Radnai Katalin: Gondolat

A háború az ember legnagyobb hülyesége. 

Istent akar játszani, 

élet és halál fölött uralkodni, 

s a könnycsepp gyémántja 

nem érték számára.

Rakovszky Zsuzsa: December

Birtokba venni miért kívánjam 

e meddő és sötét időt? E nyirkos és 

villanyfények között imbolygó délutánban 

kinek érzékei ne sejtenék meg az év 

legmélyebb pontját – a várakozás idejét, 

az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen 

tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át. 

Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten 

mezítelen villanyégők világolnak a ködben, 

melynek sem centrumát, sem szilárd 

partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra 

csavartan 

égnek. Miért akarjam 

lángba borítani e homályos téli órát, 

az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem 

vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem 

elragadtatását 

a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten 

az ellenállás nélküli közegben 

elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett, 

ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek 

lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog 

lépni a mi időnkbe, majd a sötéten 

áradó, vízszagú szélben 

érez először önmagára. Most 

nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…  

Lindák Mihály: Vagyok

Vagyok, fény és árnyék, 

valóság és játék. 

Vagyok, hideg és meleg, 

szerető és rideg. 

Vagyok, kit gyűlölnek 

és szívből szeretnek. 

Vagyok, hitehagyott, 

eszmékért elhagyott. 

Vagyok, jó szerető, 

időnként fecsegő. 

Vagyok, hű barátod, 

alkalmatlan párod. 

Vagyok, heroikus, 

vagy melankolikus. 

Vagyok, szókimondó, 

mindent megtagadó. 

Vagyok, egy álomkép, 

máskor csupán rémkép. 

Vagyok, még szertelen, 

sokszor szégyentelen. 

Vagyok, aki adok 

és keveset kapok. 

Vagyok, nagyon gazdag, 

de rendkívül szegény. 

Vagyok, a hit, a remény, 

az elveszett esély. 

Vagyok, a lenn és fenn, 

talán érdemtelen. 

Vagyok, olyan, 

mint magadat látod.

Christian Morgenstern: Dal a szőke parafadugóról

A szőke parafadugót 

lakktálca tükrözi. 

Magát akkor se látja ott, 

ha szeme van neki.  

Azért nem, mert merőleges 

a tükörkép felett. 

Persze, ha ferde lenne, ez 

egészen más eset.  

Ember, ha visszatükröz egy… 

egy… kb. Végtelen! 

S derékszögben! – a helyzeted 

nem lenne pont ilyen? 

Orbán Ottó fordítása

Cseri Kálmán: A halottak és mi

" Ha majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és intelemre figyeljetek! Hiszen ők olyan dolgokról beszélnek, akiknek nincs jövője. Szomorúan és éhesen bolyong a nép az országban. Ha éheznie kell, fölháborodik, gyalázza királyát és Istenét. Fölfelé néz, majd a földre tekint, de csak nyomorúságot és sötétséget lát, nyomasztó borút, homályba taszítva."

  Ézs 8,19-22

    Az elmúlt napokban a legtöbben megfordultunk valamelyik temetőben, virágot vittünk elhunyt szeretteink sírjára halottak napja alkalmával. Emlékek is megelevenedtek bennünk, talán még néhány könnyet is letöröltünk, ami az emlékezés során kicsordult. Ez teszi időszerűvé, hogy beszéljünk arról, mit tanít a Szentírásról a halottakról és a hozzájuk való helyes viszonyulásunkról. 

     Nem sokat ír erről Istenigéje, de az egyértelmű, világos útmutatás. És mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy igen sok ponton a gyakorlatunk eltér az ige világos útmutatásától, ezért annál szükségesebb, hogy ebben a kérdésben tisztán lássunk, hogy engedelmeskedhessünk. 

     Jézus most felolvasott példázatából nyilvánvalóan kitűnik, hogy a benne hívők haláluk után azonnal az üdvösségbe, az istentelenek a kárhozatba kerülnek. Az előbbiek ott várják a boldog feltámadást, az utóbbiak az ítéletet. Valami módon a halottak is érzékelnek, hiszen ez a gazdag ember emlékezik arra, hogy öt testvére él itt a földön, és segíteni akar rajtuk. De nincs lehetősége arra, hogy segítsen. 

     Ez nagyon fontos részlete Jézus Krisztus tanításának. Mert a Szentírásnak minden e kérdésről szóló igéje, hogy Isten áthághatatlan határt vont a látható és a láthatatlan világ között, és sem a kárhozatból az üdvösségre vagy a láthatatlan világból ide vagy innen oda mennie embernek nem lehet. 

     Az Ószövetség szigorúan megtiltotta a halottakkal való érintkezést. Aki ezt mégis megkísérelte, azt halállal büntették. Az Újszövetség azt mondja: aki a halottakkal keres, vagy létesít kapcsolatot, nem mehet be az Isten országába. Miért? Azért, mert ezt a határt átlépni csak Isten megkerülésével lehet, és éppen ezért, aki ezt mégis megkísérli vagy megteszi, olyat tesz, amit Isten nélkül csinál és emögött az Istennel szembeni bizalmatlanság, hitetlenség és gőg van. És a mi ősellenségünk, a Sátán csak arra vár, hogy valamit Isten ellen tegyünk, mert ebben a pillanatban kiszolgáltatjuk magunkat neki. Ő szívesen segít mindenben, amit Isten nélkül akarunk megvalósítani. De ezzel jogot formál ránk. Teret adunk olyan tisztátalan lelki erőknek, démoni erőknek az életünkben, ami fölött nincsen hatalmunk. Ezért tiltja meg Isten szigorúan az Ő népének, ezért mondja mindenütt azt, hogy az Ő kijelentett akaratára figyeljünk. 

     Ezt olvastuk az Ézsaiás könyvében: nem a halottaktól tudakozódtak, hanem a tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Azt mondja az Úr a gazdagnak, aki segít akar a testvérein: van Mózesük és prófétáik, tehát van Bibliájuk, hangzik az ige, higgyenek annak! Ha Isten kijelentett igéjének nem hisz, nem lehet segíteni rajta! De sem onnan ide, sem innen oda menni nem lehet. Ez röviden a kijelentés. 

     És mi a gyakorlat? Hadd említsek néhány olyan szokást, amely mindnyájunk számára ismerős, és ami leleplezi, hogy mennyi tévelygés húzódik meg a gondolkozásunkban. Milyen gyakran szoktuk mondani: kimegyek anyukához a temetőbe. Komolyan gondoljuk, hogy ő ott van? Nem így lenne helyesebb mondani: kimegyek anyuka sírjához? Ez nemcsak fogalmazás kérdése, a fogalmazás gondolkozást takar. Milyen gyakran előfordul, hogy valakinek a temetésen az urnája mellett odateszik a kedves könyvét is, olykor a Bibliáját. Az itt maradóknak úgy sincs arra szükségük, nem használnák, odateszik az urna mellé. — Neki szüksége van rá? Vagy miért oda? 

     Egyszer nagyon fontos volt egy családnak, hogy a nagypapa kedvenc pipáját is beletegyék a koporsóba. Nem különös ez? A lelkipásztort a palástjában temeti el a szerető gyülekezete. Miért? Lesz arra ott a másvilágon valami módon szükség? Vagy cselekszünk sok mindent, aminek nem ismerjük az okát és a célját? Ilyen átgondolt, értelmes emberek vagyunk? Gyakran tapasztaltam vidéki szolgálatom során, milyen elevenen él az a hiedelem, hogy az elhunyt lelke hazajáró, lélekképpen visszajön, és ezt meg kell akadályozni. 

Máig is szokások mutatják, hogy mindent megteszünk, hogy ezt élőzzük. Ezért ügyelnek arra, hogy ha a házból kiviszik az elhunytat, lábbal kifelé vigyék, hogy ne találjon vissza. Gondosan elgereblyéznek a temetés után a ház körül, hogy ha mégis visszajönne, meglátszódjon. Sok helyen súlyos vastárgyat tesznek az elhunytra a koporsóban, hogy ne tudjon felkelni. De ugyanaz van a mögött is, amikor rögöt dobunk a sírba. És amikor gyertyát, mécsest gyújtunk a sírjánál, mert a halott lelket csak sötétben léphet ki a sírból. A hazajáró léleknek napfelkeltére vissza kell térni, világosban nem járkálhat itt. Gyújtsunk hát világot, nehogy eszébe jusson kijönni. Sok-sok olyan szokás, aminek a magyarázatát nem tudjuk, csak gyakoroljuk, és amiket Isten igéje jó okkal megtilt nekünk. 

     Gyakori szokás az is, hogy kivisznek az elhunyt sírjához ételt, italt. Karácsony este nem szedik le az asztalt, úgy marad megterítve, hogy ha visszajönnének, ők is részesülhetnek a család jó vacsorájában. De hány helyen látom, hogy valóságos házioltárt rendezünk be elhunyt szeretteink számára. Ott van az éjjeliszekrényen a fényképe, mellette mindig friss virág, gyertya, feszület és a vallásos könyv. És ha az itt maradott hozzátartozó imádkozni szokott, akkor azt igen gyakran ott, ez előtt a kis oltár előtt eszi. Ismerek valakit, aki évekig úgy írta a naplóját, hogy az elhunyt édesanyjának, illetve férjének számolt be az eseményekről. De nem ritka az sem, hogy valaki beszélgetni kezd elhunyt szeretteivel. Tanácsot kér tőlük, vagy segítségüket kéri. 

     Isten igéje mindezeket szigorúan tiltja. Mégpedig azért, mert korán megfigyelték, hogy aki az elhunytakkal akar valami módon találkozni, az nem velük találkozik, hanem démonokkal. Mert az ilyen ember a hitet megvonja Istentől, és ezért a hitet leköti valami mást. Vajon mi vagy ki? A Biblia erről nagyon világosan beszél, akkor is, ha mi nem ismerjük a Bibliát, vagy szeretnénk némely oldalait kivágni. Az ősellenség rabja lesz az, aki a hitét nem egyedül Istenbe veti. Démoni befolyás alá kerül, aki Istennek ezeket a nagyon szigorú parancsait (különös szigorral mondja ezeket Isten mindenütt, ahol a Bibliában olvassuk) könnyelműen megszegi. 

