Húsvét 2018

Áldott ünnepet kívánok minden kedves olvasómnak!

Gyurkovics Tibor: Találkozás

A fenyőfák fölött a hold
földig fehéren imbolyog
s az utakon osonnak a
félig elrejtett angyalok

Melyik vagy te? Melyik lehetsz?
talán a kőben megbotolsz
s ölembe hullsz a végtelen
selyemkendőjén fölragyogsz?

S én fölfoglak mint földi lényt
ki emberi alakot ölt
mint zuhanó angyalt az ég
mint epilepsziást a föld.

Ernst Lange: Békesség néktek!

Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.

Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.

Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?

Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.

Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!

Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.

De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!

Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.

Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!

Túrmezei Erzsébet fordítása

Gyurkovics Tibor: Tékozló fiú

Ha majd a föld begyógyul,

mint régi-régi seb,

majd visszatérek hozzád,

mint engedelmesebb

mindenkinél, erősebb

leszek majd mint a szél

és halhatatlanabb

leszek mindenkinél.

Gyurkovics Tibor: Béke

Még egyszer fölrepülni
az ismeretlen égre,
s a lengő madarakkal
azt kiáltani: béke!

Hol van az a szabadság?
És hol van a mi tájunk?
Mi örökösen égünk,
mi örökösen szállunk!

Kapaszkodunk a vékony,
folyékony levegőbe,
műholdak és rakéták
között úszunk előre.

Mi folyton szeretünk csak,
szemérmes szerelemmel,
vergődünk hosszan, árván,
ahogy a másik ember.

Föllobbanni a légbe,
hol a napsugár özönnyi,
Isten kitárt világát
még egyszer megköszönni!

Gyurkovics Tibor: Jeruzsálem

Jön az Úr a körmenet élén,
kecses
kézmozdulattal fogadja
a népet, aki repes,

a díszt engedi,
a jelmezeket,
most öltözik pompájába
a szeretet,

mosolyog ennyi barátján,
készül,
hogy búcsút vegyen
az emberi néptől.

Az oltárkő előtt aztán
megáll,
ünnepel, tapsol,
lélegzetem is eláll,

milyen fenséges!
Arcában micsoda seb,
nincs nála szeretni
érdemesebb.

Maszkírozza fiatalságát,
hogy vigye
majd válla a terhet
a bánat hegyeire.

Csinálja a mozdulatot,
gyakorolja,
fejében gondolat van,
termetén micsoda pompa!

Finoman lehúnyja szemét,
hagyja,
hogy Pilátus
megkorbácsoltassa,

kitárja két kezét,
szögezzék
s evangéliumait
megszövegezzék,

lerogy háromszor az útra,
ahogy kell,
szeme fénylik,
arca okker,

kendő kerül
az arcára,
minden úgy van,
ahogy kívánja.

Gyurkovics Tibor: Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem bírom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítelen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad –
mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szívet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.

Gyurkovics Tibor: Kegyelem

Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?

Gyurkovics Tibor: Szeress

Nyomd csak az arcodat az archoz,
végülis szeress valakit,
az ember amíg él, naponta
új szerepeket alakít,

de nagyon szeress, nagyon szoríts,
akár csak egy pillanatig,
mert évekig elél az ember,
amíg valakit elveszít.

Gyurkovics Tibor: Egyhelyben

Öregszem. Szeretek
valahol lenni már,
egy fogolyarcú házban,
mely kinyit és bezár,

egyhelyben, mint a holló
a vastag ágakon,
mert eddig mindig mentem
és nem voltam sehol.

Gyurkovics Tibor: Emlékszem még

Emlékszem még a végtelenre hol minden madár egybegyűlt
mikor mindenki úgy kereste az igazságot mint a tűt
hogy arra fűzze életét hogy ki se lássék az ég alól
ahogy röpül ahogy a béklyót levetve felhőkig nyomul

Emlékszem még a villanydrótra hol minden madár egybegyűlt
hogy aztán összekapaszkodva hasítsák szét a levegőt
és elröpüljenek odáig hol az évszaknak vége van
s lubickoljanak ájulásig forró tavakban boldogan

Emlékszem még a szárnycsapásra hogy minden madár egybegyű
s hurrogva zengve és kiáltva csak húzták mint a hegedűt
a röpülést az élet ívét hogy eltaláljanak oda
ahol a fűből fölcsap ismét a hazaérés ózona

Emlékszem még az ifjúságra ami kitárult mint az ég
és föltartotta szertetárva a szárnyaink becsületét
emlékszem még az indulásra – az Isten kék szeme előtt –
csak nem emlékszem már a társra arra aki velem repült.

Simonyi Imre: Eszembe jutott

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Gyurkovics Tibor: Udvarház

Tele vagyok ajándékokkal,
roskadozom alatta,
jó lenne, ha valaki tőlem
egy darab kenyeret elfogadna.

Jó lenne, ha valakitől én
elfogadhatnék egy rózsacsokrot,
aki életemben rólam elég
sok rosszat mondott.

Tele rakom én is rózsával
majd otthon a füvet, a szobát,
és várom a kedvesemet
tíz éven át, húsz éven át.

És mindent neki adok,
ha jön,
övé lesz a nap a tóban,
a tornác töredezése a kövön.

Fácánok fognak lógni
lelőve az oszlop alatt,
neki hozom el
az összes madarat.

A szekrényen ólomüveg lesz,
és átdereng rajta a sok írás,
hogy lássa mindenki,
de ne olvassa más.

Odaadom, mit készítettem,
a hosszú, nagy vacsorát,
megmosom este a lábát,
arcomat szorítom rá.

És nézem körmei tükrét
és benne magam,
így fogok élni vele,
boldogan.

Nagy dunyhák közé szorítom majd,
hogy legyen elég melege,
s mit a szenvedés rakott rá,
azt mind vegye le,

ajándék lesz a szobában,
nagy üvegek, gazdag olaj,
s kitűnik az élet értelme
könnyű vonalaival.

S én ülök majd éjjel a széken
és várom a reggeleket,
és félek, ha megjön a reggel,
majd mindent visszaveszek.

Juhász Gyula: Emberi hitvallás

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.

Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

Juhász Gyula: Életérzés

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek,
Hogy én vagyok e különös, talányos,
Bús és gúnyos valaki, aki évek
Hosszú során át megy az ismeretlen
Örök sötétbe és közben dalolgat,
Akit elhagytak ifjúság, szerelmek
S elnézi hosszan rokonát, a holdat.
Az is magányos, mint én, az is éjnek
Éjén tündöklik szelíden s magától
Elsápad, ha jön a zaj és az élet.

Már annyiszor döbbentem meg halálos
Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!