Markolt Bernadett: Színes kavicsok

Színes kavicsok – gyűlnek a szavak

hűség, fájdalom, szerelem…

- bennük megbúvó életem.

Uram, értelmet Tőled kapjanak!

Markolt Bernadett: Emmanuel

Egy csendes téli éjszakán kisded született.
Megtestesült a végtelen, emberré lett.
Mindent odahagyva földre szállt az Isten,
Adni akarva – osztozni a kincsen.
Nem hideg aranyat, nem csupán szavakat,
Urunk, Királyunk, nekünk adtad magad.
Emberi voltunkat magadhoz emeled,
Légy áldott Jézus, Örök Szeretet!

Markolt Bernadett: Ne higgy a suttogónak !

Ne higgy a suttogónak, mely szólal benned:
- a siker terád vár, csak tanulj meg
a földön kétlábbal állni,
egyedül járni mindig biztosabban,
kiszámítani minden lépést
egyre pontosabban,
- mondják - ésszel él az ember! -
Ne higgy a Suttogónak, mely mindenhol ott van,
a boltban, az utcán, a reklámokban :
- új kabát, új barát, új család, új szeretö,
s mindez egy kéznyújtással elérhetö! -
Telik is a batyud szépen.
Ne higgy a Suttogónak : hogy a zsebed
újra meg újra színig kell töltened!
Ne hidd el, hogy a Semmit markolod,
ha nincs tele mind a két kezed!
Mert egyszer, váratlan,
egy megfejthetetlen pillanatban
a dimenziókba zárt világ szétesik,
s a lét új ajtaja megnyílik .
De te nem tudsz már szállni,
csak a földön járni.
Visszahúz minden.
Visszaránt minden .
S a rémisztő mélység ,
a gigantikus fekete lyuk elnyel,
és örökre magába zár.
Ne higgy hát a Suttogónak!
Hisz szívedben
valaha volt csillagok tüze parázslik,
s az Örök Fénybe visszatérni vágyik.
Porold le hát mi maradt,
maréknyi parazsad!
Hadd járja át a Tisztító Szél !
Hadd lobbantsa lángra,
hogy el ne hamvadjon,
e földi úton mindvégig kitartson!

Markolt Bernadett: Te mosolyogsz rám!

Már reggel, a konyhába lépve
éreztem a varázslatot.
Az asztalon gőzölgő, meleg kenyér.
A kancsóban illatos, forró tea
hívogatott aranybarnán,
s lassú ringására feleltek
a meszelt falon táncoló fénykarikák.
Később, a megszokott úton,
a városba menet,
a szél sem mart arcomba, mint máskor,
inkább lágyan körülölelt
lépteim könnyítve.
S a pataknál megálltam.
Hallottam s láttam:
fecsegve-locsogva
hogyan fogócskáztak a hullámok
a lapos, mohás köveken.
Mint a gyermekeim,
úgy nyargaltak tova,
hogy végleg eltűnjenek a zuhogó után.
S lassan minden érzékembe,
minden sejtembe kúszva
megérintett a bizonyosság:
Te mosolyogsz rám, Uram!
Te üzensz minden dallamban,
minden színben, minden illatban.
S már tudom, a buszon
az ismeretlen rám mosolygó szempárban is
Téged láttalak.
Kegyelmedből fakadt mosolyod
árad szerte a Földön,
hogy békét vigyen minden lélekbe.
Köszönöm, hogy megláthattam!

Károlyi Amy: Menet

Ne gondold, egyedül mégy.
Utánad hosszú sorban tetteid
az első fogatlan sírás,
az utolsó fogatlan sírás
között menetelnek.

Gyurkovics Tibor: Üvegmadár

Azt mondom szépen csöndesen
mint aki rózsák közt pihen
nincs elégtétel azt hiszem
csak béke van és kegyelem

Ahogy a rügy hadakozik
remeg sikít bontakozik
ragyogva nyitja titkait
és az égre kívánkozik

Nincs benne semmi ő meg én
röpül a lég nagy szőnyegén
Münchausen báróként a fény
útján ahogy a vőlegény

Nincs visszafizetés se kár-
pótolhatóan nagy magány
csak áttört üvegű madár
aki az ablakon kiszáll

és semmi szárny és semmi nyűg
ennél nincs semmi egyszerűbb
elfoghatatlan hegedű
amelyik az égig repül

És fönn marad ahogy a szem
a templomi mennyezeten
s végül isten lesz odafenn
Szentlélekisten azt hiszem

Nincs semmi baj nincs semmi hang
háromszögben egy kis galamb
látja hogy mi mozog alant
össze-vissza boldogtalan

Ő tudja minden messze van
eleve minden veszve van
és ahogy ő maga suhan
talán az is csak festve van

Végül a falról lepereg
ahogy a rózsalevelek
amelyek között nincsenek
ágtövisek csak kegyelet

Ott fekszik a madár maga
A szárnya a másolata
Megértette hogy nincs mama
nincs bosszúja se bársonya

csak az a végleg összetört
csak ez a végleg elgyötört
repülő mit elrejt a zöld
levelek közt az anyaföld.

Anna Kamieńska: Hallgatás

Annyi elhallgatnivalóm van a számodra
hogy szavakat sem találok
el kellene mesélnem a visszafelé futó utakat
ki kellene mondanom a kiáltást és a rettegést
szavakba kellene öntenem az örökre hideg kezek érintését
de ilyen szavak nincsenek
egyetlen reményünk hogy van egy élet-ábécé
és a nagy levél
amit önmagunkkal írunk
és ha csillagkezedhez ér
felnyitod a megkínzottak bizonyságául
és van remény bár nincs remény
hogy ezt a levelet írjuk ezt a dalt
minden lélegzetünkkel álmunkkal szenvedésünkkel
amíg a Kuruzsló Ujja
feloldja a lekötött nyelvet
és végül kifulladva futhatunk
hogy elmondjunk mindent
mindent
ami bántott
amit elhallgattunk

Dabi István fordítása

Rainer Maria Rilke : Őszi nap

Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.
A napórán fektesd el hosszú árnyad
s engedd az orkánt a pusztára már.

Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,
adj nékik még két délies napot,
hogy a belük napfénytől lenne édes,
míg a tüzet borrá változtatod.

Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú levelet ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.

Kosztolányi Dezső fordítása

*

 Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Beteljesült. Bő nyár volt s vége van.
Vond árnyaid a napórákra némán
s fújjon a rónán újra szél, Uram.

Rendeld a még éretlent: érjenek;
adj bár két napi délies verőt még,
sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék
nehéz borába végső édeset.

Kinek most nincs, nem épít házat már
Ki most magányos, lesz hosszú időre,
olvas, hosszú levéllel bibelődve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.

Kányádi Sándor fordítása

Paul Celan: Tenebrae

Közel vagyunk, Uram.
foghatóan közel.

Már fogva, Uram,
egymásba marva, mintha
mindőnk teste a te
tested volna, Uram.

Imádkozz, Uram,
imádkozz hozzánk,
közel vagyunk.

Kajlán mentünk oda,
mentünk oda, ráhajolni
katlanra, vályúra.

Az itatóra, uram.

Vér volt, a vért
te ontottad, Uram.

Csillogott.

A te képedet verte szemünkbe, Uram.
Nyitva s üres a szem, a száj, Uram.

Ittunk, Uram.
A vért és a képet a vérben, Uram.

Imádkozz, Uram.
Közel vagyunk.

Lator László fordítása

Csorba Győző: Beszélnek

Beszélnek ennyi s ennyi milliárd
évről hogy a kozmosz meg a világ...
Beszélnek ennyi s ennyi millió
évről hogy az élet meg hogy az ember . . .
S én az én néhány évecskémmel itt
(hisz alig kezdtem máris végezem)
úgy vagyok mint a .. . vagy hát erre nincs
is jó hasonlat. . .

Szűgyi Zoltán: A szív megtisztítása

először a pitvarokat kell
gondosan kitakarítani

széjjelhúzogatni
a múlt dús függönyeit
lekaparni
a falakra varasodott
vélt
s valós történeteket
a rémtetteket
a csak gondolatban
megélteket
befoldozni
a hajlatok sérüléseit
pótolni
az elhaló részek hiányait
megerősíteni
az ajtók érzékeny pántjait

