2024. október 31., csütörtök

Zelk Zoltán: Kifosztott táj












Mint hályogos szem, meg se rezzen 
harmadnapja az őszi ég, 
esővert szél kúszik, mint kígyó, 
a sárban s fölveti fejét 
sziszegve a kegyetlen égre, 
s búsan nézi egy csonka ág: 
röpül a rozsdás vidék fölött 
levele, mint az ifjúság.  

Itt járok e kifosztott tájon 
és gyanakodva rámmered 
a fű, a lomb. És összesúgnak, 
mintha kérdeznék: ismered? 
Gyanu kiséri minden léptem, 
már hátranézni sem merek: 
tán káromolva rázzák a fák 
gallyukat a hátam megett…  

Csak a kóró áll egykedvűen, 
a tüskés, réti proletár, 
néki egyformán zsarnoka 
minden évszak, az ősz, a nyár. 
Csak áll a süppedő időben, 
mint uccasarkon a vakok, 
nincs kincse, mit elveszithetne 
s verheti eső: nem vacog.  

Kapaszkodva járok, már süllyed 
hinárként lábaim alatt 
a föld s hiába keresgélem, 
mint régi, kedves arcokat 
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak ” petyhüdt és öreg 
köröttem minden és zörög az 
enyészet, mint a pergament.  

Igy menekülök, letörölve 
arcomról, számról a sarat, 
vigasztalóan, hogy feledjek, 
rámszáll a bársonyalkonyat. 
A hegyek mögül füstölögve 
kúszik már, terjeng a homály 
s megtelik csordultig a vidék, 
mint vízzel a pohár.

Csanád Béla: In memoriam

Nem félt az öregség sötét 
sivatagától s lakhatatlan 
magányától. Csak ballagott 
az utcahossznyi alkonyatban  

botjával koldusszelíden, 
úgy mosolyogva, mintha kérne. 
Mindenki ismerőse volt, 
a virágok nyelvét beszélte.  

Útján a nyíló fasorok 
árnyéka lassan semmivé lett,
arcán a tér és az idő 
a végső pillanatra érett,  

érezte, oldott lelke már 
nem rabja testnek, sem anyagnak. 
Menjen, akinek menni kell, 
s készüljön, aki még maradhat.  

Ez a vándori bölcsesség, 
hát nem rettegett a haláltól. 
Csukott szeme most biztató, 
s halott közönye szinte lángol.  

Köszönés nélkül, csöndesen 
lopta ki magát a világból. 
Úgy szerette az életet, 
hogy megmenekült a haláltól.

Simonyi Imre: A kijáratot keresem

én nagyon sokáig egy árva szót 
sem értettem abból ami a 
világban történik valamint 
egy árva szót sem értettem abból 
ami bennem történik  

egy napon aztán megvilágosodván 
(de hogy mitől?) a világ valamint 
az én elmém: 
úgy találtam hogy a "világban" 
az történik hogy az emberek 
szeretnek parancsolni és 
tudnak engedelmeskedni  

ugyanakkor bennem ellenben az történik 
hogy nem tudok parancsolni 
és nem szeretek engedelmeskedni  

(gondolom innét számítható 
hogy útjaink elágaztak 
az enyém és a világé)  

arra persze már nem emlékszem 
hogy mely pillanatban és hol is történt 
eme megvilágosodás az én elmémben - 
(talán örökké történt és mindenhol történt 
mert hiszen énbennem történt) 
de arra már igazán nem emlékszem 
a térnek mely pontján 
s az időnek mely tartamában 
is tartózkodtam akkor? 
meglehet: 
talán csak úgy a világegyetemben általában 
- a téridőben mint divatosan mondani szokás 
vagy egy szeretőm ágyában 
vagy egy barátom félreértésében 
vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában 
már nem tudom már nem emlékszem 
csupán azt tudom 
hogy azóta is a kijáratot keresem.

2024. október 30., szerda

Cseri Kálmán: Halottak napján

     


Alapige: ApCsel 5,1-11


Kevesen tudnák megmondani, hogy miért nevezik ezt a napot minden évben halottak napjának, miért alakult ez ki, ünnep ez vagy nem ünnep, miért következik ez közvetlenül az úgynevezett mindenszentek napja után, és legfőképpen, hogy miért kapcsolódott évszázadok alatt ehhez olyan sok ostobaság, babonaság, bibliaellenes szokás, Isten igéjétől teljesen távol álló, vagy azzal egyenesen szembenálló hiedelem, tanítás és gyakorlat. 

     Mondok néhány példát, hogy ki mit gondol erről a napról, és mi-minden fűződik ehhez. 

     Tegnap reggel a rádióban valaki így nyilatkozott: ő minden esztendőben ezen a napon, de egyébként is, ha évközben kimegy a szerettei sírjához, visz oda egy kis süteményt, meg egy kis üveg bort. Aztán hozzátette: igaz, hogy tudja, hogy a süteményt a madarak eszik meg, a bort meg valamelyik esztendőben ő itta meg, mert olyan hideg volt, annyira fázott. De azért ő ezt a szokást továbbra is gyakorolja. 

     Miért? Kinek viszi a süteményt meg a borocskát, ha ő nem issza meg és nincs olyan hideg? Ezekre a kérdésekre nem igen szoktak tudni válaszolni az emberek. 

     Valaki elmondta egyszer, hogy amióta a férje meghalt, a gyermekeit arra tanítja, hogy írjanak naplót apukának, és amikor kimennek a temetőbe, otthagyják a kis papírokat a sírján, hadd olvassa el. 

     Én együttéreztem vele a gyászában, de megkérdeztem, hogy komolyan azt gondolja: ott van apuka, ott van a férje abban a sírban? Igazat mond a gyerekeknek, amikor azt mondja: vigyétek apukának a naplót? 

     Az egyik napilapban most halottak napja kapcsán egy plébános így nyilatkozott: „Halottak napján megszűnik a határ élők és holtak közt. Egyek vagyunk, akik már odaát vannak, akik a tisztítótűzben, és akik még élnek.” 

     Mire lehet alapozni ilyen megállapítást? Van erről szó a Bibliában, hogy megszűnik a határ? Jézus Krisztus éles határt mondott élők és holtak között, és óvott minket, élőket attól, hogy bármilyen kapcsolatot akarjunk tartani az elhunytakkal. 

     Egy másik újság azt írja, hogy mennyire megnyugtatja az embereket az a tudat, hogy ha meghalnak, lesznek, akik imádkoznak értük, és kialakult egy ilyen szolgáltatás, hogy a rózsafüzér társulatok imaszolgáltatásait igénybe lehet venni már most, életünkben is. 

     Egyre többektől hallom, hogy itt is hódít most már ez az ősi kelta babona, amit az Egyesült Államokból importáltak, halloween-partikat tartanak egyre többen. 

     Kérdezem: miért, mert szeretem tudni, hogy valaki valamit miért csinál, mi az oka és mi a célja? Nem tudjuk, így szokás, mások is csinálják. Egy valaki adott rá tudományos magyarázatot, hogy meg kell barátkoztatni a gyerekeket a halállal és a démonokkal. Aki tudja, hogy mit jelent ez a mondat, annak a hideg végigszalad a hátán, és az esetleg megkérdezi az illetőt, hogy ő tudja-e, mit beszél. 

     Nagyon érdekes az is, ha megkérdezzük: miért gyújtanak ilyenkor mécseseket meg gyertyákat a sírokon, mások esetleg még az ablakokban is? 

     Két általános válasz szokott erre lenni. Az egyik így hangzik: azért, hogy ha egy kiszabadult lélek eltévedne, visszataláljon. A másik válasz: hogy távol tartsuk a lelkeket magunktól, mert azok a sötétben szeretnek lenni, a világosságba nem lépnek ki. A gyertya ég az ablakban nem jön haza a hazajáró lélek. 

     Ennek megint mi az alapja, és miért mondja valaki ezt, másik az ellenkezőjét? Valami elképesztő összevisszaság, sötétség, homály és félhomály uralkodik a fejekben és a szívekben, ha életről és halálról, élőkről és holtakról van szó. 

     Azért gondoltam arra, hogy legyen ma este erről szó, mert azt remélem, mindannyiunk számára egyértelmű, hogy a reformáció szó azt jelenti, hogy visszaalakítás, vagyis ami deformálódott, Isten igéjétől eltér, azt visszaalakítsuk Isten igéjéhez. 

     Mit tanít nekünk Isten igéje életről és halálról, élőkről és holtakról? Mert Isten meg akar őrizni minket attól, hogy a spiritizmusnak ezekkel az áttételes és közvetett formáival megfertőzzük magunkat és gyermekeinket, mert amiről itt szó volt, az mind a spiritizmusnak valamilyen formája. 
A Bibliából megtudhatjuk, hogy miért életveszélyes a spiritizmus, a halottakkal való kapcsolatkeresésnek bármilyen formája a számunkra, és miért óvja Isten attól az övéit. Mit tanít nekünk a Szentírás életről, halálról, élőkről, holtakról? Nem lehet erről húsz perc alatt úgy beszélni, hogy mindenre kiterjedjen, de a legfontosabbakat hadd említsem meg. 

     A Biblia rendkívül józanul és egyszerűen tanít minket arra, hogy a halál természetes módon hozzátartozik az élethez. Aki egyszer megszületett, az biztosan tudhatja, hogy egyszer meg fog halni, ha csak azt megelőzően Jézus Krisztus vissza nem jön ítélni élőket és holtakat. Egyébként, aki a világra jött, az számolhat azzal, meg az őt szeretők is számolnak azzal, hogy egyszer ki is lépünk ebből a világból, mégpedig ugyanúgy nincstelenül, mint ahogy ide beléptünk. 

     Mégis nagyon sokan meglepődnek ezen a tényen, tiltakoznak ellene, nem akarnak belenyugodni, nem akarják tudomásul venni, holott aki a Biblia józanságával gondolkozik, az tulajdonképpen csendes készenlétben van a tekintetben, hogy előbb-utóbb ki kell innen lépnünk, előbb-utóbb elválunk szeretteinktől is, mert ez az élet rendje. 

     Nem beszélve arról, hogy azt sem vesszük komolyan, hogy Isten csak egy időre ajándékoz minket egymásnak. Isten ajándéka az, hogy nem egyedül kell élnünk, hogy vannak, akik szeretnek, vannak, akiket szerethetünk, de ez egy ideig tart, ez nem örökké tart. Ezzel megint józanul számolnunk kellene. 

     Egyszerűen komolyan kellene vennünk azt, amire az a középkori szerzetesrend figyelmeztette a tagjait, hogy ha a két tenyeredet megnézed, két nagy M-betűt látsz benne azért, hogy memento mori! Gondolj arra, emlékeztesd magadat arra, hogy egyszer meg fogsz halni. Nem kell nekünk a tenyerünket nézegetnünk, meg vizsgálgatni, hogy minden része megvan-e az M betűnek, de ez a figyelmeztetés azért elgondolkoztató. Nem kell ettől rettegni, nem ennek a félelmében kell eltölteni azt a néhány évet vagy évtizedet, amit kapunk. Csak nem szabad elfeledkeznünk, hogy volt kezdete a földi életünknek, és lesz vége. A mienknek is, meg a szeretteinkének is. És amikor ez bekövetkezik, akkor ez ne találjon készületlenül minket, és ne rémüldözzünk, hisztériázzunk, amikor el kell engedni egymás kezét. 

    A Biblia erről is beszél, hogy amíg itt lehetünk együtt, addig szeretettel fogjuk egymás kezét, amikor pedig Isten valakinek az idejét befejezi, akkor engedjük el egymás kezét. Az a bajunk, hogy egyiket se csináljuk. Azt se, hogy szeretettel fogjuk, hanem ehelyett ökölbe szorítjuk, verekszünk, meg kicsavarjuk a kezéből azt, ami az övé. 

     Az Ezékiel 16-ban olvassuk ezt a szép kifejezést. Isten mondja: „ Nem fogtad meg a szegénynek és szűkölködőnek a kezét, amíg lehetett volna.” 

     Addig fogjuk szeretettel egymás kezét, amíg lehet, tudva azt, hogy egyszer ennek vége lesz. Ez nem rettenetes tragédia, ez ugyanúgy az élettel jár, mint ahogy velejár a születés. 

     A legtöbbször ez nagyon fáj, ha az a kapcsolat szoros és mély volt, hosszú és tartalmas, akkor nem túlzás, amit mondani szoktak az ilyen emberek: úgy érzem, mintha amputálták volna egy tagomat. Nekünk együtt kell éreznünk azokkal, akik elveszítik a hozzátartozójukat és meg kell tanulnunk, mint keresztyén embereknek sírni a sírókkal. De ezzel akkor is, mint természetes jelenséggel számolnunk kell. 

     Jézus is sírt Lázár sírjánál, mert átérezte, hogy mit veszítettek a testvérei. De Ő ott is úgy volt jelen, mint akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És így van jelen minden benne hívőnek az életében is. 

     A gyász néha nehéz teher. De mi könnyíti meg? A Biblia három olyan dolgot is említ, ami a hívő embernek nemcsak elviselhetővé teszi, hanem megkönnyíti. 

     Az egyik az, hogy ha az, aki elment az Úr Jézus tanítványa volt, akkor neki most sokkal jobb. Akkor is szabad sírni, de akkor tudjuk, hogy magunkat siratjuk, nem őt. Ő jól járt. Pál apostol azt mondja: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb.” (Fil 1,23). 

     A másik az, hogy Isten a benne hívőket előre megvigasztalja. A 2Kor 7,4- ben van ez a súlyos mondat. Pál apostol iszonyatos szenvedései, veszteségei között írja ezt le. „… tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságuk ellenére csordultig vagyok örömmel.” 

     Tele vagyok vigasztalódással … ez azt jelenti, hogy Isten előre megvigasztalja a benne hívőket. A hívő ember nem a hirtelen támadt gyászában kapkod egy kis vigasz után, ahogy mondani szokták. Isten nem egy kis vigaszt ad az övéinek, hanem előre megtölti a szívüket vigasztalódással, hogy amikor arra szükség lesz, ott legyen készen a Krisztusban megtalált vigasztalás, reménység, békesség. 

     A harmadik, ami erőt ad, hogy a hívő embereket az jellemzi, hogy sohasem úgy kapcsolódnak azokhoz, akiket nagyon szeretnek ezen a földön, hogy az az illető lesz a mindenük. Képpel kifejezve nem mind a két lábukkal az emberi kapcsolatokon, közösségeken állnak, hanem a hívő ember az egyik lábát megvetette egyszer és mindenkorra a Krisztussal való közösségen és ez nem rendül meg soha. És amikor a másik lába alól kihúzzák a talajt, akkor nem esik össze, mert akkor annál inkább ránehézkedik arra a lábára, amelyik alatt biztos a talaj, amit soha nem húznak ki, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ő örökkévaló szövetséget köt a benne hívőkkel, nem ideig valót, mint ahogy szeretteinkkel. Ezért nem roppannak össze a hívők a súlyos gyász terhe alatt sem, mert még inkább ránehézkednek az egyik lábukra, és megtartja őket az a Krisztus, aki nem változott. 

     Ezért nagyon sokat mondó egyik énekünknek az sora, hogy az „űrt Ő töltse ki.” Minden ember életén egy nagy űr támad, amikor elveszít valakit, akit nagyon szeretett. De ezt Jézus kitöltheti. Az egyik lábam alól kiszaladt a talaj, de mégsem esem össze, mert átmenetileg a másikra nehézkedem még inkább, és az megtart, aztán majd megmutatja az Úr, hova tegyem a másik lábamat is. Mindenesetre az űrt Ő ki tudja tölteni, és ez a hívők életében nagyon sokat jelent. 

     Hadd említsem meg röviden azt is, hogy a legtöbbször egy-egy gyászesetnél lelkiismeret-furdalásuk van az itt maradottaknak. Nem tettem meg mindent érte, még kellett volna egy orvosnak szólni, későn intézkedtem, nem szerettem olyan türelmesen, ahogyan kellett volna stb. Ez tipikusan olyan vád, amit már nem lehet rendezni. Amit azzal kapcsolatban mulasztottunk el, aki már elhunyt, nem tudjuk pótolni. Nem tudjuk megbeszélni, nem tudunk bocsánatot kérni sem, és akkor mi lesz? Akkor az lesz, hogy ki ehhez, ki ahhoz az álmegoldáshoz folyamodik. Megpróbálja lenyomni a tudatalattiba. Van, aki borba fojtja, van, aki védőbeszédeket tart maga mellett, hogy azért az nem volt olyan könnyű, mert tulajdonképpen mindent megtettem. Nem mindent, de majdnem mindent. És akkor jön az összevissza beszéd és védekezés. Holott Isten igéje mutat nekünk egy királyi utat. 

     Egészen bizonyos, hogy mindnyájan elkövettünk mulasztást azokkal szemben, akik már nincsenek közöttünk. Meg egyéb bűnöket is, amikért már nem tudunk tőlük bocsánatot kérni. De Istentől tudunk! Mit tanít a Biblia a bűnbocsánatról? Ha engem valóban bánt valami, és az bűnné lett, akkor azt mondjam el annak, aki egyedül tudja jogerősen megbocsátani, és ez az élő Isten. Akkor legyen abból bűnvallás, és ne a bűntudatot cipeljem magammal. Mondjam ki Istennek, és higgyem azt, hogy erre is van bocsánat, és békessége lesz az embernek. 

     Arról is beszél a Szentírás, hogyan viszonyuljunk a halottainkhoz. A Második Helvét Hitvallás biblikus józansággal mondja, hogy tisztességgel temessük el őket, és utána engedjük át annak az Úrnak, akiéi. Tisztességgel eltemetni és elengedni a kezüket. És utána, ha eszünkbe jutnak? Akkor Isten iránti hálával emlegetjük őket. Azt írja a Zsidókhoz írt levél: ha hívők voltak, kövessük a hitüket, és szolidan tartsuk rendben a sírjukat. De nincs halott-kultusz, nincs temető-kultusz annak az életében, aki a Bibliát komolyan veszi, és semmilyen kapcsolatot nem óhajt keresni és tartani a halottakkal. Ez a Biblia világos tanítása. 

