Fodor Ákos: Egy gyakorlat

Magadtól kérdezd:  

ajtód azért fontos-e,  

hogy zárd? vagy, hogy nyisd? 

Vízesés zenével

Vízesés

Bódás János: A Mennybe ment Jézushoz

Uram, ha most onnan lenézel,
lásd: a lét most sincs tele mézzel,
hogy rengeteg bűn, kapzsiság van
e szüléstől nyögő világban.
Még nem mérték az igaz ember,
az az "igaz," kinél a fegyver,
az akar "jót," aki hatalmas,
a szegény, gyenge neve: hallgass!
... BÉKE?!... Öt kontinens rivallja
s a kapzsi ember meg se hallja,
sőt, a nevedben ölni készül,
s Te is, nem úr vagy már, de vádlott:
-- így váltottad meg a világot?

Engem nem tántorít el Tőled,
ha nem mindig látom erődet,
de száz ok, érv, kínos eset
szól napról napra ellened
s a gyenge hit megtántorul,
ha nem látja: Te vagy az Úr!

Uram, nem magamért esengek,
de százmillió ember szenved,
tetű, éhség, rabszolga-járom
gyötri őket. Ezeket szánom.
Mocsok, sötét odúk penésze
s börtönfenék... Ez sokak része.
Csontváz-anyák korcsokat szülnek
s mind átkozódva, sírva tűrnek,
szívük már robbanásig megtelt
atom-erejű gyűlölettel...

A szenvedők nevében kérlek,
add, hogy legyen élet az élet,
ne köss békét herék hadával:
a munkát övezd glóriával.
Nem kívánjuk, hogy Tündérország
legyen a Föld... Hadd hulljon orcánk
harmata - de legyen az ember
ember, nemes, szép küzdelemben.

Tedd ujjongóbbá dalainkat,
ritkítsd meg sűrű sóhajunkat
s adj jó békét - ne majd a mennyben,
de a Földön is!... Ámen, ámen.

Várnai Zseni: Balatoni alkony

Az ég a vízre ráhajol

 a láthatáron valahol...

 az ég a vízzel összeér,

 az ég, a víz

gyöngyházfehér.

 Így látom én fektemben itt

 a táj elnyugvó fényeit,

 miközben percem elrepül...

 az ég, a tó

 elszenderül.

 Oly nyugodalmas most a táj,

 boldog vagyok... semmi se fáj...

 tükörsima a Balaton,

 sellők énekét

hallgatom.

Biblia

 

  The Apostle Paul / Dürer / 1517

" Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” 

(Fil 4, 11-13)

Várnai Zseni: Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
Hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Simonyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy:
nincs hely számodra e kívül.
De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

Szabó T. Anna: Mária mondja

Nézi egymást anya és gyermek.
Így csak a kisbabák figyelnek:
kíváncsian, mohón, merőn,
mindent értőn és ismerőn,
de végtelenül naivan –

Isten hozott, Isten küldött,
édes fiam, kisfiam.

Milyen a világ? Meg nem mondom:
dúdolok inkább, ősanya-módon,
megsimogatlak, megszoptatlak,
szívdobogással elringatlak.

Szeretet. Nem kell elmagyarázni.
Történhet veled és velem akármi:
én még tudom, te már tudod –
szemed nyugodtan lecsukod.

Fodor Ákos: Vallomás és javaslat

Már fáradt vagyok

megbocsátgatni – kérlek,

inkább ne bánts meg.  

Elekes Ferenc: Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

Várnai Zseni: Asszony a tükör előtt

Te tudod csak, és tükröd, hogyha reggel
gyűrt, fáradt arcod onnan szembenéz,
hogy, mint almáriomon a gyümölcsöt,
kikezdte már szépséged a penész.

Mint téli alma fonnyadsz észrevétlen,
bőröd rugalma enged, meglazul,
olyanná válsz, mint kép a múzeumban,
mikor repedez rajta a lazur.

