Földeáki-Horváth Anna: Súlytalan szavak

A sok komolytalanul kimondott szó, 

a sok meg-nem-cselekedett jó, 

sok cél nélkül elindított mosoly, 

sok ígéret, mi hiszed, hogy komoly - 

büszkévé tesz, önérzetet ad: 

emelt fővel ünnepled magad.

Obediah Michael Smith: Plágium

Amikor teljesen egyedül  

Érzem magam 

S ez oly szörnyű 

Az isten a sorsára hagy 

A fejemben egy verset.   

És el kell kapnom 

Azt, 

Hogy lekössem 

Vele magam 

És megnevezzem   

Mintha a sajátom lenne 

Dabi István fordítása

Nagy István Attila: Messzebb vagy

Bukdácsolok az álomban: 

fel-felriadok, 

arcod, kezed, szemed hiányára. 

Futnak velem a fürge kerekek, 

elringatnának, 

mégis bukdácsolok az álomban: 

rám emelhetnéd 

boldog tekinteted, s akkor megtelne 

fuldokló szívem a szemeddel, 

tenyeremben hintáznának 

játékos ujjaid, 

s az arcodba újra meg újra 

beleszeretnék. 

De hát nem lehet - 

messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.

B.Radó Lili: Csendes dal

Társam, aki nélkülem társtalan 

bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked  

sohsem jutott eszedbe az, hogy én  

kisérhettelek volna utadon?     

Sohsem gondoltad azt, hogy valahol  

van egy szerényke dal, amely Neked  

szeretne megcsendülni majd először?     

Nem gondoltad, hogy egy virág Neked  

bontaná ki tavasszal szirmait és van  

és él és ajkaidra vár,  

hogy azok szívják ifjú illatát?     

S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,  

mikor elfáradt, ezüstös fejed  

jól esnék valahová lehajtani?

Omar Ali: A magányos férfi

Egyedül ült, 

szomorúan, kimerülten, 

könny-foltos arccal. 

Megkérdeztem: Miért?   

Némán rám nézett, 

meg sem mozdult.   

Megkérdeztem ismét: Miért? 

Ismét némán 

a szemembe nézett, 

és nem mondott semmit.  

Majd felállt és elment, 

maga után hagyva a csendet.

Dabi István fordítása

Reményik Sándor: Pogány vers

Ó - - 

Az ember is, ha jó, 

Ha csak egy cseppet jó, 

Siet segíteni. 

Szűk mellét, keskeny homlokát, 

Ösztövér erejét, 

Üveg gyanánt 

Elpattanó vékony akaratát 

Szembefeszíteni 

A sorssal és halállal. 

Az ember is, ha jó... 

S az Isten, ó Mindenható - - 

Mindenható. 

Mennyboltmellű és naphomlokzatú, 

Hallatlan erejű, 

Örök akaratú. 

És jó. 

Jó. 

És nézi ezt. 

A kínok tengerét. 

Mindenütt, és a szomszédban is, itt.   

És nem segít. 

És nem segít. 

Holott, mint mondják, eltörülheti 

Egyetlenegy szemrebbenéssel 

A kínok tengerét. 

De nem teszi. 

Mert minden, ami itt vigasztalan:

Dicsőségére van. 

Dicsőségére van. 

Ó, furcsa igaz Isten, 

Aki kedvét 

Önnön dicsőségében így leli. 

S nekem, neked, 

Minden így vergődőnek 

Vigasz helyett 

A rőt puszta-homokból felszökő 

Zord, szikla-szürke talányt feleli, 

Melytől a vér megalvad 

S az árva szív még árvábban remeg: 

" Az én gondolataim 

Nem a tieitek."   

1933 május 3

Egerpataki Ernő: Sötét nap

Nézd, fehér a hajam és távolodó a hajóm… 

És egyre gyarapodó, súlyosbodó a bajom. 

