2024. október 31., csütörtök

Csanád Béla: In memoriam

Nem félt az öregség sötét 
sivatagától s lakhatatlan 
magányától. Csak ballagott 
az utcahossznyi alkonyatban  

botjával koldusszelíden, 
úgy mosolyogva, mintha kérne. 
Mindenki ismerőse volt, 
a virágok nyelvét beszélte.  

Útján a nyíló fasorok 
árnyéka lassan semmivé lett,
arcán a tér és az idő 
a végső pillanatra érett,  

érezte, oldott lelke már 
nem rabja testnek, sem anyagnak. 
Menjen, akinek menni kell, 
s készüljön, aki még maradhat.  

Ez a vándori bölcsesség, 
hát nem rettegett a haláltól. 
Csukott szeme most biztató, 
s halott közönye szinte lángol.  

Köszönés nélkül, csöndesen 
lopta ki magát a világból. 
Úgy szerette az életet, 
hogy megmenekült a haláltól.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése