2014. május 29., csütörtök

Áprily Lajos: Március




A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Beney Zsuzsa: Csillog, de eltűnik

A már meg nem szólítható világban
bábszövedékben hallgatnak a tárgyak.
Udvar nélkül, súlytalan, tömören
mély ködben állnak.

Fodrozó hullám bennük nem iramlik,
az anyagnak nem duplázza szegélyét.
Szem nem látja a tó és a sötétség
egymásbamerülését.

Vízüveg-fagy tölt minden hasadékot.
A táj szélén nem lendül a szél –
nincs közel és távol. A tiszta térben
ül kijelölt helyén

mint didergő madár, vakon a lélek.
Nesztelen – a csönd jég-tükre beállt.
Nem töri át vadlúd-hang jajgatása.
Ki felkiált, nem hallja hogy kiált.

2014. május 28., szerda

Képes Géza: Elég




minden parázs
hideg hamu
minden szó
néma tátogás

nem kellenek szavak

elég
egy
összevillanás

még az se kell

elég
ha
vagy

Képes Géza: Te vagy




te vagy a tüdőm
a levegőm
nélküled
megfulladok
a csendem is
te vagy
nélküled
ízekre tép a zaj
s a zűrzavar
te vagy minden percemben
minden porcikámban
én már
sehol sem vagyok
én
te vagyok

Mezey Katalin: Növekedés


 


Istenem, Terólad, aki
gyönyörű rendben neveled
a hamisciprus hintázó ágait,
milyen keveset tudtam akkor is,
mikor megvettem ezt a csemetét.
Akkora sem volt, mint én vagyok,
és most az emeleti ablak előtt
lengedeznek csipkés ágai.
Meredeken égre törő
és visszahulló hajtásai
eltűnődöm,
növesztettél bár engem,
de vajon nőttem-e én
lélekben annyit,
hogy ha távolról is,
de benézhessek
ablakodon, uram?

Kassák Lajos: Egy buta tehén éneke

Aki előhívtál engem a semmiből
óriás ujjaiddal megalkottál úgy, ahogyan itt állok
négy lábon, nagy fülekkel és kajla szarvakkal a fejemen
engedd, hogy csekély értelmemmel és szegényes, rút
hangommal elénekeljem igaz dicséreted.

Köszöntelek, ahogyan csak egy szelíd természetű, fakó tehénke
köszönthet Téged, mindenható Úr, aki bennem éppen úgy
jelen vagy, mint a fogaim közé vett fűszálban, az ezüst csillagképekben
és a tarka pillangóban, amely súlytalan ring a levegő hullámain.
Köszönöm Néked, hogy leszakítottál anyám köldökéről
s egy hajnalon, mikor a kakasok kukorékoltak remegő, négy lábamra
emelkedtem és megláttam a napot, amint a szérűskert mögött
felszállott az égre és átmelegítette gyönge testem.

Köszönöm, hogy nem cseréltél össze a ház zord és nyughatatlan
népeivel, akik itt sürögnek körülöttem s olykor rámrohannak
és furkósbottal a kezükben bántalmaznak kegyetlenül.
Felejthetetlen pillanat, mikor a gazdám a hasam alá rúgott
s hiába szerettem volna széttekinteni istálóm falai között
éreztem, a halál lehellete érintett s amíg a menekülés
ösvényét kerestem, szemeim minduntalan lecsukódtak.
Gyötörtek a legyek, véres tejet adtam és kifordult belőlem a takarmány.

És emlékszem drága borjaimra, sűrű, édeskés illatukra
ízükre és szőrük bársonyára, mikor a nyelvemmel fésülgettem őket.
Aztán jött a mészáros segédje s kötélen, mint az undok komondorokat
elvonszolta egyiket a másik után, alig hogy visszatekinthettek rám.
S egyszer, ahogy a réten álltam és kérődztem csámcsogó gyönyörrel
láttam, hogy az országúton emberek jönnek errefelé és lármásan
egy bikát hajtanak maguk előtt s mikor a közelembe értek
ráismertem, hogy ő is az én drága, kis borjam volt valaha.
Most itt vonul előttem, mint akit halálosan megsebeztek
kendőt csomóztak a szemeire, meggombozták a szarvait
s a heréit vastag kötélhurokkal szorítják.
Én csak álltam és vártam, hogy elmúljon felettem a nehéz idő.

Köszönöm, hogy ilyen türelmet adtál, ilyen csontokat és inakat.
Ahol a hősök és kiválasztottak már rég elvéreztek
naponta átballagok a hídon, mely a patak felett a rétre vezet.
Szomorú, buta szemeimmel és haszontalan, törpe szarvaimmal
csak állok a gyönyörű nap alatt s rágcsálás közben elnézem
amint a láthatár peremén az ég összeér a földdel, madarak
suhannak el felettem, hogy olykor gyöngéden meglegyintenek
puha szárnyaikkal, a virágok szívem felé vándorolnak
s a színeikkel és illataikkal megnevezik magukat előttem
mint kedves rokonok, akik talán élni sem tudnának nélkülem.

S ha megjött az alkonyat, ismét ott kérődzöm a jászol előtt.
Örülök istállóm csöndjének, a friss alomnak s a vörös szemű
kicsi mécsesnek, amint perceg és hunyorog a falon.
Örülök a világnak s a nehéz, baromi életemnek is örülök
és várom az asszonyt, hogy jöjjön már tiszta edényével
meleg és tiszta ujjaival érintse duzzadt tőgyemet
mindegyre gazdagodván Teremtőm igaz dicséretére.

2014. május 24., szombat

Képes Géza: A XLII. zsoltár

Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a szarvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erőt
megállnom szent színed előtt.

Éjjel-nappal égő könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midőn ellenségim jönnek
kérdvén: „Hol az Istened?"
Ezekről emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.

Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.

Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?

Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.

Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr győz a gondon.

Képes Géza: Csigaház

Talán baj is hogy így szeretlek
féltelek
óvlak
körülveszlek
mint csigát a háza
Kell hogy a ház
kemény
és
könnyű legyen:
minden hajlatom
minden ízem
csavaros üregem
csak azért van
hogy téged befogadjon
tökéletesen.
És viszel magaddal
mindenüvé
hisz nincs külön súlyom:
én te vagyok.
Ha a sors
otromba kölyök
ökle alatt
összetörök
nélkülem semmi vagy.
De ha téged
taposna el
téged
s én maradnék meg
Ó, nincs értelmetlenebb
ostobább limlom
mint egy magára maradt
csigaház:
benne mint őrült pók
két élet
alaktalan
árnyéka
tanyáz.

Képes Géza: Szeptember

Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehellete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.

Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.

Képes Géza: Vallomás



Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!
S csak akkor szűnik ez a szerelem,
ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.
S vajon akkor meg fog-e szűnni? Nem!

Ha szétszakad az agy s a szív s az ágyék
s az izomrostok mind szétomlanak,
rejtezve bennük meglapul a vágy még,
mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.

Por és hamu leszek. Az idő malma
már csontjaimat is megőröli.
De él a föld folyója, rétje, halma
s égnek tovább az égbolt fényei.

Ők látták szemed tiszta fényét, látták:
hogy csókoltalak, hogy öleltelek!
A folyó meglassította folyását,
s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelemről, mely érted lobogott.

Képes Géza: A levél




Szünetszakadatlan
csak neked írnék -
mindent ami eszembe ötlik
s hallgatnád a szavam,
mint otthon ha beszélek.
Míg írom a levelet
teveled beszélek,
s te itt ülsz előttem...
Megfoghatlak ha akarlak -
s akarlak.
Tegnap délután lefeküdtem,
s ott voltál mellettem az ágyon,
arcod arcomat simította.
Aztán hirtelen vége szakadt,
magamra maradtam.
Azóta úgy járok-kelek,
fekszem, ülök
állok:
anyaszült egyedül.
Fejem üres,
lelkem üres
csontom üres,
gyomrom üres,
várom: az ég
tüzes gerendája talán
fejemre ledől.
Tépem a naptár leveleit,
de naponta
csak
egyszer.
Ha lefekszel:
hiányomat ölelheted az ágyon.
Majd ha hazamegyek?
Nem tudom.
Elhessegetem a rímet, mert már
az se igaz:
vágyom.

Nélküled kiégett lámpa életem.

Kassák Lajos: Üzenet a semmibe

Nem szólítalak hangosan. Az ég gyapjai
s a tenger korálljai közt rejtegetlek.
Hajszolt lovam patkói csengnek a köveken
hogy senki ne hallja szívem vészjeleit.

Lásd verset írok rólad. Mi mást is tehetnék.
Felénél az ösvény íme kettéhasadt
fekete pokolszörnyeit a föld kihányja
rézkönnyeit hullatja rám a hársfasor.

Kedvesem szálló pille aranyló fénytörés
anyagtalan vagy a szél is átjár rajtad
s én látom hogy virágot szedsz most is a réten.

2014. május 21., szerda

Fotó


Weöres Sándor: A beszélő forrás



megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben.

2014. május 19., hétfő

Csoóri Sándor: Azon az estén




Úgy elbújtál emlékeimben,
ha rád gondolok, már csak a folyót látom,
bujdosó vizén kezeid árnyjátékát
s madarak szárnycsapását a széles láthatáron.

Az, aki voltál hat napon át,
földdé, felhővé változott,
egy város alkonyává, mely fölött
hét torony sárga sziklája ragyog.

Szoknyád a Holdig fújta föl a szél
azon az estén, mikor elutaztam.
Ott lobog azóta is a világosság álmain,
gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban.

Bella István: Mit mondjak neked










Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,
napjaid hogy édesítsem,
ha elgazosodik a száj,
s a szerelmet is, mint egy talált
szép kavicsot,
gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
– Hordalékával átcsapott fölöttem
a hús forradalma, a nyár.
De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott
s nem hagyott mást,
csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,
s hiába tudom: nem vagyok száműzött,
úgy fekszem melled, combjaid között,
mint lovak, temetetlen dögök
tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Áprily Lajos: Tetőn

Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.

(1923)

2014. május 18., vasárnap

Fotó


Zelenka Brigitta: Rendhagyó adventi vers

Temérdek időt adtál Uram,
az elmúltat s ami még maradt,
tőled kaptam és neked adom vissza
ha életem folyama megszakad.

Köszönöm a meghitt fészket
mely kisgyerekként melengetett,
az intő szót, a szerető-féltőt,
a otthon-meleg ünnepeket.

Köszönöm hajnalok égő pírját,
ha szobám falán hálót sző a fény,
s a késő őszi ködös alkonyatban
régi adventekről zenél a szél.

Köszönök minden apró kincset,
a tévedést, szándékot a jóra,
hogy az emlék-szőtte bársony csendbe
belekondul a falióra...

Forrás: Poet.hu

Zelenka Brigitta: Érkezik csendesen


Érkezik csendesen, sután,
pajta-szalmára sötét éjszakán,
angyalok őrzik, csillagok féltik,
ha a jászol Csodát virágzik.

Az emberben bont virágot Isten,
ott van Ő, hol szív dobog a hitben,
ahol a kezdetnek vége nincs,
s öröklött átok a rabbilincs,
hol bomba robban, s vak harag
sikolyt fakaszt, és nem marad
csak véres köpeny a rom alatt,
és a könnyáztatta rögökön
sorsokat sodor kapzsi dölyf, közöny,
ott kezdi Ő magvait hinteni,
tört reményekben rügyet hajtani.

Ha hideg és sötét az éjszakád,
hozzád is eljön egy gyertyaláng,
egy mosolyban, egy segítő kézben,
ott van Ő minden reménységben.

Forrás: Poet.hu

Zelenka Brigitta: Ne féljetek

Ha hirtelen rád tör, vagy lassan
tolvajként lelked zugába oson
a nevenincs, a megfoghatatlan
álnokul a bűvkörébe von,
és őrült hévvel mélységekbe ránt,
majd kétségekkel felhőkig repít,
kapaszkodnál a zuhanásnál
s kiáltanád, rajtam ki segít,

akkor rád hajol a hajnali pír,
rügyeket fakaszt egy csupasz ág,
fű serken harsanva jég alól,
új tavaszt üzen apró hóvirág,
és megnyílik fölötted az égbolt:
vészfelhők nyomát behinti a Fény,
s betakar szépen örök ígéret,
a hitbe szökkent jóremény.

Forrás: Poet. hu

Zelenka Brigitta: Sándor bácsi



Már csak a kispadon üldögélt,
így emlékszem rá, utoljára:
nyílt, kék tekintete rám simult,
öröm-fény szaladt orcájára.

Emberek, lovak, fogatok és
évek suhantak a lét porán,
hajdan világát elnyelte a múlt,
mégis derű ült élet-alkonyán.

Pedig a sors őt sem kímélte,
tépázta, verte, meggyötörte.
Mögötte hosszú, dolgos út maradt,
s közben az élet átszállt fölötte,

moha lepte az ősi fészket,
nyár őszbe ért, deres lett határ...
ül szemében az örök égbolt,
lelkében a mennyek csendje már.

Zelenka Brigitta: Siculicidium

Akad-e szív, székely-magyar,
amelyet e név hallatán
ne borzasztana a végzet
azon a rémes éjszakán?

Csíkban, a Hargita alján,
ott, ahol az Olt is szalad,
rettenetet szült az az éj
a Csomortán vára alatt.
Buckow tábornokot küldé
a császárné őfelsége,
szervezné a székelységet
védelmi határőrségbe.
De a székely büszke nemzet
- szabadság az ősi jussa,
nem a labanc fegyver, gúnya -
a parancsot megtagadja.
Fenn a Szalonka völgyébe
gyülekeznek atyafiak
jogtiprásról tanácskozni,
háromszéki- és csíkiak.
Kérvényt szerkeszt a népgyűlés
- hivatkozva régi rendre -:
erőszakos toborzásnak
a tábornok végét vesse.
Madéfalván a küldöttség
béke-fehér lobogóval
megtárgyalná jogaikat
békességgel, jó szándékkal.
Ám sötét éj árnya alatt
a labancok, csellel élve,
bekerítették a falut
amíg álmodott a béke.
Megremeg a fehér zászló
eldördülő ágyúszóra,
piros vér fest irtózatot
Fergeteg haván a hóra.
Felriad a falu népe
iszonyatos ébredéssel
s elkezdődik a székely vész
szent Bertalan éjjelével.
Égő házak rém lángjánál
öldököl a dühös sereg,
rémült döbbenettel várnak
zsoltárt zúgva védtelenek.

Mások futnak merre látnak,
sortűz mellen vágja őket,
meghal gondolat, értelem:
ösztön űz menekülőket.
Tombol az őrület, téboly
lángol, ömlik, fröcsög a vér,
Carato, a hóhér ordít,
fegyver zuhog, kard húsba ér.
Elretten a felkelő nap
ekkora borzalom láttán:
bíbor a hó és halottak,
sebesültek hegyén-hátán,
jajtól zengő erdő-mező,
jeges Oltba belefúlók,
sebesülten elbújdosó
vérgöncökbe odafagyók.

Fagy van.
Zord táj.
És síri csend.
Tündérországból: temető.
Kárpátok fölé a balsors
gyászos ég-köpenyeget sző.

Nem nyugodhat a császárné,
tobzódik a zsarnok önkény:
vérbíróság-pallos alatt
diktumot mond ki a törvény.
Búbánattal a szívekben
elindul a székely csapat,
- vándorbotot ad a szükség -
szülőföldjén nem maradhat.
Bukovina új hazájuk,
öt falu lesz az otthonuk,
itt megállok, de nincs vége,
csak szünetel golgotájuk.
Örökségül kőbe véste
a gyászbetűs történelem:
így esett a szégyenletes
madéfalvi veszedelem.

Az emlékhely előtt, vándor,
ha egyszer arra visz utad,
hol igazság pihen némán
vértanúk Vészhalma alatt,
nézz fel Istenhez, repíts hited
Kárpáthaza fölé az égre:
fújjanak bár hitvány szelek,
kavarjon vihart vad idő,
mi maradunk örök időkre!

Forrás: Erdély Ma


Zelenka Brigitta: Hagyaték

Ha majd lelassul benned az idő,
a tegnap lángja mögéd szenderül,
hamu-ágyban álmodik a parázs,
a "volt" múltad tengerébe merül,
türelmet terem neked a csend,
falióra gongja várni tanít,
örömet szór rád lengő lomb tánca,
s délibábos talmi fény nem vakít,
társául szegődsz kopogó esőnek,
és sóhajod a szél befogadja,
tenyered puhán követ melenget,
s hallgatásra int sok apró csoda,

akkor megszólal idők mélyéből
finoman, lágyan egy hang, profán,
s szíved rejtekéből zubog fel a vágy,
hazaérsz Istenhez napod alkonyán.

Forrás: Poet.hu

2014. május 16., péntek

Fotó



Csoóri Sándor: Elengednélek, visszahívnálak



Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,                                    
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak –
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

Csoóri Sándor: Két villámlás közt

Piros lépcsőim leomoltak,
nem futhatsz hozzám már soha.
Valahol épül egy szoba,
ahol az ajtók rád csukódnak.

Valahol lángot szül a szél,
esőt a vágy, ködöt a szem,
hogy túl e köznapi sejtelmeken
riadtan lásd: velem éltél

imádkozó esőben és a köd
cirkuszi sátrai között
két filléren s szelet reményen –

s mégse volt szebb feltámadás
a földön, mint mikor két villámlás
közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen.

Csoóri Sándor: Valaki súgja



Valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda,
fölkantározott késen érj oda
s ha nincs út: te légy az út oda,                      
mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda.

Csoóri Sándor: Mint tékozló fiúval kéklángú lepkék

Végre egyedül. Délelőtt kilenc.
Végre a világban, magam is világ.
Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,
mely eltakarná a háztetőket.
És sírni se sír most senki
a hideg lépcsőházban.

Hűségem és hűtlenségem áldozatai
talán egymást keresik épp a városban,
hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.
Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a
falban, de én most nem vagyok ott,
ahol a szavakkal ölni szoktak.

Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,
csuszkorál jobbra-balra csalfán,
ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.
Percek futnak el, mire megértem:
a mindenség játszik velem,
mint tékozló fiúval kéklángú lepkék.

Hazaértem volna hát én is?
kusza, tékozló fiú, haza, magamba?
Vörösbejátszó óceánpart homokján
valaki ott sétál még, aki
három napon át nevetett. A fákról
szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé

nem akartam más lenni, csak fény, fény,
ki eltársalog Istennel, el a nyárral!
Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,
az is villámcsapásos anarchiában.
És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,
nő mögötte a csönd, ahogy tiktakkol órám.

Rőt háztetők hullámlanak elém a
délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.
De bent, magamban, szabad vagyok, mint
senki más. Az vagyok, ami a végtelenség
szeretne lenni: magáraébredt arc
és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.

2014. május 14., szerda

Gyurkovics Tibor: Csoda

 


Én látom őt – és ő lát engem
valami tükörszerelemben
én benne – ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok.

Gyurkovics Tibor: Séd patak

 saját fotó


Nem is vagyok csak hegedűhúr 
nem is vagyok csak csobogás 
az ablak előtti időn túl 
patak vagyok és semmi más

És ködben állnak kinn a fák 
suhogva mint a mente 
és elszállnak az ifjúság 
végén a végtelenbe.

Gyurkovics Tibor: Lányom a fű között









Te már tudod, hogy egyedül vagyunk.
Magunk vagyunk a hatalmas űrben,
az egekig érő fényesség alatt,
kószálunk a kertben
a virágok nézésébe elmerülten.

A ház mögött, a lukas hintaszéken
guggolsz magadban, mint valami trónon,
a keret közül kikopott a bársony,
és régesrégen kitörött a nád,
de veled valahogy összekapcsolódom.

A partra vonva üres csónak áll,
a homokba a horgony sincs kivetve.
Nem kell utazni már,
nem kell kikötni már,
meg kell tanulnom végre ez a lecke.

Arany fejeddel imbolyogsz a tóban
és nézed lenn az iszapot,
hogy púposodik és térképeződik
még a talaj sok puha hegye,
s milyen halott.

Az úton megy egy óriási férfi,
mire felnősz, ó megöregedik,
mire megsimogatná a nyakadat,
magához vonná kis alakodat,
a szél tördeli szét a kezeit.

Felnövünk, élünk és tapasztalunk
és könyörgünk két térdre hullva mi,
hogy ossza meg velünk héját a kagyló,
világ a titkát, ember a szívét,
kézzel nem tudjuk szétfeszíteni.

Gyurkovics Tibor: Fényből-árnyékból




Fényből árnyékból álló test vagy
halálos repülő
indokolatlan benned ami ember
indokolatlan ami nő
örökös tűzkarokba fognak
az égig érő kínjaid
de a földön az agyonégett földön
örökké emel valakid
röpülj vagy sírj a könnyeidnek
arcomra hullik harmata
röpülj röpülj én tartalak
mint ha az isten tartana.

Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba
milyen az ottelója
milyen a muskotálya
milyen legyen a padló
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
a jersey blúzt a szoknyát
a bugyit kombinét
nagyon meggondolandó
milyen legyen a szája
a mosolya a bokája
a pihéje a bája
milyen legyen az utca
ami hozzá vezet
milyen legyen a város
a kert a kerület
lesz-e szemében őrült
lángolás amitől
fölgyullad a világ is
ha a lány nekidől
Nagyon meggondolandó
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll
szedegeti a cuccát
gyönyörű rongyait
meztelen köldökével
világokat vakít
kapkodja visszavenni
a szoknyát a tüdőt
szapora lélegzését
milyen volt azelőtt
nagyon meggondolandó
kit hogy lehet szeretni
milyen legyen az arca
milyen legyen a szék
mire az ember lánya
leteszi mindenét
milyen az íze szája
emléke muskotálya
a poharában a bólé
az üvegében a sörlé
az asztalán a sercli
mert van ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.

2014. május 12., hétfő

Agnes Beguin: Figyelj és hallgass meg

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de úgy érzem,
hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél,
nem kértem mást, csak hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
Ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.

Takács Zsuzsa: Búcsú

Ahogyan többé együtt
így nem leszünk. A kezdet
ragyogása tölti meg a szobát
Elbúcsúzni ünnep. A bútorok
fölállnak. A fák az ablakon túl
boldogan levetik lombjukat,
hiszen ősz van, és nem tudnak
mit kezdeni vele. Az előszobában
Az éjszakai repülés, szemüveged
és egy palack Margitszigeti
kristályvíz. Minden
lesz ott, ahova távozol.

Tamás Tímea: április

most bárkit elfogadnék annyira
hiányzol hazafelé jutott ez
eszembe tudod egy áprilisi szél
kísért hozott magával olyan
vadító tavaszi illatokat borzolt
szőrű macskák nyávogtak boldogan
bele a céltalan éjszakába mintha
tücsköket vagy ki tudja milyen
kábult zenélő bogarakat is
hallottam volna onnan a fű felől
a nagy fű felől amit ilyenkor
este csak érzek hallok de sose
látok mert sötét van reménytelenül
sötét és mikor egy bódult
sün andalgott át előttem egy
pocsolyán akkor jutott eszembe
ez a képtelen gondolat egyedül
este hazafelé az áprilisi széllel
hogy most bárkit elfogadnék csak
azért mert te………hiányzol

Wass Albert


"Lépett már hangyabolyba? A maga számára nem jelent sokat. Csupán egy elhibázott lépés. Mindössze valami puha a lába alatt, amit a következő másodpercben már el is felejt, ahogy halad tovább a maga útján. De a hangyák, azok nem tudják elfelejteni. Az ő számukra egy világ dőlt össze."

2014. május 9., péntek

Mezey Katalin: Újjászületni



Újjászületni magadban, öregen,
de mosolyogva, mint a csecsemő,
aki a mosolyával megvédi magát,
leveszi lábáról az idegent.

Amit szerettél, elbújik előled,
melletted még befonja az öregség,
azt hiszi, hogy megfertőzöd vele,
a titkát senki meg ne tudja tőled.
Pedig ravaszul les ki a szemekből,
cserben hagyta vére és veleje.
Vak az, aki nem látja önmagát,
vadméztől ragacsos tekintete.
Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod,
miért kelj fel, és miben reménykedj?
De újjászül magadban, öregen
a fény, mikor befutja homlokod.

Takács Zsuzsa: San Vicente veintitrés

A címet megjegyezte, de a város nevét
nem írta föl könyvei közé rejtett cédulára,
álmában ezért egész éjszaka kereshette.
Végül egy dobozba rejtett kisebb dobozban
egy térképet talált, amelyen ott volt az utca
abban a városban, ahol kószált éppen.
Szívdobogva igyekezett az ismerős
szállodához, az udvaron vigalom készülődött.
A zenészek hangoltak, csupa hajdani szám
akkordjai szálltak a levegőben, Előkerült
egykori szerelme, és táncoltak, mint akkor,
holott nem jártak táncmulatságban soha,
viszont annál több vonószenét hallgattak
szobájukban, Míg arcát a férfi arcához
szorította, s ő érezte lányosan sima bőrét,
döntésében megerősödött újra: nem
élhetnek együtt. S ezen nem változtatott
a rákövetkező öt-hat nyomorúságos év
tapasztalata, amiről már – előre – tudott.

Végh Attila: Üzenet


Három nap a Bükk-fennsíkon, egyedül,
farkasboroszlánok, karvalyok, rókák között,
három nap szélzúgás, naptánc, harmatfény,
hajnali cserkelés az érző fűben,
szemlélődés a lét hegygerinc-sziluettje előtt,
és a háromnapos áhítat centrumában
a végtelen önmerülés, ami nem elzárkózás,
hanem épp ellenkezőleg: a tudat megnyitása
a reggeli eső előtt, a könyvek szerint ez meditáció,
de könyvek már nem léteznek, és a kapcsolatok,
amelyek gúzsából idemenekültem, mint a széttépett
pókháló, fénylő, ragacsos semmivé foszlottak,
kialudtak a titkok és hazugságok, nincs irodalmi
élet (ami annyit tesz: beteg lelkű, hazug kreatúrák
olvasgatják beteg lelkű, hazug kreatúrák kórlapjait)
nincsenek szenvedélyek, amelyek lassan,
de biztosan föleszik a lelket, és amikor a
bükkös fölött elvitorlázik az a parlagi sas,

akkor már szeretet sincs, legalábbis
az a hátsó szándékokkal, elvárásokkal,
kötelezvényekkel és kicsikart ígéretekkel
ólmos álszeretet, amit jövőnek hitt kényszerek
toporognak ki az agyban, az idő áll, betört a fény,
nincs közlekedés, halott a viszonylatról-viszonylatra élet,
a szavak kicsorbulnak, gondolat kisiklik,
és ami ott, a rengeteg mélyén megszületett bennem,
azt is csak azért nevezem szabadságnak,
mert most már mondhatok bármit,
akkor is a fennsík szól belőlem,
a hajnalvéres levegő, az árnyékból kihajló hóvirág,
most már nincs más hátra, mint visszatérni,
és hosszú, szép, elbocsátó üzenetet írni szeretteimnek,
mert amikor az a parlagi sas elkanyarodott
a Tar-kő szirtjei felé, megnyílt az ég,
és belém vágott az utolsó mondat: szabad ember az,
aki mindenkinek ugyanazt a levelet írja.

Balla Zsófia: Kései lista

Kedves Angyal vagy Mikulás, ne haragudj,
hogy ostromollak: évkezdetre már
minden veszett ég és jég és hadügy
megint zsák száját megoldó kezedre vár.

Hozz viaszt szivembe, de előbb hozz szivet.
Túlfizetve csöpögjön minden számla.
Súgj és ültess cigány szókat a számba.
Szabad kegyelmet adj, és nem kinőtt időt,
melyben Mozart csupán szünet.
Angyalom, Mikulás, kérlek hozzál nekem
hébe-hóba nem-remélt utazást, csalóka lázt,
apát, anyát, s ha árnyuk arculütöget,
’55-ből pirosgipsz cukorsüveget.

Húzd ki a tüskét.
Fogd le az orvvadászt.
Olyat nem kérek, ami nincs.

De álom: van. Hozz belőle, ha tudsz.
Szerelmem ne fogyjon, mint lépcsőn fel, a szusz.
S szilveszterig rendezd a könyvtárt, fáin könyveket:
le-föl szállni a létrán, mondd, mi az neked?

Add vissza régi barátaimat.
Ha megváltoztak, tedd, hogy ne szenvedjek ettől.
Égen úsztass. S ha szánkód megreked,
válassz két szárnyat az én készletemből.

2014. május 7., szerda

Mezey Katalin: Amilyen észrevétlenül


Amilyen észrevétlenül egy gyermek kap sebet,
aki nem ismeri fel támadóját,
tompán, értetlenül csak magam elé révedek.
És változtatni semmin nem lehet.

Láng Orsolya: Szénafüvek

(KÖZELÍTÉS)

Minden működött, mert nem tervezte ember.
Egyszerre érkeztünk, én gyalog, téged hoztak,
s arra a pár méterre magad mellé vettél.
A téren meghívtál kenyérre, borra, húsra.
Egy legelni kikötött lovat néztünk estig.
A pult rovátkált, zsíros lapjára dőlve
gyerekkorod idézted a gőzfürdők ködéből,
hol, mint a végítélet kihirdetésekor,
mindenki egyenlő; amíg végül
göndör forgácsot mutattál hajadban.
(Az idő is így telt, O alakban.)
A megtörténhető foglalatába csiszoltan:
ez történt. De éjjel többször felriadtam,
mintha szívemmel éles füstöt
markoltam volna meg.

(PÁSZTA)

Mi hajdan tengerfenék volt, ma patanyomba loccsanó mocsár.
A félig cserjés, félig kopár kőmál
töviről-hegyire kifaggattatott.
Magaslata könnyebbülést hozott,
lejtője kísértésbe vitt,
és azóta élünk, fennsíkja nyugalmába,
mint ember előtti emlékezetbe,
vesztesként visszavágyva.

(TÁVOLODÁS)

Egy madár állt a levegőben,
amíg fényképet metszettél ki belőlem.
Mögöttem a hegygerincen fákból csigolyasor.
Nem kizárt, hogy csigolyafüzek.
Két ember ment akkor egymás mellett.
Beszélniük kellett volna?
Vagy tovább hallgatniuk?
Virágokká menetelték magukat,
és rájuk hintették porukat
az úton tovazörgő kocsik.

Iancu Laura: Mt 25,13




Vastagodik az esti szürkület,
elém vetődik, Uram, a rettenet,
nem tudom, merről jön,
ki küldi rám a szerelmet.

Idebenn, a régi képen,
jó éjszakát kíván anyám,
kísértethangon és szelíden,
mintha búcsúszavát igaznak hallanám.
Magam vagyok, Uram, látod,
sem őrségem, sem fegyverem,
nézd, hány hűtlen cafat lóg csapzott szívemen.
Gondolsz-e néha arra,
lehetnél Te is a jegyesem?

Mezey Katalin: Omega és alfa

Harsonaszót hallottam, fejemet fordítottam,
hét gyertyatartó között mikor megpillantottam,
s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.
Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!
Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.
Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.
Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.
Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben,
hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem.
Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!"

És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem,
láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden.
Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen
tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna,
minden élő és holt mintha egyszerre volna
gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa,
egyszerre volna fényes palota és a romja.
Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek,
hatalmas árny terített az égboltra sötétet,
és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott,
és én leírtam mindent, amit az angyal mondott.
Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam,
írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam.

Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak,
aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak,
de aki jó úton jár, az arról le ne térjen,
és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen.
Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam,
az angyal lába elé borultam, s imádkoztam,
de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság.
Istené a dicsőség, egyedül őt imádják
mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő,
ítéletet én mondok, mert én vagyok az első,
s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete
leplét átütő fény, fényes hajnalcsillag,
aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad."

Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam,
káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban.
Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek.
Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb.
Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel.
Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel!
Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

2014. május 6., kedd

Láng Orsolya: Magamban - ekloga



Nem tudok írni se most, se beszélni,
szám szögein még édes az emlék, harapós,      
és a papíron duzzog a tinta, nem ébred,
fal fele fordul, mint én kora reggel az ágyban.
Bárgyú szemem ma a dolgaim élein elfut,
nem matat el, nem lát, tovaillan,
látni akarlak –
és a tükörben a másom elmosolyogja magát
(nevetésünk lágy boríték a talányon).
Nem tudok én kitalálni se mást, csak az arcod,
és szuszogásod a fülkagylóm peremén,
s itt ez a hajszál azt füllenti pirulva: álom volt – mit akarsz hát!
Téged akarlak, jer, ölelőzzünk folyton,
az ekloga sorjaiban legyek én ma a bárány,
farkashorda legyél te, veszélyes.
Holnap a pásztor ügyel, s leszek én
ringó füttyjel a száján.