Szemed gödrén szorgalmas pók tanyázik,
s hálót bogozva egyre, egyre sző,
kerek kis állad szögletekbe csorbul,
s ajkad sarkán két mély barázda nő.

Próbálod elhazudni önmagadnak,
s arcod tündéri szépre bűvölöd,
fakó hajad aranyszínekbe mártod,
ívesre rajzolod szemöldököd,

és homlokod mögül el, messze űzöd
emlékeid mardosó méhraját,
ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek
keserű, sós, mardosó harmatát.

Mert ellenség a könny, csak egyre vénít,
s öregnek lenni izzó fájdalom,
mikor a lélek görcsösen tapad még
hiú, mulandó földi vágyakon,

mikor a lélek nem tud elpihenni,
s nyűtt testruhádat forrón perzseli,
s kigyúlva tőle, mint egy éji fáklya,
keservedet világgá lengeti.

Hiába minden! Lassan elsötétül,
üszökbe hamvad, ami fáklya volt,
hagyd könnyedet hát esőként omolni,
a sírás sok vészes tüzet elolt,

törd össze tükröd, és a végtelenség
időtlen tengerén bámuld magad,
ahol az évek lassan elgyűrűznek,
és ami szép volt, mindig szép marad.

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

                                                   

Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.


2.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.


3.

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.


4.

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?


5.

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?


6.

Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.


7.

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)


8.

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.


9.

Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.


10.

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.


11.

Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.


12.

…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.


UTÓSZÓ

Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

Simonyi Imre: Levél barátomhoz

Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz

mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.

Fodor Ákos: Axióma

A szeretésen

k í v ü l  minden emberi

tett: romépítés.

Pablo Neruda: XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Somlyó György fordítása

Fodor Ákos: Gyöngy

Szeretlek, mondom. 

– Látod, már ez a nap sem

kelt s telt hiába.

Csoóri Sándor: Viszi a szél a fákat

Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom
ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan –
Állok a szenvedés boltajtajában,
a tavasz alvilági kapuiban.

Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét,
az elképzelt angyalok zuhanását,
de most én zuhanok, s fejedtől talpadig
oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.

Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened?
Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben,
mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem
a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?

Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,
s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan
s mi így hagy el; szeretnem a Napot:
rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.

Juhász Gyula

„ Már annyiszor döbbentem meg halálos

Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!"

Szent-Gály Kata: A kegyelem

Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
-  de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi –
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.

A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?

Elekes Ferenc: A nagy csönd

Milyen szépen jött be hozzám
ezen a hajnalon a Csönd,
puhán jött, tapintatosan, mint
aki nem akar zavarni,
lábujjhegyen jött, kis ujját
odatette a szája elé, lassan
lépegetett felém, föltűnés
nélkül, hogy is mondják,
amikor így jön valaki,
lopódzva szinte, de
nem tétovázva, andalgott
talán, hozzá sem ért
a kilincshez, nem is sejtem,
miképpen tudott bejönni
a becsukott ajtón,
semmi zörrenés a záron,
lába sem érte a földet,
nem botlott bele az
ajtónál felejtett cipőmbe,
helyén maradt az üres
váza is, amelybe valami
virágot akartam tenni
néhány hónappal ezelőtt, csak
kiment a fejemből, most
itt áll előttem mosolyogva,
nézzük egymást
zavartan, mondanám, fogadjon
örökbe engem, törődjék
velem, mert éppen
elárvultam a nagy
várakozásban, nem jó
a bizonytalanság, már
nem hiszek abban, hogy
jöhet valami más
moccanás, amiért
érdemes lenne megöntözni
a hervadó violát.

