta keres téged. Ámen.
Forrás: refpasaret.hu
2026. október 24., szombat
Victor Hugo: Olyan a szerelem
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.
Nemes Nagy Ágnes fordítása
…dobd vissza kenyérrel
– Nagymami, igaz az, hogy a jó keresztény a rosszért is jóval fizet?
– Igaz, Petikém.
– Akkor légy szíves, vegyél nekem fagyit.
– Miért, kisunokám?
– Mert eltörtem a szemüvegedet.
Keresztény módon!
– Oszd el az öcséddel keresztényhez méltóan!
– Azt, hogyan kell csinálni?
– Úgy, hogy a nagyobbik részt neki adod.
– Akkor ossza el ő keresztény módon!
2026. október 23., péntek
Mészáros Csaba: Haza
Nem zászló a vállon, nem hangos szó,
nem egy út, ami könnyen járható,
hanem haza, amely ott kezdődik,
ahol a lelkünk csöndje érződik.
Ott van az utcában, ami még nem szép,
a megrepedt aszfalt, ami egy térkép,
ahol a csend ismer és visszanéz rád,
ahol becézett mindig édesanyád.
A konyha szagában vasárnap délben,
szavak, melyeket itt értenek versben,
nem hangzatos eskü és nem ígéret,
ahol majd utolér a népítélet.
Maradás, amikor könnyebb lenne menni,
a munka akkor is, ha nem tapsol senki.
Lehetőségek, melyekkel még élhetnénk,
felelősség azért, ami még a miénk.
Ez a föld nem tökéletes, sosem volt az,
de a története meséli mi igaz,
hibáival együtt tanított beszélni,
megszólít akkor is, ha most jobb hallgatni.
Ha szereted a hazád, óvod a veszélytől
nem az otthonod melegéből, kényelméből,
magasba emeled, amikor botladozik,
nem engeded el akkor sem, ha omladozik.
Mert a haza nem egy ékes dísz, nem jelszó,
otthon, amit tovább kell adni, nem végszó,
aki utánunk jön, és beleszületik,
büszke legyen a földre, hol eltemetik.
Frenyóné Várally Lenke: Nem hiába élek...
Jöttem az Isten mély titkaiból,
átestem a nagy ... végtelen csodán:
megszülettem . . . és sodrott a világ
bús forgata . . . S hagytam ostobán,
hogy gyermekségein puha fészkiből
kicsaljanak ígéretes kezek.
Hazug káprázatok kábítottak,
s bolond eszmékért szívem vérezett...
Végigfutottam minden vak utat.
Hajszoltam világboldogító álmot,
az emberiség fényes újkorát,
melyben az élet gazdag, tiszta, áldott...
S egyéni létem boldog hajnalát
lestem, vártam a megéledt meséket,
a csodálatos kiteljesedést,
s mindent, mivel még tartozott az élet.
Százfelé kapott meghajszolt szívem.
Vágyak égették, gyötörték lázak ...
Minden forrásnál enyhülést remélt,
s nem lelte nyugtát. . . mindegyre lázadt.
Munka ... szerelem . . . siker... haladás. . .
semmi se volt jó, semmi se nyújtott
békét, örömöt, megelégedést. ..
Csömör, csalódás porig lesújtott.
Ez volt az Élet. . . Már nem szent titok,
kiábrándultán láttam szívébe,
megcsalt... megrabolt. . . s nem kínálkozott
csodákat hozó tündér színébe’.
Kezdett égetni a nagyobb titok:
Az Isten . . . Lélek ... öröklét titka,
a halál, mely a szellem börtönét
a szabadulás felé megnyitja.
S míg ezt kutattam , elém állt egyszer
a Krisztus-arcú, nagyszívű Isten,
kezem megfogta, szívem kitárta,
s beléhelyezte legdrágább kincsem.
Azóta tudom, meddő a hajsza,
átkozott földön, átokvert ember
nem tud repülni, ég felé törni,
csak Isten-szárnnyal: szent kegyelemmel.
S látom, aki e szárnyat felölti,
annak szűk lesz e hatalmas börtön,
s kevés a leggazdagabb ígéret,
amit kínálhat bárki e földön,
s hiszem, hogy mind, amit meg nem adhat
ez a szegényes, szűkmarkú élet,
megadja azt a szebbik . .. a másik...
s tudom már, hogy nem hiába élek!
Kovács Anikó: Tél végi összegzés
morzsolgatja kutyája selymes, hosszú fülét,
okos, barna szemében fényt vél látni, - értelmet,
csendes okosságot és szép, szelíd türelmet.
Kint sötét van, pengeként metsz a hideg
mely átfut rajtad és csontvelődig ér. Így fizetsz.
