Bisztray Ádám: Júdás

Nézd, a hűséges tanitványt!
Még nem tudja, amit én tudok.
Bosszant e gyanútlanság,
ki érti,
meddig tart együgyüsége,
hol kezdődik a ráismerés,
a mondat,
VAN KÖZTÜNK VALAKI.
Fülöpnek jó,
a bor tiszta ízében
találhat örömet.

Lánc van rajtam,
láthatatlan,
egyik szeme a FÉLJ,
a másik, FIGYELJ.
Harminc tallért adnak,
csak ezüstöt.
Többet ér a jel,
amikor arcához hajolok,
többet ér,
 mert átérhetetlen
kövér orsó vagyok,
a rólam lefutó szál
soha el nem szakad,
két ujjal
ütőeremről összecsippentve
csévélik le,
s viszik tovább.
Hatalmat tartok,
lélek és fegyver hatalmát,
fülbe-súgásom a pillér,
míg titkos tisztemben
megmaradok.

Vörös István: III. zsoltár

 Reggeli ima

1 Mennyire megsokasodtak
az ellenségeim.
2 Maga a felébredés
az egyik legnagyobb.
3 Pont mikor váltott álmokon
nyargaltam Tefeléd
és gyerek voltam és öreg,
és nők, nők, akikben
megláthattalak Téged.
4 Most pedig csak a tükör,
amiben nem láthatok meg
mást, egyedül önmagam.
5 Nem segít még a mosakvás,
a borotválkozás se.
6 Idegen vagyok
a sok ezernyi néptől,
mely köröskörül
felállott ellenem.
7 A székek, a lépcső,
az ágyláb, a hajnali fény,
a pisilés hangja
a szomszéd lakásból.
8 Ők tényleg mind a barátaim?
9 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz rólam.
10 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz magadról.
11 Csakugyan azt hiszed,
hogy akik hozzád kiáltanak,
azok jók?
12 Csakugyan azt hiszed,
hogy pusztán a Te
néped szorul az áldásodra?
13 Csakugyan azt hiszed,
hogy lesz erőd megáldani
idegeneket, amikor
a tieid ott tolonganak?
14 Eltakarják a világot
szemed elől neked
szóló mosolyukkal.
15 Vagy Te takarod
el a világot?
Kíváncsi vagyok, Uram.

Petra Kolmančič: Örökzöld

Az, ahogy a borostyán kúszik
törzseden és ágaidon.
Ezt akartad érezni – nő és növény
szuverén harmóniáját,
a lehetetlen ősi együttélését.
Bele volt írva az ereidbe.
Kislány voltál, ki borostyánra vár.
Majd fiatal lány és most te…
Susog a szaténkombiné,
eleven kapcsok kulcsolódnak össze.
És milyen szép, ha
az örökzöld
befonja
görcsös
léted is.

Gállos Orsolya fordítása

Villányi László: Aphrodité a Baross úton

Utánaszámoltam: éppen tíz éve láttam utoljára.
S most itt lépdel előttem, még a járása is áldani
való. (Kislányként bizonyára utálta, hogy nem
vékony, s hosszú a lába.)
Nem szólítom meg. Csak megyek mögötte, s a szembe
jövők tekintetében csodálom. (Elfelejtik, merre
is akartak indulni, otthagyják a megvásárolt
újságot, képtelenek befejezni a megkezdett mondatot.)
Érzem testének minden porcikáját, összes ívét, az
élvezet - itt kifogyott a tollam - mindegyik
fokozatán. (Nézem ruháját: kétszer tíz éve ő ki,
én begomboltam, s kinyílna a zárójel,
ha elsorolnám: mi történt a kettő között.)

Bertók László: Vajon csak az öregség, az idő?

Vajon csak az öregség, az idő?
A tetszik, nem tetszik nehézkedés?
Az agyban a felhő, testben a kő?
A szándék és a tett közötti rés?

Csak a habitus? Az én vagy nem én?
Az érzékekben a pillanatok?
A megfeszül néhány ki tudja gén,
s a meghazudtolni a látszatot?

Vagy a józan ész? Az így-úgy a vég?
A mindent befedő semmi? A por?
Az, ahogy megpróbálsz repülni még,
s elszáll a perc belőled, amikor?

Vörös István: Vissza az űrbe

A hajnali párából
a nap kiemelkedik.
Most a köd is hókristályokból
van, szabályos
fehér csillagok hullnak
a fekete kabátra,
világűr-reszelék hever
a sínek közt. Világ-van
szitál fölfelé az űrbe,
meteorokat lövünk föl,
üstökösöket,
idegen lények vagyunk
a saját bolygónkon.
Tüzet rakunk a semmiből,
mohó reaktorok eszik
a hitet, a bizalmat.
A bizalom eszi
a kételkedőket.
A hit fogyókúrázik,
konditerembe jár,
hájas testével kifekszik
a téli reggelbe,
csak ott fázik, ahol
a napozóruha a bőréhez ér.

Gősi Vali: Különös, őszi este

Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól – akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor – örökre búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán…

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve – mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette –
elszállt, messze.

Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt.

Különös volt ez az aranyló,
őszi este.

Gülch Csaba: Szívem párja…

Szívem párja
az ég,
a csillag,
az eső,
a folyó
és a szél.

Szívem párja
a mező,
a virág,
a hóesés,
a harmat
és a Nap.

Szívem párja
a temető,
a tó,
a gyöngy,
a harangszó
és a hajnal.