– új küszöböket szögezni

azután a kamrákat
rendbe tenni

a bal
majd a jobb oldalit

megkeresni
a jól elrejtett kulcsokat
s kifényesíteni
a lakatokat

– szétnézni ki ólálkodik
odakinn –
és a zárakat
kétszeresen ráfordítani

– mondják nem árt
nagyon vigyázni
most még talán jobban
mint valaha –

vizet nem lelve kóborol
a tisztátalan lélek

hét társával készül
házába visszatérni

Füst Milán: Mojzes bucsúja

Miután lejöttem a hegyről, Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben ott, ki vagy a Jóság! –
Ők tobzódtak odalenn. – El nem mondhatom, mi volt.
Várakat épített fel magának hamisságból a nép,
S még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben, – nem a gyerekben, aki megfogant…
(S már ahogy megnéztek engem a nők, kőtáblákat cipelő öreget,
Egy haragra is erőtlen aggastyánt, aki valék… –)
De minden egyéb is, ami ott élt, vagy sarjadozott a messzi mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes ereje.
S egy világ épült fel így, világod ellen, míg távol volt a szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éjszaka.
Meg kellett hát törnöm, Uram, – így adatott, – már öreg is voltam én!
A világ négy sarkát kellett vón’ vállaimmal kiemelnem újra, mint egyetlenegyszer azelőtt
S jajonganom megint, mint a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S ehhez bizony akkor nem is volt már erőm.
S így törtem hát el szegény kőtábláidat.
S az igéret földét is majd így nem láthatom.

Jerzy Hordynski: A versről

Nem kell hogy a vers
komolynak szülessen
tanár legyen
komplexusok trógere
kétségbeesés perselye
altató.
Elég
hogy megállítsa röptében a lepkét
és a mezők illatát hagyja
a semmibe néző
ablak peremén

Dabi István fordítása

Zbigniew Herbert: Az utolsó szavak

Pár éve
a halál
ide-oda jár
a fejemben

mint nyugtalan színész
habozó összeesküvő
mint börtönőr

milyen lesz
az utolsó pillanat
a leereszkedő függöny
és a nézőtér kihívó csendje között

amikor az élet vonala
szófogadóan elhelyezkedik
mint a lapos horizont
mint a húr a hangverseny után

nem sokan
dicsekedhetnek
Goethe miniszter
találó megjegyzésével
hogy fogy a fény

a többség
a mennyezet megfigyelésére
és a sóhajokra
szorítkozik

ezért
ébreszt csodálatot
Miroslav Holub költő
aki a galambok etetésekor
egy VI. emeleti ablakból
zuhant ki

az újságok
azt közölték
hogy nem találták meg a testét

de hiszen ez
normális dolog

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Vannak éjszakai szállások is

Ebben a gazdag országban
ahol a háztartási gépek jól működnek
a vonatok időben érkeznek és az autó nem luxuscikk
ezen a télen gyakran írtak róluk az újságok
különösen amikor hóvihar lett úrrá a városon
és egyiküket agyonfagyva
találták meg a téren
Bemutatták őket a televízióban is
ahogyan hosszú sorban állnak az éjszakai szállás előtt
a hidegen világító lámpák alatt
a hófedte járdán
a jeges szélben
Egyenként eresztették be őket de túlzott bürokrácia nélkül
az egyházi éjszakai szállásokra éppúgy mint az államiakra
ahol meleg levest kaptak vagy kávét és szendvicset
a tisztán megterített asztaloknál
Vacsora után kártyáztak vagy televíziót néztek
ahol másik szállást mutattak ahol szintén levest osztanak
és aztán kártyázhatnak
Az ágyakra szigorúan meghatározott időpontban engedték csak fel őket
de úgy látszik kezdettől fogva mindenki csak erre az egy dologra gondolt
mert a szálláshelyen a fekvés a legfontosabb
Tehát amikor eljön a pihenés ideje
mindenki sürgősen pokrócba tekeri magát
és az intézet vezetősége és a társadalom elvárásának megfelelően
egész reggelig tartó mély álomba zuhannak
eltekintve a mindenünnen felhangzó köhögéstől és horkolástól
Vannak azonban akik egész éjjel
a sötétbe merednek ahol nyitott szemük előtt
vadul táncolnak változó képek saját életükből
és filmekből és hallott történetekből is
amik nem tudni miért jelennek meg éppen
egyszerű embereknek aki nem igénylik
hogy ennyi jelenséget lássanak egyszerre
ebből és nem ebből a világból.

Dabi István fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: A hegyre fel

( Nagyapám emlékére)

Minden emelkedőn újra ott vagyok:
Nagyapám vár rám fönn a hegyen.
Szőlősorok között szökellek-baktatok,
mintha vállamon vihetném az életem...

...és elfutott az idő a szőlősorok között,
az esti széllel jött és csöndben ment tovább,
és úgy hever a múlt a barna halmokon,
mint szőlőtőről metszett aranysárga ág.

Már én mesélem másnak mézlő fürtjeit,
s csöndje titka szól, ha mégis hallgatok,
s olykor úgy hiszem: pihenni kéne már,
mégis szökellek és mégis ballagok,

s míg megyek tovább, a hegyre fel,
vég nélküli aranyló nyár ölel.

Puszta Sándor: Két irányból

minden csendből kettő van
egy itteni
s egy odaáti

minden fényességből kettő
egy kívül
s egy belül

minden csodából kettő van
egy bennem
s egy benned

minden találkozás búcsúzás is
a kereszt
két irányból veri át szívünk

kivédhetetlen
s mindörökké

Lázár Bence András: Keletnek menni

          „Azért megáldá az Úr a szombat napját,
          és megszentelé azt.”
          (Mózes II. könyve 20,11)

Szombaton nálunk nem dolgozott senki.
Anyám péntek délután megcsinálta a húslevest,
apám levetette a cipőjét.

Néztük a függönyön át, ahogy eltűnnek
a fények. Aztán ettünk csirkét, rizzsel.
Megbeszéltük, merre van észak,
és merre dél, tudtuk keletnek kell menni.

A szomszéd sokszor átjött, hozott
bort, fehéret, mi kávéval kínáltuk.
Nem oltottunk lámpát, néztük a viaszt,
ahogy elfogy, ahogy eltűnnek a határok.

A varjakat, ha jöttek, megetettük, majd
bezártunk minden ablakot, húztunk
rájuk redőnyt.

Aztán este lett, hideg,
anyám fényesre súrolta a tányérokat.
A kapukat én zártam be,
a párkányról meg eltűntek a varjak
A szomszéd filmet nézett, esetleg híradót.
A csirkecsontokat meg betettük egy zsákba.

Nem szóltunk egymáshoz.
Tudtuk, fénykép készül
rólunk minden péntek este.
Tudtuk, valaki elvágja
pont a karjaink közt.

Most reggel van,
és nézem a függönyön át,
ahogy sárga lesz minden.

A darabokra hullott képeket
úgy ragasztom össze, hogy
mindenki lássa, hol vágták el.

Egy varjú nekicsapódott
az ablaknak,
biztos keletnek akart menni.

Lázár Bence András: Eszter

Bőröd pasztell. Illata leginkább
a banánültetvényekhez hasonlítható.
Hajad az más. Tarkód hűvös hajlatában
van valami fenyőfaszag. De ez most nem számít.
Jobb kezeddel a kanalat, ballal meg a tollat fogod.
Kettővel együtt gerincembe karmolod neved.
Néha még harapsz is. Tudom ez mind szeretetből van.
Mint a vasárnapi ebéd, mit nagyanyám nagy gonddal készít.
Téged nem tudlak így elképzelni. Mármint, hogy húslevest
készítesz. Tőled ez távol áll. Az idő meg köztünk konvergál
a főzéshez és hozzád hasonlítható viszonyt. Csak főznöd
kellene megtanulnod. Például egy olcsó tanfolyam.
Adok rá pénzt. Ne válaszolj. Nem kell. Tudom.
Tehát itt nem az időről van szó, hanem rólad.
Én ültetvényezek, fenyőmagot dobálok el a kertben,
te meg csak pusztítasz. Ilyen a természeted.
De én sokáig bírom. Mint a néger rabszolgák a régi Ecuadorban,
a banánültetvények között. Nem végzek veled talán soha,
ha mégis: leülök majd nagyanyám elé, elnézem,
ahogy húslevest készít, fenyőmagot rágcsálok,
s eljátszok egy régi történettel, amit szeretetnek hívnak.

Lőrinczi L. Anna: Tűnődésem

Kedvesemmé tesznek a napok,
bár csak álmok....tudom.
De jó álmodnom....
Sokat tűnődöm, gondolkodom...Rólad....
Színesebbé válnak-e a szürkeségek,
hogy annyira merészen,
szívem kiszolgáltatva eléd dobom...?!
Mit hihetek?
Hisz minden mit képzelek, belőlem fakad...
Nem tudom mennyi a való
és mennyi a káprázat...
Káprázat? Biztos az?
Hisz érezlek magamban!
Tán csak azért mert akarlak?
...akarlak?
Mennyire kegyetlen csaló AZ
ki teremtett testet, lelket, vágyakat....
De teremtett hozzá kínt, bánatot, halált is!
Nem...A halál az nem AZ!
Jó tudni, hogy van...
Mint ahogy jó tudni, hogy vagy !
Létezel valahol....
Nem velem, de nekem,
nem veled, de értem...
Érted?
Mert kedvesemmé tettek a napok!