     De milyen a Biblia szerinti helyes viszonyulás a halottainkhoz? Olyan melegen ír erről a II. Helvét Hitvallás, amikor ezt mondja: A mi elhunyt szeretteink holttestét, mint a Szentlélek templomát, tisztességgel eltemetjük. Minden fényűzés és babonaság nélkül átadjuk az anyaföldnek. Lelküket pedig rábízzuk az Úrra, aki teremtette őket. És ezzel minden szál megszakad élők és holtak között. Annyira, hogy Jézus, aki megmondta, hogy a legmeghittebb, legmelegebb emberi kapcsolat a férj és feleség szerető kapcsolata, nyilván arról beszél, hogy még ez is megszakad végérvényesen a halállal. És ha történetesen mindkét házasfél üdvözül, a mennyben semmi gond nem lesz annak, hogy itt évtizedeken át nagyon szerették egymást. Mert ott már csak annak lesz jelentősége, hogy Krisztushoz tartozunk és vele leszünk közösségben, hogy egymással mint kegyelembe fogadtak, a szentek közösségében összetartozunk. A halállal minden szál megszakad élők és holtak között! 

     Mi jellemzi a hívő embernek, Isten gyermekének a magatartását a gyász, a veszteség nehéz idején? Jellemzi az, hogy nem hisztériázik, de nem is áll oda a ravatal mellé tettetett mosollyal, mintha nem vérezne a szíve. A hívő ember is sír, ha fáj valamije. Csak másképp sír. 

     Ezt mondja az apostol: „ Ne úgy bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük.” (lThessz 4,13). Mi is bánkódunk, nekünk is hiányzik, ha Isten valakit elszólít mellőlünk, mi is a zsebkendőnk után nyúlunk. De úgy, mint akiknek van reménységük! Mint akik a könnyeinken keresztül is biztos isteni ígéretekre nézünk, és bízunk abban az Úrban, akiben eddig még soha nem csalódtunk. De egyedül Őbenne bízunk! Ezért nem tesszük oda elhunyt kedvesünk Bibliáját az urnája mellé vagy a koporsójába, hanem forgatjuk azt lehetőleg még gyakrabban és jobban, mint ahogy azt ő tette. Nem dobunk utána rögöt, nem építünk neki vagyont érő kriptát, mert a hívő embernek a pénze is Istené és Isten dicsőségét szolgálja. Egy kisebb háznyi kripta pedig nem Isten dicsőségét szolgálja. Nem állítunk százezrekért síremléket, hanem, ha az egyszerű sírkőre valamit írunk, az nem a halott magasztaló rigmus, hanem ige, ami dicsőíti Istent és vigasztalhatja, erősítheti azokat, akiket elolvassanak. 

A ember rendben tartja elhunyt szerettei sírját, de nem jár ki naponta „ hozzájuk”. Nem nekik önti ki a szíve bánatát, hanem Istennek, aki felelni tud a kérdésre, és aki vigasztalást tud adni Szentlelke által. Mert igen gyakori kísértés az, hogy a halottaink kiszorítják az életünkből Istent. Figyeljétek meg, hányszor előfordul, hogy lényegesen több, figyelmet, pénzt fordít valaki az elhunytakra, mint Istenre. Ha szóba jönnek elhunyt szeretteink, Isten iránti hálával emlékezünk meg róluk. A cinizmus, a hálátlanság, a fölényesség nem keresztyén tulajdonság. Isten iránti hálával emlékezünk rájuk, de nem beszélgetünk velük, nem kérünk tanácsot tőlük, nem imádkozunk hozzájuk, nem félünk tőlük. Nem is akarjuk látni őket még álomban sem. Elengedjük őket. 

     Isten parancsa azok számára, akik készek neki engedelmeskedni, hogy engedjük el a halottakat. Ilyenkor vizsgázik a hitünk, hogy bízunk-e Istenben, és egyedül benne bízunk-e, és rábízzuk-e végérvényesen azokat, akiket mellőlünk elhívott. Így is fáj a búcsú, fáj a gyász, és űr marad az elhunytak után, csakhogy a hívő emberre az jellemző, amit egyik énekünk így mond: „az űrt Ő töltse ki.” Vagyis Isten. Ne maradjon ott vákuum, ami beszippanthat akármit, hanem, az űrt Ő töltse ki. Ismerek több olyan testvért, akiket éppen egy-egy súlyos veszteség, nehéz gyász fordított oda egészen Istenhez, miután engedték, hogy a támadt űrt Ő töltse ki. És azóta szánták egészen neki az életüket, és használja Isten őket áldásul másoknak. 

     Ezt nagyon komolyan kell venni, ha a Szentíráshoz akarjuk igazítani a gondolkozásunkat, hogy Isten a látható és a láthatatlan világ között éles és áthághatatlan határt húzott, és nekünk, amíg e világban élünk, a láthatatlan világban egyedül Istennel lehet kapcsolatunk, senki mással! 

Ővele Jézus kibékített, nekünk van menetelünk Jézus által az Atyához, de, ha rajta kívül bárki mással, aki már a láthatatlan világban van kapcsolatot keresünk, az Isten meggyalázása és csak a megkerülése révén lehetséges. Ezzel számolni kell, mert Isten igéje erről nagyon világosan beszél. 

