Mecser Szilvia: Május

Még nincs nyár,

csak dús lomb.

Sziromeső sincs már.

Csak az eleven táj,

benne ő. Lélegzik.

Gömbölyded.

Egyre nagyobb.

Ha itt az idő,

megszületik az Ősz

a gesztenyefákon.

Kálnoky László: Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mi Atyánk…

(Mt 6,5-13)

Úgy éltünk Körötted, mint megfáradt vándorok,
s mint vízen a fény, ha térdre hull,
végighullámzott szívünkön a csend,
az áldott, a szent, szavadra válaszul.

Soha senki nem beszélt még így,
s mi gyermekké lettünk, hogy titkaid fonalát
felfűzzük hitünk védtelen ágára,
mint levelük ölelik a vénséges olajfák.

Majd ránk borult az alkony, felfénylett az ég.
Te álltál a hegyen, mint örök jelenés.
Fölénk magasodtál, kitágult a tér,
csak tágult időtlen, mint végtelen szívverés,

mi tudtuk, hogy igaz e múlhatatlan perc,
és hittük, hogy valóság vár majd odaát,
mert Isten hajolt le Benned a szívünkig,
s Te elmondtad értünk a legszebbik imát.

Csontos János: Digitális óda

Számítógép istene, minden időnk ura, Krónosz!
Hogyha lazítana lomhán fojtogató ölelésén
Fészbuk-testőrséged, inalnánk réteken offlájn,
térerejét vesztett természet földi mezőin!
Lájkolnánk a lamúrt, s ha letöltjük, majd meg is osztjuk
doksinkat: három didi-dében bökjön a vágyunk.
Lám, úgyis dilitez rendszergazdánk a menűből,
megtisztítva merevlemezét e parányi futamnak.
S mert szavatosságunk oda gyorsan, majd leselejtez
új generésön – időkön kívül fal fel az ekszit…

Kálnoky László: Csalogányok

Az éjszakai park

alvó lombjaiból

halljuk az énekest,

a holdfény-mosta dalt,

a bársony csattogást.

Le nem kottázható

magasságokba tart,

s elhallgat hirtelen.

Felhangzik válaszul

egy fürge fütty: ezüst

tőr, mely koromsötét

drapériákba szúr.

Nightingale

Kálnoky László: Töredék

Valami történt, amit most sem értek:
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.
Egy várost, hol a tornyok égig értek,
közömbös mozdulattal összedöntesz,
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.
A küszöbökről szétroncsolt kutyák
halálig hű tekintete követ,
de vádolnak az üszkös csonkú fák,
üres talapzatok, málló kövek…
Mint istennő, ki hasztalant teremtett,
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,
de félelem nélkül haladsz előre
te, a hideg égövnek kedvelője,
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,
az állatokhoz és az emberekhez!
Hozzám se..................

Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb

Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.

Kálnoky László: Az a kis ember ott belül

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.

Radnóti Miklós: Álomi táj

Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.

Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.

S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.

Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár

s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál.

Kálnoky László: Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,
s amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hű, komoly, szerény:
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
jártam parázsló csillagok alatt,
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
belétörődtem, hisz te nem kivánod.
Elmorzsolódnak így napok, hetek,
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenő vért,
én, dzsungelben tébolygó utazó,
amíg emberfaló
indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
hol mellig ér a kénszagú iszap;
sima cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
lágy sír – idegen ágy, idegen öl –
a két karod elől,
melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít
valami drágát, mint betűk a fában,
mint hitetlenben fölsajog a hit…
A visszahúzódó tenger nyomában
kísértetfák alá, kígyószigetre
vonszolhatom mázsás árnyékomat.
Mert nincs magányosabb,
mint aki mellőled van számkivetve.

Both Balázs: A tárgyak neve

Hol van, aki a májusi nap
melegével gyógyít?
Beragyoghatná a halál
huzatos folyosóit.

Kórház, onkológia, nyugdíjas otthon,
hány neve van az elmúlásnak –
Bomba robban, de a romfalakon
kihajt egy kósza virágmag.

Megtanultam a tárgyak nevét,
miket utódként tűzre kell vetnem.
Mikor a gyerekkor lángba borul,
Istenem, tarts tenyeredben.

Baka Györgyi: Amit nekem szántál

Amit nekem szántál,
Uram, oly ismeretlen
nem tudom,
kifosztottság-e,
vagy megfosztottság
a bűntől?

Nem tudom,
szegénység-e,
vagy koloncok levedlése?
Betegség-e,
vagy ismeretlen
egészség: folyton vonzó,
ölelő Egység?

Kételyeim között is
Tiéd vagyok
esengő szavaim
Neked súgom
elveszettségemben
Hozzád bújok

Védtelenségemben
a Te erőd tart meg
vereségeimben
ne szolgáltass ki
magamnak

B. Tóth Klára: Szavak útja

Mikor a szó életre kel
megszületik és elindul
az emberi viszonyok
kiszámíthatatlan
útvesztőiben – ott lebeg
minden kapcsolat fölött
mint egy mondatszalag
a középkori táblaképeken
verdeső tört szárnyú veréb
máskor fényben cikázó
aranyszárnyú lepke
vagy lecsap mint a dögkeselyű

nem menekülhetsz a szavak elől
nem tudhatod mikor alakulnak
tőrré mikor kit szúrnak szíven
milyen amikor elhagyják
a szájat milyen mikor
megérkeznek a célállomásra
mikor válnak áldássá
simogató kézzé
megágyazunk-e szavainknak
előkészítjük-e a helyet
követjük-e az útját
ismeretlen galaxisokba
tudjuk-e milyen mélyen
hasíthatja ketté egyetlen szó
a gyanútlan eget?

Konczek József: éj

mélységes éj,

fény sem szennyezi,

közel jönnek a fák, a bokrok,

érzem, ahogyan megdobban a lélek,

vagyok,

mindenbe és a mindenségbe oldott

széjjelhajló két karommal

visszaölel az ég, a föld, az éj,

mélységes éj.

Vitéz Ferenc: Pedig

Hány földrészen át
kerestelek!
Ismeretlen városok utcáin,
hegyek között, barlangokban,
folyók forrását lesve,
rózsakerteket körbejárva,
álarcosbálok kijáratánál,
darvakkal szállva őszi
harmatok felett,
a látható világ mögötti
láthatatlan mozdulatokban,
kalácsderekú asszonyt álmodó
Szindbád mellé szegődve,
szerelmes versekben,
az Énekek Énekében
és az öröm alján…

Kiültem a világ szélére is,
ki tudja, hátha arra jársz,
kémleltem a messziséget,
ahol már színek sincsenek,
és nincsenek álmok,
de egyszer sem néztem hátra,
pedig végig ott voltál
mögöttem.