Elekes Ferenc: Így-úgy

Mint esővíz,

könny,

vagy a bánat;

néha minden

úgy összegyűl -

Nem jó ilyenkor

így,

egyedül -

Lukács Flóra: Rózsaszín

Azt kérted, a szigeten találkozzunk,
reggel nyolckor,
pedig előző este
hajnalig együtt voltunk.
Nem volt kedvem elindulni,
nem szerettem a reggeli nagy beszélgetéseket,
de belementem.
Végig te beszéltél,
huszonöt percig figyeltem is,
aztán már csak arra gondoltam,
mennyire kívánok egy rózsaszín vattacukrot.
Túl sokat akartál.
Nem tudtam mit kezdeni az egésszel.
Leginkább untam.
Egyébként is túl korán volt.
Csak néztem a hátad mögött
az árust, ahogy a cukrot a gépbe önti,
és a hurkapálcára tekeri
a hömpölygő anyagot.
Gyerekek és párok kezében
fújta a szél a kék és fehér,
hosszabb, rövidebb szálakat,
ahogy harapták,
egyre szebbnek láttam őket.
Egy óra múlva szakítottunk.

Rainer Maria Rilke: Ősz

Hull, hull a lomb, távolokból suhan,
akárha hervadnának égi kertek;
tagadón száll, az élettel perelve.

S hull a nehéz Föld, éjszakákba dermed,
csillagözönből magányba zuhan.

Mindnyájan hullunk. Ez a kéz lehull.
S nézz bármi mást: mindenben ez lapul, lásd.

Valaki mégis fölfogja e hullást
gyöngéd tenyerén – mondhatatlanul.

Szabó Ede fordítása

Ábrányi Emil: Él a magyar

Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Szent-Gály Kata: A Szaharában

Magányos este. Mintha végtelen
vizek tavában lennék kis sziget:
nem ér el hozzám semmi zaj, se szó.
Nagyon nehéz. Ó, bár egy kis hajó
találna rám: egy jóbarát, egy lélek
és annyit szólna csendesen, megértlek!

Pilinszky János: Pilátus

Kemény vagy, hivatalból.
Elitélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre -
rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre -
itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.

Boda Magdolna: (semmi és minden)

A papucsod,
a fogkeféd,
a reggeli kávéd,
az újságod,
az első mosolyod,
az életed, úgy ahogy van,
a papucsom,
a fogkefém,
a reggeli kávém,
az újságom,
az első mosolyom,
az életem, úgy ahogy van,
de szavaink,
és öleléseink
közös vagyonunk,
ennyi lehet
az, ami semmi
és minden
is lehetett volna.

József Attila: URAM!

 Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd  remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

1923. júl. 28.

Szent-Gály Kata: A csodálatos pillanat

A fényen túli Fény, 

a hangon túli Hang 

s a lángon túli Láng 

körülvesz -- 

-- és tiéd 

a csenden túli csend, 

s a léten túli lét. 

Petőcz András: Egyedül

            Munch-emlékezet

Egyedül vagyok valami sikátorban, nem tudom,
hogyan keveredek ki innen, mindenfelé ezek a szűk,
pici utcák, minden kihalt, sehol egy ember, mondod
a telefonban, hallom a hangodon, hogy félsz, hogy
valamitől tartasz, messze vagy, nem tudok segíteni,
kétezer kilométerre tőlem, idegen ország, idegen,
ismeretlen város, ismeretlen utcák, elképzelem,
ahogy izzad a tenyered, ahogy a táskád szorongatod,
keresed a kiutat a sikátorból, a sikátorodból, lassan
már sötétedik, nem tér vissza az, aki nem tér vissza,
mondom magamban, itt, kétezer kilométerre tőled,
nem térek vissza soha, mert nem akarok visszatérni,
suttogod magad elé, egy ismeretlen város idegen
és kihalt épületei között,
                                      persze, nem tudom mindazt,
amit magad elé suttogsz, és nem tudom azt sem, mi
történik veled, mint ahogy nem tudom a tenyered, hogy
izzad-e valóban, és természetesen nem tudhatom azt
sem, hogyan is szorongatod a táskád, hogy valóban
szorongatod-e, semmi ilyesmit nem tudhatok, gondolom
bele abba a térbe, ahol csak magamban vagyok, az általad
üresen hagyott térben, nem vagyok már felelős érted, és
nem tudok már vigyázni sem rád, menekülsz egy idegen
város idegen utcáján, mögötted lépések zaja, lépések
dübörögnek mögötted, és nincs hova futni, megharcolsz
magadért, és egyszer – talán – mégis láthatlak megint,
addig is minden változatlan, látom, ahogy kiabálsz
a sikátor ürességében, és látom azt is, minden hiába.

Fodor Ákos: ZENzáció

Nézd: testet ad a szélnek a hó! 

Parancs János: Régi emlékek vonzásában

őszi délután, őszi alkonyat,
amikor már elpihennek,
a fészkükre szállnak
a didergő, apró madarak,
amikor leszáll az est,
s botladozva hazaindulnak
a kocsmából a borissza árnyak,
amikor elcsitul a szél,
s áradni kezd a köd,
amikor már oly vigasztalan
s oly sötét a tejfehér,
ködben úszó tájék,
hogy a vad csaholás,
a kutyaugatás is csalogató,
forró, távoli örömökre emlékeztet,
a jól ismert otthoni zamatokra,
amikre visszaemlékezni oly jó,
még akkor is, ha már nincsenek,
ha számunkra már elérhetetlenek,
s amiknek kínzó emléke
örökké ott sajog a szívben,
s amikre fuldokolva, haldokolva is,
sóvárogva, mindhiába vágyunk

Tornay András

Én tudom, hogy te ki voltál

De nem tudom, én ki vagyok

Sokszor hiányzol

Ilyenkor nagyon fázom.

Petőcz András: Másnap

A boldogság a kórházi ágyon!
A test béna és csontsovány.

Hajnalban jönnek mosdatásra.
Még sötét van olyankor.

Gurulószéken a fürdőbe tolnak.
Langyos zuhany végigpermetez.

Pelenkaürítés. A puha szivacs
gyengéd dörzsölése.

Aztán az etetés. Sietek nyelni.
Néha az ételt visszaköhögöm.

Az ápolónő ilyenkor vár.
Nagyon is türelmes velem.

A délelőtt gyorsan eltelik.
Nézem a plafont, az üres szobát.

Dél körül jön majd a fiam.
Világos inge szinte elvakít.

Dél körül a fiam berobog.
Mesél nekem, és bohóckodik.

Beszél valami népszavazásról,
annyira furcsa, hogy felnevetek.

Boldogság ez, akkor, a nevetés.
Remeg bensőmben különös öröm.

Könnyűnek érzem béna magam,
s hirtelen minden oly nagyon távlatos.

*

Dél körül megyek be apámhoz.
Mesélek neki, bohóckodom.

Beszélek neki politikáról,
meglepve látom, hogy felnevet.

Megbénult testében különös remegés.
Olyan az apám, mint aki boldog.

És a tekintete! Látom, hogy ott lapul
valami soha-volt, különös csillogás.

(Az ápolók másnap is hajnalban érkeztek,
s nem tudták akkor már a szemhéját lezárni.)

Földes Lívia: Isten tenyerén

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
hófödte csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargó folyó tükrében láttam kelni a Napot,
sugaraiban éppen az álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyémántként ragyogni,
sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt, és láttam a reményt,
láttam az Embert, és láttam a Zenét.
Láttam a Földet szeretetben élni,
láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent, amerre csak néztem,
miközben éppen az ő tenyerében ültem,
s az ő hangján szólt a szél,
mint anya, ki gyermekének mesél:
Millió apró tükörben láthatod magadat,
hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy.

Fodor Ákos: Halk közbevetés

Amit szeretsz és

amit gyűlölsz: benned él.

Szavad rólad szól.

Szabó T. Anna: Az ég zsoltára

Perelj, uram, perlőimmel?
Felelj, Uram, felhőiddel.
Mondd, hogy rend van a világban,
felejtsem, amiket láttam.

Nehéz lenni, tudod, Uram?
Szívünk-szemünk úgy tele van
fájdalommal, szenvedéssel,
amit nem érünk fel ésszel.