Lőrinczi L. Anna: Szeretlek

Szeretlek
- csak így egyszerűen...
Oly természetes szerelemmel,
ahogy a hóvirág szirmait
kacéran bontogatja a februári nap,
s a telet elzavarja a tavasz.

Ki kényszeríthetné a sejteket arra,
hogy ne osztódjanak,
s többé ne érezzem érintésed
nyomán a dallamot, melyet
bennem játszanak?
Elmondhatnám, ha volnának szavak,
hogy ölelő két karodban
olyan a csend, hogy
csak a gondolataink suttognak.
Kiálthatnám, hogy mindenki hallja meg,
milyen az, mikor röpít egy érzés,
mint tollpihét elragadó fergeteg,
milyen az, mikor melletted ébredek,
s végtelen kékség tölti be a lelkem...

Két szemem íriszedben fürdik,
s veled zuhan a csillogó mélybe.

Szeretlek
- csak így egyszerűen...

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyáresti ég

Uram, most megpihennék.

Napórák vágyait feledtem.

Szélcsend lennék a nyílt vízen, 

sirályok szállnának felettem.

Nád ívén lehetnék a csönd, 

s mint nádiposzáták titkai

rezdülnék mélykék víz fölött, 

szárnycsapásaim sem hallani.

Part lennék kikötők ölén, 

macskaköveken a régi lom, 

és elcsitulnának álmaim 

egy parton feledett padon.

Karoddal fogj fel majd, Uram, 

ha magamból kilépve zuhannék, 

alattunk hömpölyögjön lent

a szétáradó nyáresti ég.

Sebestény-Jáger Orsolya: Szavaid igaza (Jn. 6,68)

Még tanulgatom egyre szavaid igazát.
Lábad nyomát keresve a porban.
S ha fölém borultak téli éjszakák,
elrejtett kincsedért földig hajoltam.

Platánok csöndjét hoztam magammal.
Vércsék vijjogását − virrasztott éjeket,
ha ágyamra ült, mozdulatlan arccal,
hogy meg ne moccanjak - az emlékezet.

Csak bárkád ölében nyugszom el.
Tavad tükrében, hol álmodnak a fák.
S míg Benned kikötve partot nem érek −
még tanulgatom egyre szavaid igazát.

Csak úgy

Csoóri Sándor: Jóslat

Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti
utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.
A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,
az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,
ki a szabadba, a fák közé
és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.
A parkokban tücskök,
a jövendőmondó szobrok tövében
részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.
A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.

Csoóri Sándor: Mert volt idő

Mert volt idő, hogy napok se voltak,
se délelőtt, se dél, se délután,
csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,
csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.
Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,
csak a színváltó ribizlisövény a kertben,
csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,
csak elfutottam és visszatértem,
csak ott voltam, ahol seb voltam,
csak a testem voltam, kezem és lábam,
csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,
édes és savanyú esők háltak a számban,
csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.

Sík Sándor: Hegyek

I. Kék hegyek

Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.

Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.

Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.

És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.

Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.

És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?

Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.

De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.

II. Fekete hegyek

Mire odaérsz: kietlenül állnak
Elátkozott, nagy, kopasz kőtitánok;

Rettegve megbújt vézna völgy felett:
Súlyos, siket, vén fekete hegyek.

Szemed az éjben fölfelé leselget,
És összeborzad fázva, félve lelked.

Kékülő ajkad szótlan megremeg,
És szól az éjhez megvakult szemed:

Setét hegyek, nehézkes óriások,
Mi rettentő sors dermedett reátok?

Micsoda irtó fekete harag
Átkát sötétlik a hideg falak?

Holt arcotokra mik rámerevedtek:
Mi rontó titkok, mily ölő keservek?

Siket, nagy, fázó csend a felelet.
Vijjog a szél a vén ormok felett.

III. Rózsaszínű hegyek

Menj, meg ne állj a meredek sötétnél:
Fut a borzalom, menekül az éjfél.

Nézd, máglya lángol az orom megett,
Nézd, rózsaszínben égnek új hegyek.

Kelő sugarak kacagva dalolnak:
Ezüst csengőkkel csilingel a holnap.

Tán álmod arca csillog ott elő.
Ó rózsás álom, ó kelő jövő!

Tán új szíveket csókol ottan új nap.
Ott minden öklök ölelni simulnak.

