2019

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Kányádi Sándor: Ballag már

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.

Katona Béla

Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr…(5Móz 8:2)

Emlékszel, hogy mi történt veled az idei év január 11-én? És március 6-án? Vagy éppen július 20-án? Valószínűleg nem. Ezzel nem bántani akarlak. Én is így vagyok vele. Fogalmam sincs, hogy az előbb említett napokon mi is történt az életemben. Ám az, hogy olvasod e sorokat, azt jelenti, hogy megtartott az Úr, még élsz, tehát életben voltál az esztendő előbb említett és az előbb egyáltalán nem említett napjain is.

         A ma véget érő évben voltak örömeid, nehézségeid. Szánj egy pici időt arra, hogy ezeket végig gondold. Adj hálát az Úrnak, mert sok áldásában részesültél idén is. De adj nyugodtan hálát a megélt nehézségek, küzdelmek miatt is, hiszen azokban sem maradtál magadra. Veled volt az Úr. Ő vezetett, tartott meg, hordozott mindvégig.

         Te és a körülményeid változhattak, de az Úr ugyanaz maradt. Ő ugyanaz az erős Isten, aki eddig volt, és aki ezután lesz. Legyen hálás a visszatekintésed és reményteljes az előrenézésed. Hidd el: az Úrnak gondja volt, van és lesz is rád…

Forrás:  Napi Ige és Gondolat

Tar Károly: Évszakok

Tél tanít hallgatásra

Tavasz ébredésre

Ötvös ősz elmúlásra

Nyár reménykedésre

Bella István: Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,
hogy azt hittem, beledöglöm,
de soha oly keservesen,
hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.

Tudtam, megkeserül a száj,
ha csak a kényszer ránt magához,
s előbb vet ráncot a vágy,
mint a lepedő vagy a vánkos,

de nem hittem, hogyha meztelen
maga a szerelem mellém fekszik,
az a vágy is, az esztelen
ölelkezés is kettéfeslik.

Nem hittem, hogy az sem segít,
ha szinte halálig betakarhatsz.
Nem vetkezik, ölelkezik –
magányom befordul a falnak.

S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,
életfogytiglan, évekig.
Sírás rázza a vállad, vállam:
Ki ez az idegen itt?!

Utassy József: Erdőszélen

Leheveredem a fűbe.

Testem félig mezítlen.

Zöld a csönd. Szinte hallani,

hogyan dobrokol szívem.

Szabó Magda: Könyörgés

Felelj neki! Én nem tudok felelni.
Mint az utas, ténfergek e talányos,
idegen város tornyai között,
eltévedtem hazámban, és a kő,
melyre pihenni ültem, ismeretlen,
csak keménysége ismerős. Felelj te,
te csak tudod, hisz öregebb vagy nálam,
magasabb is, átléped a hegyet:
egyet nézel, s a szakállas ereszt
megkopasztják az újszülött szelek,
hánykolódik a haltestű folyó,
s habbal takarja pikkelyes gerincét,
kettőt nézel, s a fű kis kardjai
kiröpülnek a föld alól, s a fény
szisszen, ahogy hegyük megmetszi talpát;
hármat nézel, s a föld öreg fején
felkéklik az évelő koszorú:
a márciusi aequinoctium.
Felelj neki. Én nem tudok felelni.
Valaha azt hittem: az ágy az ágy,
a ház az ház, és az ország az ország,
most ágy meg ház meg ország meg világ, –
jaj, Isten, Isten, Isten, Istenem!
Felelj neki! Valaha kinevettem
őseim mesterét, a genfi szentet,
mert azt mondta, születésem előtt
eldöntötték: mi vár. Az üdvözülés,
vagy kárhozat. Születésem előtt?
Holtom után? S ezt ki döntötte el,
mi most jutott nekünk, a földi létben,
az elsődleges, pucér szenvedést?

Most, mikor már nem vagyok fiatal,
s gondolataim oly visszhangosak,
mint régi utcák, visszacseng a szó,
a kacagás, amely belézuhant
a múltba, újra felveti a víz,
s egyre zavartabb vagyok, hogy öregszem,
mert ágy, ház, ország, Calvinus, – felelj,
hisz te szabad vagy és messzire látsz,
s ha újra eljössz, minden évben eljössz,
tán tudsz valami titkot, amitől
erős maradsz, megnézni a világot,
s megőrizni a gyönyörű mosolyt
szigorú szádon; bimbókat fakasztasz
az ágakon, megnyitod a csízek
kis torkát, eljössz, s nem undorodol
tőlünk. Talán hiszel valamiben,
mi eljövendő, és mit nem tudunk még.
Mit látok én? Akit nap sosem ér,
csak káprádzik a fénytől. Hallgatok.
Talán nem is köd, csak felleg. Elúszik,
ha megvillantod fényes pallosod.

Mondd meg neki: nem születtünk hiába,
felelj helyettem, szentséges tavasz,
ha én már nem bírom kimondani!

Mai Ige: Építeni másokat

„Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére.” (Róma 15:2)

Két férfi egy kórteremben feküdt. Az egyikük minden nap egy órára felülhetett. Az ágya az egyetlen ablak előtt volt. A másik férfi egész idejét háton fekve töltötte. Az ablaknál lévő férfi minden nap elmondta, mi zajlik a külvilágban: beszélt a parkról és a tóról, a tóban úszkáló kacsákról, a parkban játszó gyerekekről, a kézen fogva sétáló párokról és a messzi látóhatárról. A barátja, aki mindezt nem láthatta, mosolyogva képzelte maga elé az elmondottakat. Amikor az ablaknál fekvő ember meghalt, a szobatársát költöztették a helyére. Ő feltornázta magát, hogy ki tudjon nézni az ablakon, de nagy megdöbbenésére csak egy szürke kőfalat látott. Összezavarodva kérdezte a nővérkét, hogy lehet, hogy a barátja olyan élénk színekkel festette le a látványt? Az ápolónő így válaszolt: „Igazság szerint ő vak volt, és még a falat sem látta. Csak magát akarta biztatni.” Pál azt mondta: „Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére.” Mások biztatása nagy elégedettséget ad, különösen akkor, ha a saját helyzetünk sem éppen ideális. Valaki azt írta: „Ha valakinek azt mondod, hogy gyönyörű, akkor változtatsz az illető énképén. Egy szerelmes lány azt gondolja, hogy ő a leggyönyörűbb lány a világon, csak mert az a bizonyos fiatalember ezt mondta neki. Ha egy tanár azt mondja egy diáknak, hogy okos, akkor a diák még jobban fog törekedni, és még többet ér el. Amikor egy szülő azt mondja a gyermekének, hogy szereti, akkor a gyermeknek lesz önbizalma nagy dolgokba fogni. Másrészt viszont, ha egy orvos egyenesen megmondja a betegének, hogy menthetetlen, azzal felgyorsítja a haldoklást.” A szavak erejét használd az emberek építésére!

Forrás: Mai Ige

Fecske Csaba: A nagy mű

Lerajzoltam a semmit.

Látod itt,

amit éppen nem látsz,

ez volna az!

Fecske Csaba: Hangverseny

tegnap hangversenyen voltam
mondhatom tetszett az egész
Mozart Beethoven Chopin
de a legmeghatóbb mégis az volt
mikor összepakoltak a zenészek
s kottával hangszerrel kezükben
csöndben kivitték a teremből
a muzsikát.

Fecske Csaba: Ha Laurával beszélgetek

Ha Laurával beszélgetek
izzad a tenyerem
és kiszárad a torkom
és olyan hülyén hangzik
minden amit mondok
ezért egy szót se szólok
ha Laurával beszélgetek.

Fecske Csaba: Este

Anya hazajön: kapok egy puszit,
apa hazajön: újabb puszi
és egy barack a fejemre.
"Jó voltál?" - kérdezik,
és én bólintok.
"Mindent megettél?" - kérdezik,
"Mindent!" - mondom, pedig
nem is igaz, mert az óvó nénit
sem ettem meg, a hintalovat sem,
a labdát sem és az ajtófélfát sem,
a nagymamát sem, tudhatnák már,
mégis mindig megkérdezik.
Fürdés után ágyba küldenek:
"Álmondj szépeket, nyuszikám!"
De én nem alszom el, csak
a szememet hunyom be.
Hogyisne! Amikor minden
éppen ilyenkor jut eszembe,
később a szememet is kinyitom,
csakhogy akkor már álmos vagyok,
hát lecsukom újra,
de most magamnak alszom el!

Fecske Csaba: Bűvös szó

apa egyszer pityókásan jött haza
csapzott haja a szemébe lógott
s ahogy beszélt a nyelve meg-megbotlott
mint a járni tanuló kisbaba
anya megrökönyödve bámult rá
aztán kitört mint az égiháború
de apa kimondott egy bűvös szót
PRÉMIUM
és anya máris elcsitult
arcán kis tócsa: mosoly csillogott
gyöngéden apához simult
és dicsérte és köszönte nagyon
az összeborzolódott virágot
amit apa a táskából halászott elő
nekem narancsot küldött
az a titokzatos PRÉMIUM

Gősi Vali: Megszerettelek

Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem,-
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot…
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült
kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege…
Szerelem ez, tudom,- múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul,- várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj…!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.

Boda Magdolna: (Hófehérke)

A mérgezett almadarabka bennrekedt,
az üvegkoporsó teteje lezárva,
elsétál mellettem a herceg,
kezében rádiótelefon,
hívása volt,
észre se vett.

Boda Magdolna: (Parish Churches)

Ġgantija templomok


A piroskupolás templomokba
nem lehet bemenni miniszoknyában
és illetlenség hangosan beszélni,
csak mormoghatsz hasztalan,
a rózsafüzér csak pereg és pereg,
csönd van, és isten szereti a csöndet,
és egyáltalán illetlenség az életnek
is létezni, képek, viaszmerev szentek
és az olaszos arcú madonnák a falon
fagyos halott arccal figyelnek téged,
de a Ggantija Temples-nél
nincsenek feltételek
az egylírás belépőjegyen kívül,
böföghetsz is, ez csak egy régi templom,
kupola nélküli kőhalom,
nincs az oltáron terítő, sőt nincs is oltár,
tömjén helyett csak a tenger illata,
úgy Krisztus előtt 3500-ból, mondják,
mintha két isten létezhetne,
mintha...
egy Krisztus előtti, és utáni.
Az ember megalkotta a régi modern mását
és piroskupolás légkondicionált templomát,
azt hiszi, isten, akár az ember
elhagyja összedűlt házát.

Karácsony 2018

Áldott, békés karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Ady Endre: Karácsony - Harang csendül...

Ady Endre: Karácsony - elmondja Szabó Gyula

I.         

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.         

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.         

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra...

Petőcz András: Karácsony

Túl mindenen,
szomorúságon, pusztuláson,
felfénylik, hívogat
egy távoli,
régi Karácsony.

Túl mindenen:
reménytelen szaladáson,
halálon át,
mint aki megleli
végső otthonát,

túl mindenen,
betegségen és pénztelen
sorson, mi elvadít
és dühön, és gyilkos
ösztönön,

mindenen túl!,
ott, ott a múltban,
valami soha-nem-volt,
valami hazugban,
valami szépséges nyugalomban,

apám mosolyában,
ott látom színesen,
gyertyafényesen
a Karácsonyt,
ahol az Isten megáll

s a tenyerére vesz.
A magasba emel,
önnön magához,
s leültet gyöngéden, szépen,
terített asztalához.

Csepcsányi Éva: Karácsonyi korzó

Nem lövöldözést,
nem gázoló kamiont:
kézműves finomságokat,
csipkedíszt kínált a tér.
Volt egyszer egy Karácsony:
nevezzük Elsőnek –– bezárta
ablakát, ajtaját minden fogadó,
és a karácsonyi korzón felejtett
egy vajúdó kismamát.
Pár nap múlva katonák jöttek,
kicibáltak a bölcsőből minden
fiú-szülöttet és arcon rúgták
az ellenkező asszonyokat.
Itt most fény van, mint akkor
fenn az égen, bárányok bégettek,
tehenek kérődztek – és mégis,
és mégis eljött közénk az Isten.

Holló József: Karácsonyi graduále

Karácsony van ma
szerte e világon.
S oly közelinek látszik
az égi magasságon
a Csillag – mely hirdeti
Messiás született:
és földre szállt vele
a Béke, a Szeretet.

Ilyenkor elcsitul
e zajos földi élet
– míg nekiveti hátát
a jászol melegének.
Tétova öröm közt
sugdolódzik a szó,
s oly plasztikus a csend,
hogy kézbe fogható.

Fenyőfák ágain
gyertyák fénye ragyog
s az imbolygó lángok,
mint kis, purdé angyalok
szárnyai csapongnak
szemérmesen, sután
s melléd ül az Ünnep
néma áhítatán.

Karácsony van ma
oldoz a képzelet.
A kerteken át halkult
harangszó lépeget,
de most nem megy tovább
– az ablakon bekopog
s lélekmélybe nyilall
várnak a templomok.

És ez a békesség
közös hitté válva
az embert rávehetné
egy nagy-nagy változásra,
hisz bevallva, titkolva
mind vágyunk a jóra
– csak a sok kísértő
csábítás ne volna:

amit úgy hívunk gyarlóság!
Ha ezeket felednénk
szeretetnek hívnák
a világ váltópénzét.
S ez az összetett mindenség
olyan más lenne itt
– jó szándék vezetné
az embert és tetteit,

és végre felfoghatnánk
Karácsony lényegét:
Megváltó született
… értünk, emberekért.
És húz valami erő
menj el egy imára:
kérd, hogy jóakarat
szálljon a világra.
S próbálj olyan lenni
akár a gyerekek
– kikben még romlatlan,
tiszta a szeretet.

Tudj megbocsátani,
bút és bajt feledni
próbálj gyerekszívvel
reménykedni, hinni.
És rád lel a boldogság
csak engedni, hagyni kell,
hogy a megilletődöttség
könnyült perceivel

érezd a Karácsony
irgalmát, melegét.
De mért csak egy napig tart
… e Csoda emberiség?
Mért üresedik ki
lelkünk és tudatunk
s a jászolból már másnap
keresztet faragunk.

Pedig de jó volna
megértésben élni
– félni az Úristent
és könyörögve kérni:
Legyen a Karácsony
igaz, boldog ünnep,
hol emberek, vallások
egymáshoz békülnek.

Advent 2018

Advent negyedik vasárnapja.

Sebestény-Jáger Orsolya: Advent

Mert Te tanítottál meg várakozni,
az elrejtett kincsre, ami miénk lehet.
Várni mindarra, ami múlhatatlan,
igaz és tiszta mindenek felett.

Te tanítottál hinni is abban,
hogy lehet élni mind nemesebben,
ha szavad örök visszhangja zeng
és zendül vissza a szívekben.

S Te tanítottál meg remélni is:
hogy bár bukdácsoló lépteinken át,
ha egyszer mégis véget ér az út,
megérkezhetünk Hozzád.

Gősi Vali: A szeretet hatalom

Ha rossz a világ, vajon te magad
teszel-e érte, hogy tartalmasabb,
jobb és igazabb legyen, hogy szabad
maradjon a lélek, és szárnyaljon egyre, fölfelé?

Ha rossz a világ, az ember benne fél,
üres lélekkel hallgat, nem beszél.
Már sírni is erőtlen - nagy beteg szegény,
a bágyadt napfény hiába vet rá fénymosolyt.

Ha rossz a világ, maradj benne jó!
Ne vesd el, mi fontos: a boldogság egy szó
csupán, vagy bölcs mosoly, mely mindig biztató,
ha könnytől homályos szemekre simul.

Ha rossz a világ, és éhes kisgyerek
kér kócos anyja öléből darab kenyeret,
adj, ha teheted, és betölti hűvös lelkedet
a hit: a szeretet hatalom a rossz világ felett!

Fodor Ákos: Advent

Kit igazán vársz: 

életedben él – rég itt 

van, mire megjön.

Szilágyi Domokos: Karácsony

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

Schvalm Rózsa: Mindennap advent

Mindennap advent Uram azoknak,
akik hittel várakoznak Reád.
Égbekiáltó a sok gond és baj,
számtalan sebből vérzik e világ.

A földnek szíve is sajogva fáj,
tajtékozva sóhajt az óceán.
Sötét olajfolt úszik tetején,
mérgével szennyezi tiszta vízét.

Lávafolyamát ontja a vulkán,
gőzét, füstjét sodorja az orkán.
Tátongó ózonlyuk van felettünk,
káros sugarak égetik bőrünk.

Amit tavasz ígért, nap égette,
tomboló ár mosta, zápor verte.
Tudom Uram, megvan a miértje,
távol van Tőled az ember szíve.

Tekints ránk Uram irgalmasan!
Te, Aki a mindenség Ura vagy,
szánd meg e szenvedő világot,
kegyelmesen nyújtsd felénk karod!

Bódás János: Bennünk szüless meg, Jézus!

Úr Jézus: sok vak szemnek
most is gyermeknek látszol,
mint akit foglyul ejtett
a betlehemi jászol.

Éltető erőd még a
világot át nem járja,
mert magadra hagy néped
hűs templomokba zárva.

S mint a magot, mely alszik
a hombárban csírátlan,
elraktároztuk balgán
sok vastag Bibliában.

Jászolból, kőből, könyvből
lépj ki! Szüless meg bennünk,
hadd éljük a karácsonyt,
ne csupán ünnepeljünk!

Hullj a szívünkbe, szent mag
(most bűn van bennünk s rontás),
hass át rajtunk, mint égi
radioaktív forrás,
hadd vigyünk a világnak
– mit annyi baj, láz éget –
jóakaratot, békét,
s Istennek dicsőséget.

Gősi Vali: Rekviem egy távoli karácsonyért

Nem tudom, milyen lesz
akkor a karácsony,
állnak-e fenyők fönn a bérceken,
várják-e dermedt ágaik alatt
őzgidák és riadt, éhes madarak,
hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,
és csituljon végre a zajos világ.

Nem tudom, lesz-e még
hó-tiszta karácsony,
hogy élnek-e majd szelíd lelkű emberek,
kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,
s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,
érzik-e a meghitt jászol-meleget?

Nem tudom, hol talál,
s lesz-e szeretet,
de ha akkor még e földön élhetek,
hálatelt lélekkel imát mormolok,
hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:
némán „fenyőtől fenyőig megyek,
és minden fenyőt megsimogatok”.

(Asszociáció: Reményik Sándor, Karácsonykor c. versére)

Reményik Sándor: Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Sebestény-Jáger Orsolya: Édenkert

Még látod valahol magadban a kertet,
a föléd hajoló lombok suhanását.
Asszonyi szemekhez közel hajolva,
még keresed arcukban arcod hű képmását.

Még őrzöd titkait a csöndnek, a szélnek,
s ha nem zakatolnak benned a vágyak,
a kertet bölcsőnek érezed szívedben,
véget nem érő roppant ringatásnak.

Tudom a percet, a legszentebb órát,
amikor vágysz már az éhező világra,
hogy rajtad keresztül égjenek a fények,
és vigasztalódjék sokak árvasága.

A világ magányát magadhoz öleled,
hogy átadhasd a reád bízott kincset:
a kincset, amely megmenthet, megtarthat:
pedig csak egy jászol. Pedig csak egy Kisded.

Petőcz András: Nézed az esőt

Megállsz az ablaknál,
s nézed az esőt.

Lassúdad, végtelen
mozdulat,
ahogy az eső
egykedvűen mulat.

Nézed az esőt,
ami,
mintha szívedből nőtt
volna ki,
szomorú, szürke és nyugodt.

Tompa csend
takarja be a végtelent.

Aztán, valahonnan belülről,
elindul valami.

Sűrűsödik.

Miként ha méhraj csapna le
az orgonavirágra,
hirtelen beindul valami zsongás.

Ez kerít hatalmába.

Zsongasz te is. Zsongasz. Pedig esik.
A lassúdad, országos eső.

Amely után talán majd kicsinke lila virág
búvik elő
a semmiből.

Igen. A földed befogad.
És virág lepi el a sírhantodat.

Becher Zita ( 16 éves): Gesztenye

Kérdezel, s én süketen bámulom a szemedet.
Nem nyitom számat, pedig felelnem kellene.
Riadt vagy és dühös. Dobálod fel-le a kezedet.
Zúg a fülem, nem hallok semmit. Gesztenye.

Akármit mondasz, nem érdekel.
Gyűlölni akarlak magadért.
Csak hogy dühös légy, mindenre azt mondom:
Gesztenye! Gesztenye! – egy húszasért.

Már lilul a fejed. Én magamban röhögök.
Szemét vagyok. – Na, mi kellene?
Látom, hogy mindjárt elsírod magad.
De csak annyit mondok: Gesztenye!

Szabó T. Anna: Az ünnep azé, aki várja

Aki magot szór ablakába,
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
„Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

Olasz Valéria: Karácsony azelőtt

Azelőtt a táj még hófehér volt,
tisztán lehetett látni az eget,
ünneplőbe öltözött a hold,
földre kísérni mennyei gyermeket.

Azelőtt gyertyát gyújtott az ember,
Szent-esti hite égig ért,
várta a Messiást csendben,
s buzgón énekelte az ünnepi igét.

Azelőtt, amikor egymásra néztek,
kinyíltak a lélek kapui,
átjárt rajta az igaz szeretet,
a földi, és a földöntúli.

Én „Azt” a meghitt Karácsonyt várom,
felöltöm kopott adventi ruhám,
s amerre a Három Királyok,
elindulok messzi fény után.

Keresztury Dezső: Valaki tenyerében

Sokszor nem tudtam, mi derül
   ki végre sok titok közül
      meglepetésül;
valóság lesz a képzelet,
    vad csatazajra ébredek,
       harcban ész nélkül;
belezuhantam, visz az ár,
   mihez, mert kell, okot talál,
      hogy fennmaradjon végül

a gyötrött test, mely elveti
   eszméletét: nem kell neki,
      mert csupa vér már;
visszaájul, vagy kirepül
   a fénybe vagy alámerül,
      sűrű, kövér sár
nyeli; új törvény dobja ki,
   új áramokba hullani,
      hol más fény, más sötét jár.

Kérdezhettem, hol is vagyok,
   mit is tegyek, mire a sok
      esély, hisz látni
néhány lépésre ha tudok,
   sodrások, labirintusok
      szédületében bármi
várhat, kő, iszap, parti rét,
   s rámveti háló-végzetét
      angyal, ördög, akárki.

Sokszor éreztem: vége van,
   megölnek, elvesztem magam,
      s mindig túléltem;
sokszor éreztem: eltűnök,
   s a nap mindújra kisütött,
      valaki lenyúlt értem;
mindig úr lett a vadakon
   valami nagyobb hatalom,
      s elfértem tenyerében.

Egyed Emese: Könyörgés

a gyarlót aki újabb mérget forral
a nem levőket és az elmenőket
a letarolt és kifosztott erdőket
a sárkányoktól lankadó erőket
az itt felejtett szikkadt nagyszülőket
a templom felé vivő kisutcákat
a szélbélelte aggó iskolákat
az aprópénzen megvett kenyeret
a kormosodó levegőeget
az otthoni vizek legédesebbjét
kétségbe esettek örök keresztjét
az elpusztult s születő könyveket
az álmot amit lát a kisgyerek
a hajót amely zátony fele fut
a félelmébe horgonyzott falut
botló beszédünk sápadó reményünk
a jót a rosszat amit meg kell érnünk

áldd meg Isten karácsonyoddal

Kiss Ottó: Gondolj rá

Gondolj rá gyolcsruhát,
ezüstfehéret,
hajába dallamot:
kottát a szélnek.
Alá szép paripát,
földgolyó-szeműt,
arcára patakot,
édes-keserűt.
Gondolj rá sebhelyet,
örökké vérzőt,
szemébe lombhullást,
minket idézőt.

Advent 2018

Advent harmadik vasárnapja.

Túrmezei Erzsébet: Ádventi emlék

Ha már lehullt a hó,
s fekete földünket befödte,
Hogy szállott gyermekálmok röpte
a fényes ég felé, az égi trón elé…
De Téged nem talált meg.

Az égi gyermeket kereste,
akiről, ha leszáll az este,
csodálatos mesék vonulnak,
vágytól égő gyermekszívekre…
Az égi gyermeket kereste,
és nem talált rád, nem ismert meg…
hiszen Te nem vagy többé gyermek.

Szétfoszlottak a régi álmok,
meghaltak a mesék.
A karácsonyfa lángjait
oltogatták híres szelek…
Még mindig nem ismertelek.
Sok évbe telt, s ha te nem jössz elém,
Megváltóm, Uram, Messiásom,
ma sem ismerlek én.

Hála Neked, hogy megkerestél!
Ó most már van karácsonyom,
s ádventi nagy csodavárásom.
Megcsaltak mind a régi álmok,
de Benned nincsen csalatkozásom.
Benned mindenem megtalálom.
A valóság szebb mint az álom.

Túrmezei Erzsébet: Adventi harangszó

Borús szemű, gondbarázdált,
fáradt arcú emberek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Mellettem sodródnak el
mind az utcaforgatagban.
Várja őket íróasztal,
akta, gép, katedra, műhely,
munka terhe, kenyér gondja.
A nagy város ontja, ontja
őket végtelen tömegben.
Gondbarázdált fáradt arccal
tovatűnnek, elsietnek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.

Valamikor,nem is régen…
csak húsz éve… negyven éve…
mind ez a sok fáradt ember
hívő, boldog gyermekszemmel
tekintett a nagyvilágba.
Csodákat várt! Szelíd szárnyon,
ha közelgett szent karácsony,
tekintete csodavárón,
csodahívőn csillogott.
Jaj, a hajszás nagy robot
szeme fényét kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme.

Valamikor nekik is volt
gyertyafényes fenyőfájuk.
Évről évre kevesebb lett
rajt’ a gyertya… és az ágát
szelek törték, tördelgették…
Most már nincsen. Minek várnák
szent karácsony közeledtét?
A mennyország csukva-zárva.
Nem suhog az angyal szárnya.
A gyermekkor szép világa,
s vele minden – oda rég.
Most ők vesznek karácsonyfát
alkudozva, olcsó pénzen
és ők mondnak mesét.