Körülöttünk annyi zaj van.
A testtel is csak a baj van.
A lélek meg – szent a lélek,
de nem éli a szentséget.

Kő a szívünk, fáradt, nehéz,
szemünk csak a képekre néz,
tükrök közé vagyunk zárva,
nem látunk ki a világra.

Itt lent perbe vagyunk fogva,
perlőnk fölénk magasodna,
túlkiabál, elküld haza,
hiába, hogy nincs igaza.

Perelj, Uram… – Nem, ne perelj.
Inkább csak felhőket terelj:
a változó világ képét –
ezzel hozd fölénk a békét.

Felelj, uram, felhőiddel,
vértezz fel a kellő hittel,
hogy törvényed ne feledjük,
eged alatt legyünk együtt,

tanuljunk világot látni,
indulatainkkal bánni,
nem bújkálni, mint a gyermek,
viselni a közös terhet,

éljük át a mások részét,
legyen bennünk újra részvét,
legyen bennünk hit, alázat.
Égből építs nekünk házat.

Szent-Gály Kata: Így van

Milyen különös, hogy

mindig egyedül

maradunk ott, ahol

egészen mély az élet.

Elhalkul a szó is,

már csak a „nem értem”

vallomása suttog

bennünk, kicsinyre

zúzott magunkban,

Istenem – Isten –

Petőcz András: Kérdés a Nagyúrhoz

ismeretlen perzsa költő-variáció

Azt mondják,kivonulsz városunkból, Nagyúr.
Hitetlen állok. Kivonulsz majd, és mi magunk
lészünk-e őrizőink önnönmagunknak? Mi lesz
a börtönökkel? És a koporsók? Üresen állnak?

Isten vagy, Nagyúr, és uralkodó. Nem látott
soha, soha senki. Nevedben itéltek, nevedben
öltek, nevedben adtak kegyelmet. Hatalmas
szobrod, aranyos oltároddal vigyázott reánk.

Kivonulsz városunkból, Nagyúr? Legfeljebb
sereged hagyhat magunkra minket, Te maradsz,
ahogyan magunk is maradunk, ameddig engeded,
talán az időknek végtelen végezetéig.

Böjte Csaba

Nem bíróknak kell lennünk, hanem orvosoknak. Álljunk a tévelygők mellé, és segítsünk nekik levetni a páncéljukat. Sohasem szabadna elfelejteni, hogy minden Saulban ott lapul egy szeretethimnusz.

Szabó Magda: Sírfelirat

Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.

Fodor Ákos: A halálfélőhöz

 Mit szégyellnél? az

 égő tárgy is megborzong,

 mielőtt kihúny.

Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Parancs János: Születés

először semmi sincs
valami híg üres közeg
alaktalan formálódó sejtcsomó
ahogy dülöngél imbolyog
mintha még nem is volna
földereng majd eltünik
ám hiánya már ragyogtatja
létét örökre belém égeti
aztán testet ölt elindul
lendül előre karja lába
sorsa rendeltetése lesz
fut kiszabott pályáján
lankadatlanul a Nap körül
amíg ideje ki nem telik

Sajgó Szabolcs: Emmanuel

Az én csodáim nem a te csodáid
az én vigasztalásom nem a te vigasztalásod
az én szeretetem nem a te szereteted

amilyen messze van keresztem a te szenvedésedtöl
mennyországom a te egedtöl
irgalmasságom a te könyörületedtöl
olyan messze vannak az én csodáim a te csodáidtól
az én vigasztalásom a te vigasztalásodtól
az én szeretetem a te szeretetedtöl

ezért aztán a szíved mélyén ott lakom
és a szívem mélyén ott laksz te is
és egy vagyunk mindörökre
te meg én

Fodor Ákos: Magna moralita

Nincs hűtlenebb a

„kényszer-hűségesnél”: ő

önmagát csalja.

Babits Mihály: Intelem vezeklésre

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz -
erényeid elhagynak mint az ifjuság,
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az uton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» -
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, síkosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered -
verd! verd! ezer bün nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész -
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

Fodor Ákos: Gyerek

"Ma már annyit voltam jó!

Most egy kicsit pihenek."

József Attila: Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

Moretti Gemma: Az első

Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap írás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odaadom neked."
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.

Fodor Ákos: A tánc

Korábban tán volt szövege is,

utóbb csak dallama, ritmusa;

most már csupán

néhány mindent magába

foglaló mozdulat:

teljes odaadás.

Szent-Gály Kata: A kegyelem pillanata

Isten átmegy a világon,
akkor is, ha nincs Karácsony.

Néha megáll - csend a csendben -
hogy sorsára fölszenteljen

szántóföldet: legyen bátrabb,
mikor a nagy ekék járnak,

tengervizet: hamar forrjon
benne össze a hajónyom,

kismadarat, hogy a szárnya
készüljön a magasságra,

hogy a kő, mit összezúztak,
útja legyen taposóknak, -

csendesülj le, hogy megértsed,
mire szentelt az Úr téged.

Szabó Magda: Kinek már álma sincs

Rólad, terólad. Míg erőm tart,
s a lopott pillanat szabadsága
szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
Ó, hadd kiáltsam messzire,
mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal
kiszopja csontjaimat,
mert ébren várom, a hegyen
hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
E test meddig lesz még erős?
Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
csak a halál, meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?
Hogy írjon verset, aki fáradt,
hogy írjon, aki nem remél,
ki úgy tölti az éjszakákat,
hogy mire új reggelre kél,
várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen
másról beszélek én,
világunk iszonyú vizében
gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
sorsunk keserű kortyait nyelem,
rémült testem meg tud pihenni
békítő testeden, s az éjjel
szörnyei közt lehelleted a védelem.

Mily sötét van mindenütt!
Csak az ablakunk fénylik.
Csak dadogok. Szeretlek,
annyira, hogy még kívánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom
szelíd homlokodon, ha
mint a részeg, dülöngőzve járok,
s kiáltozom.

Átláthatatlan téli reggelek:
alig virrad, hogy munkába megyek;
csiszolja ifjú érdességemet a város.
Egyszer oly kerek leszek, oly síma,
mint a többi odalenn.

Őrizd lelkem épségét, szerelem!

Szabó Lőrinc: Kaland

Ahogy kiléptem a kapun,
nyakamhoz simult valami,
hátulról, puhán, melegen,
mint egy szerető karjai,

mint egy jókedvű szerető,
aki, ha van is rá tanú,
megölel és megcsókol és
azt mondja: ne légy szomorú!

Valaki megcsókolt, s noha
biztosra vettem, hogy kacér
támadóm csak a szél lehet,
a bolond áprilisi szél,

hátranéztem. S mert az a csók
olyan élő volt, igazán
csöppet se lepett volna meg,
hogyha valami földi lány

állt volna ott, a levegő
egy szökött tündére, aki
megunta égi életét
s velem akar kikezdeni.

Hátranéztem, és persze hogy
nem volt ott semmiféle lány.
Vagy mégis, magam se tudom,
valaki mégis volt talán,

mert örvénylett a nap, a fény,
s egy percre furcsa vonalak
villantak meg a levegő
átlátszó szoknyája alatt -

s megint hozzám simult a szél
s valamit fülembe súgott,
azt, hogy még mindig szemtelen,
még mindig fiatal vagyok.

Fodor Ákos: Metaoptika

Nagyon figyelj, mert a világot

teszed is azzá, aminek látod.