Szívem párja
a hegedűszó,
az almafa,
a templom,
a kút
és a felhők.

Szívem párja
az ébredő
nappalok
mélységes
csendjében
elrejtett
lehelet.
Az elmúlás.

Szepesi Zsuzsanna: Mert eljön az idő …

Egyszer csak eljön az idő,
amikor az ember
visszafelé tekintget:
mikor egy reggel más lesz
a tükörből figyelő tekintet,
mikor rájön, elfelejtette,
mit is felejtett el –
akkor válik sürgető kényszerré,
valamiféle számvetés kell.

A lélekkel az idő
ilyenkor mostohán bánik,
bárhogy élted életed,
most rád tör a vad pánik:

– ha szép volt, tartalmas,
szorgalmad sok mindent elért,
és megdolgoztál mindenért,
fáj, hogy ez múlt időt jelent,
és nincs hatalmad kitolni a jelent.

– ha valahogy elszaladt csak melletted,
lődörögtél vagy a dolgod tetted,
hol vitt magával a sodrás,
hol pihegtél partra vetetten –
szíved a hiánytól retten.
Akkor azért a szorongó félsz:
jó volna kicsit több, kicsit jobb,
amíg bírod magad,
amíg elevenen élsz.

Az ember az idővel beérik,
mint a búzakalász –
lassan az aratást várja,
mégis titkon arra vágyik,
ne rozsdálljon a kapu zárja.

Rákos Sándor: Rezignált mondóka

Milyen jó volna, ha rend volna,
a puszta sejtnél több volna,
sejt-halmazoknál több volna,
valami bölcs hierarchia volna,
mely atomtól az Úr lábáig
körülölelné a világot,
s azon munkálna, hogy a szellem
anyagban s mégis anyagon túl
végül maga-képére leljen!

Karinthy Frigyes: A gyermek mostanában nyugtalan

Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan, –
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.

Sír és liheg – dobban szivembe' szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly –
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.

Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?

Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.

Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább; –
Már nedves és felhős – nem megy tovább,
Kicsordul…

A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, –
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?

A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt –
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt –
Tovább mék.

Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá – eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.

De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, –
Nem érti.

Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: – hát mi ez?
Őrült vagy?

Petőcz András: Juhász Gyula: Üzenet Annának

Nem tudtam, milyen a haja színe,
de azt pontosan tudtam, milyen a nyár,
kérem, hogy ne jöjjön többet ide,
a megizzadt ucca valakire vár,

de az nem lehet, Barátném, Maga.

Ahogy az arcát végigsimítom!
Vérszínű szája a tenyerembe búvik.
Magamban Magát a szeretőmnek hívom,
s azt várom, végre a karjaimba hullik,

mint korai nők siserehada.

Párizsban rám vár a rue du Chat-qui-Pêche,
Magából lehet még elegáns modell,
a szoknyája alá a férfi szem beles,
majd abszintot iszik, ha éppen van kivel,

s Magára mászik sok hájas tulok…

Túl sokat vár el, vagy én várok sokat?
A Bibliában a megismerés…
Ne mérlegeld, ne latold magad,
ha mindent odaadsz, már az is kevés,

Magáért, Barátném, el nem pusztulok.

Mezey Katalin: Zátonyok

I.
Kezd mélysége lenni az időnek,
melybe mint a horgony süllyedünk,
horgonyként akadunk meg a fövenyben, kőben,
megkapaszkodik a hajó velünk.

II.
Megérezzük a mélyét az időnek,
 mint a mérőón, belesüllyedünk,
vagy mint a horgony, hogyha bóját rögzít,
a zátonyokra figyelmeztetünk.

Gergely Ágnes: Tizenkilenc kérdőjel

         „És szólt: »A választás szabad.«” (W. H. Auden)

Azt, hogy a választás szabad,
Te mondtad-e?
Ha az erdőben pandúrt látsz,
elmégy vele?

A vadászpuska eldörren,
megvárod-e?
A tölgyes egyszer felgyullad,
eloltod-e?

Csavargó vagy és büszke vagy,
kibírod-e?
A rád zúduló szánalmat
megérted-e?

Azt, hogy az ember rabtársa
a szánalom?
s mint a szőrcsuha, összeér
a vállakon?

S azt érezteti, védve van,
ha ázik is?
Tudod, hogy éppoly szánalmas
a másik is?

Hogy elkorhadtak alattunk
a századok?
a szolgák, a közömbösek,
a lázadók?

Korhadjunk el, mint a kövön
az ékírás?
vagy ássunk mélyre, úgy, ahogy
csak Shakespeare ás?

Vagy szórja széjjel mindenki
az életét?
S az ítélet a gonoszé,
vagy a Tiéd?

S a félelem, az árulás
gyalázat-e?
Azt, hogy a választás szabad,
elvárod-e?

S kit koronáz a becsület
érvényesen,
ha a halottnak nem marad
még híre sem?

Kiss Judit Ágnes: Ima jó halálért

Ne alázz meg engem, Isten
A halál szemei előtt!
Ha a testem elragadja,
Könyörögni legyen időm,
Hogy a lelkemet ne engedd,
Ne a semmibe zuhanást.
Nem a rothadás riaszt, csak
Ha az öntudat elenyész.

Hova lesz a vágy, az emlék,
Hova akkor az akarat?
Mi marad belőlem aztán,
Mikor égnek a zsigerek?
Por a porcelánpohárban,
Temetőbeli felirat.
És a vers. A porba írva,
Ami kész, ami töredék.