Zúg az adventi harangszó.
Gyermekszemek lámpácskái
felragyognak – fénylenek.
Ők csak mennek fejlehajtva.
Másé már az üzenet.
Istenem, zúgó haranggá
teremtsd most a szívemet.
Istenem, harangozok:
ádventet harangozok.
Fáradtléptű embereknek
ádventet harangozok.

Bim-bam! Higgyetek megint!
Legyen ádvent bennetek!
Csodahívő szemetek
világítson a világba…
benne várakozás lángja,
benne ádventi remény!
Mert elő a Messiás!
Szeretete fénylő fáját
Lángja gyújtja, ahol várják.

Fül nem hallott, szem nem látott
égi békét, boldogságot,
el nem múló szép karácsonyt
irgalommal osztogat.
Önmagát is úgy megosztja,
hű szívét is – szeretettel.
Rózsásarcú kisgyerekkel,
fáradt léptű emberekkel,
úgy megosztja önmagát!

Jaj, a hajszás nagy robot
annyi szemnek Krisztus-vágyó
tiszta lángját kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme…
istenem, harangozok.
Ádventet harangozok.
Fáradtarcú embereknek
ádventet harangozok.

Gősi Vali: Majd megérkezel

„Majd megérkezel az alkonyatban”
és én várlak ahogy vártalak
az első pillanattól már akkor
amikor még sohasem láttalak
csak elképzeltelek: megidéztelek
csukott szemeim mögött
láttam ahogy valami állandósult
félhomályban felém imbolyogsz
lassan akár az árnyék és minden
alkalommal mintha hatalmas sűrű
ködgomolyag állta volna az utadat
amely szinte megszilárdult előtted
talán rést kellett volna vágnod rajta
hogy egyre közelebb érj hozzám
és én végre megérinthesselek

akkor még nem tudtam hogy éppen
felém indultál csak éreztem valami különöset:
valami reményteli meghitt benső békét
ami arra ösztökélt hogy kezdjelek el várni téged
aki kezdetben csupán az álmaimban léteztél
és mire megpillanthattam volna elképzelt arcodat
már hiába nyúltam feléd: eltűntél hirtelen
belevesztél abba a gomolygó sűrű
áthatolhatatlan álombéli ködbe és
– ahogyan néha valóságos életünk burka is –
mintha kilyukadt volna
a helyeden üresség tátongott
semmivé foszlottál

ám én nem adtam föl soha: újra és újra
megteremtettelek magamnak
magamban
újra és újra elképzeltem a lépteidet
az érintésedet a mosolyodat és várni kezdtelek
és ez tart ma is tart túl az időtlenségen
ott állsz az idők végezetéig ahová
a képzeletem teremtett és hiába
hogy közben emberöltők telnek el
én egyre csak várom hogy végül
valósággá váljon az az örökkévaló álom
amelyben elindulsz felém és egyszer
„majd megérkezel az alkonyatban”

*
*Jenei Gyula: Majd megérkezel

Jenei Gyula: majd megérkezel

majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
ahogy tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
hogy lássad
olyan is lehettem volna

Lorand Gaspar: Éjszakák és havak

Változatok egy gyerekkori témára

Hó kavargó neszei az éjszakában
ugyanaz a kisgyerek bámulja hogy táncol
előtte a csend ámulva azon hogy itt lehet -

a hihetetlenség kitörő örömében -

Havazzatok ó havak, havazzatok
bársony talpacskák, töretlen kristályok
havazzatok csendet, gondolatot,
az ajkakon némán kifeslő ragyogást

egy oszthatatlan gondolat
pelyhei, szirmai, pihéi
havazzatok sűrűn a feketeségbe
fehéren lüktető szigeteket -

Havazzátok be, havak, a testemet
havazzátok be gondolataink sötét szárnyait
szellőztessék ki táncaitok ezt az egész tohonya
mozdíthatatlan soha meg nem nevezett világot máig
fakasszatok olyan boldogságot amelyből
mintha örökre száműzött volna a vég -

borítsatok be békével, pillekönnyű csenddel
utat, mezőt, házakat, gyerekjátékokat
ahol sohasem ölelték át a szerelmet -

havazzátok be, gyerekkor gyümölcsösei
a szerelem emlékének sivatagait -
legyetek megannyi fehér éjszaka frissessége
havazzátok be lépteinket az éjszakában -

egy oszthatatlan jelenlét
kövekre és fugákra szállingózó
pelyhei, szirmai, pihéi
piros rózsák a kisgyerek
orcáján aki egymagában
füleli a földön fehérre fehéren
hulló nesztelen lépteket az éjben

Somlyó György fordítása

Parancs János: Te meg én

óra kongat,
sűrű mézben beteg őszi légy,
úszódresszben, trombitával kerge pojáca,
ismerős arcok pergése-kavargása,
zuhanó kések zizzenése,
dobok döngése, zengő zápor,
te meg én, te meg én
a közöny fókuszában,
az aggódás szigetén,
esetlenül és bátran
az opálos ragyogásban,
együtt a siralomházban,
dobpergésben, gépfegyver-ropogásban,
karunk akár a madarak szárnya
a levegőt fölkavarja,
röpít szédítő magasba,
fénylik a csillagok bogárháta,
tűzkeréken pörgünk fölfeszítve,
lobogva és tündökölve, árván,
tüzes nyíl vagyunk az éjszaka homályán,
vergődő csontjainkon rózsa és bodzavirág

Boda Magdolna: (ez egy olyan kor)

ez egy olyan kor
hogy most már
lehet nemet
választani
a születés után is
és bárhol lehet
kapni
eperízű óvszert
megtervezik és
átépítik a melleket
ez egy olyan kor
amikor az evéstől
leszel
egyre éhesebb

Boda Magdolna: (érintéseink)

A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betűbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betűbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hősök is mi vagyunk
és a hősök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdő-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

Petőcz András: Az idegen arc születése

A tükörből tűnik elő. Valahonnan a tükörből.
Halántékát megtámasztja egy tenyér. Idegen.
Pont ugyanúgy, mint egykor, régen. Akkor,
még évtizedekkel ezelőtt, egy fényképen:
mikéntha idegen kéz lenne, mintha valamiféle
idegen tenyérre támasztaná a halántékát, és
úgy nézne bele a kamerába. A képkivágás
felveti ezt a lehetőséget is. Az idegenkezűség
lehetőségét. Idegen tenyéren nyugszik, mintha...
Nyugszik, mikéntha Isten tenyerén, mondhatja
bárki is, aki ránéz a képre. Mint valami idegen
tenyér támasztja meg a halántékát - a saját
tenyere. Egy tenyér, ha csattan! Olyan az egész,
mint valami régen megálmodott pillanat, úgy
tér vissza az az egykori tenyér, ott a fényképen,
ide a tükörbe, ahogy figyeli önnön magát.
Abban az arcban még annyi minden más volt!
Még lehetőség volt abban az arcban, ott,
azon a képen. Itt, a tükörben, ez egy másik arc.
Másik arc, ami már nincs is. Ami van - szóra
sem érdemes. Inkább csak fáradt ez az arc,
mint aki azt mondja magában, elfáradtam,
Uram, megérdemli a békés halált minden irnok,
aki éjszaka a papír fölé hajol. Néz a tükörbe,
és hallgat. Néz, aztán nem is néz, csak csukott
szemmel befelé figyel. Figyeli, ahogy történnek
belül, valahol mélyen, a sejtjeiben talán, legbelül
a dolgok. Valami zajlik. Lepusztul az arc, és
a pusztulásban születik egy másik. Idegen arc.
Romos. Mint aki felépített valamit, aztán hirtelen
elpusztította: az utolsó, megszentelt pillanatban.

Egyed Emese: Tudom

Tudom, hogy jössz, hozzák már híredet.
Csörgő patak ismétli neved.
Tiszta magasság zengi, hogy reméljünk.

Vagy: nevetésünk.

Vagy gyermeki szavak tisztasága,
Visszhangos szó néma várakozásra,
Halk fényű csillag, hangos, hívó zsoltár,

vagy,
leszel,
voltál.

Volnék akár lángok emésztő körében,
patakzó könnyek vad éjjeli ködében,
úgyis jössz, híredet, szent ígéretedet
hozzák már:
szüless meg nekünk.

Szüless meg szívünkben, cipruság.

Zágorec Csuka Judit: Nem kell...

Nem kell több korrekció,
nászajándék, beosztás,
eljátszható szerep,
betanult szöveg,
a kétszerkettő
kiszámított tétele;

Nem kell több kényszerképzet,
újjászületés, vérszerződés,
küldetés, a pillanat örökkévalósága,
ha nincsen szeretet.