     Ezért, ha egy felnőtt fiú megáll az édesapja sírjánál, és ezt mondja: Édesapám, köszönöm, hogy annyira szerettél és oly sok áldozatot hoztál értem, — akkor rejtett spiritizmust gyakorol, mert egy halotthoz beszél. A hívő keresztyén fiú így áll meg édesapja sírjánál: Istenem, hálát adok neked, hogy ilyen apával ajándékoztál meg. Szeretnék én is jó apja lenni a gyerekeimnek. — Ez a keresztyén bizonyságtétel. 

     A spiritizmusnak nagyon sok rejtett formája van. Olyan ügyesen álcázott csapdák ezek, amibe sokan beleesnek, ezért sokan démoni fertőzést kapnak. Ezekkel a tényekkel, akik nap mint nap az emberi lélekkel, bajba kerültek az emberek nyomorúságaival foglalkoznak, lépten-nyomon szembetalálják magukat azzal, hogy az emberek nem tudnak kijönni a sötétségből a világosságra, mert ott van valami ilyen megkötözöttség a mélyen. Nincs itt most idő, s talán helytelen is lenne, ha több ilyen tapasztalatomról beszámolnék. 

     Egyetlen beszélgetésnek egy részletet hadd mondjam el csak: Néhány héttel ezelőtt mondta el egy fiatalasszony, hogy az édesanyját korán elveszítette. Egyszer, már asszony korában, nehéz helyzetbe került, és csak úgy önkéntelenül felkiáltott: Édesanyám, segíts, adj tanácsot! Azután megoldódott a problémája. Ezt követően viszont különös megfigyeléseket kellett tennie. Otthon a lakásban sajátos zajokat hallott, kint az udvaron a ház előtti fán különös alakokat látott, és egyre több félelem lett a szívében. Ő, aki sose félt, oda jutott, hogy nem mert kimenni este a lakásból. Ez egészen addig, míg egy beszélgetés során, csak úgy mellékesen, ezt megemlítette valakinek. Az illető tapasztalt keresztyén volt, fölismerte az összefüggést, kinyomozták az okát, a bűnt, amit tudatlanságból elkövetett, hogy egy halottat hívott segítségül. Megtagadta ezt és minden kapcsolatát, ami őt az Ördöghöz kötné. Jézus Krisztusnak ajánlotta oda újra az életét, és megszűntek a hangok, elmúlt a félelem a szívéből. Ez nem képzelgés, ezek tények! Isten igéje ezért óv minden olyasmitől, amivel az Ördög befolyása alá adnánk magunkat, jóhiszeműen és tudatlanul is. Mert mit gondoltok? Az édesanyja kezdte ijesztgetni ezt a fiatalasszonyt? Nyilvánvalóan nem. De aki a halottaival akar találkozni, az démonokkal találja magát szembe, akik elkezdik gyötörni az életét. 

     Nekünk csak Istennel lehet kapcsolatunk a láthatatlan világból. Vele legyen kapcsolatunk, szoros, naponta ápolt, bizalomteljes, mindig újra megfrissülő hitbeli kapcsolatunk Jézus Krisztus által. Nem szorulunk rajta kívül senki másnak a tanácsára vagy a segítségre. 

     Itt azonban még egy sor kérdés marad nyitva. Ezekből a leggyakrabban előfordulókat hadd említsem még meg, és tegyük utána mindjárt Isten igéjének a válaszát: — Látnak-e bennünket a halottak? — A Biblia nem szól erről. Az imént olvasott példázatból a kitűnik, hogy az a gazdag ott, a gyötrelem helyén gondol az itt élő testvéreire, és szeretne rajtuk segíteni. Azt nem tudjuk, hogy látja-e őket, de emlékezik rájuk és szeretne rajtuk segíteni. De  a halottak rajtunk nem tudnak segíteni!

Ezt mondja Isten: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak és te dicsőítesz engem.” ( Zsolt 50,15 ). 

     Ezért éles bibliai kritikával kell fogadnunk a klinikai halálból újraélesztettek beszámolóit, ami most széltében-hosszában nagy szenzációvá lett, mintha bármit is bizonyítana. Mert kérdéses, hogy ezek az emberek valóban a halálból jöttek-e vissza, tehát halottak voltak-e és úgy élnek újra. 

—  Egy másik gyakori kérdés: de ugye ezért mégiscsak mellettünk maradnak, akiktől el kellett válnunk, el kellett búcsúznunk? Úgy gondolom, mindannyian megértjük, hogy lenne ennek valami vigasztaló ereje, ha valaki ezt hiszi, hogy mégiscsak mellette maradnak. Isten igéje azonban ezt sem erősíti meg. Azt viszont igen, hogy Jézus Krisztus velünk van minden napon a világ végezetéig. Azt igen, hogy Isten békessége megőrzi a szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban minden körülmények között. Árván maradva, kifosztottan, egyedül, sírva, szegényen is. Azt ígéri, hogy aki benne bízik, ahhoz Ő nagyon közel van. És különösen közel van az özvegyekhez és az árvákhoz. 

     — De azért talán imádkoznak értünk? — hangzik a következő gyakran feltett kérdés. És itt gondolunk különösen azokra, akik hívő emberekként haltak meg, s még inkább azokra, akiknek valami miatt különös köze lehet Istenhez: Szűz Mária, József, azok a hívők, akiket haláluk után szentté avatta a római katolikus egyház. 

— Biztosan imádkoznak értünk. — Isten igéjében nincs erről szó. Két olyan textus van a Jelenések könyvében, amire gyakran szoktak hivatkozni azok, akik szeretnék, ha így lenne, hogy imádkoznak értünk: a Jelenések könyve 5 . részében ezt olvassuk: „ Amikor elvette a könyvet, a négy lelkes állatot és a 24 vén leborult a Bárány előtt. Mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén jó illatokkal tele, amiket a szentek imádságai.” (8.v.) És a 8. fejezetben ezt olvassuk: „ És jött egy másik angyal, és megáll az oltárnál, arany tömjénezőt tartva. És adatott annak sok tömjén, hogy tegye a szenteknek könyörgéséhez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt volt. És felment a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az Istenhez.” (3-4. v). 

     Kiket nevez a Biblia szenteknek? Az Újszövetség következetesen azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, az életüket neki szentelték, neki akarnak engedelmeskedni és így élnek itt ezen a földön. Pál apostolnak csaknem minden levele így kezdődik: Kegyelem néktek és békesség... és üdvözlöm azokat a szenteket, akik a Krisztus Jézusban hisznek és Efézusban laknak. A szentek tehát azok, akik itt élnek, életüket Jézusnak szentelték, általa megszentelődnek, egyszóval benne hisznek. Ezeknek az imádságai jutnak fel a mennybe, és az említett különös mennyei lények, a 24 vén, ezeket az imádságokat teszi oda az arany oltárra Isten elé. De nincs olyan mondat a Bibliában, amely arról szól, hogy egy olyan szent, tehát hívő ember, aki már a mennyben van, közben járna Isten előtt emberekért, akik még itt a földön élnek. (Az egyik apokrifus könyvben van egy ilyen megjegyzés. 1546-ban, tehát a reformáció után, a tridenti zsinaton az ószövetségi kánonhoz még néhány könyvet hozzácsatoltak, amiket nem fogadunk el máig sem egyenértékűnek a Kánonnal, ezért nincs benne a Bibliánkban. A Makkabeusok könyvében van egy ilyen megjegyzés, hogy ilyesmi történik, de a Szentírásban nincsen). 

     Azokat a szenteket, akiket a római egyház haláluk után szentté avatott, mi tiszteljük és megbecsüljük, mint a hitben, a hűségben előttünk jártak. Közülük sokan az életüket adták oda a hitükért, Jézusért. Valóban nem volt drágább nekik semmi, mint megváltó Uruk. Mi tiszteljük őket úgy, mint ahogy az a Zsidókhoz írt levélben van: „ Emlékezzetek meg azokról, akik előtt jártak és hirdettek néktek az Isten igéjét, és figyelvén életük végére, kövessétek hitüket.” (13,7). Ez a bibliai határ. Minden imádatszerű tisztelet azonban azt a veszélyt rejti magában, hogy megsértjük vele Jézus Krisztus egyedüli közbenjáró voltát és rejtett spiritizmust gyakorolva, kitesszük magunkat a démoni fertőzésnek. 

Mert erről  szól a Szentírás: „ Egy az Isten és egy közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta magát a mi bűneinkért.” ( 1Tim 2,5-6 ). 

     Olyan kedvesen írja szent Ágoston a maga gondolatait ezzel kapcsolatban: „ Ne legyen nekünk vallásunk a megholt emberek tisztelete. Mert, ha ők csakugyan szentül éltek, nem olyanok, hogy ilyen kitüntetést keresnének, hanem azt akarják, hogy mi is azt a Jézust tiszteljük, akinek a világossága által örvendezünk.” Úgy kell tehát őket tisztelnünk, mint utánzásra méltókat, nem pedig úgy imádnunk, mintha emiatt valamilyen vallási kötelességünknek tennénk eleget.

     Hiszen azok a régi szentek úgy vélték, eléggé megbecsülik az ő halottaikat, ha tisztességesen elföldelik tetemeiket, és az ősök mindennél nemesebb ereklyéinek tartották azok jó cselekedeteit, tudományát és hitét. — Emlékezvén hálásan reájuk, kövessétek hitüket. Ha a Bibliához ragaszkodunk, ez a tennivalónk. 

     No, de azért mégis imádkozhatunk értük — fordítják meg a kérdést sokan. A Biblia erre is azt mondja: nem! Miért? Azért, mert ha ők Isten gyermekeiként haltak meg, nincs szükségük már semmiféle imádságra, mert bementek a nyugodalomba. A Zsidókhoz írt levél 4. része olyan szépen és meggyőzően írja le, mit jelent ez: Isten gyermekeként meghalni és bemenni az igazi nyugodalomba. Semmit nem kérhetünk már nekik. Ha pedig nem úgy haltak meg, Isten ítéletét várják, akkor pedig hiába imádkoznánk értük. A gazdag és Lázár példázatából is ez látszik ki. Egyetlen lehetőségünk marad: az, hogy teljesen bizalommal rábízzuk őket Istenre, és nem is találgatjuk, hogy vajon hol lehet a lelkük, az üdvösségben vagy a kárhozatban, mert akkor már nem bíztuk rá Istenre őket. Arra az Istenre bízzuk végérvényesen őket, aki mindent tökéletesen cselekszik, aki maga a szeretet és az igazság, és akinél ez a kettő nem áll szemben egymással. A Biblia mindig ezt mondja, ha a halottainkról van szó: elengedni őket. Nem tanít a Szentírás az un tisztítótűzről sem, hiszen Jézus ezt mondja: „ Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amit én szóltam néktek.” Egy másik helyen ezt mondja: „ Aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre.” ( Jn 5,24 ). 

     Ha az igéhez ragaszkodunk tehát, sok ponton kell hozzáigazítani a gyakorlatunkat és a gondolkozásunkat. Mi a Zsidókhoz írt levélben, ahonnan idézem, hogy kövessük a hitüket, így folytatódik a leírás: „ Különböző és idegen tudományok által pedig nem hagyjátok magatokat félrevezetni.” (13,9b). Ezen a csúszós talajon, a halottakkal kapcsolatos kérdések témakörén belül igen könnyű különböző és idegen tudományok által félrevezettetnünk. A spiritizmus világhatalommá lett. Tömegeket hódít álnéven is. A spiritualizmus a spiritizmus egy formája. De aki nem tudná, van „evangéliumi spiritizmus” is. Európa nagy városaiban vannak spiritiszta egyházak, pontosan spiritiszta istenek. És nem nehéz megfigyelni, hogy ahol az ősök kultusza a vallásosság egy része, — így csaknem minden ázsiai vallásnál —, ott hihetetlenül erős démoni befolyás érvényesül a tömegekre. Tehát, ahol nemcsak hálásan emlékeznek az ősökre, hanem ahol imádják őket, áldozatot mutatnak be nekik és a tanácsukat kérik folyamatosan. Ahol kultikus tiszteletben részesíti őket, ott tág teret kap az Ördög. Mert az ősök szellemével nem találkoznak ezek az emberek, hanem démoni erőkkel. 

     Megint mondhatnám a példákat, hogy ma is hogyan hódít a spiritizmus. Csak egy lelkipásztor példáját hadd említsem meg. Meghívta a gyülekezetben egy család, ahol a vacsora és a beszélgetés után annak rendje-módja szerint szeánszot tartottak. Ott voltak a betűk az asztalon, az üveglemezek, a likőrös pohár. És ez a lelkész, aki nagyon racionálisan gondolkozó ember volt, mindenáron meg akarta fejteni ennek a titkát, hogy milyen fizikai erő mozgatja azokat a tárgyakat. Mivel nem tudta megfejteni, legyintett az egészre és mosolygott rajta. De azért részt vett még egyszer-kétszer. S egyszer csak azt vette észre, hogy nem tud imádkozni, nem érti a Bibliát, erős fájdalmai vannak, amikor fölmegy a szószékre, sokféle félelem keríti hatalmába a gondolatait. Otthagyta a lelkészi pályát, idegileg összeroppant. (A dolog másik részét is jó, ha tudjuk, hogy az orvos, aki meghívta őt és belevitte ebbe a szörnyűségbe, elkerülve egy olyan lelkigondozóhoz, akitől az ige tiszta tanítását hallotta, elfogadta azt, megtagadta ezt a bűnt, és megszabadult ettől és a következményeitől.) csak így van szabadulás! Ettől csak Jézus tud megszabadítani, mert itt démoni erők kötözik azt, aki akár tudatlanul, jóhiszeműen, gyanútlanul is belement ilyen bűnbe. 

     Ezért mondja Isten igéje: engedjük el a halottainkat. Viszont törődjünk sokkal többet azokkal a lelki halottakkal, akik itt élnek körülöttünk; vagy talán mi is azok vagyunk még, ha nem hiszünk igazán Jézusban. Ha az Ő vére nem tisztított meg minket minden bűntől, ha nem az Ő akarata érvényesül az életünkben, akkor mi is a halálban vagyunk! A vegyük komolyan, hogy életre menjünk addig, amíg lehet! És itt vegyük komolyan, hogy életre jussanak azok, akiket szeretünk. Itt vigyünk nekik Bibliát, ne a koporsójukba tegyük bele. És itt imádkozzunk értük, még a haláluk előtt, itt látogassuk meg őket gyakrabban, és itt vigyünk virágot nekik gyakrabban. Itt legyen nekünk fontos, hogy majd boldogok legyenek az örökkévalóságban. Mert „ boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.” De csak azok halnak meg az Úrban, akik az Úrban éltek! 

     Erre az életre hívogatlak ma titeket! Ne azokkal a halottainkkal foglalkozunk, akiken már nem tudunk segíteni. Ha bánt a lelkiismeret miattuk, valljuk meg a bűnünket és fogadjuk el arra is a bocsánatot. És amíg időnk van, addig fogadjuk el az életet. ”Akié a Fiú, azé az élet! És akiben nincs meg az isten Fia, az élet sincs meg abban.” Ha pedig bármilyen idegen szellemi erők áldozatává váltunk volna, menjünk el valakihez, aki Isten embere és járatos ebben a szolgálatban, és valljuk meg vele ezt a bűnt, és kérjük erre is Jézus Krisztus szabadító hatalmát. És akkor szabadon és tisztán szolgálhatjuk Őt. Mert egyedül Ő az, aki elmondhatta: „ Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, aki él, pedig halott voltam, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak a kulcsai.” Csak nála, — ezért csak Ővele legyen közösségünk! 