Láng Orsolya: Együgyű dalok egy ügy ürügyén

száraz, hűvös tenyeren
cseppet hajt a szerelem

albatroszok árnyéka a fövenyen

elharapództál rajtam, sebemen
alvad már a kiserkent szerelem

kettős tüzes nyelvek ülnek szivemen

*

Reggelt nevel az éj teje,
sötétben ringó bölcseje.
Magamban ringatlak, tente, tente,
s kelsz fel belőlem reggelente.

*

Kis felhő úszott az égen át,
kerékpár haladt alatta.
Valaki fütyült egy Mozart-operát,
s a felhő önfeledten ütközött a napba.

*

add meg nekem ma
sűrű szempilláidon szitálom át magam
dagassz és süss egy kiscipót belőlem-általam
szegd meg
edd meg
s morzsáival telt marokkal szórj utat nekem

*

Kabátban voltunk, esetlenek.
Szóról szóra beszéltünk, ne essék félreértés.
Pedig esett az eső,
sűrű hó esett.
Lépésről lépésre haladtunk:
el ne essünk.

Hát így esett.

*

Rég volt.

Az ég kék volt,
néha szürke, s mi ketten
a tornyok távoli csúcsa előtt

vártuk, hogy a jelenből rég legyen,
hogy emlékezhessünk.
És szép legyen.

Láng Orsolya: Emlékkönyvbe



Voltak napok, amikor kutyákként eredtünk
futásnak a fák közt, cikkcakkokba öltve
szabadulásunk terhes mámorát, a fák közt,
amelyek nem hordtak koronát.
Voltak napok, amikor madárként zuhantunk
blokktetők és tornyok csúcsáról alá,
tekintetünk mozsártörőként zúzta
porrá a város gyűrűző falát.
Voltak napok, mikor, mint hűs halak,
rejtőztünk algák közé egymás elől,
amit nem láttunk, az nem létezett,
amit láttunk, álom volt csupán.
Hullott a hó, hogy végtelen legyen,
sütött a nap, hogy végtelen legyen.
Emberek voltunk, sorsunk peremére
kifekve, napozva a langy fövenyen.
S a domb alatt most is folyó folyik,
amelyen a domb tükörképe reng,
mint találós kérdés alatt a válasz
szép, dőlt betűkkel földereng.

Henry Charles Bukowski: A felejthetetlen mosoly

aranyhalakat tartottunk és ott úszkáltak körbe-körbe
az asztalon egy tálban, ahol súlyos függönyök takarták
                                                  a panoráma-ablakot és
anyám, aki, csakhogy felvidítson minket,
mindig mosolygott; „légy boldog, Henry!” mondta
és igaza volt, inkább legyen boldog az ember, ha teheti,
de apánk folyamatosan vert minket, hetente többször is,
miközben szinte szétvetette a düh mintegy 6,2 láb magas testét
mert nem bírta felfogni, mi emészti belülről.

szegény, féleszű anyám,
boldog akart lenni, miközben hetente  kétszer-háromszor megverték,
s mindvégig biztatott engem: „Mosolyogj, Henry!
miért nem mosolyogsz soha?”

és ilyenkor elmosolyodott, hogy megmutassa, hogyan kell,
a legszomorúbb mosollyal, amit valaha láttam

egyik nap az öt aranyhal mind megdöglött.
nyitott szemmel, felfordulva lebegtek a vízen,
és amikor apám hazajött, odadobta őket a macskának,
a konyhacsempére, és mi néztük, ahogy anyánk
mosolyog.

Gáll Atilla fordítása

Papp-Für János: Egy búcsúzás margójára

1.

És összecsomagolsz mindent,
ami eddig is kivétel nélkül a sajátod volt.
Csak azt hagyod ott, ami neked nélkülözhető
a túléléshez, de a másik sem halhat bele.
Az arányokat megtalálni és magad mögött hagyni,
talán ez a legnehezebb, s hogy mi legyen a búcsú-
mondat legutolsó szava. Napokig gyakorlod
a tükör előtt, hogy hihető legyen az, ami eleve igaz.
Mert ez lesz az a szó, mely évekig átrobog
az éjszakáidon, és tehervonatként áll álmaid vágányaira.
Ez lesz az a szó, melyet az állomásfőnök az éjszaka
közepébe süvít, és minden felkészülés nélkül riadsz
verejtékes homlokkal ezerszer felülve az ágyban.

2.

Egy végleges ablaknyitással kizárod a tavaszt,
és egyszer majd az összes séta minden kopogása lekopik
cipőd talpáról. Zsebedben rongyos mozijegy, múlt századi
filmek vásznán kullogsz az utcasarkon támaszkodó
visszafordulás felé. Szürkezakós ismeretlenek bámulnak
egy villogó neonreklámot, szemükben a mindenség fényeivel.
Észre sem vesznek, mert te csak ülsz a háttérben,
mint egy leselejtezett filmes kellék tehetetlenül,
egy kiürült és kopott park csókpiros padján,
akár egy földre hullott alma, arcod ragyog az avarban.
Valami mélyre fúródott gyökér, szerteágazik benned
a soha nem halkuló suttogás, és csak az arc állandósága,
csupán az marad meg ilyen makacsul a retinán.
És az arcot megmagyarázó becenevek, melyek
beazonosítanak az emlékek térhálóján,
s kijelölik azt a pontot, ami nélkül nem
lehetsz már soha az, aki voltál.

3.

Megtart maga körül és olyan leszel,
mint egy halott bolygó, amely csak az ellipszisben találja meg
önmaga értelmét. Az állandóan ismétlődő és örvénylő útban,
ami mindig ugyanoda vezet vissza, ahol minden elkezdődött.
Hetek óta nem havazott, felszáradtak a járdák. Összegombolt
zakódban kimerészkedsz egy még meg nem történt tavaszba,
hónod alatt egy multiplex moziműsorával.

2014. május 2., péntek

Hajnal Anna: A forrás szól

Magasból jöttem hol a tiszta lég
jégragyogásos mérhetetlen kék,

vad sziklacsúcs indultam alább
elhagyva a vén fenyvest s kék tavát,

De felhő várt rám lenn, vad zivatar
haragvó villám, aki fába mar:

láng csap fel, ég az erdő, vad riad,
vak hőség perzsel zsenge ágakat,

reccsen a szálfa, gőzölg a patak,
rőt tűzfény árad szét az ég alatt.

Hogy csendes völgybe hoztam bús vizem
hűs árnyai közt el sohsem pihen,

a vizem zöld lett, hűvös, mély titok,
az esti nád itt mindig sírni fog

zizzenve a szélben, alkonyaton,
míg árnyak suhannak távol dombokon -

Lesznai Anna: Vártalak

Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.

2014. május 1., csütörtök

Gary Moore




Mezey Katalin: Igazság és hamisság


Az igazságra némán,
szinte csak félálomban
bólogatnak.
                               
Aztán jelentékeny, 
komoly szavakkal állnak 
a hamisság oldalára.

László Noémi: Egy szó

Kimondanám, ha nem tudnám: utána
csikorgó gépezet darálja fel
mindazt, mi vagy, voltál, leszel,
mindazt, mi lenni együtt érdemes –
ha megszűnik a lárma.

Kimondanám, ha nem látnám kegyetlen,
húsunkba mélyedő, égő vasát
a szónak, kampóival át meg át
szakított, hulló szárnyaink, jövőnk,
s hogy jaj, mit tettem!

Pedig e szó a közös párna íve,
megosztott étel, ital zamata,
az, hogy zuhanni is van már hova,
fény és erő és álmodó sötét
testünk alá terítve.

Pedig e szó légzésem, érverésem,
az óra hangja, áldott logikám,
hiszen ha létezel, rááll a szám
e szóra, s helyrekattan a világ –
s nem mondom mégsem.

Nem mondom, mert veszettül vágyom arra,
hogy karikába fonjam ezt a szót
lényed körül, míg nem mozgathatod
se tagjaid, se lelked nélkülem,
csak ülsz, belém takarva.

Nem mondom, így süt minden pórusomból
ahányszor gondolok rád, ez a szó,
e kimondatlanul gondolható,
gondban, örömben, kétségek között –
mint aki eget kóstol.

József Attila: Mint a mezőn...

Mint a mezőn a kisfiut, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna
kapkodott lábaival,
a tömött, dühödt ég dörög,
a tarlón szalmaszál pörög,
ő, mint az állat, nyöszörög,
zokogna, de a félelem
elveszi könnye melegét,
sóhajtana, de hirtelen
reálehel a hideg ég
s csak akkor, amikor sovány
testén és arcán halovány
borzongás villan, mint a villám
s fekete eső dől szakadva,
az mintha belőle fakadna,
mint mérhetetlen nagy sirás,
amely fölgyül a földeken,
fénylőn csorog a zöldeken,
árkot betölt és gödröt ás,
hömpölyög a réten, az éren,
hömpölyög fönn a levegőben
s a gyermek megindul a téren,
útja van ebben az időben -
így tört e vágy rám, ily veszetten,
ily hirtelen, ily szilajon,
férfi létemre sírni kezdtem.
S e könnyel ázott talajon,
hol nehezen emeli lábát
az ember, ki pedig sietne,
megállok most. A kívánságát
már észre se venném, ha szeretne.

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád,
Te, Szólíthatatlan,
így-úgy mégis beszélek én,
ily s oly fabrikált nevekben
vélem elérni Orcád
ám dicséretedre szánt perceimben
rest vagyok én az áhítatra
mert szólásra kimért
és szűkre szabott az én időm
nem maradt erőm nekem
a Te magasztalásodra
mert csak kérni-kérni-kérni
sürget a kifogyhatatlan sóvárgás
hogy segítsd, oltalmazd
tartsd meg és emeld ki
fájdalmaikból a fájókat
a megszomorítottak fejére
hozz vigasztalást
és tápláld kicsit a szűkölködőket
mert annyi a baj és annyi a bajba jutott
hogy megszámolni se volna mód
ki mindenekért vagyok színed elé járuló
hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig
a megkínzottak, elveszettek
árvák és elfeledettek seregletét
hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés
a magam keserve pedig
amúgy is ráadás volna minderre csak
ha lenne perc ezért
akkor se nyílna föl már a szám
s ha van, a Te könyörületed
a sokasággal talán
engem is magával sodor
így kérlek ódon fohászkodással
ne hagyd el a Terád szorulókat
ne veszejtsd el az elveszendőt
és hallgass meg engem őhelyettük