Csáky Károly: A palóc kútyikáknál

Uram,
e víz tiszta
itt a gyökér alatt,
csak – mint Fiad mondta egykor –
hittel kell azt inni,
s gyógyul a test,
ha engedelmeskedik
parancsaidnak a lélek.

Hiába elemzi hát
sok tudálékos a forrást,
kik félnek hatalmadtól;
magukat sem ismerik,
s azt sem látják,
amit a vakok kitapintanak.

József Attila : (Csak az olvassa...)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

1937 május-június

Dsida Jenő : Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...

József Attila: Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!

1924 első fele

Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
hátamon érzem szived dobogását.

Sebestény-Jáger Orsolya: Metamorfózis

Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.

Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,

lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.

S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.

Több vagy mindennél – titkod elkísér –
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.

Szabó Lőrinc: Most csak lélekben

Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek,

nagyon hiányzik testi meleged,

hozzámbújásod, a tekinteted

és hangod selyme, s az állati selymek,

a bőrödéi, s mozgásod, a melled,

s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek,

agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet,

érzékeim már veled töltekeztek,

s ha csókoltál, ettelek-ittalak,

hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak

s huszonöt évig meg nem untalak:

most csak lélekben tudunk keveredni

s meztelenséged is csak képzeletnyi:

nem bírod inged, a halált, levetni!

Weöres Sándor: A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz...

Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szivem s homlokom
nyugodni simúl: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik!
Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szivemen?!

Végh Tamás: Az idők jelei

Télbe szorult, ázó március
mily tavaszra nyit kaput?
Kutya horpaszán befagy
a lőtt seb, nem csorog a vér
belőle, didergős a béke.

Az eget nézem: a hold
a nap fölött fehérlik, majd
eltűnik a fellegekben,
s a zuhanó kéken át tiszta
fény ömlik alá a földre.

Örülnöm kéne, hiszen élek,
„ nem gyilkolt meg ez a tél”.
Erősített az, ami nem ölt meg,
csak a lelkem csapzott, fáradt,
bár a testem kibírta még.

Lehetetlen elfelednem,
milyen keskeny is az ösvény,
mennyire szűk lett ez az út,
amely Nagypéntek  felé fut,
s Véle mi is feltámadhatunk.

Advent 2018

 Advent második vasárnapja.

Cseri Kálmán: Hogyan ünnepeljük a karácsonyt?

Alapige:Ézs 30,15-16

Annyira eltorzult a karácsonyra való készülődésünk, és oly sok aggasztó megjegyzést lehet hallani mostanában, hogy engedjétek meg, hogy a mai napra szüneteltessük a Jézus Krisztusról szóló sorozatot, és arról hadd legyen ma szó Isten igéjének a világosságánál, hogy mi volt eredetileg a karácsonyi ünneplés célja, mivé lett ez, és hogyan lehetne mégis Isten akarata szerint ünnepelnünk.

1. Mi volt eredetileg?

Karácsony az Úr Jézus emberré lételének az ünnepe. Még a neve is erre utal. A latin carnatio szó azt jelenti: megtestesülés. Amikor az ige testté lett. Amikor Jézus személyében a mindenható Isten eljött közénk, hogy kiemeljen minket abból a lelki és erkölcsi mélységből, ahova Ő nélküle zuhantunk.

Karácsony az Isten irántunk való szeretetének az ünnepe, mert Isten utánunk jött, akik otthagytuk Őt, hogy segítsen rajtunk. És Jézus Krisztus az Ő szolgáló életével, kínhalálával és feltámadásával visszaszerezte nekünk mindazt, amit az Isten elleni lázadásunk során elvesztettünk. Megtanít újra élni. Életet, értelmes, tartalmas, teljes, örök életet kínál a benne hívőknek. Erre emlékezünk mi minden karácsonykor.

Tulajdonképpen teljesen mindegy lenne, hogy melyik napon emlékezünk erre, a fontos, hogy ilyenkor az Isten nagy tetteit frissítsük fel magunkban, és tudjuk Őt magasztalni azért, amit értünk tett. Erre való a karácsony.

Az Ószövetségben is voltak már ünnepek amiket Isten rendelt el, és mindegyik ilyen ünnepnek az volt a tartalma és célja, hogy az ember, aki kénytelen hajszolni magát, hogy megéljen, meg sokszor feleslegesen is hajtja magát és másokat, megálljon néha, mint ahogy a hét napjából egy napot erre rendelt Isten. Álljon Istene elé, és Isten világosságánál ismerje meg önmagát jobban, világosabban lássa feladatait, lehetőségeit, de legfőképpen nézzen fölfelé, az, aki egész héten át, vagy az ünnepek közti időben lefelé kénytelen nézni, meg jobbra-balra kacsingat, nézzen Istenére, aki szól hozzá, értse meg Isten szavát, így tud majd minek engedelmeskedni, és Istent és az Ő nagy tetteit csodálva, magasztalja Istent.

Ha pedig ezt egyszerre többen teszik a hívek gyülekezetében, akkor felerősödik ez az élmény, hogy Isten ma is cselekszik és szeret minket, és együtt tudják dicsőíteni Istent.

Ebben az Isten előtti megállásban, a vele való találkozásban, ami az ünnepek célja, felfrissül test és lélek, megtisztul és meggazdagodik az ember, s átéli a többiekkel való közösséget. Minden ünnepben függőleges, vertikális erőáramlás történik. Nemcsak horizontális, hogy megajándékozzuk egymást, meg degeszre tömjük a hasunkat. Nem ez az ünnepnek a célja, hanem az, hogy figyelek az én Istenemre. Ő szól hozzánk, mi válaszolunk neki. Létrejön, elmélyül, felfrissül a vele való párbeszéd, és ez azután kihat a horizontális, vízszintes kapcsolatainkra és tevékenységünkre is.

Ez volt tehát karácsony eredeti célja.

2. És mivé lett?

Az utóbbi napokban többször hallottam ezt a kifejezést: karácsonyi őrület. Sokak számára nyűg, teher az ünnep, karácsony különösen is. Miért? Mert egyfajta kényszer alá nyomja az embereket. Vásárolni kell, mert várják, elvárják, mert viszonozni kell. Mert ki kell számítani, ő mit adott tavaly, én ne adjak kevesebbet az idén. Jaj, ki ne felejtsünk senkit, mert a gyerekek azután miről számolnak be egymásnak, és ők meg tudják bántani egymást ezzel.

Erre rájátszik a kereskedelem és a reklám.

A háziasszonyokra rászakad az egész rokonság, meg az egész lakás mindenestül: takarítás, bevásárlás sokszor erőn és a szükségen felül, úgy, hogy utólag ez súlyos gondokat okoz. Sütés, főzés. Sokszor magukra is hagyjuk őket, sőt még sürgetjük és követelőzünk.

Félnek sokan az ünneptől. Teljesen kimerülve érkeznek meg az ünnep küszöbére. Ünnepelni tulajdonképpen sokan nem is tudnak, és alig várják, hogy túl legyenek rajta.

Több gyerek elmondta, hogy azért fél az ünneptől, mert olyankor még több a veszekedés, mint máskor. Olyankor még több az italozás és annak a szomorú következménye a családokban.

A nagy családban azért van szorongás, mert lehetetlen teljesíteni az igényeket. Aki egyedül él, azért fél tőle, mert az ünnepben még inkább rászakad a magányossága és a reménytelensége.

Hogy hová torzult az eredeti célja és tartalma, azt jól mutatja ez az egyszerű jelenség: eredetileg (amikor egy német hívő család elkezdte), karácsonykor csak egy kis fenyőgallyat vittek a lakásba, nemcsak a kellemes illata miatt, hanem azért, mert annak az örökzöld volta arra emlékeztette őket, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. S mi lett ebből? Ma már egész erdőket vágnak ki, és az élő fából, ami kincs lehetne, egy-két hét múlva szemét lesz, amit az utcán görget a szél. Ide torzult az eredeti jelentése és jelentősége az egész ünnepnek is.

Az Isten nagy ajándékára, Jézus Krisztusra emlékeztettek azok az apró, kicsi figyelmességek, amikkel megajándékozták egymást az emberek, és hova fajult, torzult ez ma. Nem csoda, ha még ilyet is hallottam: utálom az ünnepet. Mert, ha ünnepen ezt értjük, amit eddig felszínesen és vázlatosan elmondtam, akkor nem csodálom, ha vannak, akik ezt utálják. Csakhogy ez nem a karácsony eredeti megünneplése, célja és értelme. Ebben az úgynevezett ünnepben szó sincs arról, akinek a születésnapját kellene ünnepelnünk, egy szó sem esik Jézus Krisztusról.

Lehet-e ennél jobban elrontani valamit, ami szép, szent és az ember javát szolgáló volt eredetileg? Tegyük fel azért a harmadik kérdést is.

3. Lehet-e mégis ünneppé tennünk a karácsonyt és ilyen körülmények között, ennyi torzulást látva is, lehet-e úgy ünnepelni, hogy az Isten dicsőségét és a mi lelki hasznunkat szolgálja, akár szegény valaki, akár jómódú, akár egyedül ünnepel, akár családban, sőt még ezt is megkockáztatom: akár hívő, akár még nem hívő?

Úgy gondolom, józanul látnunk kell, hogy van, amin nem tudunk változtatni. És nem amiatt kell panaszkodni, és ott leblokkolni. Mi az, amin nem tudunk változtatni? Nem tudunk változtatni azon, hogy ez az Istentől egyre messzebbre sodródó világ, emberiség egyáltalán nem is ismeri azt a Jézust, akinek a testté lételét ünnepeljük karácsonykor. Nem tudunk változtatni azon, hogy az üzlet rátenyerel az ünnepekre és igyekszik mindent kihasználni. Néhány hét alatt megkeresni azt, amit egyébként csak hónapok alatt sikerül.

Nem tudunk változtatni azon, hogy sokféle kényszer kísérti az embereket. Azon sem, hogy felgyorsult a világ, és így teljesen felesleges emlegetni az időseknek, hogy bezzeg a mi gyerekkorunkban milyen volt. Akkor olyan volt, ma meg ilyen. Nekünk ebben a világban és ezek között a körülmények között kell megtalálnunk az emberibb, sőt Istennek tetsző ünneplést.

Nem tudunk változtatni azon sem, hogy decemberben a legtöbben ingerlékenyebbek, idegesebbek, indulatosabbak, mert sok mindent le kell zárni, be kell fejezni. A számlát el kell küldeni, lehetőleg ki is kellene fizetni. A félbe levő munkákat be kellene fejezni, és mindezt 22-ig, 23-ig, mert utána sok helyen megáll az élet.

Belehajszolják az emberek magukat és egymást az ajándékozási lázba, a gyerekek meg izgulnak, és egymást is izgalomba hozzák. Ez csak néhány olyan jelenség, amin úgy tűnik, nem tudunk változtatni.

De mit tehetünk, hogy mégis Istennek kedvesen és hasznosan ünnepeljünk? Négy egyszerű, gyakorlati dolgot szeretnék mondani a Szentírás szellemében.

a) Tartsuk frissen magunkban, és aki meghallgatja, annak nagy szeretettel mondjuk el világosan, hogy minek az ünnepe karácsony. Nagy tudatlanság uralkodik, főleg ilyen szempontból. Ha el tudjuk mondani világosan, hogy ez egy születésnap. Egy meghatározott személy meghatározott nagy tettét ünnepeljük ilyenkor, amely személy és cselekedet az egész embervilágra kihat és mindannyiunkat is személyesen érint.

El tudjuk-e mondani artikuláltan, világosan, érthetően és szeretettel, mindenféle számonkérés és szemrehányó felhang nélkül, hogy minek az ünnepe a karácsony? Kit ünnepelünk mi, akik ismerjük az ünnepnek az eredetét és a történetét.

Akkor valósul meg az, amit itt a 46. zsoltárban olvastunk: "Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön." Ez történt karácsonykor. Az Úr Isten valami bámulatos dolgot művelt, és ezen az is elcsodálkozhat, aki most hallja először. Akinek egyelőre még semmi köze nincs ahhoz a Krisztushoz, aki közel jött hozzánk karácsonykor. De hadd hallja egyszer az evangéliumot.

Mint ahogy a pásztorok is először hallották karácsony éjszakáján, hogy megszületett nektek a megtartó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában. És ha meg akartok győződni, elmehettek és találtok a jászolban egy kisgyermeket. Ha valaki ma meg akar győződni, elmehet oda, ahol olyanok beszélnek erről a Krisztusról, akik már találkoztak vele, és elgondolkozhat rajta: igaz, nem igaz, kell ez nekem, nem kell ez nekem. Aztán majd Isten Szentlelke elvégzi benne a munkáját. De ehhez hallania kell, és van, aki először hall róla, s hátha mi leszünk az első ilyen hírnök.

Tehát tartsuk frissen magunkban és tudjuk elmondani másoknak minek az ünnepe, és a mi ünneplésünk középpontjában is az élő Jézus Krisztus legyen.

b) Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Azon nem tudunk változtatni, hogy sokféle kényszerbe bele akarnak csalogatni minket, de azon igen, hogy belemegyünk vagy nem. Mi döntsük el, hogy kinek, mit, mennyiért és mikor vásárolunk. A feje tetejére állhat az egész üzleti világ, ez minket cseppet se befolyásoljon. Dicsekedhet akárki akármivel, amiatt semmiféle kisebbségi érzésünk ne legyen.

Aki ezt az egészet átgondolja, és meghoz egy, a lényegnek megfelelő döntést, annak ez könnyen megy. Ebben az eszetlen és lélektelen versenyben merjünk lemaradni. Merjünk nem vásárolni, vagy nem most vásárolni, amikor az úgynevezett karácsonyi őrület tart.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy legyünk embertelenek, s végképp nem azt, hogy szeretetlenek. Aki várja, akinek a számára az a szeretetnek a gesztusa, meg a gyerekeknek, feltétlenül készítsünk ajándékot. De az ajándék szeretetértéke legyen mindig több, mint a forintértéke. Az ajándékozás célja legyen az örömszerzés. Neki akarok örömet szerezni és nem magamnak eleget tenni. Lehet az akár saját kézzel készített ajándék is, amiben benne van a szívünk. Ezek sokszor értékesebbek, mint bármi más.

Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Isten gyermeke szabad. Isten az Ő fiainak a szabadságára hívott el minket és mondhat, magyarázhat bárki bármit, ha tudjuk, hogy mi az utunk, ki a mi vezérünk: Jézus Krisztus, akkor Őt követjük.

c) Ne engedjük, hogy magával ragadjon és kifullasszon minket az a rohanás, ami ilyenkor úrrá lesz az embereken. Persze, sok mindent el kell ilyenkor végezni, de nem mindent ilyenkor kell, mert el lehet azt kezdeni korábban is, és ahol van család, ott családi összefogással minden sokkal egyszerűbb lesz. Ezekben a hetekben, amelyekre állítólag a rohanás jellemző, biztosítsunk otthon csendes ádventi estéket. Akár családban élünk, akár egyedül. Sokáig egyedül éltem és úgy is voltak nagyon meghitt karácsonyi estéim és meghitt ádventi estéim. Ha ilyenkor egy ádventi gyertya mellett beszélgetnek az emberek, ebben még a család nem hívő tagjai is örömmel részt vesznek. Ha meg az őket nem zavarja, vagy hívők vannak együtt, természetes, hogy elő kerül a Biblia, elhangzik az imádság, esetleg egy-két ének, és istentisztelet hangzott. Miközben a világ zajos, aközben Isten népe csendben Őelőtte van, és Őt magasztalja.

Ezért olvastam fel az ézsaiási igét, amiről nem olyan régen igehirdetést hallhattunk itt. Azt mondja itt Isten az Ő népének: "Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna. Csendességben és reménységben erősségetek lett volna. De ti nem akartátok, hanem azt mondtátok: Nem, sőt lóra ülve futunk! Ezért futnotok kell! Gyors paripán elvágtatunk! Ezért gyorsak lesznek üldözőitek!"

Vagyis: ha nem kell a csend, hanem belemenekül az ember a harcba, akkor ez a bűne lesz a büntetése. Akkor harcolnia kell. Ha nem az Úrban bízik, hanem maga veszi kezébe a dolgai intézését, akkor magára marad, és neki kell megpróbálnia elintézni. Aztán megnézheti magát, mire jutott Isten nélkül. Olyan szomorú ez a feltételes múlt, ez a volna. Megmaradhattatok volna...

Isten mindent kínált ahhoz, főleg a csendet, a reá figyelést, a benne való bizalmat, hogy megmaradjanak, győzedelmeskedjenek és erejük legyen, de ők Isten nélkül belelovalták magukat ebbe a rohanásba, és rohanniuk kell.

Elgondolkoztam azon, hogy az első karácsonykor micsoda felfordulás volt Izráelben. A népszámlálás miatt békétlenség, lárma, jövés-menés, az egész ország hangyabollyá vált. Mindenkinek menni kellett oda az akkori közlekedési eszközökkel, vagyis a legtöbbeknek gyalog, ahol az ősei születtek. Otthagyni munkát, családot. Tele voltak méreggel, dühvel a rómaikkal szemben.

És ebben a nagy lármában és rohanásban kik találkoztak legelőször a megszületett Jézussal? A pásztorok meg a bölcsek. A pásztorok, akik csendben őrködtek a nyájuk felett, és ott hallották meg a karácsonyi evangéliumot: Megszületett a Messiás. És elhitték ezt a képtelen igei üzenetet: hogy ha meg akarjátok látni, akkor a jászolban találtok egy kisgyereket. Nem oda szokták tenni a gyerekeket, meg miért olyan kisgyerek még az a Messiás. A Messiásról olyan elképzeléseik voltak, hogy hatalmas, erős, győzelmes hadvezér. Semmi sem felelt meg az elképzeléseiknek, de elhitték az igét, és meggyőződtek róla. S mindez a csendben történt.

És a bölcsek, akik szintén csendben, a maguk nyelvén kaptak egy jelzést, annak engedtek, és hosszú utat megtéve hódoltak egy kisgyerek előtt.

Aki csendben meghallja az igét, és komolyan veszi, aki szintén meghallja az igét és leborul Jézus előtt, az találkozik vele akkor is, ha a világ éppen a feje tetején állt és a harsogástól a saját szavát sem hallja az ember. Ezért is olvastam fel a 46. zsoltárt, mert azt mondja itt az Úr: "Csendesedjetek, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Magasztalnak engem a népek."

Tartsuk frissen, hogy mi a karácsonynak az értelme, kit ünnepelünk karácsonykor. Ne engedjünk semmiféle kényszernek, se szokásoknak, se semminek, csak annak, amit Isten igéje szerint helyesnek látunk. Ne engedjük, hogy belekényszerítsenek ebbe a rohanásba. És ha körülöttünk lárma van is, mi maradjunk csendben az Úr előtt.

d) Még azt szeretném megemlíteni: lássunk tovább az orrunknál. Tehát azok az ajándékok, amiket adunk egymásnak, meg kapunk egymástól, emlékeztessenek mindig az Isten kimondhatatlan ajándékára - ahogy Pál apostol írja - Jézusra. A fenyőfa, amit felállítunk otthon, emlékeztessen arra, hogy minden ága felfelé mutat, arra a Jézusra, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. A gyertya fénye juttassa eszünkbe, hogy a nép, amely sötétségben járt, Jézusban látott nagy világosságot, és ma is Ő a világ világossága.

És azt, hogy lássunk tovább az orrunknál, jelentse azt is, hogy ne csak a megszokott szűk családi és baráti kört ajándékozzuk meg, hanem kérjük el Istentől kinek szerezhetnénk örömet, aki minket talán nem is ismer, akinek talán senki sem szerez örömet karácsonykor sem, akitől nem fogunk kapni ajándékot, és nem fogunk visszakapni sem semmit. Kinek lehetne így örömet szerezni?

Valamelyik esztendőben hallottam egy kislányról, aki amikor az édesanyjával karácsonyi bevásárló körúton volt, meglátott a kirakatban egy pulóvert és nagyon megtetszett neki. Csak megemlítette: milyen szép az. A mama elhatározta, ha kijön a pénzből, megveszi neki karácsonyra. A kislány azonban meghiúsította ezt a tervet, mert néhány nap múlva azt mondta: anyu, rendet tettem a szekrényemben, nekem öt pulóverem van. Ne vegyél nekem hatodikat, hanem engedd meg, hogy kettőt odaajándékozzak annak az osztálytársamnak, akinek az édesapja néhány éve meghalt, és ez a kislány minden nap ugyanabban a pulóverben jön iskolába, és van egy húga is. A mama megengedte, a kislány kimosta, becsomagolta a két pulóvert, és elmondta: amikor hazafelé jött, boldogabb volt, mintha ő kapott volna ajándékot.

Ez meg van írva: jobb adni, mint venni.

Hallottunk egy családról, akik nagy nyomorúságban vannak. Az egyik házaspár elhatározta, hogy elmegy, és a számos gyermeknek visz egy-egy kis csomagot. Aztán útközben az a gondolatuk támadt, hogy vesznek egy zsák krumplit is, meg néhány kiló cukrot, és azt is elviszik, talán nem veszik rossz néven. Amikor a zsák krumplit letették, az asszony sírva mondta el, hogy három nap óta margarinos kenyeret esznek a gyerekek reggel, délben, este, mert nem volt más, és a krumpli nagy ajándék volt.

Néhány évvel ezelőtt néhány hívő fiú arra az elhatározásra jutott, hogy karácsony szent estéjét nem a családjuk körében töltik, hanem bemennek az egyik nagy budapesti kórházba, és akik ott vannak, vagy akiket éppen az ünnepekre vittek be oda, mert ilyen is van ám, és nem kevés, azokat köszöntik egy karácsonyi énekkel. Mentek kórteremről kórteremre. Elmondtak egyetlen igét, azt, amit az angyalok mondtak a pásztoroknak. Elénekeltek egy verset és letettek az éjjeli szekrényekre egy igét írásban, meg egy szem gyümölcsöt. Ennyire telt a zsebpénzükből. És mérhetetlen sok örömet szereztek. Egy valaki, egy idős néni, aki egész életében hátat fordított Istennek, azon az estén nyitotta ki a szívét az Úr Jézus előtt, ők pedig boldogan mentek haza.

Ezeket csak azért mondtam el, hogy sokféle lehetőség van arra, hogy ne csak azokat ajándékozzuk, akiktől mi is várunk, vagy akiknek úgy érezzük, tartozunk, és ajándékozni kell. Ajándékozni szabad ilyen módon és ilyeneknek is, ha kész a szívünk, Isten meg fogja azt mutatni.

Ezek az emberek a mai kornak az angyalai. Ahogy az angyalok hirdették a pásztoroknak, úgy hirdetik ma azoknak, akik nem tudják, vagy eddig nem vették komolyan: Jézus megszületett, Jézus él.

Nem akarunk-e ezen a karácsonyon angyalokká válni? Aki csak magára gondol, és csak magának meg a szűk körének akar bevásárolni, az megy üzletről-üzletre, számol, veszekszik, megbánja, megint elhatározza, és a végén vonszolja magát hazafelé fáradtan, lehet, hogy csomagokkal megrakottan és kiürült pénztárcával. Aki meg kész Isten angyalaként szolgálni mások, az nem vonszolja magát, hanem annak örömmel telik meg a szíve és repül. Isten ilyen lehetőségeket is készít nekünk.

Zágorec Csuka Judit: Te és én

Mi ketten együtt,

sivatagi magányban,

kalitkában őrzött madárként,

kietlen utakon járva,

felszántott réteken repülve,

égető nap alatt elbújva,

tekintetedbe merülve,

örökös harcban és kételyben,

teremtésben és gyászban,

ott bent és itt kint,

sem élni, sem meghalni

nem tudok nélküled.

József Attila: Mámor

Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért kűzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

Zágorec Csuka Judit: Ars poetica

Ha majd végképpen el
kell mennem,
ha majd nem leszek,
ha bármi is elszakít
tőletek, legyek egy
haldokló lélegzet
közös lélegzetetekben,
időtálló sóhajtás
eltiport életekben,

De, bocsáss meg Uram,
bocsáss meg anyám,
ha nem tudtam szeretni!

Zágorec Csuka Judit: A halálon túl

A gyertyák úgyis csonkig égnek,

tövig a fák,

emlékezeted sem élheti túl

magányod, szavaid hiányát.

Isten is számonkéri - 

hiábavalóságodat.

Tóth-Máthé Miklós: A fehér bot

Az öregasszonyt úgy adták tovább a gyerekei, akár egy felbontatlan csomagot, amit fölösleges kibogozni, hiszen nincs benne semmi érték. Ócska ruhákat, kacatokat tartalmaz és csak a helyet foglalja el. Végül Sárinál, a legkisebb lányánál húzódott meg.

− Na, még csak ez hiányzott – dühöngött Lajos, a vő, aki főkönyvelő volt egy cégnél −, nincs nekünk éppen elég bajunk?! Van neki még öt gyereke rajtad kívül, miért pont a mi nyakunkba sózták?

− Hadd el már – csitította Sári −, hát valahol csak lennie kell. A házból meg a portából mi is éppen úgy megkaptuk a részünket, nem lökhetjük ki az utcára.

− Azt én sem mondom, de igazságtalanság, hogy csak mi bajlódjunk vele! Mindegyik tehetősebb nálunk! Miért nem vállalja az ügyvéd fia? Azért, mert villát épít Agárdon, még törődhetne az anyjával. Vagy Tibi, a drágalátos agrármérnök bátyád? Még ott lenne a legjobb helye. Mindig faluban élt, meg se tudja szokni a pesti életet.

− Igaz – helyeselt Sári –, Tibiéknél csakugyan jó helye lenne, majd le kell velük levelezni.

− Levelezni?! Te nem vagy észnél! Nem is válaszolnának. Ezt az ügyet csak radikálisan lehet elintézni. Egyik vasárnap betesszük a kocsiba és egyszerűen levisszük. Akkor aztán már dumálhatnak. Senki sem kívánhatja, hogy örökké csak mi vesződjünk vele, és a többi öt gyereke meg közben a markába röhögjön.