     Azért olvastam fel ezt a történetet, mert itt egymás után két ember meghal a Biblia leírása szerint, és itt van leírva, mit csinálnak velük. Kiviszik és eltemetik. Még csak beszéd sincs. Ez később alakult ki, hogy legyen az igehirdetés alkalma, az meg utána kialakult, hogy legyen az a halott dicsőítésének az alkalma. Mondjunk el róla minden szépet, amit cselekedett és nem jellemző rá. Aztán ezek a szobanagyságú kripták, amik készültek. Aki igazán gyászol, az naponta kijár a halottjához. Gyere kisfiam, kimegyünk nagyapádhoz. Tényleg a nagyapához mennek? Ezt szeretném mindenkitől megkérdezni. Kimegyünk nagyapád sírjához. Ez felel meg a valóságnak, a másik az hazugság. 

      A Prédikátor 12,7-ben azt olvassuk, hogy amikor valakinek befejeződik a földi élete, a por megtér a porhoz, a lélek pedig megtér Istenhez, aki teremtette azt. Ez történik. Az többé már nem úgy a nagypapa, ahogy ott van a hantok alatt. Inkább erre a biblikus józanságra kellene a gyermekeket szeretettel nevelnünk. Nem baj, ha kijönnek ők is, még az sem baj, ha elhangzik egy imádság a sírnál, de nem a nagypapához, hanem az élő Istenhez. Mert ezt Jézus megint megmondta: „Az Urat, a te Istened imádd, és csak neki szolgálj.” És ha mi Isten igéje szerint reformált gondolkozású emberek vagyunk, akkor a gyakorlatunknak is olyannak kell lenni minden tekintetben. Nem nehéz dolog ez, mert Isten igéje gyakorlatias és világos segítséget ad ebben a kérdésben is. 

     Arról is, hogy miért nem imádkozunk a halottainkért. Mert ha ők Jézus Krisztusban hittek, akkor semmit nem kérhetünk már a számukra. Övék a teljesség. Minek imádkozni? Ha pedig nem hittek, akkor már nem változtathatunk a sorsukon, mert az örök sorsa mindenkinek a halál pillanatában eldől, és ezen nem lehet változtatni. Ezt tanítja nekünk a mi megváltó Urunk Jézus Krisztus. Aki úgy hallgatja Őt, hogy igazat mond, az törli az agyából ezeket a téveszméket, amiket belénk táplált a Biblia nélkül felnövő, Isten nélkül gondolkodó közgondolkozás. Mi pedig szeretettel és türelmesen világosságra segítjük azokat, akik ebben a félhomályban és sötétségben vannak. 

    Nem viszünk enni a halottainknak, mert nincs rá szükségük, nem próbáljuk megidézni őket, mert nem őket idézi meg az, aki démoni erővel tud szellemeket idézni, hanem démonokat idéz meg. Ezt komolyan gondoljuk, hogy Istennek egy megváltott gyermekét zavarhatja az örökkévalóságban egy földön élő ördögi tulajdonságokkal rendelkező ember? Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg — azt olvassuk. Ők már az örök boldogságban vannak, ha az Úrban haltak meg. 

     Még arra nézve szeretnék valamit mondani, hogy egészen igeellenessé váltak a temetési szokásaink is. Nemcsak apró szokások, amiket most talán jobb, ha nem is említek, de az első keresztyének, így temették el halottaikat, ahogy itt olvastuk. Jézust hogy temették el? A szokás szerint egy lepedőbe becsavarták, betették a sírüregbe, és elzárták a bejáratot. Ezzel be volt fejezve minden. Semmi további folytatás nem volt. Se virágot nem vittek oda, se mécsest nem gyújtottak. Se nem nyitogatták ki időnként. Azért ékelték be olyan gondosan, hogy véletlenül se menjen oda be senki, már csak egészségügyi okokból se. Ezért voltak nagy gondban az asszonyok: ki hengeríti el nekik a követ, mert ilyet még nem láttak, hogy ahova odahengerítették, onnan elhengergessék, s ők azzal nem is bírtak volna. 

     Egyáltalán nem véletlen, hogy egy bibliai világossággal gondolkozó és élő ember, Kálvin János, határozottan elrendelte, hogy jeltelen sírba temessék el. Nehogy már búcsújáró hellyé váljék az ő sírja. Nem is tudjuk, hol van eltemetve. Miért kellene tudni? Aki az Úr Jézusban hitt, az ott van Őnála, várja az Ő dicsőséges visszajövetelét, és ezzel együtt a feltámadást. Annak elrendeződött az örök sorsa. Ott elrendeződött már, amikor itt a földi életben Jézus hívására igent mondott. Ezért mondja az Úr: „Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy az ítéletre, mert már átment a halálból az életbe.” És ezen nem változtat az sem, hogy egyszer utolsót dobban a szíve, és lefogják a szemét. Ő ott van az életben, az Úr Jézusnál. 

    Ez a bibliai józanság torzult el fokozatosan, így alakult ki az, hogy a vezérrel együtt eltemették a lovát. A háziasszonnyal együtt az edényeit. A lelkészt a palástban temetik el és Bibliát tesznek a hasára. Lesz arra szüksége? Nem az élőknek lenne szüksége az élő igére, hogy forgassák és olvassák salátává a gyerekei, unokái, dédunokái azt a Bibliát? Nem a pénz nélküli, kódis lelkésznek kellene adni azt a palástot? Mint ahogy Jóo Sándor, a gyülekezet első pásztora rendelkezett a halála előtt: „Adjátok egy szegény teológusnak a palástomat”. Ilyen eszébe sem jutott, hogy palástban temessék el. De az eszébe jutott, hogy semmiféle beszéd ne hangozzék a temetésén, csak a következő igéket olvassák fel — és akkor gyönyörű igeszakaszokat rendelt el, amik mind az Úr Jézus feltámadásáról, a vele való találkozásról, a bűnbocsánat örömhíréről szóltak. Az ilyen ember Isten igéje szerint reformált gondolkozású, aki a gyakorlatba is ezt átviszi, mert egy végrendelettel nem mer senki vitatkozni. 

    Nagy tanácskozás volt, hogy azért mégis kellene valami beszédet mondani. És a gondnok határozottan azt mondta: itt van a végrendelet. Ebben az van, hogy a mindenkori pasaréti segédlelkész olvassa fel ezeket az igéket. És gyönyörű volt az a temetés — ha lehet temetés gyönyörű, mert a láthatatlanokra irányította a figyelmünket. Jézusra irányította a figyelmünket. Nem a halottról volt szó, hanem arról a Jézusról, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk. 

     Meg lehet azt valósítani, hogy Isten igéje szerint gondolkozva, Isten igéje szerint rendezzük be az életünket is, készítsük elő a halálunkat, és legyünk készek arra, hogy egyszer még mi is meg fogunk halni, ha az Úr Jézus előbb vissza nem jön. Akkor meg egy szempillantás alatt átváltozunk. 

     Egyelőre csak ennyit. Ha Isten segít, majd vasárnap folytatjuk. Vegyük ezt komolyan, vagy gondoljuk végig legalább, hogy a halál természetes velejárója az életnek. Meg kell tanulnunk szeretettel fogni egymás kezét, amíg azt tehetjük, aztán elengedni egymás kezét, amikor Isten így rendelkezik. Ne éljen senki az önváddal egy életen át, van bűnbocsánat, és ezt komolyan vehetjük. Az űrt, ami a gyászban támad az életünkön, Jézus ki tudja tölteni, és tud adni gyógyulást arra a sebre, ami ilyenkor támad. 

     Egy hívő keresztyén ember egyszerű temetést rendez. Nem a halottat dicséri, hanem az élő Krisztusról beszél. Nem ismeri a temető-kultuszt, de rendben tartja a sírt. Tud kegyelettel gyászolni, de nincs halott-kultusz az életében. Komolyan vesszük Jézus tanítása alapján, hogy örök élet és örök halál kérdése a biológiai halálunk pillanatában eldől, és ezen változtatni nem lehet. 

     A Biblia nem tud purgatóriumról, de tud örök üdvösségről és örök kárhozatról, és ettől az örök kárhozattól akar minket megmenteni a mi Megváltónk. De csak ebben az életben lehet átlépni a halálból az életbe, az Isten nélküli állapotból az Istennel való lelki közösségre. Erre kell felkészülnünk. Egyébként pedig tudhatjuk azt, amit Jézus Máriának meg Mártának mondott Betániában: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” És ebben a földi életben is csak az él igazán, aki hisz Őbenne. 

Forrás: cserikalman.hu

Zelk Zoltán: Ez már az ősz









Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök 
dalt próbál szegény, a füvek között. 
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó – 
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.  

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. 
Közeleg a rozsdaszínű áradat. 
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött – 
elnémul a rigó, el a tücsök.  

Mily korán jő, mily korán tör felénk – 
hogy kortyolnánk még a nyár melegét! 
Be üres is volt idén a pohár, 
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!  

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák 
az őszi ég keserű sugarát. 
Hiába isszák, nem ad már erőt, 
csügged az ág, sárgára vált a zöld.  

Csügged az ág, ejti leveleit. – 
Ó, ha az ember is a bűneit 
így hullatná! S lomb nélkül, meztelen, 
de állhatnék telemben bűntelen!

Zelk Zoltán: Pillanat

Könyökölve, mint híd-karfára 
a szeptemberi délutánra, 
két perc rése között rálátva 
a teljesség pillanatára, 
a csordulásig teli tájra, 
a fák öntelt diadalára…  

folytathatatlan, mondhatatlan, 
folytatnám még, de csak szavam van.

Vas István: Képlet

Ha most találkoznánk, egy napra csak, 
már pontosan tudnók, mit kell csinálni. 
Már nem volnának itt fölösleges szavak: 
lemúltak a volt élet álvitái, 
a sértődés, a becsvágy, a háló, melyben éltünk. 
Fölösleges harc volt, reménytelen. 
Mit számitana már a győzelem? 
De fájni tud ma is a vereségünk.  

Ha most találkoznánk, egy napra csak, 
már tudnánk pontosan. Csak egy találkozásra! 
Nem volnának fölösleges szavak, 
ha egyszer eljönnél. Hiába kérlek. 
Ami belőlünk megmaradt, 
csak mint a minden dolgok fizikája, 
csak mint a mozgás, az anyag: 
valami algebrai kivonat, 
egy elmulhatatlan érvényü képlet.

2024. október 29., kedd

Molnár Virág: Kezdjetek el élni!




„ Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amelyet fáradsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!"
(Prédikátor 9, 7-10)     


       Pásztor Anna előadásában a „Márti dala” című dalt sokszor dúdolom magamban. Emlékeztet a fenti Ige alapján az emberi élet mulandó voltára, és arra, milyen fontos, hogy ma kezdjünk el élni. Ma együk örömmel a kenyerünket, és igyuk a borunkat, tegyük a jót, kövessük Isten akaratát, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap.  

Amikor ezeket a sorokat írom 2024. április 27-e van. Drága barátnőm az imént telefonált, hogy szeretett férje váratlanul elhunyt. Egy középkorú, hitvalló életet élő férfi, ereje teljében, váratlanul elment. Ahogy telefonon beszéltünk, a sírás után a reménység hangja szólalt meg beszélgetésünkben, mert a szerető férj és édesapa mindent megtett életében Isten akarata szerint, ami keze ügyébe esett. Azért, mert ÉLT. Isten szerint élt, az evangéliummal a szívében élt. Nem a jövőben reménykedett, a mulandókért fáradozott, hanem az evangéliummal az evangéliumért élt.  

Kezdjünk el élni! Semmit nem hoztunk, semmit nem viszünk, de ha hittel élünk, tudjuk, hogy az Úrhoz megyünk. Mindez pedig meg fog szabadítani a félelmektől, az aggodalmaskodástól, derűssé és hálássá tesz minden körülmények között. Éljünk így, Isten dicsőségére, múlandó életünk minden napján!     


Nemes Nagy Ágnes: Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék 
az őszi tarlón, rőt mezőn, 
két szemem az égre tárva 
ifjú-módra, kérdezőn.  

Majd lezárva, ifjú-módra, 
– hogy sziszegnek itt a fák, – 
nincs halálosabb a földön 
mint a lenge ifjúság.  

Amikor még nem születtem 
nagy homálya oly közel, 
szele sípol csontjaimban, 
én még nem feledtem el.  

Én tudom, hogy nincs reménység, 
nincs erő, csak áhitom, 
s nyurga vállam összecsuklik, 
mindhiába tágitom.  

Fekszem szótlan, messze nyúlva, 
lábam már az űrbe lóg, 
s fent: óriási őszi pitypang, 
hófehéren leng a hold.

Gát István: Mint annyi szép...

Mint annyi szép, ez is csak részlet 
a nagy Egészből - étlen-szomjan 
űztem, hogy hatalmamba vonjam 
s megváltozott amire kész lett. 

Hagytam: vigyen, ritmusba hulltan, 
hogy szín s arány összhangba forrna
s míg tartalommal telt a forma 
magam is mássá alakultam. 

A gondolat, szavakból pattant, 
már több mint érzés, rímes játék 
a föld s az ég határán átlép 
s megsejteti a mondhatatlant ...

2024. október 26., szombat

Robert Graves: Harmatcsepp és gyémánt












Hogy különböztök, te meg ő: 
Oly könnyen ecsetelhető! 
Kit egykor eléd helyeztem, 
Ő gyémántként ragyogott, de te, 
Mint harmatcsepp tündöklete, 
Remegsz egy rózsakelyhen.   

A harmat egybegyűjtöget 
Hegyet, vadont, tengert, eget, 
Felhőlátványt szemébe; 
A gyémánt, mit lát, szétszedi, 
Villognak csak tört-képei, 
Egynek se lesz egésze.  

Tandori Dezső fordítása

Weöres Sándor: Kánikula

      Szikrázó        
      az égbolt 
aranyfüst a lég,        
      eltörpül        
      láng-űrben 
a tarka vidék.        

      Olvadtan        
      a tarló 
hullámzik, remeg,        
      domb fölött        
      utaznak 
izzó gyöngyszemek.        

      Ragyogó        
      kékségen 
sötét pihe-szál:        
      óriás        
      magányban 
egy pacsirta száll.  

Fodor Ákos: Vakvágta












Addig kerestelek, 
míg meg nem találtál 
- s hogy ez megeshetett, 
úgy érzem: becsesebb 
életnél, halálnál.  

Mindaddig vártalak, 
míg el nem értelek 
s a Pontnyi Pillanat 
támasz - pontunk marad, 
hol nincs enyém-tied.  

Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; 
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! 
Az ember, úgy látszik, avégre termett, 
hogy mit elért: keresse újra s újra.  

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, 
meg - megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen! - 
S e győztesen, s e vesztesen, 
félálomban suttogjuk: i g e n. 
Álmunk mély és teljes legyen. 
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: 
ébredj velem, 
Jobbik Felem, 
ÉBREDJ VELEM! 

Faludy György: Megvakulok?

Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom 
nagyon soká olvastam verseket. 
Most reggel tíz. Gyönyörű télidő. 
Az égen apró, szabad fellegek.  

Ujjongva tartom karomat magasra 
(üdvözlet az időnek, ez elég) 
s megborzongok a rémülettől: látom 
kezemet, de nem ujjaim hegyét.  

A dívány fölött, az olasz festményen 
oldalt meggörbült az ezüst keret. 
A pamlagra ugrom s kézzel tapintom: 
nem volt soha ennél egyenesebb.  

Leülök az asztalhoz és a hírlap 
után nyúlok közönyösen, pedig 
nemhogy csak sejtem, de tudom előre, 
hogy a borzalom csak most következik.  

A fő címeket jól bírom szememmel, 
de a szabványos, apróbb méretű 
sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok, 
nincs köztük egy olvasható betű.  

Kizártak az olvasás gyönyöréből. 
Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom 
a levelet, sem azt, mit magam írok. 
A könyvtáramat is kidobhatom.  

Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem 
a versíráshoz még erő elég? 
Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton, 
balról mankóm. Jobbról a feleség.

2024. október 25., péntek

Nagy István Attila: Hallgatásod









Elárul a szó, fehéren rád világol: 
nem állhatsz tehetetlen mosolyod mögött, 
csalás nélkül nem várhatsz újabb csodát. 
Árvaságod kibukik fogaid közül, 
váratlan alázza meg mímelt tetteid. 
Nem takarózhatsz a hűvös csenddel: 
hallgatásod szól szavaid helyett.

Zelk Zoltán: Ha ott

Ahol az útjuk megfutott szelek, 
ahol a hajléktalan árnyak, 
ahol a törött szárnyú záporok 
menedéket találnak, 
ahol egy asszony léptei alatt 
a fű nem hajlik, jég be nem szakad,
ahol a perc az ágakon 
tollászkodva megül, már föl se rebben –  

ha ott, ha ott, ha végül is 
a bekerített csendben.

Kálnoky László: Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is 
felragyog néha, mint a drágakő 
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen 
lény, aki bennem hallgat, 
néha megszólal. Sorokat mond, 
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni, 
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig, 
mikor elakadok. Nem tudhatom, 
férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme. 
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.  

Mikor még fiatal voltam és erős, 
sokszor nem hajlottam szavára, 
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna 
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb. 
Hiába vagyok gyenge és öreg, 
megdolgoztat kegyetlenül. 
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett. 
De így a jó! Különben 
haszontalanná válnék életem. Napot napra 
morzsolnék, és nem látnám meg soha 
azokat az ismeretlen világokat, 
amiket ő tár elém karjának 
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.  

Ő, aki általam van, 
ő, aki nélkül nem lennék több 
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

Szabó Lőrinc: Olvasás












Mint a csillagokat a távcsövek, 
úgy húztam körém, s egyre közelebb, 
könyveken át a Világ Tényeit: 
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, 
kis lámpa mellett, s függönyözve a 
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- 
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én 
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény 
mihelyt szabad, oly határtalanúl 
tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl 
kíváncsiságban s reményeiben 
iskolán s minden hasznon: Végtelen 
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat: 
az Irodalmat: születő, arany 
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek 
tömték új csillagokkal az eget.

Nagy László: Az én szívem

Az én szívem játszik, 
ingemen átlátszik, 
másik szívvel tündérkedik 
hajnalhasadásig.  

Születtem, felnőttem 
durva gaz-erdőben, 
virág vagyok, attól félek: 
csalán lesz belőlem.  

Szaporodik évem 
fényben, égdörgésben, 
ecetért kell elcserélni 
minden édességem.

2024. október 24., csütörtök

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár












Nől a dér, álom jár, 
hó kering az ág közt. 
Karácsonynak ünnepe 
lépeget a fák közt. 

Én is, ládd, én is, ládd, 
hóban lépegetnék, 
ha a jeges táj fölött 
karácsony lehetnék. 

