Nem félt az öregség sötét
sivatagától s lakhatatlan
magányától. Csak ballagott
az utcahossznyi alkonyatban
botjával koldusszelíden,
úgy mosolyogva, mintha kérne.
Mindenki ismerőse volt,
a virágok nyelvét beszélte.
Útján a nyíló fasorok
árnyéka lassan semmivé lett,
arcán a tér és az idő
a végső pillanatra érett,
érezte, oldott lelke már
nem rabja testnek, sem anyagnak.
Menjen, akinek menni kell,
s készüljön, aki még maradhat.
Ez a vándori bölcsesség,
hát nem rettegett a haláltól.
Csukott szeme most biztató,
s halott közönye szinte lángol.
Köszönés nélkül, csöndesen
lopta ki magát a világból.
Úgy szerette az életet,
hogy megmenekült a haláltól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése