Zágorec Csuka Judit: Ha eljön...

Ha eljön az utolsó estéd,

és fekete szárnyakat ölt az Ég,

majd könnyebb leszel, mint a fény.

Ne félj, havazásod feloldja

besározott álmaid!

Kosztolányi Dezső: Csendes, tiszta vers

Nincs semmim... Így megyek magamban -
tip-top - szelíden, csendesen
s ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.

A rablók sirnak velem együtt.
Olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fűrdetőjén
és mint a teknőn a halott.

De tart a föld s ez az enyém még
s feszül az ég fejem felett
s kitárom az örök egeknek
örök-mezítelen testemet.

Zágorec Csuka Judit: Érosz tüze

Hiányzol, mint fáknak a júniusi eső,
hiányzol, mint hóvirágnak a téli napsütés,
hiányzol, mint gyermeknek a játék,
hiányzol, mint napfénynek a nap sugara,
hiányzol, mint minden, ami pótolni tudná
hiányod, távozásod, kezed melegét,
szemed fényét, érintésed könnyedségét,
mint minden, ami te vagy, voltál és leszel
nélkülem.

Tarjáni Imre: Az esti tűznél

Magyarul mit jelent Európa?
Mozgó határokat? Egy ócska gúnyát,
amiből mindig kilógott ez-az.
Még számtalan út van,
de azt a térképek nem jelölik,
csak mesemondók
beszélnek róla az esti tűznél.
Most véresebb idők
és idegen nyelvű gyalogosok jönnek.
Lesz, aki megijed és elfut.
Én itt maradok az esti tűznél.

Anga Mária: Érted virrasztok

Most érted virrasztok és magamért.
Engedem közel az éjszakát.
Csillagsötétben ülök egymagam.
Magasodik bennem a némaság.

Ölemben holdat, emléket ringatok.
Vállamon térdelnek jászolos paripák.
Pányvák feszülnek bőrömön,
véremtől vörös abroncskarikák.

Csontomig záródik már az ölelés -
Fekete tüzet táncoló madarak
viszik az álmom. Hullanak a csillagok.
S én virrasztok érted egymagam.

Petőcz András: azt már elmondhatom

azt már elmondhatom, hogy láttam
a mississippit, sőt, fürödtem is benne,
meg át is keltem rajta, többször is,
hajóval utaztam, és figyeltem a partot,
egyfolytában huck járt az eszemben,
tudod, a tom sawyerből, meg az a rabszolga,
jimmy, kerestem őket a parton,
de nem találtam, sehol se találtam
őket, nem baj, viszont napoztam egyet,
elhevertem a mississippi homokos
partján, élveztem az erős napsütést,
bernando és igal is ott napozott, meg
kang han és ayeta is, bár ayeta nem
sokáig napozott velünk, ő ment elsőnek
árnyékba, afrikai fekete bőre nehezen
bírja a napot, mondta is, hogy ez neki
túl sok, ezen kicsit elcsodálkoztam, és
kérdeztem is, hogy talán ugandában hidegebb
van, enyhe iróniával kérdeztem,
de nagyon komolyan válaszolt, állítólag
ott olyan sok az eső, hogy sosem megy
30 fok fölé a hőmérséklet, szerinte a tűző
nap elviselhetetlen és egészségtelen, egy-
szerűen nem érti, a fehér bőrünkkel miért
napozunk olyan sokáig, ez veszélyes is lehet,
mondta ayeta a mississippi partján, ott,
hol a kis huck sietett egykor beléje,
fürödni – – –

Anga Mária: Menedék

Látnod kéne ezt a hóesést,
hogyan veszítik el arcukat a fák.
A fehér lobogásba szemem belefárad.

Éjszaka-csend fonódik a kertben,
a kerítések jeges kupolák,
s a nyitva felejtett kapu
mintha örökre úgy maradna -

Harangoznak a havas rózsafák,
aztán megnémul minden a hallgatásban.

Fagyott föld kérgében lüktet a hideg.
Hó és vér arcomba tódul,
nyitódik testem: az égre térdelek.

Körém sugarasodik a kert,
tarkómon jégcsipkés szárnyak pihennek.
Gyönyörű menedék, amíg várlak.

Látnod kéne ezt a hóesést.
A fehér lobogásba szemem belefárad.

Anga Mária: Valami megjegyezhető

Létezik egy szoba, egy tópart,
vagy egy álom, aminek emlékét
végigcipeled életeden át,
minden léptedet azért számold,
hogy valami megjegyezhető
legyen, ami segít, hogy ezekre
a helyekre visszatalálj.
Mert az idő csak abban a szobában,
azon a tóparton, abban az álomban múlik.
Azért kell oda újra megérkezned,
hogy öregségedet is megtaláld, és
az  egyetlen ölelést, az összefonódás
bárányi tisztaságával megélt gyönyört,
amiért minden tavasszal
veled együtt letérdelnek a fák,
és imádkoznak, Istent szólítják,
hogy adjon erőt, időt a megérkezéshez.

Mai Ige: Ünnepeld magad, Isten is örül neked!

„Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” (Zofóniás 3:17)

Vannak, akik olyan kevésre tartják magukat, hogy inkább belemennek egy rossz kapcsolatba, csak ne legyenek egyedül. Pedig az, hogy emberek társaságában vagy, még nem garantálja, hogy nem leszel magányos. Sőt, ha rossz kapcsolatban vagy, az azt garantálja, hogy üresnek és kihasználtnak fogod érezni magad. Amíg le nem győzöd az egyedülléttől való félelmedet, és ki nem várod, hogy Isten megajándékozzon a megfelelő kapcsolattal, továbbra is magányos leszel. A magány néha sokkal inkább azt jelenti, hogy nem szereted önmagadat, mint azt, hogy nincsenek körülötted emberek, akik szeretnének. Különben miért fordítanál annyi energiát az elutasítás kerülésére ahelyett, hogy egészséges kapcsolatokat építenél? Talán azt gondolod, hogy ha nem mész bele egy kapcsolatba, fájdalom sem fog érni. Vagy félsz megnyílni, nehogy az emberek kritizáljanak amiatt, hogy megosztottál velük egy személyes dolgot. Az efféle szorongások csak növelik az elszigeteltség érzését. Zig Ziglar, motivációs szónok mondta: „Amit elképzelsz, az elméd azt akarja majd megvalósítani. Ha változtatsz az elképzeléseden, automatikusan megváltoznak a tetteid is.” Tehát:

1) Tisztában kell lenned azzal, hogy Isten hogyan tekint rád. Zofóniás azt írja, hogy Isten „repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked”, másként fogalmazva: énekelve ünnepel téged.

2) Tiszta képnek kell élnie benned önmagadról. Dávid azt mondta: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsoltárok 139:13–14). Ha ezt a két képet tisztán látod, nem lesz alacsony önértékelésed, és képes leszel arra, hogy megvizsgáld, mire is van szükséged egy kapcsolatban.

 Forrás: Mai Ige

.kaktusz: Ha elmondanám...

Voltál már úgy,
hogy mondani akartál valamit,
valamit nagyon akartál mondani,
csak éppen nem voltak szavaid?
Mintha az ember simogatni akarna,
és nem mozdulna a karja,
vagy boldogan valakihez szaladna,
szíve az örömtől kiszállna,
de mielőtt lépne
földbe gyökerezne a lába,
voltál már úgy,
hogy mondani szeretnéd,
de úgy eluralkodik rajtad az érzés,
hogy már a szavakat se találod,
elakad a hangod,
pedig fontos,
amit mondanod kell,
kell, mert kikívánkozik,
voltál már úgy,
hogy kerested a legszebb szót,
amit szeretnél kimondani,
talán azt, hogy szivárvány,
átadni,
Neki,
mint a legszebb virágot,
de a legszebb szó is kevés,
ha azt akarom mondani Neked,
hogy szeretlek.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az ajtó

Még sok év távlatából is úgy hiszem,

pedig időm homokórája lassan lepereg,

nem volt nagyobb és szebb tettem annál, 

mint hogy Téged a szívembe engedtelek.

Kányádi Sándor: Obsitos dal

hasonlatosak vagyunk
azokhoz a katonákhoz
akiket megfelelő
időközönként példás
magatartásukért
előléptetnek
dekorálnak s úgy
vonulnak nyugállományba
kiérdemelt vagy
kitérdepelt sarzsival
ezüst vagy éppen arany
sújtással ékítve anélkül
hogy valaha is puskaport
szagoltak volna

pedig micsoda háborúk
dúlnak bennünk

Kiss Benedek: Bíztató

Ég vörösen a vadszőlő levele,
édesen csordul
az érett szőlő leve,
kapatos darázs a Nap, már nem szúr,
sugár-lábakkal markolja az eget,
míg aláfordul.

Hidegek jönnek, kedves, de ne félj,
kívül-belül ha csonkol is a tél,
lesz még erőnk ragyogni
kimájusultan,
mint valamikor,
egymásra hulltan.

Láttuk már az eget
elpernyehedni,
aztán meg a Napot
kipenderedni,

s mit kellett, tettük,
megtettük együtt,
mi kellett, időn túl,
de mindig megjött.

Most már ti, gyerekek,
repüljetek,
de előbb egyet
körözzetek
megperzselődött
fejünk felett
hullámzó, fiatal remegéssel!

Ne gondolj,
ne gondolj még,
kedves,
a téllel!

Csanádi Imre: Első hó köszöntő

Hó, hó, friss hó,

angyalváró

gyögyehulló

gyöngyvirág-hó-

csupasz bokrok

csipkézője,

fák fodros

fejkötője,

kerítések

keszkenője,

hegyek-völgyek

ünneplője.

Egyed Emese: Kétségek

talán eltévesztettük egymást
talán félreismertük egymást
talán vakító déli fényben
pusztulásba kergettük egymást

talán elveszítettük egymást
talán rosszul ismertük egymást
talán keserű csöndben szennyben
világra segítettük egymást

Szabó Lőrinc: Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?

Tornay András: 38. Zsoltár 5:9

ami nagyon fáj Istennek:

győztes seregben

vesztes katona

Gyurkovics Tibor: Világ csudája

Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy.

Azt hittem… Mit? Hogy meghalok teérted,
Mint a végsőkig űzött angyalok.
Ma azt tudom: szívemre térdel térded,
és fuldoklom, ha látom szemfehéred,
és nem meghalni – élni akarok!

Úgy fúj a szél – hiszen most március van –
hogy elrepül a szájam, a kezem,
és a testünkben nyíló tereken
csak vonítok és verejtékezem
ebben az istentelen márciusban.

Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi,
végül is zseni vagy és liba vagy.
A szerepedet könnyű kitalálni:
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.

Váci Mihály: Nélküled

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
-szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Bihari Sándor: A kétezredik év

Kétezer év, ki bírja el ezt az időt?
Te, Uram, de mi, akiket
nyom, mint a széttiport út két felén a kő
a lapuló bogarakat,

mi nem! Mi maradunk megválthatatlanok,
kiken jó szavad nem segít;
minket nyom, amivel megrakott az idő,
és amivel továbbsodor.

Sír bennünk, és verődik fel s alá, akár
a fájdalom, a létezés;
árvák vagyunk, mint sziklák fala közt az arc,
a meztelen csillagoké.

Mi hordjuk és hányjuk az olajfák alá
az életünk szemeteit;
irtjuk testvéreinket, a növényeket,
az állatokat; a saját

szülötteinket a szemétbe rakjuk, az
anyánk, apánk nem a szülőnk
többé, és mi sem vagyunk az az önmagunk,
kivé teremtettünk vala.

Csupán egymásnak szólhatunk, de már amit
szólunk, nem halljuk meg. Akár
a tükörben, a világban is a hiány
csak önmagával felesel.

Megvakítjuk az óceánokat, de nincs
sehol, kit megrendítsen a
nagyság tragédiája s minden lényeké
süket ég alatt, föld fölött.

Söpörjük el és le, ami a föld színén
létezik még, szórjuk tele
velük a föld mélyét; bemocskoljuk akár
a szent univerzumot is.

A versek, az ilyenek, csupán arra jók,
hogy rólunk árulkodjanak
nekik, akik mindent tudnak már. De mi nem
akarunk semmit tudni. Nem.

Minket nem érdekel kívülünk semmi sem,
csupán a pilla pillanat,
s ami általunk vagy velünk megeshetik
azalatt, a kedvünk szerint.

Elkoptat végül az idő. Ígéretét
nem tartja be, se meg nekünk.
Szabadok így vagyunk, akár az állatok,
halál előtt, halál után.

Nincs súlya már a sorsnak. A nulla felé
mind gyorsabban közeledik
az élet összege. A megváltást födi
el bennünk, Uram. Ó, Uram.

A Születéstől ez a kétezredik év.
Így vagyunk. Így ünnepelünk.
A bűnök csomója lett ez a drága föld,
és nincsen mód kibontani.

Szép Ernő: Olyan csöndet szeretnék

 

Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.

A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.

Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélben hajbókol.

A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.

Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.

Hallgatnám, hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.

Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.

Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál.

Morvai Péter: Végül elmennek

Végül elmennek mindannyian -
helyüket átengedik.

Kihűlve lóg egy nagykabát:
valaki fölveszi majd.
Üresen marad egy ágy:
valaki megveti majd.
Fölösleges egy tányér:
maholnap asztalra kerül.

A karácsonyfák alja
lassan megtelik gyerekekkel,
minden ágyban alszik valaki,
nincsen fölösleges tányér,
és nem hűlnek ki a kabátok.

Minden hiányt betöltenek,
minden széket megülnek,
mindegyik pohárból isznak,
és nem beszélnek a halálról.

Morvai Péter: Tokkáta

Na igen, én végigjártam,
szó se lehet róla, nincs hiányom.
Aluljárók vörhenyes éjszakája,
mondd, könyökölt-e már gyomorszájon?
Kis nyamvadt nagypéntekek szomorú húrja
ha pengett a szíveden kifeszítve,
tudod, milyen az álmok íve!
Loptál és megloptak:
ártatlanok csupán a holtak -
de akik nevetnek és dalolnak,
akik mindennek ellenére
azt kiáltják: holnap! Holnap!
azokat Isten felbocsájtja,
mint a sárkányt jókedvű gyermek:
félig játszva, félig komolyan.

Dienes Eszter: Hír

                      Magyarországon
                      minden hetedik ember
                      depressziós. 
    
Uram! Hetedik emberré nőttem
ki magam - változik a világ.
Apám is hetedik gyerek volt,
csak ő táltos, én meg mániás -

depressziós. De ez még mind kutyaszar,
melynek tövében szebben nő a világ!
Negyvennyolcéves koromra meglepett
felnőttkori epilepsziám.

Ugye, Uram, mi sohse voltunk jóba?
rámborítottál annyi-annyi gondot -
belerángattál minden szírbe-szarba,
hát erre varrjál gombot, Uram!

Ne mondd nekem, hogy próbára tettél,
kutya szokott próbálni, Uram!
Mondd azt, görögdinnyének néztél,
mi úgy hasad, akár a tudat.

Virág voltam én, Uram,
pillék landoltak rólam,
gyermekláncfű, az voltam;
nem tudom, mi történt, Uram.

Kerék Imre: Tükörpontok az éjszakában

           Kosztolányi témájára

Bandukolva a néptelen, kihalt
éji városon át, a csendet őrző,
komoran magasodó házfalak közt,
melyek mögül mintha minden élet
elköltözött volna rég, hirtelen
megállsz egy halkereskedés előtt,
s látod a kirakat üvegfalán túl:
mint egyetlen élők az éjszakában,
tükörpontyok kerengnek összevissza
cikázva iránytalanul, nyüzsögve egymás
fölött, alatt a haltartó derengő
zöld vizében, csapkodva nesztelen
ezüst uszonyukkal, arany szemük
szemedbe villan a gyér lámpafényben,
s megérted akkor: ez az örökös
nyüzsgés, ez a céltalanul kavargó
tenyészet, mit életnek nevezünk,
borzalmasabb és érthetetlenebb,
mint a halál végleges csöndje és
mozdulatlan, sívó szobormagánya.

Bandi Katalin: Ima

Asszonylelkem simítsd 

férfikézhez 

Indulatot 

csendességhez 

Vágyakat 

teljességhez 

Hitemet 

emberséghez

Szabó Lőrinc: Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.

Karáth Anita: Január- szerelem

Gyengéd szálakon játszik a lét,
az ablakokban gyönyörködik
már magán a Nap.
Tükör- szemed egén apró fény az enyém,
a kert lelkéből ámulat fakad.

Szobáról szobára érünk,
csendemre csenddel felelsz…
ilyen lehet a halhatatlanság.
Szárnyalsz, mert vagyok neked,
szárnyalok, mert te emelsz.

Látlak egészen, ahogy kitárod magad:
lelked mezítelenebb minden létezőnél.
Akarom, hogy magasztaljalak!

Betakarlak végül,
és a fagyos világ el- elakad.
Egy hatalmas szekér utasa vagyunk
öröktől fogva: én
és te magad.

Weöres Sándor: Csend

A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.

A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.

Rozsdája
a lárma.

Makay Ida: Többé nincsen

Hogy többé nincsen is szavad,

hallak az ég s a föld alatt.

Hogy többé nincsen már karod,

világok csöndjét ringatod.

Hogy többé nincs, nem lesz neved,

Istennek szólok, ha veled. 

Morvai Péter : Az Úrnak csöndesei

Mi az Úrnak csöndesei volnánk.
Isten hallgatás-csuhát adott ránk,
őrizetre angyal áll fölöttünk:
meg ne tudjuk, milyen okból jöttünk.

Meg ne tudjuk hányadik e század,
mit jelent a "tűr" és mit a "lázad",
hol ragyog a könnyperegte ösvény,
bőkezűnél miért jobb a fösvény,

mennyit ér az életünkre romló
régi rend, mely barna mint a komló,
s mért igéz, hogy túl a Csend határán
lesz honunk, és nem fogyunk el árván?

Koltay Gergely dalszövege: Szeretlek

Szeretlek. Csak szeretlek.
A mennyben és a földön is legyen szent a Te neved.
Mint mindennapi kenyerünket, úgy add magad nekem
most és máskor is.
Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek Téged,
hiába szeretsz mást, s Ő is akar Téged.
Legyen meg az akaratom itt lent a Földön,
mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért,
ha már nem kell senki kölcsön.
Ha már tudják, ha már tudhatják mások is,
én belehalok, tudom, de mégis, de még akkor is,
mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva,
összekulcsolt testek izzadt nyomorával,
pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én,
jó volna úgy, ahogy szeretnéd még.
Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírva,
ne álljunk a gödör szélén tehetetlen, sírva.
Pedig meg fogok halni, s Te nem értettél semmit,
meg fogok halni, mert nem tudtam adni!
Nem tudtam adni, csak ennyit...
Nem tudtam mondani, amit kellett volna,
csak akartam élni,
Neked játszani, játszani, nem félni.
Játszani Neked a reggelt a Nap első sugarával,
a reggelivel, amit ágyba hozok azzal, ki kedvesem eljátssza.
Ahogy a Földön, úgy a Mennyben is.
Te szeretsz mást, én szeretlek Téged.
Hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted.
Te nekem vagy, de ugyanúgy másnak.
Krisztusnak jó vagyok,
de bohócnak gyáva,
messze megyek, de legyek bárhol is
szeretlek, csak szeretlek akkor is,
még akkor is...
Szeress vigyázva, ne szeress bántva,
szeress, mert a látszatnak könny lesz egyszer ára.
Borzas szerelmünket ki fésüli újra,
hogyan jutunk a semmiből a mindeneken túlra?
Ámen...

Imre Flóra: Hálaadás

mondja magát az én számmal az Úr

s mond engem is az ő szavai által

a mellékjelei a csillagok

és ott rezeg a kétes éjszakában

ahogy a csönd lomhán feszül-lazul

és téged is mond aki olvasod 

Bartalis János: Szóltak a csend léptei

Szóltak a csend
néma léptei.
Hallottam a bársonyos suhogást.
Egy pohár vizet hoztál,
és letetted halkan asztalomra.
Szobám négy puszta fala
kitágult,
tág lett egyszerre körülöttem a világ.
Őszi kikericsek nyíltak a réten,
(vagy tavaszi hóvirágok?)
Ki tudja?...
Az erdőn sárgultak a lombok,
(vagy új rügyeket bontottak a fák?)
Én összezavarom most a képeket.
Ha hegyet írok,
tudod -
virágot akartam írni,
ha tengert írok,
azt jelenti,
nagyon szeretlek!

Imre Flóra: Lassan megöregszik

Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.

Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.
Nem is sötét, üres. A szerelem
Többé már nem követelőző,
Gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.

Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.
A szerelem is néz csak, nem remél.
Az úton egyedül kell végigmenni.
Visszahúzódik minden, ami él.

A szerelem komor, kék mélyút.
Nem lángol már. De fájni még tud.

Bartalis János: Novemberi esték

Ó, ezek a novemberi esték!
Feketék, feketék.
Zuhog az eső és mi beteg, botor,
balga emberek
ilyenkor arra gondolunk,
hogy meg is halhatunk.

A falevél lehull.
A csillag kialszik.
A világ sötét.
A szív lázasabban ver.

Ó, ezek a novemberi esték!

Hervay Gizella: Aki az asztalt kigondolta...

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
"Ülj le, érezd otthon magad!"

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

Kardos Csongor: Emlék

Amikor leszállt a köd a dombok közé 

és csupaszon maradtak a fák, 

amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz, 

és leszedték az utolsó virágot, 

amikor közénk jött a süppedő avarban 

a csend és a szomorúság 

és varjak keringtek a szántóföld felett, 

amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem, 

eszembe jutott az Isten.

Hervay Gizella: Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.

Keresztes Ágnes: Egyedül

Lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávitt a kényszer.

Elbírtam én, amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó, csupa semmi!

Mert a magány, az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt, akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is, test is.

Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény,
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.

Pászkán-Varga Krisztina: Tavasz – Nyár – Ősz

Szeretlek Isten némaságodért.
Illatos, gyönyörű hallgatásodért.
Mély mellkasod, Föld-mellkasod döbbenve lehel csöndet,
madár torok pólusaidból dallamok gyöngyözik csönded.
Némává tesznek engem is fűszeres levegő kezeid,
érintesz látvánnyal, lényeggel, bőrömön formáid, színeid.
Minden szépség Tebenned, vagy az Ellenállhatatlan!
Gyűrűvé válok ujjadon, csöndedet hordozod rajtam.

Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Pilinszky János: A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger,

a világ végén pihen a szerelmem,

mint távoli nap vakít a szivem,

árnyéka vagyunk valamennyien.

Kun Magdolna: Ne várjuk meg...

Ne várjuk meg,
hogy a hiány késztessen
bennünket szeretésre.
Szeressünk akkor is,
ha idő szűkén vagyunk,
mert a szeretet az,
miből feloldozást nyerünk,
s a szeretet az,
miáltal megbocsátást
kapunk.

Tornay András

Egyszer volt egy ember, aki nem mert szeretni és semmibe se mert igazán belekezdeni, mert állandóan a nehézségektől félt. Ez az örökös aggódás és kishitűség erősebb volt benne minden más érzésnél.
Élete végén Istenhez került és így szólt: „Uram, íme az életem.” Isten pedig így válaszolt: „Milyen élet?”

(Tim Hansel ötlete alapján Tornay András)

Petőcz András: A szomorúság pusztulása

Azt mondják, kevesen tudják,
mi is a Boldogság.
Nos, én sem tudhatom.

Csak azt látom, hogy azok,
akik nem én vagyok, azok
mind-mind boldogok körülöttem.

Talán csak a múlt, ami néha-néha
kicsinke boldogság-felhővel ugyan,
de megérinti az arcomat.

Talán csak a múlt, ami néha-néha
még elűzi belőlem a rosszkedvemet.

Majd ha a Bárány!

Ha a Bárány elsikoltja magát,
akkor elmúlik minden.

A szomorúság is meghal,
mindenekkel.

Karaffa Gyula: Magamról

Azt hittem a világot megváltani én fogom.

Ám rájöttem már,

Csak egy vagyok, ki megváltásra vár.

Elfáradtam magyarázni a szavakat.

Már nem beszélek.

Parancs János: Az utolsó szavak

„.... fekszem csupán az ágyban, 
csak suttogni tudok..."
(Franz Kafka)

Többre már nincs időm.
Módosítani, javítani,
a mérlegserpenyők állását
megváltoztatni nincs erőm.
Ahogy van, most már
minden úgy marad.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.

Petőcz András

" Egyedül vagyok, miként az Isten."

Csomor Henriett: Hiába ül arcomon a ránc

Hiába ül arcomon ránc.
Hiába kínoztak meg az évek,
zúzták halálba szívemet ezerszer is.
Hiába lepi dér fekete fürtjeimet.
Szemöldökömet, hiába hinti
be ezüstös por.
Szememben hiába fakultak meg
a ragyogó örömteli fények.
Lelkem mélyén gyermek maradtam.
Csodálom, ha hullik a hó,
olyankor hegyekre futni volna jó.
Térdig süppedni
csillámló hótakaróban,
kacagva angyalkásat játszani,
s újra érezni, hogy szeret a világ.
Esőben táncra perdülni.
Lábam cuppogva
pocsolyában csattog.
Arcomat esőcseppek simogatják.
Csillagos estén
avarban csoszogva sétálni.
Hold fényében halott falevelek
zizegő, zörgő dallamát hallgatni.
Hiába ül arcomon ránc.
Lelkem mélyén gyermek maradtam.

Ady Endre: A te melegséged

Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Pilinszky János: A tékozló fiú keresése

Itt lakott kétségtelenűl.
Látod? Látom.
A mi fiúnk.
Űlj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig indúljunk haza.

Reményik Sándor: A Bethesda partján

"Vala pedig egy ember, aki harmincnyolc 
esztendőtől fogva való betegségben 
fekszik vala." 
János ev. V: 5

Harmincnyolc évig volt beteg ...
Harmincnyolc év ... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjszaka!
Ó, a zaj, amely őrjít, ó, csend, ami gyötör,
ó, tehetetlen kín, csonka csomó,
ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul .
Harmincnyolc éves esztendős beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátyol mindent elcserél-kever
Egy lélekben, egy mély műhely-homályban.
A szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc évig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, tisztán hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, tóba nézett ...
A Tó , ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizége,
Mikor rájön egy nagy "háborodás",
Mikor rászáll az Isten
angyalához, Súlyos szárnyával szemöldöke,
S gyöngy-buborékként egy titkos mélyből
fakadnak egy megmentő balzsamok.
A Tó ... közel volt, mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint egy csillag.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, egy vakok
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda ...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán olyan súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem állta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Kolozsvár, 1928 május 16

Gergely Ágnes: A súly alatt

Templomod bárhol felállíthatod.
De a vétket is bárhol elkövetheted.
S ateistává torzul a csillagos
templomkupola, kidőlnek az
oszlopok, s mert gonoszságnak
mondtad, ami csak önzés, mert
konok diktátumnak, ami a saját
gyengeséged visszfénye: rád dőlnek
az oszlopok, megállnak ferdén,
függésben, a fejed fölött, s te hiába
futkározol bezárt háromszögükben,
ezentúl egymást fogják támasztani.
S te megmaradsz, de nincs számodra többé
geometria, hogy halálodig fölmérd,
fölmérni próbáld a távolodó eget.

Petőcz András: Vers november elsején

Egyedül vagyok, miként az Isten.

Magamat mindig is magányosnak tudtam,
csak botorkálok, tétován, itt, lenn,
valami örökké zavaros tévtudatban.

És nem lesz senki, aki majd vigyázza,
hogy megőrizzen az emlékezet,
hogy erős legyen barátaim gyásza.

Ha majd végleg elköszönhetek.

Székely Magda: Várakozás

Várakozás nem szóra vagy
mozdulatokra nem
csak tudni azt hogy valahol
ott vagy jelen

Hogy valahol házak közén
nyilt utakon
ha ennyi szüntelen öröm
és semmi fájdalom

Kálnoky László: Ami hátravan

A szívdobogás a fatörzsben,

a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása

intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok

közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál.

A te időd már megszámláltatott.

Benő Attila: (megszólalás)

A megszólalás

törékeny, ingatag híd

közted és köztem.

Petőcz András: A tenger dicsérete

(anyámnak)

  A könnyed hang!

  A parton megállsz,
  csak úgy, könnyedén,
  és eközben, gondolatban,
  hagyod a toll-futást,

  a mozdulat könnyed
  ívét, a jókedvű,
  nyugodt szaladást
  a papír végtelen

  hulámzó felületén,
  simaságán-fehérségén,
  hagyod, mikéntha
  szaladnál tengeren,

  lábad hullámokon
  tapod, hullámcsúcsokon,
  -völgyeken, tarajos
  hullámhegyeken ível

  végig a toll, tollad,
  félálmodón, ringatva
  szinte, és mégis:
  majdnem-éberen.

  Megállsz a parton.
  Előtted végtelen víz,
  végtelen vízfelület,
  és lesed, figyeled

  a hullámok életét,
  feltámadását-elbukását,
  lélegzését és futását,
  csúcsokról zuhanását,

  és fönn!, a légben
  sirályok, albatroszok
  és egyéb madarak
  vijjogását-sivítását,

  repülését és siklását
  nézed: könnyedségüket,
  papírjaikon-szaladásukat,
  és irigyled őket;

  tollad szaladását
  figyeled papírodon,
  a nevetést, ahogy
  futnak, szaladnak

  elő  a semmiből
  szavaid, a víz,
  a tenger mélységeiből
  talán, a hullámzás

  ritmikus ismétlődéseiből,
  az új és új elbukásból,
  a hullámcsúcs-zuhanásból
  és a vágyból,

  a vágyból, hogy
  egyszer végre tudnád
  kimondani, leírni,
  magadból kitépni,

  kiszakítani, hogy
  mi ez? A végtelen víz - - -
  A tenger mozdul,
  a tenger mozdulatlan.

  A könnyed hang!

  A tengert nem lehet
  kimondani, sem súlyosan,
  sem könnyedén, hiába
  ez a játékos toll-futás.

  Nézd a madarakat!
  Ők tudják, mi végre,
  mi célból röpködnek
  itt, ki az, ki hívta

  őket, és ki az, ki
  szépségük múltán
  elmúlásukról is
  gyöngéden gondoskodik.

Lukáts Márta: Az ibolya imája

A dermesztő fagyban,
elhaló avarban álmodom,
de napod melengető sugarára
új életre támadok.
Vékony gyökereim mélyre nyúlnak,
erőt onnan szívok magamnak.
Nagy leveleim alá rejtőzöm,
lehajtom fejem és elmélázom
keresztrefeszítéseden.
Köszönöm a fényt, a meleget,
azt, hogy kertedben élhetek,
meg, hogy a méhek ébresztője lehetek.
Nincs tövisem,
de magam nem is védeném,
letépett szirmomat is
Neked szentelném.
Egyszerű és jelentéktelen vagyok,
de a legmélyebb bensőmből
áradó illat
nyújtson Neked parányi vigaszt,
mit a Tőled kapott lila színű
kicsiny életem melletted virraszt.
Virraszt mindaddig,
míg ez a sok-sok vékony gyökér
örök tavaszodba nem ér.
Ámen

Lukáts Márta: A harangvirág imája

Őshazám a Kárpátok,
a mészkőszikla,
s a lét titka lehet ebben,
hogy a lankás vidéken
érvényesülök legszebben.
Egybeforrt pártám
kicsiny harang,
halk ébresztő.
Színem Te kölcsönözted
egedből.
Harangnyelvem Te aranyoztad,
s alig éltem, létem
magadnak választottad.
Téged hirdetve csendítek,
szépséget harangozok,
és előtted meghajolva hódolok.
A szárnyaló csengés-bongás
Neked szóló folytonos
zsoltározás.
Köszönet a szárazságtűrő,
virágos természetért,
és hogy égi kertedben
nekem is örök talajt
készítettél...
Ámen

Somlyó Zoltán : Álmok szőnyegén

Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.

Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.

Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...

Szabolcsi Erzsébet: Hazavágyó

Lépteim hegyek 

óvták, lombok kísérték. 

Ma pusztán megyek.

*

Nézem a mezőt. 

Lelki szemeim előtt 

hegyek vonulnak.

*

Fenyőillatban 

rég elvesztett hegytetők 

varázsa dereng.

*

Egy fodros felhő, 

haj, éppolyan, mint régi 

otthonom hegye!

*

Ugyanaz a hold 

ragyog itt is. Miért szebb 

az otthoni éj?

*

Messze kerültem. 

Régi csúcsok titkait 

őrzik álmaim.

*

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle….
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak…
Gyáva rab vagy.

Arany-Tóth Katalin: Felismerés

Nekem szánt tudás

megismerni a magány

összes csöndjét.

Arany-Tóth Katalin: Zöld

Félrehúzódtam,

hogy legyen elég helyed

nélkülem élni.

Végh György: Élet vagy s halál

Mint árammal: veled vagyok telítve,
te lüktetsz bennem, forrón, vér helyett -
tüdőm meg sem moccan, ha nem lehelsz rám:
te irányítod lélekzésemet.

Azért van lábam, hogy hozzád mehessek,
karom, hogy néha megöleljelek -
fülem, hogy mint perselybe dobd a hangod,
szájam, hogy szólani tudjak veled.

Érted van minden érzékem s megállnak,
akár az órák, hogyha nem leszel -
most is hibás a szerkezetjük:
pedig vagy még: csak ép nem vagy közel.

Tüdőm recseg, berreg szivem bolondul:
belém a lélek is csak hálni jár -
szíved verése írja életem, mert
te vagy számomra élet és halál.

Gyurkovics Tibor: Csók-vers

És mi lenne ha csókolnálak
mert csókolnálak ha csókolnálak
a végkifejlésig a bánat
örömével csak csókolnálak
amíg eltűnnél csókolnálak
amíg a válladon a szárnyak –
csókolnálak – kibomlanának
fölemelkednél – madárszárnyak
melegével – csak csókolnálak –
egekbe lebegne a lábad
s én csókolnálak csókolnálak…

Arany-Tóth Katalin: Tisztázatlan

Sosem derül ki:

magadra hagytalak, vagy

magamra hagytál?

Gyurkovics Tibor: Összhangzattan

Álmom álmodnak megfelel
és ez a baj és ez a jel
hogy össze-visszasimulunk
és álmodunk és álmodunk

Már elhagynálak mint a víz
is elhagyja a partjait
de érzi hogy a víz felett
álmaik összecsengenek

És bonganak a kék időn
az asztalon a terítőn
rohamlik minden mint a hang
belénk szalad a nagyharang

mi szétfeszít és egyesít
hogy fölemel és leszakít
és benned zeng és bong a jel:
„álmod álmomnak megfelel”.

Fodor Ákos: Téli fa

foszlány-köd ring-leng

tar ágai között, mint-

ha lombja volna

Rakovszky Zsuzsa: Halottak napja

Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek
a kinti-benti sötétség határán.
Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek.
A mustárospohár vastag fala a párkány

fájára halvány sugárküllőket vet.
Az ablak most láng-kettőző tükörlap:
nem látni a diófa lombjai közt a perzselt,
száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat…

„Púpos parasztlány voltam, nem kellettem
senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen…
Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem,
most rothadó avar és folyós sár lett belőlem…”

„A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem,
később kártyacsaták, Bécsben operabérlet…
Idegenek álltak körül a végső percben,
latolták: zongorám, komódom mennyit érhet…”

„Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam,
asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem.
Az utolsó adag morfin kábulatában
még elértem a vécét, mielőtt összeestem…”

„Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget…”

Fodor Ákos: Halk közbevetés

Amit szeretsz és

amit gyűlölsz: benned él.

Szavad rólad szól.

Itamár Jáoz-Keszt: A te házad

Én a Te házadban
akartam lakozni,
s íme énbennem emelkedett egy ház,
a Te lakhelyedül.

Bárha
csak kósza jöttment vagyok én
ezen a tájon, kapuzárás idején,
mikor a Léviták becsukják a Szentély kapuját
az esteli áldozás után.

De hirtelenében
magam sem emlékszem,
mi kérnivalóm is lehetett volna tőlük,

Ígyestidőn,
s miért is vetődtem errefelé?
Talán csak annyit szerettem volna kérni,
hogy Rád gondolhassak
szüntelenül?

Bár árnyékod
úgy hányja-veti a testem,
hogy itt belül

Még
ablakok és ajtók nélkül,
félig felépülve is
egyre csak remeg a házad.

Somlyó György és a szerző fordítása

Lengyel József: Imádandó Isten...

Imádandó Isten, e széles föld néked
Zsámolyod és a menny fényes ülő széked,
A te mindenható kezed csinálmánya
És erőd tüköre e világ alkotmánya;
Csak homályt találunk előttünk és mélységet,
Elménkkel megfogni akarván ily felséget.

Kezdete sohasem volt a te idődnek,
Esztendeid soha el nem végeződnek.
Minden dolgok tőled származnak, mint kútfőtől;
Te lételt nem vettél semmi megelőzőtől,
A változásoknak körülötted helyt nem adsz,
Aki régen voltál, te ugyanazon maradsz.

Láthatatlan lélek, te betöltesz mindent,
Jelen vagy itt alant, valamint odafent.
Nincs oly dolog, melyet szemeid ne látnának,
Bár fedjék ködei a sötét éjszakának.
Ó, emberek, nincsen az Isten előtt titok,
Tudva vannak nála minden gondolatitok.

Csudákkal teljes a természet temploma,
Melyekből kitetszik bölcsességed nyoma.
Nagy vagy a nagyokban, bölcs vagy a kicsinyekben,
Gondod el nem fárad annyi sok ezerekben;
Végtelen jóságod a menny és föld hirdeti,
Sokaságát nyelvünk mert ki nem beszélheti.

Szenteknek szentje vagy, ó Isten, s nincs hiba
Szent akaratodnak határozásiba.
Megáll igazságod, ha tartasz törvényszéket,
Mivel jól ismered a szívet és veséket;
Mégis a bűnösnek halálán te nem örülsz,
Inkább nagy irgalmad szerint rajta könyörülsz.

Boldog nép az, amely imád ily felséget,
Boldog, kit ily felség kegyelmébe bévett,
Akinek hatalma mindenre elégséges,
Jósága megadja, akinek mi szükséges.
Tartsd fenn, ó jó Atyánk, köztünk ez ismeretet,
Hogy te nem egyéb vagy, hanem merő szeretet.

Forrás

Farkas István: Megváltás haiku

Egyetlen egyszer

halhattam csak meg érted.

Élned neked kell.

Végh György: Kíváncsiság

Jó volna egyszer más ember szemével
megnézni-látni kívülről magam:
mert érdekelne, hogy ki és miféle
az, akié a szájam és hajam,
hogy ki az, ki a szívem bitorolja,
aki használja lábam és kezem,
ki minden szervem elkoptatja sorra,
aki feléli lassan életem.

Vajjon tudnék-e lenni jó barátja?
Irigyelném-e titkon életét?
Mit váltana ki belőlem halála?
Örülnék-e, vagy könnyet ejtenék?
Jó volna egyszer más ember szívével
érezni ezt halálos komolyan.

Jó volna egyszer más ember szemével
pártatlanul megnézni önmagam.

James Weldon Johnson: A teremtésről

És kilépett Isten az Ürbe,

és nézett erre, és nézett arra és mondá:

"Olyan egyedül vagyok -

teremtek magamnak egy világot!"

S ameddig csak elláthatott az Isten szeme:

sötétség lebegett mindenütt,

feketébb, mint ezer éjfél

lent, a ciprusos ingoványon.

És akkor elmosolyodott Isten,

és derengeni kezdett a fény,

és az egyik oldalon felgöngyölődött a sötét,

és a másik oldalon ott állt ragyogva a fény.

És mondá Isten: "Így akartam".

És akkor lehajolt Isten és kezébe vette a fényt,

és formálta, görgette tenyerében,

amíg meg nem született belőle a nap

s a lángsugarú napot fellökte az égre.

Maradt elég fény, nem pocsékolta el mindet a napra,

ragyogó golyó lett belőle Isten tenyerén

s a sötétbe hajítván

az éj felékesedett a csillagokkal, meg a holddal.

És akkor a fény,

és a sötét íve közé

dobta a világot

és mondá Isten: "Így akartam!"

És akkor az Isten alászállt,

és ott volt a nap Jobb keze mellett,

és a hold meg a Balján,

Feje körül a csillagok összeterelt serege

és Lába a földön nyugodott.

És Isten elindult és amerre megindult,

lépte alatt belapultak a völgyek,

s a hegyek fölmagasodtak.

És akkor körülnézve megállt és látta

a föld hogy meleg és puszta, kopár.

És akkor Isten a világ peremére kilépve

kiköpte a hét tengereket;

megrebbent a Szeme, fellobbantva a villám tüzeit

összeütötte kezét s a mennydörgés tovagörgött,

vizek árja szakadt le a földre,

hűsítő vizek árja.

És akkor a zöld fű ezre kisarjadt,

sok kicsi rózsaszinű virág bimbója kifeslett,

a fenyőfa az ujját felbökte az égre,

a tölgyfa kitárta a karját,

tavak kuporodtak a Föld sok homorú üregébe,

a tengerbe folyók iramodtak,

és Isten elmosolyogta magát

s fölragyogott a szivárvány

és Válla köré göndörödött.

És akkor Isten fölemelte a Karját, Keze a tengerek

fölött lebegett, amerre a föld kiterült

és mondá: "Sokasodjatok egyre!"

És gyorsabban, ahogy lehanyatlott a Keze,

halak és rovarok,

vadak és madarak,

lepték a folyókat el, meg a tengereket,

tele lettek az erdők velük és a rengetegek,

szárnyuk hasogatta a kék levegőt,

és mondá Isten: "Így akartam!"

És akkor Isten elindult

és megnézte mindazt,

amit alkotott.

Megnézte a napját,

és megnézte a holdját

és megnézte pici csillagait

és megnézte a világát

minden élőlényével egyetemben,

és mondá Isten: "Még mindig egyedül vagyok."

És akkor Isten egy domb oldalába leült,

hogy magába merüljön,

széles, mélyvizű folyó csörgedezett el előtte,

s Tenyerébe temetve Fejét,

Isten egyre-egyre tünődött,

amíg kieszelte: "Teremtek magamnak egy embert!"

A folyó medréből

Isten egy marék agyagot kimerített,

s a folyó mellett,

a fövenyre letérdelt,

és ott a hatalmas Mindenható Isten,

ki lángralobbantva a napot kitűzte az égre -

ki az éj legmesszibb sarkába kilökte a csillagokat -

ki Tenyere mélyedéseiben gyúrta a Földet, -

a roppant hatalmú Isten,

- ahogy egy néger anyácska babája fölé hajol - épp úgy,

a homokba letérdelt,

egy kis agyagdarabot gyúrt-gyömöszölt, egészen

addig, amíg föl nem vette az Arca alakját,

és akkor belefútta az élet leheletét az agyagba

és az ember lelket, testet, életet öltött.

Ámen. Ámen.

Végh György fordítása