Így imádkozzunk az ének szavaival azért, hogy őrizzen meg minden tévelygéstől: 

Te szentségnek új világa, igédnek vezérlj útjára. 

Taníts téged megismernünk, Istent Atyánknak neveznünk. 

Őrizz hamis tudománytól, hogy mi ne tanuljunk mástól, 

És ne légyen több más senki, hanem Krisztus, kiben kell bízni. 

Halleluja, halleluja! 

(370,2. dicséret)  

Forrás: cserikalman.hu

Bódi László: A nap

A Nap nyugodni tér, vetik már az ágyát, 

Takarója a sötét, őrzi majd az álmát. 

Altatódalt mesél majd a csillagok serege, 

S édes súlyként nehezedik álomra a szeme. 

Strázsaként a sápadt Hold őrzi őt s vigyázza, 

Mint magányos ember, útját egyedül járja. 

Éberen figyeli az alvót, ne zavarja senki, 

Hisz nemsoká' virrad már; ébredni kell s menni.

Demény Zita: A természet csodái

Az orom mögött nyugovóra tért a nap, 

már csak néhány fénysugár jelzi maradványait. 

A fecskék kicsiny szárnyaikon ringatózva 

szelik át az égbolt levegőjét. 

S egyszerű daluk, mint gyönyörű muzsika, 

úgy töri meg az alkonyat csendjét. 

A hold már felkelt, 

s mint sarló üzenve szól: 

az est már itt van, közeledik. 

A felhők hosszú, bíbor ruhát öltöttek, 

melyet néhol királynak járó kék tör meg. 

Mint úri hölgyek, kik bálra öltöztek, 

királyi menyegzőre készülnek. 

A szél kedvesen borzolja a fák leveleit 

és a rét színpompás virágait. 

A hegy már egyre sötétebb, 

de az erdő újra éled, 

őzike nesze hallatszik a bokor sűrűjében. 

Szarvasok szökkennek sziklahalmokon 

eleség után kutatva, 

vígan játszadozva egymást kergetik. 

A szirten nyúl ül magában, 

párját kérleli, mint szerelmes ének, 

mely hívogató a szívnek, 

úgy édesgeti. 

Már megjelentek az első csillagok, 

mint apró lámpások világítanak 

a messzeségben. 

A szirtek között lyuk tátong, 

mint egy feneketlen tó mélysége,

mégis valami furcsa hangtól zajos. 

Kölyökrókák ugrándoznak, 

szüleik éjszakai lesre várnak. 

Gyönyörködöm! 

Az Úr munkája ez, 

minden az ő kezének alkotását dicséri. 

Gyönyörködjetek! 

Az ő szava szólt, s meglett minden,

amit ő teremtett.

S örvendezett leheletének alkotásain.

Így nézzétek!

Csodáljátok kész műveit!

Tóth Bálint: Fiamnak

                    „ Durate, et vostmet rebus 

                    Servate secundis.”      

                    Vergilius 

Sem öröklét, sem gyémánt tudást 

nem adhatok, boldogságot se békét, 

s nem rejthetlek el biztos menedékként: 

gonosz ne lásson, s a gonoszt ne lásd.  

Nem tudhatom, jobb kort vagy pusztulást 

hoz majd jövőd, – én még élek, te élsz még, – 

s ha férfiként érzed idők verését, 

nem vigyázhatlak, hogy magad vigyázd.  

De tudd: csábít, vagy taszít a jelen, 

ellenállni sohsem reménytelen, 

s bár bukjék, nyer az igaz gondolat.  

A világ zsarnok? Te belül szabad vagy, 

mit gondolj, írj, magad szabod magadnak, 

– hát ezt hagyom rád: Soha fel ne add!

Tótfalusy István: A gubbiói farkas éneke

Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt. 

Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez. 

Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát. 

Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe. 

Milyen jó hallgatni szíve dobogását -          

           meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.     

Eddig nem értettem magamat.   

Nem értettem, mi az az erő, 

az a kéjekre szomjas vad erő,          

          ami űz, hajt az emberek ellen.  

Most már tudom.     

Azért harcoltam eddig mindenki ellen,          

          mert azt akartam, hogy legyőzzenek. 

Azért szaggattam ízekre annyi embert,          

          mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.     

De a testük nem volt elég meleg ahhoz,          

         hogy odabújjak mellé, 

és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,          

         hogy megnyalogassam, 

és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,          

         hogy megbabonázzon, 

És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,          

         hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.     

Megöltem őket,          

           mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.     

Megöltem őket,          

           mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.     

És én úgy szeretek megalázkodni.   

Zelk Zoltán: Ha látnál mostan

Ha látnál mostan verset írni engem 

ez őszi estén, hónapos szobánkban, 

paprika, kenyér s könyv az asztalon 

és kilenc paradicsomos üveg. 

Ily kedves környezetben írom versem 

egy csorba csészén pislogó gyertyánál, 

nehogy anyámat felköltse a villany. 

Mert alszik ő és alszik már öcsém is 

és horkolásuk kedves ritmusára 

múlik az est s billen át éjszakába. 

Ha látnál most így, tudom elsápadnál! 

Vastag dühödben s irigy fehér ajkkal 

motyognád: „Ó milyen könnyű neked! 