Ott fölcsókolnak minden könnyeket,
És énekelnek mind az emberek.

Ott van talán, mit veled annyin várnak:
Az álmodott, a szentséges Vasárnap.

Szegd a magasba álmodó fejed:
Már rózsás tűzben égnek a hegyek.

Túrmezei Erzsébet: A legnagyobb művészet

A legnagyobb művészet tudod mi?

Derűs szívvel megöregedni…
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reményvesztett,
Csendben elviselni a keresztet!
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezedet betenni öledbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd,
Nem vagy olyan, mint azelőtt
S járni emellett vidáman,
Istentől rádszabott igában!

De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan — ha azt erősen hisszük,
Hogy a teher, mit vinni kell,
Az égi honra készít el.
Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más!
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged

Az Úr nem szűnik meg tanítni,
Azért kell sok harcot vívni
Idősen is, míg csendesen
A szív az Úrban megpihen,
S kész vagy az Ő kezéből venni:

Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

Boldogan mennék
hozzád, ha te várnál rám
boldogtalanul.

*

Kölcsönkértem a
kabátod, hogy közelebb
legyek bőrödhöz.

*

Sosem láttalak.
Arcod mégis ott ragyog
szemem tükrében.

Boda Magdolna: Bolond világ

Fekszem a fűben,
nézem, ahogy a szél belekap a szálakba,
incselkedik,
... s a fűszálak játszadozva, cinkosan
összenevetnek az orrom előtt:
... bolond ez a világ.
Mosolyog a tinta is a papíron:
... kéket mosolyog...
... mert olyan jó eltévedni,
aztán csöndesen hazamenni,
nevetni,
megbánni.
szép nagy könnyeket sírni,...
... mert bolonddá tesz e bolond világ,
és olyan jó bolondnak lenni.
Olyan jó, hogy van nekünk
a cseresznyefán
pirosszemű elefánt,
amitől nem szakad le az ág,
és nem szakad le az ég sem.
Nem is kérdem,
hogy miért nem.

Ott vársz majd rám,
zöld tekintetbe öltözve,
... és szép lassan majd
helyére fordul a világ,
s állok majd fürkészőn, izgatottan
esetleg esetlen,
fejem fölött a fű zöldjével,
talpam alatt az ég kékjében.

Imre Flóra: Törékenyek

A csend üvegjét feszíti a fagy.
Koppanó zaj a macskalépteké.
Mint déli szél, többé sehol se vagy,
vakon kereng az álom lefelé.
S amire visszaemlékezni fáj:
amilyenek voltunk.
Megroppanó csontozatát
most vallja meg a táj.
És felszakad az ég,
s ömlik a hó.

Zelk Zoltán: Fiataloknak

Úgy szeressétek, hogy bármikor meghalhat.

Imre Flóra: Rítus

még tart a könnyűség a gyöngyök szétgurulnak
áttűnsz a tárgyakon mégis velem vagy itt
az érintést a test őrzi az agy a múltat
a szív beteljesült s keserves vágyait

ragyog a nap a víz áttetszően világít
ébren is álmodom a szemed ringat el
lenn s fönn nevet a kék a tenger színe játszik
lebegtet életem lehúz és felemel

a csorba gyöngyöket mind összeszedegettem
aranyló mozaik belülről is vakít
fénylő diadalív itt vagy szent ostya bennem
bordáid ívei mellkasod combjaid

napbarna corpusod és rituálisan
még tart a könnyűség kibontom a hajam

Britt G. Hallqvist: Pufi

Pufinak hívja mindenki,
mert egy picurkát pufók.
Csak egy picurkát.
Gyakran áll a tükör előtt,
és motyogja: "Csak egy picurkát."
Pufinak fogynia kellene,
de ha olyan nagyon szereti a húsgombócot!
Pufit Karl-Frederiknek hívják,
de ezzel senki se törődik,
csak Ulla.
Karl-Frederik! - kiabálja
jó hangosan, hogy hallja mindenki.
Pufi szereti Ullát.

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Külföldiek

Apa külföldi,
anya is külföldi,
én is külföldi vagyok
most,
pedig svédek vagyunk.

Mert most Dániában járunk!
Hahaha!

Erre nem gondoltál, ugye?
Hogy a svédek is külföldiek lesznek,
amint külföldre mennek!

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Susanna

Susannáéknál voltam
néhány napig.
Ott aludtam.
Ott ettem.
Ott játszottam.
Ott tanultam.