Hó fölött, ég alatt 
nagy könyvből dalolnék 
fehér ingben, mezítláb, 
ha karácsony volnék. 

Viasz-szín, kén-sárga 
mennybolt alatt járnék, 
körülvenne kék-eres 
halvány téli árnyék. 

Kis ágat öntöznék 
fönn a messzi Holdban. 
Fagyott cinkék helyébe 
lefeküdnék holtan. 

Csak sírnék, csak rínék, 
ha karácsony volnék, 
vagy legalább utolsó 
fia-lánya volnék. 

Weöres Sándor: Majomország

Hej de messze majomország, 
ott terem majomkenyér, 
majomablak majomrácsán 
majomnótát ráz a szél. 

Majomtéren, majomréten 
majomhősök küzdenek, 
majomszanatóriumban 
sírnak majombetegek. 

Majomtanártól majomlány 
majomábécét tanul, 
gaz majom a majombörtönt 
rúgja irgalmatlanul. 

Megépül a majommalom, 
lesz sok majommajonéz, 
győzve győz a győzhetetlen 
győzedelmes majomész. 

Majompóznán majomkirály 
majomnyelven szónokol 
egyiké majommennyország 
másiké majompokol. 

Makákó, gorilla, csimpánz, 
pávián, orángután, 
mind majomújságot olvas 
majomvacsora után. 

Majomvacsoraemléktől 
zúg a majomreterát, 
majombakák menetelnek, 
jobbra át és balra át. 

Rémületes majomarcot 
vágnak majomkatonák, 
majomkézben majomfegyver, 
a majmoké a világ. 

(1955)  

Füst Milán: Köd előttem, köd utánam...

Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, 
Nem tudja, mint kerűlt oda, 
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… 
Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok… 
Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm. 
Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem, 
De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó 
S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan. 
Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed! 
S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág 
S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. 
Homályos udvar ez, amelyre gondolok. 
Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’ 
Függőleges és lassú életem. 
Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott… 
S én néztem őt. 

(1933)  

2024. október 22., kedd

Zelk Zoltán: Avarszín












Avarszín gyapjúkabátban 
elszállt az ablak alatt, 
futottam rögtön utána, 
kergettem, mint a nyarat. 
Futottam, jaj, de hiába, 
elnyelte a fergeteg, 
ősz lett, mély-ősz egy csapásra – 
zuhogtak falevelek. 
Kertjeink halotti tánca, 
zúduló sárga szelek, 
avarszín gyapjúkabátja 
hol száll most, merre lebeg?  

Megáll az ember zihálva, 
s ríni kezd, mint a gyerek 
s kérdezi csak úgy magába: 
istenem, kit kergetek?  

Szelet és falevelet.

Zelk Zoltán: Tűnődés

A csend, mint vastag porlepel 
lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő 
nyugtalan szelek is aludni térnek 
hegyek odvába. Csak a csavargó, 
kit álmából kakasszó vert fel, 
nyúl mogorva kavics után, mivel 
elűzheti a lármázó, begyes madarat – 
s ahogy ráocsúdik a hajnali tájra, 
mint billegő ág hull alá keze, 
míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap 
egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel, 
szemeit törölve, a messzi város felé indul.  

Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt 
s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz 
vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.  

Mosolya lámpás, estéli szeleknek 
s az eltévedt nyájnak mutatja az utat – 
kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd 
kezében a szerszámokat.

2024. október 20., vasárnap

Nagy István Attila: Álltál












Álltál a sugárözönben 
Röntgen-sugár ölelésben 
torokszorító magányban 
lezuhant vállakkal
nyitódni készülő 
hűvös tenyerekkel 
álltál a fuldokló csöndben 
hallgatásra kárhozottan 
befelé kiabálva 
vártál a sugárözönben 
Röntgen-sugár virradatban 
a megszülető szóra simogató 
csöndjére parázsló lobogására 
ott dobogtam szíved alatt 
mellkasodnak feszültem 
kilüktettem bőröd alól
hűs tenyeredbe csukódtam   

Nagy István Attila: Köszönöm












Köszönöm a szóra bírt hallgatást, 
a kamaszos ölelések lázát, 
bőröd forró kitárulkozását, 
köszönöm két kezed puhaságát, 
csókjaid mélytengeri gyöngyét, 
az első rózsa puha szirmát, 
jó szavaidnak esti csöndjét, 
tekinteted felgyújtó varázsát.  

Úgy nézlek, mint évezredes csodát, 
hitetlenül és reménytelenül. 
Úgy nézlek, hogy nincsen közöm hozzád, 
nem figyelem, mennyire fáj belül 
ez a visszafojtott látomás, 
csak ne szólna karod, szád, szemed, 
ne volnál olthatatlan lobogás, 
hogy ne tudnám: megszerettelek.

Nagy István Attila: Zelnicemeggy












Emeli az este a ködöt, 
álomfehér csönd a rétre száll, 
a vékony ágakra levelek ülnek, 
amíg a hold arcomra szitál. 
Magához hív a nyírfaerdő leánya: 
zelnicemeggy fehéren habzó virága - 
messziről imát suttog az ifjúság.

Nagy István Attila: Találkozás I.












Egy szeptember végi éjszakán a Tejút leple alatt 
találkoztam az ősszel. 
Sokáig babráltuk egymás arcán a szántások 
nedvesedő barázdáit, 
megbeszélésünk szigorúan négyszemközti jellege 
lényegtelenné oldotta 
az elmúlt évszakok lelkesült pillanatait. 
Döbbenten vizsgáltam a szemét, 
benne mostani magamat a sebesült foncsoron át. 
Szemhéjaim börtönében 
az egykori kamasz nézett maga elé 
már akkor is szomorúbban, 
mint amennyire a helyzet indokolta volna. 
Láttam az őszt, ő engem. 
Álltunk a buszmegállóban, vártunk. 
Hallgattunk, néztük a zsugorodó féklámpákat. 
Szólhattunk volna valamiről, 
de nagy volt a zaj bennünk.

Kálnoky László: Várakozás

Már öregedőben a szív egyre várja, 
hogy valami kimondhatatlan, 
szem és homlok mögötti virradatban 
kezdődjék ég és föld színváltozása, 
s éjek, napok titkukról valljanak. 
Lassan száll fel a fakó boltozatra 
az elmosódott, lomha nap, 
s lenn a lapályra sárga fényt vet. 
Bozótosukban kushadnak az évek, 
s falánk vadállatarcuk eltakarják. 
A fölrepedt föld gyűrődéseit 
a sugarak mint hogyha kivasalnák. 
Az idő nagy békességben telik. 
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek. 
A legyezőalakban terjedő fény 
észrevétlen hatol be a homályba, 
ahol őslények árnyékai élnek,  
és történelem előtti szerelmek, 
míg ő a sűrűben tapogatódzva 
rálel saját rég otthagyott nyomára, 
amely el nem enyészett mindazóta. 
Ösvényre lép, hol rég haladt át, 
váratlan minden, mégis egyszerű, 
ugyanolyan a lomb s a fű, 
ahol különös maszkokat lát, 
félig elfelejtett halottak 
laposra préselődött arcait. 
Az erre járók őrajtuk taposnak. 
Megáll szorongva, összerezzen, 
mint aki sejti már a csapdát. 
Ferde sugarak nyílvesszője éri, 
feszélyező emlékek fojtogatják. 
Tudja, bekerítették. Visszatérni 
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, 
s eltűri, ami elkerülhetetlen.

2024. október 18., péntek

Vasile Alecsandri: Láttál már sast…?












Láttál már sast az égen, felhők közt, messze, messze, 
hol új és mérhetetlen légkört kutathat át? 
Lásd, így száll büszke lelkem a végtelenbe veszve, 
ha távolból megérzem szíved sugallatát. 

Nézted már csendes este, hogy gyúl ki fent a lámpa, 
mely réteken világít, erdőkön át vezet? 
Lásd, így ragyog szememben a hűség tiszta lángja, 
ha megfogom szelíden fehér márványkezed. 

Figyelted már, hogy éjjel a fák miről regélnek, 
mikor szellők ringatják a rózsák illatát? 
Lásd, így dalolnak bennem a zengő költemények, 
ha álmaim homályán szépséged villan át. 

Az Úr mindenható fent: a sasnak szárnyat adhat, 
a földnek sárga lámpást és dalt, ha este lett — 
te bájt kaptál az égtől, titokzatos hatalmat, 
én szívet, érted égőt, forrót, szerelmeset.

Blanzi, 1845.

Fordította: Bardócz Árpád

Gát István: Maradj velem

Maradj velem, ha utcák vadonában, 
nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok 
és összefog mindenki ellenem, 
bűn buktatóin ne botoljék lábam, 
védőn, mint vándort ráboruló lombok: 
takarj be s fordítsd befelé szemem. 

Maradj velem s kísértetes magányom 
rémségeít rámzúdulni ne engedd, 
nincs hajladozóbb nádszál kívülem 
s ha lelkem tépelődve sok talányon 
testem törékeny cserepében szenved: 
szép szavaidra nyisd meg a fülem. 

Maradj velem, ha úttalan utakra
terel a képzelet vad vágtatása, 
ha nyugtalan szív tétován vezet 
s kalandok fényei után kutatva 
nyugalma sírját esztelenül ássa: 
tedd homlokomra hűsítő kezed. 

Maradj velem, ha elragadna lázam, 
fékezz, ha vérem és vágyam csíhol még, 
sötétre szürkít már az alkonyat, 
mind mélyebbre kell magamat alázzam 
s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék: 
te szólj helyettem s vedd el hangomat. 

Maradj velem, ha éj sötétül kinn-benn 
és benne elmerül és semmivé lesz 
dal, ifjúság, barátság, szerelem, 
ha, mindent elhagyok és- elhagy minden: 
örök szépségre és ifjúságra élessz 
s maradj örökre Te, csak Te velem!

Cseri Kálmán: „ Öregen, betelvén...”




 „ És kimúlt és meghalt Ábrahám jó vénségben, öregen és betelve az élettel.” 
1 Mózes 25,8


     Egy adott esetből kifolyólag már a csütörtöki bibliaórán az öregedés, öregség és az életkor kérdéseiről beszélgettünk. Néhány kérdés maradt, folytassuk most ezt az abbamaradt elmélkedést. Talán még akkor is érdemes ezt folytatnunk, ha sokan közülünk most arra gondolnak, hogy minden egyéb gond terheli őket, csak most még nem, hogy az öregséggel kellene szembenézniük. 

     Lehet, hogy így van, de valaki azt mondta egyszer, hogy a fiatalság olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb. És a régi bölcsesség azt tartja, hogy mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk. Az öregség, vagy az élet és halál mezsgyéjével kapcsolatos kérdésekről nem árt, ha néha gondolkozunk. És ha magunk sem érezzük nagyon, hogy öregszünk, - bár ennek a jeleit a legtöbben tapasztalhatjuk, - körül vagyunk véve öregekkel: szüleink, nagyszüleink, munkatársaink, a gyülekezet öregei itt élnek körülöttünk. Jobban tudnánk őket szeretni és segíteni, ha jobban ismernénk, hogy mit tanít a Szentírás az öregség értelméről. Mert végső soron minket mindig az érdekel, hogy Isten igéje hogyan igazít el minket életünk különböző kérdéseiben. 

     Nos, így folytassuk a csütörtöki gondolatmenetet, először mondjunk valamit arról a különös fogalomról, amivel az Újszövetség az öregedést, öregséget jelöli, azután nézzük meg, hogy mikor kezdődik el a rossz értelemben vett öregedés az ember életében, és végül ennek a derűs, reménykedő öregnek, Simeonnak a példájára nézve, azt figyeljük meg, hogyan maradhat fiatal egy öreg ember is. 

I. 
Tehát néhány szót arról, hogy mit mond nekünk az Újszövetség arról, mi is az öregedés, az öregség. Nagyon érdekes szót használ a Biblia erre. A „hélikia” kettős jelentésű szó, amelyik egyidejűleg hordoz mennyiségi és minőségi jelentéstartalmat. Ez jelenti a testi növekedést is a szó fizikai és biológiai értelmében, s ez a lelki fejlődést is. (Nincs külön szó a kettőre. Ez a kettő ugyanaz). Jelenti az évek számát, és az évek során felgyűlő tapasztalatot, életbölcsességet, lelki értékeket is. Jelenti a nagykorúságot a szó szoros és átvitt egyaránt. 

     Idézek néhány ismerős bibliai helyet, hogy lássuk, milyen kedvesen fonódik egybe ez a kettős-egy jelentés a Biblia gondolkozásában. Figyeljük meg, hogy a kis Jézus növekedett testének állapotában, erősödött lélekben, és az Isten és emberek előtt való kedvességben. Ez a kettő szép harmóniában együtt haladt. 

     Azután ismerjük a vakon születettnek a meggyógyítását, akinek a szüleit is megidézik a bírósági tárgyalásra. Ők félnek és azt mondják: elég idős már ő, őt kérdezzétek. Amelyik szó itt szerepel, az szerepel az Efézusi levél 4. részében is, ahol Pál azt mondja: jussatok már el érett férfiúságra, felnőtt hitre, és Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére. Idős már, tehát nagykorú, tanúskodhat ő maga is a törvény előtt, nem kellenek a szülei. De legyetek a hitben is nagykorúak, érettek, felnőttek, - mondja Pál apostol. 

     A Hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „ Kicsoda növelheti meg termetét egy arasszal aggodalmaskodással?” Itt is az a szó van, hogy kicsoda növekedhet, ilyen értelemben. De amikor arról van szó, hogy „ növekedtek a kegyelemben és a mi Urunk, Jézus Krisztus megismerésében”, akkor megint ez a szó szerepel. Van ennek tehát testi és lelki, mennyiségi és minőségi jelentése egyaránt.  

     Amikor a Biblia növekedésről, és ezen belül öregedésről, idősödésről szól, akkor mindig egyidejűleg ezt a kettőt tartja szem előtt. És ebből az következik - és ez egyértelműen tanítása a Szentírásnak -, hogy ezt a földi életet nem arra kaptuk, hogy megöregedjünk, hanem arra, hogy megnövekedjünk, megérlelődjünk lelkileg, majd csöndesen öregszünk. 

     Van, aki nagyon megöregszik, van, aki alig éri el az öregkor határát, és már ki kell lépnie az életből. Fiatalokat is hazaszólít néha Istent. De nem ez a döntő, nem ez a mennyiségi része a döntő az öregedésnek, hanem, hogy közben mi történik. Nem az, hogy mennyit töltünk el itt a földön, hanem, hogy mivel töltjük el azt, amit arra kaptunk, hogy az életünk, éveink, mint egy keret, megteljenek valamivel. Mivel? 

     Olyan kedves ez a tudósítás, tulajdonképpen egy ókori gyászjelentés ez, amit felolvastunk a Mózes első könyvéből: „ Kimúlt és meghalt Ábrahám jó vénségben, öregen, betelve az élettel.” 

Anélkül, hogy pontosan magyaráznám, hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy kicsoda az Élet? Ki mondotta azt: „ Én vagyok a feltámadás és az élet” Íme ez az emberi élet célja, hogy az alatt a néhány esztendő vagy évtized alatt, amit kapunk, beteljünk egészen az Élettel, nagy kezdőbetűvel írva: Jézus Krisztussal. Erre kaptuk ezt az életet. Ez az igazi növekedés, ez az öregedésnek a tartalma: Ővele betelni. 

     Nem az élt gazdag életet, aki hosszú esztendőket töltött a földön, hanem az, aki nagyon meggazdagodott Jézus Krisztusban. Akinek a földi élete, emberi teste talán már megöregedett, elfáradt, rozoga egészsége és fizikuma csodálatos mennyei kincseket rejteget. „ A mi kincsünk cserépedényben van”, - írja Pál apostol. Cserépedény ez a mi testünk. De arra kaptuk, hogy kincs kerüljön bele. És Isten kész megtölteni gazdagon kincsekkel. És az idősödés, az előrehaladás, a gyarapodás ezen mérhető le igazán. 

     Hadd mondjam azt az idősödő testvéreknek, akik egyre több jelet észlelnek magukon az öregedésnek, hogy ne azzal bajlódjanak, és minél kevesebbet koncentráljanak arra. Az öregedés célja Isten igéje szerint nem az, hogy egyre többet keseregjünk azon, ami már nem működik jól, ami régen örömöt szerzett, most csak panaszos, az egészség, stb., hanem hogy egyre jobban figyeljünk oda, hogy mi van ebben a néhány évtizedben , amit itt eltöltöttünk. Mi van ebben a betegségekkel, gyengeségekkel ,megvert testben? Olyan cserépedény-e ez, amiben kincs van, amiben Isten egyre több kincset tud elrejteni. Nem azért, hogy ott álljon, pangjon, hanem azért, hogy átfolyjon rajtunk és mennyei kincsekkel tudjunk szolgálni másoknak. 

     Áldom Istent azokért az öregekért, akikkel gyerekkorom óta megajándékozott, akik így tekintik a maguk egyre törékenyebbé váló cserépedény-életét, hogy odatárják Istennek, töltse meg kincsekkel azokat. Mit gazdagodtam én ezekből az öregekből, akik a mennyei kincseket szívesen adták tovább mindig nekünk, szeleburdi, felszínes, a cserépedényben még vajmi kevés kincset hordozó fiataloknak! Gyönyörű küldetés és Isten igéje szerint ez az egyik célja: telítődni mennyei kincsekkel, és ezeket csöndesen továbbadni másoknak. Ingyen vettétek, ingyen adjátok, még csak dicséretet se várjatok érte, még csak azt se, hogy észrevegyék. Ne titeket vegyenek észre, vegyék észre Istent, aki a ti egyre törékenyebb cserépedényetekbe egyre több kincset ajándékoz és áldást ad. Mert ezt az életet arra kaptuk, hogy megjelenjen benne a másik élet, az örök élet. És minél több időt töltünk ezen a földön, annál inkább meg kell telni ezzel az élettel. És ha a Biblia arról szól, hogy a magas életkor Isten ajándéka, akkor ezt mindig ilyen értelemben mondja, hogy nem önmagában, hanem azért, mert aki több időt tölt itt, több lehetősége van arra, hogy beteljesedjék és továbbadjon másoknak. 
Vajon ezzel töltjük-e az éveinket? Miközben telnek az éveink, telítődik-e az életünk Jézus Krisztussal, az Élet fejedelmével? 

II. 
Mikor kezdődik egy ember életében a rossz értelemben vett megöregedés? Csak három megállapítást hadd mondjak erre. Sokkal többet is lehetne, de talán ezek a legjellemzőbbek. 

1)  Az egyik, amit vegyünk észre, hogy Isten bennünk végzett munkája elsősorban abban mutatkozik meg, hogy megújít minket, hogy folyamatosan foglalkozik velünk. Nemcsak indít a hit útján valakit, hanem azt az időről időre megújítja, megtisztítja. Szakadatlanul formál minket Isten. Aki ezt engedi, igényli, kéri és örömmel fogadja, az sohasem öregszik meg. Lehet nagyon magas az életkora, de lelkileg, szellemileg mindig fiatal marad. Akinek az alapállása: Uram, szavadra kész vagyok változni bármikor, bármiben, az mindig fiatal marad. 

     Figyeljétek meg az ilyen beállítottságú hívő embereket, hogy sokszor nagyon rozoga egészséggel is, nagyon sok munka, nehéz élet után megfáradva is, a fiatalosságnak milyen tiszta jellemvonásai látszanak meg rajtuk. Aki kész változni Isten szavára 80 évesen is, 90 évesen is. Mihelyt ez a készség kimúlik valakiből, megszűnt fiatalnak lenni, és elkezdődik az öregedés gyors folyamata még akkor is, ha csak 40 éves vagy 18. Ettől függ az, hogy ki mennyi idős lélekben. Nyitott-e az Úr előtt, kész-e változni bármiben, amit neki Isten mond. Ott van-e benne az alázat, hogy még nem birtokol elég  igazságot. Ugyan már, nevetséges még a gondolat is. Valamit megismertem belőle. Sokszor inkább csak megsejtek valamit az igazságból. De még tanulni szeretnék, tökéletesedni, még jobban beteljesedni az élettel, Krisztussal. Még sok híja van annak, hogy a teljességet elérjem. Most kész vagyok mindig változni, ha Ő hívja fel erre a figyelmemet. 

     Nem régiben beszélgettem valakivel, akinek a beszámolójából egészen világossá vált, hogy annak a sok problémának, ami körülötte van, elsősorban ő az oka. Próbáltam testvéri szeretettel nyíltan, nem általános célozgatást megmondani: tessék nézni, hát itt is látható volt, ott is nyilvánvaló volt, elsősorban kellene változnia. Higgye el, hogy ha nem egy csapásra, de rendbe jönne sok minden, ha kicsit szelídebb lenne. Nem is kicsit, hanem úgy, ahogyan azt az ige mondja. És elmondtam, hogy Isten igéjéből mit értettem meg erre az esetre nézve. És szinte ijesztő volt ahogy köszöngette és mondogatta; igen, ezt én is gondoltam, mondtam is én már a főnökömnek is, ennek is, annak is, hogy ezekre a szempontokra kellene figyelniük, és akkor minden másképp lenne. Kétségbeejtő lelki süketség tárult a szemem elé egy fiatal ember életében, aki már semmit sem tud befogadni, aki a változásra nem kész, és talán nem is képes, ha csak Isten keményen meg nem szólítja vagy nem töri. Az öregedés ott kezdődik, amikor Isten szavára sem vagyok hajlandó változni. 

2)  A másik, amire érdemes odafigyelni: a lélektan általában a test, lélek és szellem hármasságában beszél az emberről. Persze ez nem azt jelenti, hogy három részből áll az ember, inkább csak módszertani megközelítés ez. Egy hasonlattal azt mondhatjuk, hogy ha mindannyian egy rádiókészülékhez hasonlítunk, akkor a rádió alkatrészei, doboza az emberi test. A készülékbe vezetett áram a lélek. És az adás, amit vesz és tovább, az a szellem. És ha ezt a hasonlatot minden fogyatkozással együtt elfogadjuk, akkor ezt a merész kijelentést szabad mondanunk: az ember tehát test, lélek, és kaphat szellemet is. Tudunk gyártani készüléket, feszültség alá lehet helyezni, vagy van adás vagy nincs. És addig fiatalos egy ember, amíg van adás, amíg tud mit venni és továbbadni, addig van értelme az egész apparátusnak. Ha nincs adás, hiábavalóvá, értelmetlenné válik az egész. Lehet, hogy kifogástalan a készülék, működnek még a szervei, lehet, hogy feszültség is van, adott a pszichikus energiák bennünk, de ha nincs szellem, ha nincs üzenet, ami az egészet birtokba veszi, működteti, használja, az egésznek értelmet ad, akkor menthetetlenül elkezdődik egy rohamos öregedés. 

     Hamburgi orvoskutatók alkották meg a nyugdíjhalál fogalmát nemrégen. Megfigyelték, amit mindannyian megfigyelhetünk, csak ők tudományos következtetéseket is vontak le belőle, hogy sokan, akik a nyugdíjba vonulásuk vagy nyugdíjba küldésük után nem tud értelmes feladatokkal kitölteni az életüket, orvosilag bármilyen egészségesek is, rövid időn belül meghalhatnak. Míg olyan kortársaik, akiknek van miért élniük, égniük, rozoga egészséggel is hosszú ideig bírják. Nos ez az, hogy van adás vagy nincs adás. Van élni, égni, szolgálni az embernek, vagy üres miért válik az élete. 

     A Szentírás evangéliuma a mindannyiunkhoz - és ebben az összefüggésben különösen az idős testvérekhez -, hogy Isten mindenkit tud használni. Istentől az idős számára is érkezik adás. Fontos mindenki, aki kész beállni az Ő szolgálatába. Ezt kell fölismerni sokszor a nyugdíjba vonulás után, vagy egy-egy súlyos betegség után, hogy mi az új hely, amit Isten kiválasztott, ahol használni akar. Mert akar és tud használni, ha készek vagyunk engedni neki. Itt van ez az idős asszony, akiről nem is tudjuk, hogy hány éves, csak azt jegyzi meg Lukács, hogy 84 éve özvegy volt már. Tehát idősebb volt 84 évesnél. És szüntelenül a templomban volt, böjtölt és imádkozott, és amikor a Lélek kényszeritette, mondta mások vigasztalására igét, isteni üzenetet. Ott volt állandó készenlétben, csendesen, észrevétlenül, és mégis úgy, hogy mennyei erők sugározhattak rajta keresztül. Sugározni kellene megtanulniuk az idős embereknek. Nem beszélni, nem igazán tenni, amihez hozzászoktak 60-70-80 éven keresztül, kiengedni sok mindent a kezünkből, de sugározni: telítődni és átengedni magukon mennyei erőket. 

3) További megállapításunk, hogy az ember a test és a lélek feszültségében él. Ez a feszültség élteti is. Persze mást akar a test és mást a lélek. A testre hat az anyag lefelé húzó gravitációs ereje, a lélekre pedig a szellemnek emelő ereje. (Ne úgy értsük, mintha csak a lélek halhatatlanságát hinnénk. Isten kegyelme az egész ember életébe tör be és az egész ember kap örök életet. De ilyen vonatkozásban szabad ilyen megkülönböztetést tennünk.) Olyan helyzetbe kerülünk mindnyájan, mint az űrhajó, amelyiket vonzza magához, lefelé a gravitáció, de a rakéták tolóereje mégiscsak nagy magasságokba röpíti. 

     Hol kezdődik a rossz értelemben vett öregedés? Ott, amikor valaki nem enged már a tolóerőnek, az emelőerőnek. Amikor teljesen a testével van elfoglalva, amikor csak az érdekli, hogy ki milyen gyógyszert szed, kinek milyen tünetekben jelentkezik ez a betegség. Csak az étrendje, a kényelme, a nyugalma érdekli. Csak a test, ennek a lefelé húzó erői hatnak rá, földhözragadt ember lesz, és a végén belesüpped a sárba, elevenen eltemeti magát. És ehhez nem kell nagyon idősnek lenni. Ez nagyon fiatal korban is megtörténhet, hogy valaki csak a gravitációnak enged - az mindig kényelmesebb -, és csak a testi dolgokkal törődik. Csak ezen a síkon tud mozogni. De akire hatnak Isten Szentlelkének az emelő erői, aki kiteszi magát ilyen hatásoknak, igének, imádságnak, aki szolgálatot vállal, aki a Szentlélek erejét keresi és engedi érvényesülni az életében, az nem nehezedik bele soha a sárba, azt Isten igéje mindig emelni fogja annyira, hogy talán minél öregebb lesz, annál kevesebb a testnek a súlya.

     Gondoljunk Illésre, aki éppen a halála előtt veszítette el a testsúlyát, és telítődött meg a küldetésével annyira, hogy úgy halt meg, hogy elragadtatott, fölemeltetett, nem eltemettetett Inkább csak jelképesen mondom, hogy lehet így meghalnunk, hogy nem a lefele húzó erők diadalmaskodnak. , és végül is egy sírba kerülünk, hanem Isten vonzása diadalmaskodik. Úgy múlunk ki, hogy észre sem vettem, mert mindig a szolgálatot töltött el. Pál apostol minél közelebb kerül földi élete végéhez, hogy minél több nyomorúsággal kellett szembenéznie, annál kevesebbet törődött magával, annál hangsúlyosabb lesz az: „ semmi sem számít, még az én életem sem drága, csak hogy azt a szolgálatot vizsgáltam, amit Jézus Krisztustól vettem. ” És gondoljunk éppen Jézus Krisztusra, aki még a kereszten is, ahol pedig megértenénk, ha csak a test kínjai foglalkoztatták volna, - a kereszten is minket emelt egyre magasabbra: " Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." 

