Fodor Ákos: Egy végső kérdés

Mért van az, hogy a

rosszra bőven jut szavunk;

a jóra: alig?

Egyed Emese: Ismerlek

Ismerlek én még diófa korodból
(leveleid most is jó melegek);
még azt sem tudtad, világon vagyok-e,
nem találkoztunk, már ismertelek,
és örültem árnyékod illatának,
és hintázhattam villás ágadon;
nem értettem s fájt a szívem utánad.

Ismerős szavad, csönded hallgatom.

Parancs János: A látogatóhoz

Vártalak. Várlak
negyvenkét éve már.
Most végre itt vagy.
Kikészítve áll
az asztalon a bor.
Hozom a szódát.
Itt a pohár.
Ülj le!
Ne, ne szólj még!
Pihend ki magad,
s aztán figyelj,
hogy híven
számolhass be arról
az én szigorú
távoli uramnak,
amit hallottál,
amit láttál.
Én csak arra kérlek:
mondj el mindent!
Ne hallgass el semmit!

Mondd csak el bátran:
én, a nyomorult teremtmény,
úgy élek itt a földön,
olyan kiszolgáltatottan,
olyan védtelenül,
mint az a kicsi bárány,
akit már születésekor
a vágóhídra szántak.
Éhség és szomjúság gyötör;
messzi csillagok fénye igéz,
s itt lent a porban kell,
célomat nem ismerve,
magamra hagyottan,
tévetegen botorkálnom.
Amíg időm kitelik.
Amíg az édes levegőt
újra és újra beszívhatom.
Nem tarthat
ez már sokáig.
Csontjaim csikorognak;
fogaim lazulnak,
odvasodnak,
sorra kihullnak.
Olyan vagyok én már,
mint a mutató
nélküli karóra,
mint a kicsorbult,
repedt vizespohár,
amit csakhamar
a szemétre hajítanak.

Mégis jó, hogy eljöttél,
hogy itt vagy
karnyújtásnyira.
Most végre elmondhatom,
olyan boldog vagyok;
szabadon sírhatok,
panaszkodhatom,
te meghallgatod.
S közben bátorítasz.
Lefoszlik végül
a harag pecsétje,
a szégyen rólam;
felölthetem újra
ünneplő ruhám,
s lobogó fáklyával
máris indulhatok,
hogy csatlakozzam
az úton hosszan kígyózó,
távolodó menethez,
szenvedő társaimhoz,
akikkel majd
közösen zengjük:
gyönyörű ez a föld,
gyönyörű ez a víz,
gyönyörű ez a tűz,
gyönyörű ez a levegő!
ó, te Hatalmas!
gyönyörű ez a világ,
gyönyörű ez a fájó élet!

Egyed Emese: Szerepálom

 Egy igazi palotában
találkoztunk, szép helyen!
Nézegettük Albiont,
áttetsző festményeken.
Norwich
megtetszett nekem!
És egy büszke viking-bárka!
Illedelmes szélmalom
zúzta szívem, dudorászva.
Mennyi kedves vízmosás!
Hány megbékélt mesekunyhó!
(képzeld azt, hogy ott vagyunk!)
Idill... vagy ahhoz hasonló.
Nos, hiszed vagy nem? Neked
adom fele palotámat.
Én meg pásztorlány leszek,
s dombra föl, völgybe le -
majd elepedek utánad!

Parancs János: Mikor már

Mikor már nincs előre út
és nem tudod hová
mikor rádöbbensz először
hogy sehonnan sehová

mikor a szomjúság
már elviselhetetlen
mikor az öntudat
egyre kimerültebben

mikor tudod hogy hiába
mégis ugrásra készen
mikor a szenvedőkért
újra s újra a szégyen

mikor a percnyi hatalom
megszállott pojácái
mikor a komor gépezet
ki merne protestálni

mikor már nincs előre és
nincs már hátra sem
mikor minden por és hamu
bármit akkor sem

Egyed Emese: Altató

Csak a szemem álmos! Ereimben

piros-kék tavaszok kergetőznek

és minden lélegzetvétel örömízű

Odakinn a város: telehintem

madarakkal sok meleg esőcseppel

és benn a termeimben puha szavú csönd

De neked a végtelen békét, neked

a ringatás derűjét meghozza végre

a szerelem

És amíg lassú álomnak hiszed:

visz a víz a lassú idő velem velem

velem

Egyed Emese: Fogság

Te sem hitted, hogy út, idő, szabadság
megadatik és élhetünk vele!
S hogy szíved, szavad mégis fogva tartják
tabuk, gátlások, illendő szokások...

A hegy lábánál fenyőhúrú csönd.
És nagyon mélyre zuhanhatnánk ketten.
De légy nyugodt: vihar van odafönt
s a lélek idejében visszaretten -

Te sem hitted, hogy annyira fehér
és veszedelmes világba vetődtél,
hogy rádijesztek: rádijeszt a tél
halálszelével, szégyen, menekülnél,

ha tehetnéd, de foglak, nem eresztlek,
lenyugvó nap erős karjába teszlek,
és érzed majd, hogy forró vagy és fáradt,
s köröskörül a kedvest és a tájat.

