Meghalt Nagypapa. El fogják temetni. Ennyit tudtam és tele voltam
várakozással. Úgy képzeltem, a temetés valamiféle találkozó.
Egy utolsó találkozó a Nagypapával.
Régóta már csak Anya és Nagymama beszélgetéseiben hallottunk
róla. Nagyon beteg lett, kórházba kellett mennie. Nem vitt már
kézenfogva sétálni minket a Torockó térre, a templom lépcsőjéről
nem kiabálták utána az ott játszadozó rossz gyerekek, hogy „Mikulás
bácsi! Mikulás bácsi! Nem jelent meg elegánsan, ahogy szokott,
a kertészet kapujában: nagy fehér szakáll, fekete sétabot, lesoványodott
testén nadrágtartós fehér ing, bő pantalló, lazán hullámzó szürke
zakó.
Meghalt a kórházban.
Megkérdeztem Anyát, hogy elmehetünk-e mi, gyerekek is a temetésre,
és azt felelte, hogy igen.
Ez megnyugtatott. Szerdán lesz a temetés, és mi ott leszünk.
Szerdán volt a temetés, de mi nem voltunk ott. Úgy éreztem,
hogy kihagytak valami fontos dologból. Nem a szomorúságból. Sejtettem,
hogy a temetés szomorúsággal jár, és éreztem is magamban
ezt a szomorúságot. De kihagytak a találkozásból, a rokon nénik-bá-
csik dicséreteiből és jajgatásaiból, szóval mindenből, ami kellemes
történik családi alkalmakkor.
Pedig a temetésen mi is fontosak lennénk, mert a mi Nagypapánk
halt meg. Tetszett volna nekem ez a fontosság. Szerettem volna eljátszani
annak a fontos kislánynak a szerepét, akinek meghalt a nagypapája.
Láttam magamat, ahogy fogom Anya kezét: sötétkék kardigán
van rajtam, amit Nagymama kötött, de lehet, hogy csak fehér blúz és
sötétkék szoknya, mert nagy hõség van. Azt se bántam volna, ha fe
ketére festik valamelyik ruhámat, mint Anyáét.
- A kicsik nem kell hogy feketében legyenek mondta Nagymama.
A taxizás is foglalkoztatott. Taxival megyünk a temetőbe (Apu
motorján mégse mehetünk ennyien).
Később azt mondták, hogy azért nem vittek ki, mert nem fértünk
volna be a taxiba. De olyasmit is hallottam, hogy a temetéshez még
kicsik vagyunk. ( Nem kell a gyerekeket kivinni! Nem nekik való a
temető…) Hároméves voltam. Nem éreztem magam kicsinek.
Délutáni alvásidő volt, a leeresztett redőny mögött feküdtem, és
a parkettára hulló keskeny fénycsíkokat nézegettem. Egyszercsak hallani
véltem, hogy egy autó áll meg a házunk előtt.
Amikor Anyáék kiléptek az előszobaajtón, bömbölni kezdtem.
Bömböltem akkor is, amikor lent becsapódtak a taxi ajtajai, felkelepelt
a motorja, majd távolodott és elhalt a pöfögése.
Később már csak halkan, magamban sírdogáltam, amiért megígérték,
és nem tartották meg az ígéretüket.
Anyus, szegény, nagyon odavan. A szokásos… Sírógörcsök, jajveszékelés.
Ancsur kontráz neki mondta Anya este, amikor külföldön
élő öccsével beszélt telefonon. Én nem tudok sírni… Csak látom
magam előtt azt a gyönyörű szemét. Ahogy a kórházban utoljára
rámnézett… Már nem tudott beszélni. Csak nézett rám szemrehá-
nyóan avval a bársonyos tekintetével. Nem értette meg, pedig hányszor
elmondtam neki, hogy muszáj hazamennem a gyerekekhez, le
kell fektetnem őket.. Úgy nézett utánam, mintha azt mondaná: Hát
te is elhagysz, Katinkám? Így váltunk el… Már mindig azt az utolsó,
szemrehányó tekintetét fogom magam előtt látni.
Én pedig azt, amilyennek elképzeltem a temetést: fehér blúzban
és sötétkék szoknyában állok egy fehér, kövezett téren, és fogom
Anya kezét.