Mi régebben hevített, mint, még a szerelem is, 

szívem elült, 

Haragom, indulatom, tompává csendesült.   

Mit akarsz hát még tőlem, élet? 

Titkomat? Az sincs már; sem kiadott, sem féltett.   

Mit akarsz? Maradék erőt gyengülő embertől? 

Láthatod, egy hosszú nap után fejem is alig 

emelem föl!   

Hidd el végre, és makacsul ne gyötörj; 

békésnek tűnik nekem már minden gödör.   

Nem látod, miben életvizet meregettem, 

kilyukadt a vödör! 

Csak az alja tartja valamennyit, és ezt tudni 

nem nagy gyönyör!   

Nézd sötétülő ráncaimat, foltosodó eres kezem! 

Lásd a rettenetet bennem és azt is… már-már 

jóvá lettem!   

Orvosok határozzák meg életem s mondják, 

mit étkezzek, 

rossz szívem meg, hogy már csak emlékeimben 

vétkezzek.   

Ha elgondolom: a természet volt templomom 

s maholnap csak az ablakból nézem, mert nem járhatom… 

Nem kulcsolom imára két gyengülő kezem, 

s nem akarok új gondolatot sem, ha rossz irányba 

vezet.   

Már hiába, ha akarnék új katedrálisokat látni 

s hatalmas, oltáros hegyek előtt lenyűgözve 

állni!   

Nézd, milyen ritka és fehér a hajam, 

s mily távoli már és törékeny a hajóm.   

Leeresztve rajta minden vitorla 

és tíz évnél is több éve rossz a motorja.   

Pedig de jó is volna… 

pedig még jó volna!   

Áprily Lajos: Csodát!

Lelkem, zuhant madár, még szállni vágyol? 

Növő nap, fény, föld, tégy csodát velem, 

természet, ments ki mélyből és homályból, 

első öröm s utolsó szerelem!   

Oláh András: megint

ma megint elloptad 

az álmomat Nausikaa 

titokban a teraszra osontam hát 

hol buja leanderekkel 

szeretkeztek a hideg kőoszlopok 

s az éjszaka csöndjével 

hűtöttem sóvár testemet 

most éreztem először 

hogy féltékeny vagyok 

hogy kezedben talán 

valaki más keze 

hogy arcodhoz más arc simul 

hogy álmodat más férfi őrzi 

s így talált rám 

- hideglelősen vacogva - 

gyulladásos vörös szemével 

a józanító reggel

Áprily Lajos: Fellegek játéka

Esendő voltam és beteg, 

és szálltak fenn a fellegek.   

Vándoroltak a kék uton, 

gondolkoztam játékukon,   

s szóltam: Ha én itt elveszek, 

felhők között felleg leszek.   

Gyöngyház- és rózsaszín hajó, 

magas szelekben suhanó.   

Megszólítasz: Ne szállj - maradj - 

súlyos voltál, most könnyü vagy...   

De én nem szállok már alább, 

csak lebegek némán tovább.   

Oszladozom, foszladozom, 

haloványabbra változom.   

Árnyékolom a kék eget 

és te csak nézel engemet,   

s én meg foglak tanítani, 

hogyan kell szertefoszlani.

Tóth Imre: Csendes, és elpusztíthatatlan

Ami titok, maradjon is az. A dolgok beérik önmagukkal, 

de az ember nem érheti be önmagával. 

Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam. 

Apám lerajzolta nekem az Univerzumot, és én nem értettem, 

miért nevez meg benne minden dolgot. „ Mert csak az lehet a 

miénk, aminek nevet adunk” – mondta.

Szent-Gály Kata: Kérdés

A lelkek megérzik, ki neked az Isten: 

Futó ismerősöd, jóbarát, vagy Minden. 

Megérzik hangodból, hogyha beszélsz róla, 

Hiszed-e, mit mondasz, vagy csak szokás volna…?