Egyed Emese: Mi lett volna

Gondolkoztál már azon, mi lett volna,
ha nem az történik akkor és ott,
ami megtörtént s visszavonhatatlan?
Ha más mozdulatot, célzást, más szót
találsz akkor jónak, természetesnek,
ha időben felméred, mi a helyzet,
ha önfeledtebb - vagy épp okosabb vagy?
Vádoltad-e tehetetlen haragban
a körülményeket, és magadat
sajnáltad-e (hisz nem ezt érdemelted),
vártál-e csodát, megváltást, mint a gyermek,
ha rádöbben, hogy egyedül maradt?

Egyed Emese: A megfejtés

Feloldani a titkot: ezt akartuk.
Volt hozzá minden, hangulat,
két csésze kávé, mondanivaló,
kulcsok a megfejtéshez, percek,
mosoly, jelenvalóság.

Ha nem tudnád, a falióra
három napja nem járt, nem akkor
állt meg! A zenegép
előző este még működött,
a rád váró dal ott forgott, forgott
köztünk.

Virágos erkélyén a tekintetnek
áthajoltak kimondatlan szavak.
Élmények illatos
italát szürcsöltük, a kávé elfogyott,
jaj, nem keresett már az öröm
hangzó formát, elemezhető
indokot!

Sejtelmek áttetsző ideje hívott
és hitegetett újra, belső derű, parttalan izzás,

a titok pedig megmaradt
titoknak.

Parancs János: A mondhatatlan

Rendben van. Ne beszéljünk róla.
Ne reménykedjünk. Csak a szavakban.
Csak a formátlanban.
A ragozott ragokban.
A vonzatokban.
Az üres sorokban.
És mégis fölbukkan.
Az üres sorokban.
Moccan.
S egyszerre csak ott van.
A véletlen asszonáncban.
A suta fölsorolásban.
A fölcserélt szavakban.
A cafatokra szaggatott képek,
a szózuhatagok,
az értelmetlen őrjöngések,
a kapkodások és a blöffök,
nem tudják elnémítani
a szép locsogások,
a kicifrázott látomások,
az esztelen próbálkozások.
Mindenütt ott van.
A legártatlanabb sorokban.
Megérkezik és hallgat.
Hallgat és figyel, játszik.
Ha kérdezik, válaszol.
Ha nem kérdezik, tovább hallgat.
Pártatlan, nem fél senkitől.
A mondhatatlan ragyog homlokán.

Egyed Emese: Egyedül

Szeretted volna kisírni magadból
a fájdalmat, a szégyent, sok miért-et,
kifulladva, s oly messze még a parttól,
rádöbbentél, hogy még mindig nem érted,

hová tűntek a belső sugarak
és a derű a holnap homlokáról,
hová merült a halk sirálycsapat,
hogy távolodtál úgy el a világtól;

sírni akartál, s nem volt már, kinek.
Harag sem volt benned, a vérkeringés
lelassult tagjaidban, napjaidban,

kiáltottál - ki hallott volna meg?
Ő sem figyelt rád: elunta a kínt és
egyedül vagy, most már sírhatsz nyugodtan.

Egyed Emese: Ha mégis arra vágynál

Ha mégis arra vágynál, hogy az alkony
bűvös kalapját ránkborítsa egyszer,
s ha majd belátod, milyen ócska fegyver
az éles ész, a villanó okosság
szemben a százlelkű szerelemmel;
szóval ha arra vágynál, hogy az alkony
szemünkben szikrát, harmatot fakasszon:
keress meg engem egy nyugodtabb percen,
mondd, hogy jó lenne mindent elmesélni,
magunkhoz térni egymás közelében.
Vagy elmegyek akkor veled, vagy nem.
Vagy sírni kezdek, vagy kacagni kezdek.
De túl minden elképzelt helyzeten
makacsul ott lidérckedik a kezdet.

Rákos Sándor: Vak bújócska

ha nem vagy mért csalod az embert
ha vagy mért vagy annyira rejtve
hogy létezésed a halandó
ne tudja csak kínlódva sejtse

vak bújócskát játszottam én is
veled az évek erdejében
egy-egy távoli tört nesz voltál
s már csak kihűlt nyomodba értem

levélsóhajjal lombsúgással
mintha üzentél volna néha
de a jel káprázattá foszlott
s csalt lélekölő szakadékba

már nem hiszem hogy rádtalálok
és nem hiszem hogy rámtalálhat
késő kegyed felém robajló
kőomlásában a halálnak

mielőtt a görgeteg elnyel
bizonyságtévőn mégis hozzám
hajolhatnál kézzel illetve
szilánkok-fölsebzette orcám

Áprily Lajos: Naplemente

Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.

Hétvári Andrea: IMA vagy Szon(ett)áta

add most a kezed, uram
pipacsot zenélek bele
figyeljük együtt, mit dobol
kettőnk lélegzete

gyökérből fonj rám koszorút
növényi inda a kotta
közös ritmusunk ütemét
basszusod oldja-bontja

nézd most tükörből hogyan
fest egymáson két kereszt
előjegyzésből epilógus
el ha már nem ereszt:
szünetként kongok majd benned
hangnemként írj hozzá – kegyelmet