     Persze mindezek közepette sem könnyű megöregedni és öregnek lenni. Azt mondják az idős testvérek, hogy igaza van Platonnak: " Félj az öregségtől, mert nem egyedül jön." Sokan jönnek és sokan támadják az embert, amikor az öregség jelei kezdődnek. Csak a biológiai rész is olyan, hogy egy csomó kellemetlenség támadhat. Azt mondják, hogy általában 4-5 centiméterrel csökken a magasságunk, az agy veszít súlyából, a reflextevékenység lelassul. Csökken a szervezet víz- és ásványtartaléka. De mégsem következik ebből, hogy mindnyájan, erőtelen, szánalmas öregekké válunk. Tizianról jegyezték fel: 100 éves korában még festett és akkor írta le ezt a mondatot: " Most kezdem érteni a művészet értelmét." Voltair 60 és 80 éves kora között írta a legsziporkázóbb leveleit, Schweizer Albertről tudja, hogy 80 éves múlt, és még gyógyított, írt, orgonált. Na de ők csak kivételek, és ők a nagyok. De mire számíthatunk mi? Itt érkezünk meg a felolvasott igéhez. Isten igéje mindannyiunk előtt megnyit egy utat, amelyik lehetővé teszi, hogy ha megérjük az öregkort, akkor is fiatalosak maradjunk. Simeon a példaképe ennek. Egy idős ember, aki tele van a fiatalság jeleivel. Hogyan volt ez számára lehetséges? 

III. 
Ez az ige négy jellemvonását sorolja fel ennek az öregembernek. Ezeket vegyük még sorba. 

1) Isten igéjére figyelő ember volt. És megjegyezte az igéket. Magában hordta. Gyökeret vertek benne a megértett igék. Kapott egy kijelentést még régebben, és ez a kijelentés a szoros értelmében éltette őt. Úgy volt vele, hogy amíg ez be nem teljesedik, addig ő meg nem halhat, addig neki élnie kell.  Kijelentette neki a Szentlélek, hogy addig halált nem lát, amíg nem látja az Úrnak Krisztusát." Íme nem a tapasztalatok, nem az ismeretek, nem a kapcsolataink s nem a gyógyszerek éltetnek végső soron, hanem az, ha valakinek a számára Isten igéje válik éltető erővé, életté. Ez adott tartást öreg korában ennek az embernek. 

2) A meglepő ebben a leírásban, hogy tele volt várakozással. A múltkor beszélgettem valakivel egy szociális otthonban, és ő mondotta: mit várhat már egy ilyen vén ember az élettől, mint én? Hát mit várhatott Simeon még? Mire várt? Isten ígéreteinek a teljesedésére. Melyik ígéretnek a teljesítésére? Hogy addig halált nem lát, amíg nem látja az Úrnak Krisztusát. Az ő számára ez a szó szoros értelmében azt pontosan, hogy a megszületett Messiást, Jézust megláthatta halála előtt. De a szabály is érvényes ez az ígéret. Komolyan veheti bárki, hogy addig halált nem lát, míg észre nem veszi a láthatatlanul, de valóságosan jelenlevő dicsőséges Krisztust, míg a hit szemeivel fel nem fedezi őt, meg nem látja, hogy Ő az Úrnak Krisztusa. És mindannyian reménykedhetünk abban, hogy egyszer majd megláthatjuk szemünkkel is őt úgy, amint van. Ez az előbbi az életnek Istentől rendelt tartalma, addig élni és úgy élni, hogy meglássuk őt, hogy hitre jussunk. A másik pedig a halálnak a tartalma, hogy meglátjuk azt, akiben itt hittünk. Ott már nem hitben járunk, hanem látásban. 

     Simeon élete azt példázza, hogy a test addig erős, amíg van mit várnia, van miben reménykednie az embernek. És nekünk van miben reménykednünk, mert vannak ígéreteink! Megfordul tehát a dolog. Van olyan, a lélek kész lenne, de visszahúzza a testet, hogy minél öregebb valaki, annál gyakrabban szoktak panaszkodni erre az emberekre. De íme van olyan, hogy a lélek emelő ereje nagyobb lesz, mint a test visszahúzó ereje. A hit, az Isten ígéreteibe való kapaszkodás felülemeli az embert a gyengülő, idősödő testén, és győzelmes élettel ajándékozza meg. 

3) És amit tudnunk kell róla: vezetés alatt élt. " És a Lélek indításából a templomba ment, amikor a gyermek Jézust odavitték a szüleit." Azt mondják a hozzáértők, hogy öregkorunkra a legjobban beidegzett szokásaink maradnak meg. Gyengül az önkontrollunk, amit csak önfegyelemmel értünk el, azt egyre kevésbé sikerül megvalósítanunk. Az igazi énünk bújik ki öregkorunkra. Az, akik valóban vagyunk, nem az, akiknek látszani igyekeztünk nagy erőfeszítésekkel éveken keresztül. Nos, aki még öregkorában is szüntelenül figyel Isten vezetésére, az ezt jól beidegezte, jól begyakorolta. Aki egész életén át Őreá figyelt, az akkor is tud az Ő vezetése alatt élni. 

4) Végül azt tudjuk róla, hogy örvendező ember volt. Minek örüljön már egy ilyen öreg ember - mondotta az előbb idézett kedves, idős ismerősöm. Hát minek örüljön? Simeon nem erre felel, hanem arra, hogy kiben örül. És a Szentírás mindig erről szól, hogy örüljetek az Úrban! Őbenne fiatalon és öregen is lehet örülni. És Őbenne békessége van az embernek, ha az élet harcaira készül, vagy az életből való eltávozásra készül, akkor is. "És ő karjaiba vette és magasztalta az Istent: most bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességgel, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet." Ez az ige jut eszünkbe: "Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk." Vagy a konfirmációkor elmondott káté felelet: "Mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem Jézus Krisztusé vagyok." 

     Ugye más így megöregedni, és más lenne így tekintenünk öregjeinkre, így segítsd őket, így könyörögj értük. Nem kell összeroskadni az öregség súlya alatt, emel minket itt is Isten szeretete és Szentlelke. Nem kell megszegényedni feltétlenül, lehet lélekben nagyon gazdagnak lenni. Nemcsak ezt olvastuk Ábrahámról: „ Meghalt jó vénségben öregen", hanem ezt is: " betelvén." Telítődik-e egyre jobban az életünk független az életkorunktól az élettel, Jézus Krisztussal? Akkor tudunk élni, akkor tudunk, ha kell megrokkant egészséggel elfogadni mások segítségét , így tudunk majd ezzel a békességgel átlépni élet és örök élet határán az örök életbe, ahol elkészített helyünk van.

Forrás: cserikalman.hu

2024. október 15., kedd

.kaktusz












Tudod arra gondoltam, 
hogy nagy lehetősége 
az embernek a szürkesége, 
nagy ajándék az, 
ha valaki láthatatlan, 
mert az ember gyenge, 
és mert keskeny a híd 
a valóság, 
és a szerepjáték között, 
ha az ember azt látja, 
hogy csodáló szemek figyelik, 
olyanná lesz, 
mint a gyerekek, 
elkezd játszani, 
csak ez a játék veszélyes is lehet, 
mert ebben a játékban 
az ember könnyen elveszítheti 
önmagát.

Reményik Sándor: Mindent felírunk!

Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot, 
És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot.  

Mindent felírunk: az elorzott kincset, 
A szöget, a tövist, a börtönt, bilincset.  

Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit, 
A szégyen bélyegét, mely rajta vereslik.  

Mindent felírunk: a keservek kelyhét 
És lobogóink tiprott, tépett selymét.  

Mindent felírunk: a nekünk fent baltát 
És álmunk megbolygatott nyugalmát.  

Mindent felírunk: a megfojtott szót 
És egyenkint a sok-sok bujdosót.  

Mindent felírunk: féltett asszonynépünk, 
Könnyünk és mindennapos rettegésünk.  

Mindent felírunk: mindent, ami érték: 
Gazdag aranyát és szegény fillérjét.  

Egy jó szót tőlük megtanulunk végre, 
S majd: „Cine mintye” – megfizetünk érte!  

1919. január 17.

2024. október 12., szombat

Nemes Nagy Ágnes: Alázat












Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

Nagy István Attila: Ölébe vesz




Egyszer csak felbukkantál, 
a kusza nappalban rám találtál, 
s odalett minden rettenet, 
félelem és remegés. 
Maradj még itt, halkan velem, 
amíg felfedez a tekintetem, 
s annál is tovább, 
amíg ölébe vesz a halál.

József Attila: Ősz












Tar ágak-bogak rácsai között  
kaparásznak az őszi ködök,  
a vaskorláton hunyorog a dér.    

Fáradtság üli a teherkocsit,  
de szuszogó mozdonyról álmodik  
a vakvágányon, amint hazatér.    

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb  
tollászkodik és hosszan elborong.  
A kövön nyirkos tapadás pezseg.    

Batyuba szedte rongyait a nyár,  
a pirosító kedvü oda már,  
oly váratlanul, ahogy érkezett.    

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,  
a gyár körül az ősz ólálkodik,  
hogy nyála már a téglákra csorog?    

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,   
de nem hittem, hogy itt van, ily közel, 
hogy szemembe néz s fülembe morog.