És ekkor halkan, magadban mindent összefoglalsz:
elmélázol kicsit, - most, mikor esthomály és
éj találkozik, - mikor szíved borúsra fordult, az elmúlt
hónapokra gondolsz, amelyek annyira meggyötörtek;
a rendre, mely fejedben megszületni készül;
két gyermeked ropogó, boldog nevetését hallod,
érzed egy igaz barát kedves, szerető érintését;
a mély, halk szerelmet, mely örökkévaló: érzed; -
...és a függöny nehéz selymét babrálja most kezed.
Elenged a szomorúság, épül a szépség benned -
ez még a februári sötét, hideg, téli este,
de már benne van az új tavasz ígérete
a ma délelőtti szikrázó, fényes napsütésben,
mikor vizsláddal a hegyen kettesben
róttad a meredek hegyi utcákat könnyű lépésekben.
Most iszod a forró, illatos gyümölcsteádat,
kezed melengeted a kék üvegpohár oldalán,
állsz a nappali sötét ablakában tűnődve és
átéled a törékeny perc illékonyan édes
mámorát, amely most teljesen leláncol.
Érzed, jobb napok jönnek, - már mozdul is
a hóvirág gyökere a laza, fekete földben,-
egykori bölcs barátod jár ekkor eszedben,
ki épp küzd ellened és saját maga ellen -,
de előbukkan egy fénymetsző, barna szem is,
- akárha istenek pillantása hullana napsugárba -
melytől erőre kapsz, és árad feléd annak varázsa,
satnya kis érből zuhatag erejű tavakat duzzaszt,
és azt érzed: igen, - most végre megtaláltad.
A teád lassan kihűl, utolsókat kortyolsz,
nyelveden az édes, finom aroma íze visszacsókol -
s tudod: hamarosan új nap kél, légies mosollyal,
melyet boldogan élsz meg - kimondatlan szókkal -
nem rohansz sehová, a boldogság jön helyedbe;
...ilyenkor csak áll, és néz az ember merengve.
Fodor-Csipes Anikó: A lélek is megszomjazik
soha többé meg nem szomjazik…”
(Jn 4:14a)
A nyári forróságban szinte minden gondolatunk a víz körül forog. Mielőtt elindulunk otthonról, megnézzük, van-e nálunk innivaló. A meteorológusok figyelmeztetnek bennünket, hogy folyamatosan pótoljuk az elvesztett folyadékot, vigyázzunk magunkra és egymásra. Tudjuk, hogy a testünknek vízre van szüksége. Ha nem iszunk eleget, elfáradunk, kimerülünk, rosszul leszünk.
Miközben azonban ennyire figyelünk a testünkre, felmerül egy csendes kérdés: vajon ugyanilyen figyelmesek vagyunk-e a lelkünkkel is?
Mert nemcsak a test tud kiszáradni. A lélek is.
Csakhogy a lelki szomjúság nem olyan látványos. Nem mutatja ki egy laborvizsgálat. Sokszor egészen észrevétlenül lopakodik be az életünkbe. Egyszer csak azt vesszük észre, elfogyott az örömünk. Minden nehezebbnek tűnik. Könnyebben elfáradunk az emberek között. Elfogy a türelmünk. Az imádság egyre rövidebb lesz. A Biblia egyre gyakrabban marad becsukva az asztalon. Az istentiszteletből kötelesség lesz, nem ünnep.
Pedig Isten nemcsak testnek teremtett bennünket.
Amikor megalkotta az embert, saját leheletét adta belé. Olyan lelket kaptunk, amely csak akkor találja meg igazi nyugalmát, ha kapcsolatban marad Teremtőjével.
Ezért tapasztaljuk meg sokszor, hogy hiába sikerülnek a dolgaink, hiába van munkánk, családunk, terveink vagy akár pihenésünk, mégis marad bennünk valami megmagyarázhatatlan hiányérzet. Mert vannak olyan szomjúságok, amelyeket sem pénz, sem siker, sem emberi szeretet nem tud végleg betölteni. A lelkünk Isten után szomjazik.
Éppen ezért olyan különleges Jézus szava a samáriai asszonyhoz. Nem egyszerűen vizet kínál. Élő vizet ígér. Olyan életet, amely újra és újra Istenből táplálkozik.
Talán ma is érdemes feltennünk magunknak egy őszinte kérdést. Ma már ittam eleget? Nemcsak a testem. A lelkem is? Volt ma néhány csendes percem Istennel? Elmondtam neki, ami a szívemben van? Meghallgattam, mit szeretne mondani az Igén keresztül?
A testünk minden nap kér inni. A lelkünk is! És milyen jó tudni, hogy Jézus ma is ugyanazzal a szeretettel kínálja az élő vizet, mint kétezer évvel ezelőtt.
Forrás: Napi Ige és gondolat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)