Nemsokára Susanna jön hozzánk.
Akkor én fogok egész nap biciklizni,
és hagyom, hogy Susanna loholjon mellettem.

 Tótfalusi István fordítása

Ingrid Sjöstrand: Mikor usziból jövet

Mikor usziból jövet
sorbaálltunk a buszmegállónál,
Johan végigfutott mellettünk,
és minden lányra ráhúzott
a nedves fürdőnacijával.
Mindegyikre, csak rám nem.
Monika azt mondta, biztos komál engem.
Nem tudom...
Hátha csak kifelejtett?

Tótfalusi István fordítása

Ingrid Sjöstrand: Gyereknek lenni azért rossz

Gyereknek lenni azért rossz,
mert igazán sehová
nem tartozol.
Persze nagyon klassz,
hogy derék szüleid vannak
és egészen tűrhető testvéreid
 - ha vannak -
mégis
nincs semmid, amit magad választottál.
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém
és akiről ők nem is tudnak.

Tótfalusi István fordítása

Adamis Anna: Nem kellenek

 

Nem kellenek - elmondja Bács Ferenc

Mondat, értelem nélkül,

Szavak, tartalom nélkül,

Jelek, jelentés nélkül,

Arcok, tekintet nélkül,

Nem kellenek.

Lépés, mozdulat nélkül,

Álom, oltalom nélkül,

Ima, áhítat nélkül,

Ember, emberség nélkül,

Nem kellenek.

Magány, reménység nélkül,

Falak, ablakok nélkül,

Igaz, valóság nélkül,

Való, igazság nélkül,

Nem kellenek.

Zene, felhangok nélkül,

Vonzás, szemérem nélkül,

Tested, szerelmed nélkül,

Élet, életed nélkül,

Nem kellenek.

És neked?

Meghalt Csoóri Sándor 1930 - 2016

Csoóri Sándor: A fényes nap immár elnyugodott

Küszködtem eddig - okosan? bután? -
Irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
Csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,

mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.            
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.

Zelk Zoltán: [Vihar után]

A fák felett
átzúgott már a fergeteg
fölemeli fejét a csend

Csend van de felnyög még az ág és
gyermekhangon rínak szipognak
a fák tövébe bújt füvek

Zelk Zoltán: Sebesült

Szájából sötétség szivárog,
emeli rozsdás karjait,
segítségért kiált
a sebesült ősz-végi délután – – –

gyűlnek, mint fekete avar,
az ég alján a varjak.

Zelk Zoltán: Hólepte nyoszolya

A remény és a kétségbeesés,
mint tébolyult szerelmesek
ölelik, marják egymást
hólepte nyoszolyájukon,
hetvenéves szívemben.

Zelk Zoltán: Irgalom koldusa

A Körút sarkán kéreget
egy vézna eb.
Nem csontot kér, nem kenyeret:
irgalmas szót, szeretetet
koldul e csapzott némaság,
ez a gazdátlan szeretet.

Mezey Katalin: Súlyzó

Betontárcsájú, vasrudas súlyzó
az elhanyagolt téli udvaron.
Legidősebb fiunk öntötte hajdan,
és emelgette, a ház urával
és testvéreivel vetekedve,
húsz évvel ezelőtt.
Tudom, mégis hihetetlennek látszik,
hogy megemelte egyszer valaki.
Mondják, amilyen súlyok
emelésére képesek vagyunk,
olyanokat tesz vállunkra az Isten.
Most mégis nekem
valószínűbbnek tűnik,
hogy egykor, régen
óriások lakták a házat,
de valamiért elköltöztek,
és itt felejtették
ormótlan sportszerüket.

Zelk Zoltán: Akkor

Már hallgat a szív. Fölhangosodnak

Isten léptei.

Waclaw Oszajca: ki volt az

mit látott Lót felesége
utolsó szempillantásával
mikor hátranézett

talán semmit

vagy talán
egy lángban álló várost
és arcot
látott
összeszorított ajkakat
két sebhelyet
két szemgödröt
melyek akár két kénrög

kinek a szemébe pillantott Lót felesége
hogy lebénult megmerevedett kővé dermedt

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Úgy szeretlek

Úgy szeretlek, mint egy verset

s e vers legyen dícséreted,

szemed színéből szeretnék szőni

e dícsérethez rímeket.

Mint drága, régi mesterek

tűnődését hűs verssorok,

úgy zárja ékszerként magába

e vers tűnődő mosolyod.

Szertehullnának szavaim,

de összefogja két kezed:

Te vagy a forma és a ritmus

s Te vagy a szín, a képzelet....

Mellettem állsz, s mégis, mintha

messze lennél: rád gondolok.

Formállak magamban, mint egy verset

s dúdollak, mint egy dallamot.

Zelk Zoltán: [Fohász]

Taníts meg élni, gyászolni, remélni,

taníts szépen meghalni, istenem.

Zelk Zoltán: [Csak te…]

 Csak Te kellesz már és olyan barátság,
melyért a szív az egyetlenegy váltság.
Szúrágta fa is hajt ágat még,
megtermi rügyét, virágát, gyümölcsét.

Zelk Zoltán: Perc

Megáll az első őszi perc,
benéz az ablakon,
valamit mondani akar,
valami messzi, mély
üzenetet hozott,
de lökik tovább s eltapossák
útjuk tudó, tülekvő társai!

Zelk Zoltán: [A semmi? A sivatag?]

Nem az a baj ha lassuan
ha másfélóra míg a hídon átérsz,
ha meg-megállsz s bámulod a vizet,
hiszen amíg élsz, addig mindíg ráérsz,
ráérsz ha csak egy perced van is hátra –
de az hogy úgy nézel már a világra
vízre, felhőre, arcokra és fákra
hogy semmi közös velük, hogy unod,
hogy ami kívül, benned rég halott,
nem magányos vagy, de érdektelen
hogy semmi se szép, semmi se öröm
hogy közönyöd nem emberi közöny
nem is állati, nem is a növényé
hogy a Semmi? hogy a Sivatag?
Magad gyászolod. Ezért nincs már
semmire szavad.

Zelk Zoltán: [Ha végül…]

– S ha végül egyedül maradsz?
– Egyedül maradok.
Akkor se társtalanabb, mint
az egymáshoz kötött rabok.

– De mégis, hogyan képzeled?
– Sehogy. Csak úgy. Meg és.
S egy tacskó árnya a falon.
És gyertyasercegés…

Zelk Zoltán: Kérdező

Eléd térülne minden út,
minden kaptató, minden ösvény,
minden meredély, minden szurdok
miket bejártál valaha,
s vállát feszítve a jövőnek
hátrálva hívogatna
az álarcos remény:
tudnál-e nemet mondva
befordulni a falnak
vagy az igen, a mégis,
a mégegyszer, az újra
te halálfélelemmel sújtott,
te tört ágba kapaszkodó?!

Zelk Zoltán: Iszonyú ütés

 Ki közel a halálhoz,

úgy jó neki, ha egymagában –

Nem a végső zuhanás iszonyú,

az iszonyú ütés az iszonyú,

amit halálunkkal a Kedves

arcára, szívére.

Zelk Zoltán: [Kimondatlan szó]

A Sirály című kötet összeállításakor

Ami bele nem fér tíz sorba,
ami egy kurta versszakaszba,
ami egy ki nem mondott szóba,
aminek visszhangja nem dördül
a lebontott házfalakon –
– – – – – –
Ha nincs olyan, de egyetlen szavad
melytől a mindenség kicsordul,
ha két szó kell szájadnak, már fecsegsz
hát hagyd abba, s hallgasd miként rezegnek
két kimondatlan szó között
a némaság sürgönyhuzalai –
– – – – – –
Tizenegyezer és néhány száz sorral
azzal sem annyit, mint egyetlen szóval,
ha azt a szót ki tudnád mondani –

Oláh András: hogy magadba zárj

a levelek is visszafelé hulltak azon az éjjelen
beleolvadtunk az erdő szövetébe
cipőm orrát bámultam félszegen
a bugyrot ahová Isten száműzött
karjaid rejtekében vacogtam – hagyva
hogy az esőcseppek végigfolyjanak szerelmünkön
hogy benned lassan átmelegedjek
s hogy magadba zárj – mint gyűrűiket a fák

Fodor Ákos: Por, idő

az idő elkedvetlenít és cselekvésre ingerel,
mint a gyönyörű tárgyakon minduntalan megülő
por – és habár az egész végtére is reménytelen;
ragyogásukért mégis érdemes, igen, érdemes újra és újra és újra
letörölgetni a dolgokról a port, a por-időt

Jókai Anna: A készülődő imája

Ne csak velem, de általam történjen;
az aktív meghalás erejét kérem.
Nem eutanázia; nem ön-gyilok:
értem küldött, felismert angyalok.