Szabó T. Anna: Az otthon

Az otthon az, ahol besüt a nap, 

szép tiszta fal és langyos bútorok, 

az ablakon túl ágak hajlanak, 

ahol a zene fényesen forog.  

Az otthon: ahol dolgozni lehet, 

ahol írás és gyermek születik, 

hol tea fő, és a kenyér meleg, 

és álmodni és ébredni segít.  

Az otthon az, hol könyv és kép ölel, 

bekuckózol és hosszan olvasol, 

ahol figyelhetsz, minden érdekel, 

hisz enélkül nem jó neked sehol.  

Az otthon: ismered zegét-zugát, 

de ha kilincsre markol a kezed, 

alvajárón lépsz új terekbe át, 

mert minden ajtód másfelé vezet.  

Az otthon az, hol nem rettegsz soha, 

ahol a tér is biztat és segít, 

ez belső békéd biztos záloga, 

itt sírhatsz is, hisz örömre derít.  

Az otthon az, hol mindig süt a hold, 

ahol párnádon csillag aluszik - 

ahol egymásba ér a lesz s a volt: 

fénybe forgat és fényleni segít.

Lackfi János: Anyajegy

Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém, 

tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek, 

ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet, 

minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat. 

Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint, 

mert kedvesek énnekem is, születésnapi 

ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is, 

jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod, 

nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő, 

tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot 

utálod legjobban, hogy melyik pillanatba 

utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik 

város szerepel a bakancslistádon, 

álmodban el is viszlek oda nem egyszer, 

nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem 

az utat, a valóságban is el fogsz jutni oda. 

Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat, 

de inkább megmaradok a magaménál, 

VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet 

én láttamoztam, minden igazolatlan órádat 

én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok 

veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, 

ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz, 

én nem mozdulok mellőled, veled vagyok 

a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján, 

míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait. 

Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz, 

az adóhatóság előszobájába is elkísérlek, 

a tartozások örvénye nem borítja el fejedet, 

ha üvöltve követelik rajtad az örökséget, 

ott leszek veled, és moly nem rágta, 

rozsda nem marta örökséget tartogatok 

neked az élők országában. 

A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún 

lerágom a körmömet érted, ha megcsalt 

a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén, 

a művi vetélés után nem hagylak egyedül, 

sem a válóper közben a bíróságon. 

Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak, 

beceneveden szólítalak, mint a barátaid, 

anyának, apának, mint a gyerekeid, 

gyermekemnek, mint a szüleid. 

Megváltalak, óvadékot teszek le érted 

a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki 

és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked, 

minden reggel új hajnal íratlan papírlapját, 

minden január elsején vadonatúj évet 

adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé, 

ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed, 

kezedbe adom szeretetem tükrét, 

az az egyetlen valós valóság, 

hisz örökké tart.

Szabó T. Anna: Tengerészdal

Akkor volt a legjobb, mikor a legrosszabb: 

amikor nem látszott sehol se part, 

amikor nem voltál senki de senki, 

mikor az a senki mindent akart. 

Sós a verejték, sós volt a tajték, 

sós volt a vér a szád peremén, 

körben az ének: a szél s a szirének, 

amikor csak én volt, nem te meg én. 

Kellett a mély ellenében a ballaszt, 

súly volt a szívben, nem szerelem, 

szakadt vitorla vítt a viharral, 

vitt nagy üres kék tengereken. 

2. 

Akkor a legrosszabb, amikor a legjobb, 

amikor az ember a révbe beér, 

amikor az ember leveti a horgonyt, 

akkor szűkül be végleg a tér. 

Védett öbölben sehol egy hullám, 

locsog csutka, halfej, kólásdoboz, 

ki kéne pakolni végre, amid van, 

amit az a híres hajód hozott. 

Nincs odalent már semmi de semmi, 

a beígért áru nincsen sehol, 

nincs tűzijáték, szál gyufa sincsen, 

csak egy teli láda van: a puskapor.