Hervay Gizella: Két miniatűr

Öröm

Hűs és áttetsző, csobogó víz vagy,
s a mindenség a pohár.
                                             
Bánat

Ha nem vagy itt, a szerelem,
akár a fehér fellegek
fekete árnya a vizeken.

Szabó Lőrinc: A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.

A nagyurat el is nevezte:
– Bagoly! – mondta – ez a neve! –
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege

van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.

A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,

s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.

Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrtem némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem
s faggatni kezdtem a kicsit:

– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –
– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –
– De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! –

– Látni fogod! – jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy

hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,

s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: – Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!

Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… – Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:

láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:

láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor…
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, –

és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.

Kántor Péter: És lassan minden alak alakult

A Duna folyt, futott a hatos villamos,
míg én a padban ültem, nyűttem a padot,
előbb támlásat, később elegánsat,
amihez külön vaslábakon külön szék járt –
teltek az évek és koptak a kréták.

A tintatartó megszűnt, megszűnt a helye,
felváltotta az isteni golyóstoll,
és jött a zsebrádió, a magnó: a Calypso,
az Illés, a Metró, a Beatlesek,
a sportszatyor már nem volt hengeralakú,
és lassan minden alak alakult.

Levél pörgött a szélben – ki figyelte?
kinek volt ideje ott, akkor, erre?
kétórás matek dolgozat után,
kettes fizika felelet előtt,
a legelső házibulik alatt,
KISZ építőtáborok alatt,
mikor az Úton feltűnt Kerouac,
és nem látszott sarkában a halál,
mikor Húsz órát mutatott az óra,
és a távolból Hideg napokat,
mikor Mobutu legyőzte Kaszavubut,
mikor bólintott Dunakeszi szépe,
és bólintott a szájában a fűszál,
amit olyan lenyűgözően rágcsált,
és amit aztán kiköpött valahol…

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Márai Sándor: A kutatók

„ Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.”

William Shakespeare: LXXV. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Szabó Lőrinc fordítása

Rab Zsuzsa: Rejtve és láthatatlanul

Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst-üröm mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával száműzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsípok gyereksírása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.

Mezey Katalin: Látja az Isten

Látja Isten
a vízben a halat,
a férget a halban,
és látja mindkettőnek
valamennyi sejtjét,
és a sejtmagokat,
és azok magvait,
le egészen
a végtelen parányig.

És látja Isten
a sok-sok milliárdnyi
gáz-, hang- és fényvezetéket
üvegszál-fonadékban,
futni földben és vízben,
futni a levegőben,
és látja bennük
az összes
tettünket és szavunkat.
Hallja bennük az összes
igazságot és hallja,
még ráadásként hallja
összes hazugságunkat.
Mert Isten be nem fogja
a szemét, fülét, száját,
semmi botránytól nem fél,
el sem csodálkozik, ha
észre sem vesszük, és még
nem tudjuk róla azt sem,
miként rendelkezik a
sorsunkkal. Sejtjeinkkel.

És látja Isten a roppant
óceánt, szakadoznak
a fátyolnál finomabb
ködök tükre fölött és
lüktető erekkel
átfont vízfalak állnak
a sötét tengermélyig,
ahol a metánpárnák
vízáram-fújta síkon
bókolnak-lengedeznek,
ahogy a hamvas szilvák
a megrakott faágon,
ahogy kővánkos-aljon
a kékkagyló-bozontok.

De egy szemvillanástól
ha majd felbugyborognak,
tűzbe-lángba forgatják
az egész golyóbist,
felforralják a tengert,
hogy gőzével lefőzzék
a halott koponyáról
az öreg húst, borostát:
a sokmilliárd tonna
műanyagnövedéket,
amely összetöppedve
talán lepereg róla,
talán ráolvad, gyűrött,
hóhátú hegycsúcsokba.
Újabb évmilliókra,
hő- és jégkorszakokra,
tudatát vesztett vénként
szendereg majd, s az álma
lesz minden, amit eddig
ki kellett álljon ahhoz,
hogy a csöndet elérje,
a „por és homu” csöndjét.
Hogy Úr-béli magányát
új méltósággal lakja.

Illyés Gyula: Hajnali alvó

Márványból ébredő nyugodt
arcod egy félpillantást rám nyitott.
           Elalszol újra. Még
a Mester zárva tartja műhelyét.

Még egy mosolyt arcodra és még egyet s még
           egyet, ide – belém,
ahogy a festő meg- és meghúzza a végső vonalat
           a helyén.

Így rögzítve örökre, mert jön a tél, így arco-
           dat, ahogy még ma ragyog,
így rögzítve a szívem még, még, még az utolsó
           pillanatot.

Szabó Lőrinc: A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elámélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy, május? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!

Mintha meggazdagodtam volna,
úgy nézem a sok gyors csodát:
orgona, hárs, alma, cseresznye,
egyszerre nyitnak mind a fák:
teraszomnál egy óriáslány
ágaskodik a napba fel,
egy fiatal jegenye, - játszom
örvénylő leveleivel.

Játszom fénylő, gyönge hajával,
érzem élete friss húsát,
a zöld vér, amely benne lüktet,
szinte a szívembe fut át:
aztán lemegyek és megállok
egy bokor előtt, fa alatt,
és lombok és szirmok hűsébe
temetem égő arcomat.