Sáriék kétszoba-összkomfortos lakásban laktak, egy bérház második emeletén. Az öregasszonynak a konyhában szorítottak helyet, egy régi sezlonon.

− Majd télen bejön – mondta neki Sári –, addig jobb lesz kint, mert ide inkább besüt a nap reggelenként. Aztán a mama úgyis korán kelő, Lajost meg nem szabad zavarni a mocorgással, mert altatóval alszik, és ha felébred, nehezen tud újra elaludni.

− Jó lesz nekem itt is, lányom – bólogatott az öregasszony –, kis helyen is megférek én már. Aztán a tél miatt se aggódjatok, melegít majd engem a dunna. Mert ilyen dunnát úgysem találni Pesten, ezt még szegény nagyanyád hagyta rám. Úgy fűt ez, mint a kemence, és ha már magamra húzom, megpaskolom, érzem az otthon illatát.

Imrust, Sáriék kamaszfiát nem izgatta különösebben, hogy egy fővel megszaporodtak. Úgy nézett a nagyanyjára, mint egy megkopott fonográfhengerre, amin valami agyonjátszott ósdi melódia serceg. Egyik alkalommal meg is kérdezte, amolyan évődésnek szánva, amikor a konyhában belebotlott:

− Nem zavarja, hogy ilyen öreg, mutter?

Az öregasszony nem haragudott a kérdésért. Szelíden megcsóválta a fejét és csöndesen ezt mondta:

− Meg lehet ezt is szokni, kisfiam…

− Aztán mégis, hogy gondolja? Meddig akar még élni?

− Hát… csak amíg a jó Isten magához nem szólít…

− Akkor jó lesz, ha sürgősen beszél vele, mert a faterék be akarják dugni valami otthonba. De be ne köpje  nekik, hogy szóltam, csak már dög unalmas hallgatni erről a sódert. Apám ugyan Tibi bratyóékhoz akarja paterolni vidékre, de anyám újabban az otthont látja célszerűbbnek. Szóval ez az ábra, hát legjobb lesz, ha mégis inkább elköltözik az ősökhöz. Azok biztosan másképpen fogadják, mint ezek.

Az öregasszony szeme megnedvesedett és keresgélni kezdte a zsebkendőjét. Ahogy régen a cukorkát, ha a boltból hazakerült.

− Azért nem kell mindjárt mellre szívni – mondta a fiú. – Nekem személy szerint igazán semmi bajom magával, mut… nagymama. Sőt, örülök, hogy végre megismerhettem, mert még képről sem láthattam eddig. De hát nekem itt kevés beleszólásom van a dologba.

Beleszántott bondorodó szőke hajába, majd visszament a szobájába az „okos telefonján” zenét hallgatni, majd azt megszakítva újra kijött. Félszeg mozdulattal egy Sportszeletet rakott az öregasszony elé.

− Látja, milyen gyagyás vagyok, majd elfelejtettem, hogy ezt ma reggel magának vettem, nagymama.

Az öregasszony igyekezett úgy élni, hogy minél kevesebb gondjuk legyen vele a fiataloknak. Elvégzett mindent maga körül, és amikor délután megérkeztek a munkából, nem ment be a szobába tévét nézni, csak üldögélt múltba feledkezett gondolataival a sezlonon. Ezeket az órákat szerette a legjobban, amikor bent szólt a tévé, és ő is kedvére „nézhette” a saját tévéjét, ami kizárólag csak történelmi játékokat sugárzott. Ezekben a játékokban még kislány volt a Sári, varkocsba font hajjal, rongybabával, és abban a rózsaszín ruhában, amit még ő varrt neki. De sorra bukkantak fel ezekben a folytatásos történetekben a többi gyerekei is. Mi lesz vacsorára, édesanyám? – hallotta újra a kérdést. Mert valamelyik mindig megkérdezte, amikor játék közben beleszagolt a levegőbe, és megérezte a konyhából jövő illatokat. És akkor ő legtöbbször azt felelte: Hát csak az, amit a madarak hoztak. – Akkor biztosan jó lesz – mondták most már kórusban –, mert még abból is jót főz édesanyánk!

Mosolygott ezeken az emlékeken, és ilyenkor nagyon messze került a valóságtól. Attól, hogy naphosszat alig szólnak hozzá Sáriék, és sokszor úgy néznek rá, mint egy megoldatlan problémára, egy elfekvő aktára, amit ideje lenne már végre elintézni.

Aztán fokozatosan egyre kevesebbet kezdett látni Sáriékból. A látása már régebben is rossz volt, de most rohamosan gyengült. Mintha csak a természet akarta volna valami jótékony, megtévesztő homályba ködösíteni a valót körülötte. Sokdioptriás szemüvegén keresztül is már csak körvonalait látta a tárgyaknak, az újság vastag betűs címei összemosódtak előtte, és esténként egyre közelebb kellett görnyednie a lábashoz, hogy elkészítse magának a vacsoráját.

− Sárilkám – mondta a lányának –, úgy érzem, hogy én hamarosan megvakulok.

− Ugyan, mama, képzelődik. A korral jár, hogy gyengül a látása, hiszen maholnap már nyolcvanéves… Nem láthat úgy, mint gyermekkorában.

− Az igaz, de nekem már az elemiben is pápaszemet rendelt az orvos, aztán mindig erősebbet hordtam. Hiszen emlékezhettek rá ti is… Talán négyéves lehettél, most is eszembe van, amikor karácsonyra te is kerek üveget akartál. Azt mondtad, hogy neked is olyan kerek üveg kell, amilyet édesanya hord a szemén.

− Jaj, mama, már megint ezek az emlékek. Hát most mondja meg, mit csináljak? Csodákra én se vagyok képes.

− Nem is arra várok én lányom, hanem ha nem kerül nagy költségbe, vegyetek nekem egy fehér botot… olyat, amivel az utcán szoktak járni azok, akiknek megromlott a látásuk.

− Ejnye, hát minek az magának? Itthon nincs szüksége fehér botra.

− Azért jó lenne mégis… Ilyenkor nyáron jobb kint a levegőn, elüldögélnék néha kicsit a parkban.

− Hát vedd meg neki – mondta Lajos, amikor értesült anyósa kívánságáról –, vagy kérdezd meg, felírják-e receptre. Csakugyan jobb lesz, ha lent ül a parkban és panaszkodik a többi vénasszonynak. Adjuk meg neki azt a boldogságot, hogy leszedhesse rólunk a keresztvizet. Úgyis az hiányzik már neki.

Amikor megkapta a fehér botot, furcsa érzéssel simogatta meg. „Ettől rettegtem örökké – gondolta –, és most már itt tartom a kezemben, társam lesz életem végéig. Úgy szegődött hozzám ez a bot, ahogy a halál szegődik majd nemsokára.”

Senki sem tartózkodott otthon, amikor először botorkált le vele az utcára. Bizonytalanul tapogatta a helyet a lépéseinek, aztán csak állt a járművek felverte zajban, mint a hosszú útról visszatért vándor, aki nehezen tud már az itteni szokások között eligazodni.

− Átvezessem, néni? – szólalt meg mellette egy hang, aztán gyöngéden karon fogta egy kéz, és átkísérte a túloldalra.

− Köszönöm, lelkem – akarta mondani, de valahogy megrekedt benne a szó. Olyan régen érzett már ilyen gyöngéd érintést, és a hang is egészen más volt, mint amilyenhez az utóbbi időben hozzászokott.

− Hová tetszik menni? Átkísérjem? – hallott újra egy másik hangot, amolyan kamaszosan mutálósat, amilyen az Imrusé, és ő csak bólintott. Aztán ismét az a gyöngéd érintés, majd kis idő múlva visszakerült arra az oldalra, ahonnan az imént átvezették.

Görcsösen szorította a fehér botot, ami egyre barátságosabbnak tetszett a kezében. És hagyta, hogy újra átvezessék, majd ismét vissza. Megszámolni se tudja már, hányszor, közben beszélgetett az idegen hangokkal, figyelte az elmosódott arcokat, és élvezte a mozdulatokba bújtatott gyöngédséget, ahogy megfogták a karját.

Másnap alig várta már, hogy újra lent lehessen, és aztán mindennap. Ott álldogált a járdaszegélyen és a játékba belefeledkezett gyermek izgalmával várta, hogy átkísérjék.

És egy nap elhatározta, hogy nem megy vissza Sáriékhoz. Amikor valaki átvezette a túloldalra, elindult a falak mentén egy másik útkereszteződés felé. Ott várt egy újabb segítő kézre, és amikor ott is átvezették, úgy érezte, ezentúl semmitől sem kell már tartania. Mindig akad majd egy ember, aki megfogja a karját és átvezeti az útkereszteződésen. Egészen hazáig, gondolta, és ahogy botorkált a bottal, ami meg-megcsillant a rátűző fényben, úgy érezte, régen volt ilyen boldog.