Ez idillikus, egyszerű miljőben, 

a szegénység dicsfényével övezve, 

átadhatod a költészetnek lelked…” 

„ Boldog halandó!” – sziszegnéd fehéren –

„ kit éhség ihlet és pappá avat 

e szép szegénység, mily könnyű neked 

bús dallamokra ajzani föl lantod.” 

Értem keserved! S szánlak boldogtalan, 

kit gazdagsággal vertek az égiek 

s ha netán fájdalomról, szenvedésről 

akarsz dalolni – hát hazudnod kell… 

Lázadj fel hát! Ne tűrd tovább e sorsot: 

élj majd ezentúl hagymán és kenyéren 

s ha ihlet kell, tartsál böjtnapokat! 

Tépd meg ruhád és kócosan, szakállal 

bolyongj éjenként, minta hontalan – 

légy forradalmár, elszánt lázadó! 

És így kitörve ötszobás lakásod 

csilláros börtönéből – vess meg engem, 

ki paradicsomos üvegek között 

kábán merengek rímen, ritmuson 

és vágyódom dús vacsorák után.  

Faludy György: Kezdetben még csak szememet…

Kezdetben még csak szememet 

kapcsoltam ki, hogy homlokcsontom 

belső falára fesselek, 

de most átlépem s elvetem 

a vizuálist, és kibontom 

végső valódat, testtelen 

és anyagtalan ideádat,

mely oly tökéletes marad, 

ahogy most látás nélkül látlak, 

kiben nincs romlás s változat, 

ki nem öregszik, el nem vásik, 

ki megvéd földi utamon 

s kin meditálok mindhalálig. 

Te azt hiszed: és túl azon. 

(Fowey, 1967)  

Trausch Liza: Megdorgálta a szelet

" És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 

Márk 4,39  

      Amikor a tanítványok eljutottak oda, hogy nem bírjuk tovább, felkeltették Jézust. Vajon fel kellett őt kelteni? Elmerült volna a hajó, ha nem keltik fel? A felkeltés azt jelenti, hogy Hozzá fordulok, mert nincs más kiút. A tanítványok addig is tudták, hogy ott alszik Jézus, de nem fordultak Hozzá. A maguk erejével próbálták megoldani a megoldhatatlant. Hogyan keltjük fel Jézust? Imádsággal! Valaki azt mondta, hogy az imádság a tehetetlen embereké. Tökéletesen igaza van. Csak tehetetlen emberek imádkoznak, akik már tudják, hogy mindenre képtelenek. A tanítványoknál volt egy komoly baj, és ez a baj nálunk is. Imádságuk nem hitből fakadt, hanem kétségbeesésből. Imádságaid forrása nem a reménytelenség? Az Úr azt várja az Övéitől, hogy hitből imádkozzanak, és amikor vihar van, maradjanak hitben és nyugalomban. Legyen elég, hogy ő itt van, mert nincs semmi, amit ne tudna rólad. Talán most már értitek, hogy nem kellett volna Jézust felkelteni. Kellő pillanatban felkelt volna, de a tanítványok nem bírták ezt a pillanatot kivárni. Hány hitpróbát nem bírtam végig, és szégyenben maradtam. Annak szeretném mondani, aki már befogadta Jézust, hogy bármilyen vihar is van az életedben, legyen elég, hogy Jézus a hajódban van! Ha úgy érzed, hogy nincs hatalma és ereje, akkor is. Ha befogadtad Jézust, nem merülhet el a hajód! Veled semmi nem történhet az ő tudta és akarata nélkül. Jézus osztályzatot ad a tanítványoknak. Mi is megkapjuk a bizonyítványunkat: "Kicsinyhitűek!" (Mt 

8,26).     Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin! 

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

A nap gondolata

" Annak szeretném mondani, aki már befogadta Jézust, hogy bármilyen vihar is van az életedben, legyen elég, hogy Jézus a hajódban van! Ha úgy érzed, hogy nincs hatalma és ereje, akkor is. Ha befogadtad Jézust, nem merülhet el a hajód! Veled semmi nem történhet az ő tudta és akarata nélkül."

Trausch Liza

Benyó Judit: Légy áldás!

Édes permet hull fejemre, vállamra, 

a nagy gravitációban megállok kicsikét, 

hogy rád gondoljak, 

csak áztassátok esőcseppek száraz számat, 

szememet, hajamat,

lebegve, huncutul cicázzatok velem 

ma délután, 

és fent, a felhők fölötti kozmikus sugárzásban 

táncoljatok, 

vegyetek körül fékezhetetlen villámok, 

áramoljatok felém szerelmi tüzek, 

olvadj jég, 

jégkristályok olvadjatok, 

a világot átfogó áramkört hűsítsd le 

jóságoddal, értelmeddel, 

légy áldás, mint dús eső 

a villámlás kisülésekor, 

olyan vonzó ma ebben a záporesőben 

a várakozás, 

a Föld felszínén elalélok, 

míg megérkezel...

Tamkó Sirató Károly: Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi! 

Csak egy a törvény: várni. Várni!  

Ha reszket alattad a föld: 

Csak önmagadat meg ne öld!  

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa. 

Felvirrad még magányod álma.  

Minden beérik, révbe fut: 

És győzött az, ki várni tud.