De szépek vagytok, fák, virágok!
Még ti is egyszerű gyomok!
Költők vagytok ti szavak nélkül
és bátrabbak, mint én vagyok,
csodát tesztek minden tavasszal,
illatozva és gazdagon:
a feltámadás versei nyílnak
ujjongó ágaitokon.

Fák, költők emeljétek égbe
a sarat, a fekete éjt,
szűrjétek virággá, gyümölccsé
a földi szennyet és ganéjt,
pompázzatok, májusi fák, hős
testvéreim, s biztassatok,                   
hogy bármilyen hosszú a tél, a
tavasz mégiscsak felragyog.

S mikor már nem fogok élni,
és mocsokká rágott a föld,
ti néma varázslók, megváltók,
emeljetek ki drága zöld
véretekkel, emeljetek föl
a sár fölé és írjatok
poromból szebb verset az égbe,
mint amilyet ma én tudok.

Nyilas Attila: Aporia

                      Kemény Istvánnak

Nem menni valahova: nem menni.
Nem elvből nem menni: csak úgy nem menni.
Menni készülni, aztán mégse menni.
El is indulni, mégse odamenni.
Oda is érni, mégse bemenni.
Vagy szándéktalanul mégis bemenni,
bemenni oda, mégse oda menni.
Menni valahova úgy, hogy nem menni.

Mecser Szilvia: Válladon dúdolom

Mint levetett kabát,

őrzöm még meleged,

ősz és tavasz után

már nem kellek neked.

Őrzöm még nyakadnak

ívét mint folyómart

napédes mézízét

a kanyarulatoknak.

Őrzöm még zsebemben

kezed merülését,

mint vízbe hullt

elsüllyedő kincsét...

Őrzöm még karjaid

hajló, puha árkát

mint ringató dallamok

hullámzó lágyságát.

Őrizlek magamban,

 – míg őrizel te is –

vállfára akasztva

álmodlak télen is.

S ha kellek tavasszal

elvihetsz magaddal –

válladon dúdolom

a télen megírt dalt.

Fazekas József: Kabátban s kabátlanul

(Pataki útravaló)

Tudod ott
a tuják alatt
ahol megálltunk
egy spanglira
őrt állt fölöttünk
az Isten angyala
s megfogadtuk
kabátját leveti
mindenki
s ráadja akit
sorsa magára hagyta
leszel vagy sem
kabátlanul
a kert tudja
megfogadtuk

tudod
a dolgok attól szépek
néha nem változnak
olykor még épek
a világ meg megy
előre meg hátra
kezemben kabátom
s várok a régi mára
Istenbe fogódzón
meg némaságba
beburkolózva
a tuja titkába
kabátban kabátlanul.

Kazimierz Nowosielski: A férfi halála

Ő:  Előbújtak-e már a levelek
      Elküldtem-e már minden levelet
      Tiszta lesz az idő
      Vagy talán köd

Én: Nem tudhatjuk
      elfogad-e téged a sors
      ahogy írtál
      Ma már másképpen ültetnek kerteket
      Már csak kevesen vannak akik hisznek
      ebben a kiteljesülésben
      beteljesülésben
      ebben az ódivatú
      rímben

Ő: Várni kell majd
      az összegereblyézett levelek elégetésére
      a kutyák feltámadására
      a szavak e megjósolt
      szavára

Én: Boldog az
      akinek legalább egy csillagos éjjele van
      hogy kipanaszkodja magát
      Sok kérdés ott habozik
      a szokásos gyümölcsszüretben
      Boldog akinek ott a tenyerén
      a vers
      mint egy alma

Ő:  Holnap lesz a temetésem
      Szép idő lesz vajon
      Vagy majd esik az eső

     Hol lépked majd az angyal
     És merre jár az ördög

Dabi István fordítása

Kiss Benedek: A havazás mögött

Kívánkozok el e hóesésből

– nem is nyárba:

gyermekkori télbe,

félve nézem ezt a vad kavargást,

félve, félve.

Tél bennem is.

Mogorva a kedvem.

Ments ki innen, gyerekkor hava!

Mikor ropogós, ripők hidegben

röpített széllel a korcsolya!

S korcsolyával aztán a tanyára,

rokonokhoz, a jeges uton…

A pusztának ködfal volt határa,

s túljutottam minden ködfalon.

Hová lett a régi sok rokon?

A vadvizek fenékig beállva…

Csatangoltam térdig-csatakosan

fácánok rozmaring-léptén járva,

s alig vettem észre:

este van.

És az esték! Hímes téli esték!

A kis szoba szinte fölrepült,

szikrázott a csillaggal kivert ég,

Dávid

Jézuskának hegedült.

Mese szólt: háborúk, végrehajtók,

a csepp kenyér meg a nagy árvizek…

Nagyanyám főtt kukoricát majszolt,

buggyant gyakran

a borosüveg.

Mi kicsik, lestünk elefánt-fülekkel,

a varrógép bele-belehadart.

Egyszer volt… Régen volt…

De volt egyszer!

Már mindent barbár havazás takar.