Mai Ige: Az élet olyan, amilyenné formálod

„A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Példabeszédek 15:15)

Volt egyszer egy bölcs, idős ember; minden nap kint üldögélt kisunokájával a benzinkútjuk előtt egy hintaszékben, és köszöntötte a turistákat, akik kisvárosukba érkeztek. Egyszer egy turistának tűnő magas férfi nézelődött arrafelé, mint aki azt kutatja, alkalmas-e ez a hely a letelepedésre. „Amúgy milyen ez a város?” – kérdezte. Az öreg visszakérdezett: „Nos, a maga városa milyen?” „Az emberek folyton bírálják egymást. Nagyon negatív beállítottságú hely.” – mondta a férfi. „Tudja, ez a város is pont ilyen” – jegyezte meg az öreg. Később egy család állt meg tankolni. Az apa megkérdezte az öreg embert: „Jó itt lakni ebben a városban?” „Nos, a maguk városa milyen?” – kérdezett vissza az öreg. „Ahonnan én jövök, az emberek közel állnak egymáshoz, és mindig készek segítő kezet nyújtani a másiknak. Nem szívesen költözök el.” Az öreg mosolyogva így biztatta: „Tudja mit, a mi városunk nagyon hasonlít a magukéra.” Miután a család elhajtott, megszólalt az öreg unokája: „Nagyapa, miért mondtad az első embernek, hogy itt nagyon rossz lakni? Amikor meg a család kérdezte, akkor azt mondtad, hogy ez egy csodálatos hely!” Az idős ember a kislány kék szemébe nézve magyarázatba kezdett: „Édesem, nem számít, hová megy az ember, a hozzáállását magával viszi – attól lesz egy hely szörnyű vagy csodálatos.” Igen, az élet olyan, amilyenné alakítod. Ezért mondja a Biblia: „a csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”

Szent-Gály Kata: Távoli hang

Zaj csendesül, 

borong a fény, 

madár kiált a nád tövén -- 

egyedül 

vagyok én is. 

Jan Twardowski: Siessünk

Siessük szeretni az embereket olyan gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén
ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,
utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
mint a tisztaság amely legegyszerűbben a kétségbeeséstől születik
amikor valakire gondolunk nélküle maradván
Ne légy nyugodt, hogy van időd mert a bizonyosság bizonytalan,
elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse
úgy jár egyszerre a kettő mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély, mely egynél mindig gyengébb,
oly hamar mennek el, mint júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang vagy egy ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket, hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat egyébként megszületni, mint meghalni
mindig túl keveset és túl későn szeretünk
Ne írj róla túl gyakran, de írj egyszer s mindenkorra,
és olyan leszel mint a delfin szelíd erős
Siessünk szeretni az embereket, oly gyorsan mennek el,
és azok meg, akik nem mennek el, nem mindig térnek vissza
hisz soha nem tudni a szerelemről,
hogy az első az utolsó, vagy hogy az utolsó – első

Sajgó Szabolcs fordítása

Aknay Tibor: Végül

Állok az idegen parton,
bőrömet felmarta a sós víz,
reményeimet az apály visszalopta.
Hitem molyrágta takarója
most vitorla lélek-hajómon,
mielőtt lemerülnék,
s felhoznám a mélyből
gyermekkorom színeit,
a virágosat álmodó lányok
varázsige kuncogását,
az újra megtalált igéket
és mindent, mi enyém volt egykor,
amit megtartottam vagy
eltékozoltam.
Végül visszadobnám őket,
mert nem lesz szükségem
semmire és az a semmi
lesz akkor a minden.

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Fodor Ákos: Versek a hagyatékból

A muzsikushoz

Ne öld meg
a Csöndet.
A Csöndnek
dajkája legyen a Zene
– ne ellenfele.

Monotónia

Annyira unom
a közönyt, hogy már nem is
figyelek föl rá.

Pánik

A fény is rémít.
Reszkető árnyékomat
magamba vetem.

Itt és most: szünet

Életemen túl és halálomon innen:
ácsorgok, oly helyen, melynek neve sincsen.
Tudatlanságom az Egyetlen Kincsem.
Nincs, amit szabad, vagy tilos volna hinnem.

Nyilatkozat

Megtettem, amit megtehettem.
Az Önvádhatóság működését ezennel
szívemmel és maradék eszemmel
végérvényes rendelettel
felfüggesztem

Sajgó Szabolcs: túl a tükrökön

faltól falig
táguló terek
szűkülő utak

egytől valameddig léptek kényszere
és lehunyt szemekkel szárnyalás
hétköznapok fölött

meg az elkerülhetetlen sodródás
magzatvíztől űróceánig
és vissza

egy izzó szempár világa
mindenütt
és az átmenet
tükrök mögött fölsejlő tartomány

hiszed vagy nem
várnak rád
jönnek eléd
egyszer megérkezel

Szent-Gály Kata: Máté apostol

Beismerés

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.

Ki most hazátlan, nem lesz háza már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

Rab Zsuzsa fordítása

Konrad Lorenz

 " Ha az emberiségnek választania kellene, hogy felhagy bizonyos szokásaival vagy kipusztul, akkor inkább a kipusztulást választaná."

Sajgó Szabolcs: nincs kivétel

azt gondolod
hogy miattad nem

azt hiszed
legalább titokban
szigorúan csak magadnak
hogy miattad nem

pedig igen
nyilvánosan
és legtitkosabb magadban is
igen igen

az a helyzet hogy valóban
miattad és miattam
kellett megtörténnie
valamennyi létező miatt
kivétel nincs

egyenként és mindösszesen
ez az áldás
ez a minden egy
amibe születtél és amiből
ez a teremtett egy
lett rohadt almává

rosszabb tőle nem leszel
se jobb
ha elismered

arra a keresztre őt
ezért feszítették

hogy pedig lehessen az
számodra is
az élet fája
többé ne csald magad

se nyíltan
se titokban

Bella István: Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről

Már egy hónapja nem láttalak.

Más nincs. Most kissé fehérebb,

szótlanabb vagyok. Kissé álmatag.

Lehet hát levegő nélkül élni, élek.

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.

Canciones*: Anyám, a hajam szél cibálja

Anyám, a hajam szél cibálja,

kétfele fujja, szétzilálja.

Mért kerülget, én nem értem,

tán szerelmes a hajamba,

hogy így fujja, kondorgatja,

hogy nem hagyja békességben,

folyton babrál sűrűjében.

Megfésülöm szép simára -

kétfele fujja, szétzilálja.

Ha meg fésüvel kibontom,

tetszik neki, vagy dühíti:

nekiront és szétröpíti,

marokkal kell összefognom,

jó szoros fonatba fonnom;

megtűzöm, s az is hiába -

kétfele fujja, szétcibálja.

Rab Zsuzsa fordítása

*

(* Canción ("dal") a latin-amerikai zene népszerű műfaja.)

Parancs János : Ami hiányzik

igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül,
mint a hegyomlás, mint a kilőtt nyíl,
vakon, céljának értelmét nem keresve,
csüggedetlen bizakodással, ravaszkodva,
csak tovább, csak előre, bármi áron,
mérhetetlen önbizalommal félresöpörve
az akadályokat, a vétlen útjábakerülőket,
hátra se pillantva, a végpontra se nézve,
lépésről-lépésre eredményesen, biztatóan,
igen, az hiányzik, a makacs élniakarás

Parancs János: Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.

Bella István: Az éj és a nappal

                 Vásári ballada

Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác
egy fekete fényfa, meg egy vándor danász,
maga elől magát addig rejtegette,
mígnem a másikat megszerette.

Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna
volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna,
de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált
volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt,

s danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb
bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget,
hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról,
s addig, addig gajdol vadul és bolondul,
               míg nappallá nem bolondul.

No, persze, Buddha jó volt, s nem hagyta üres kézzel
elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel
a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat
adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat.

A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé,
hogy terítsenek augusztust lombjai fölé,
a nappali ég legyen bőre égbolt-színe,
az éjszakai meg szeme, haja szene.

S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé,
csillag-csúszdának a Tejutat lehelé
a hasa alá, a lábai közé.

A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt,
erről, arról, földről, óceán-sóhajról,
csillagrengés-fútta ember-levélről,
mit egy csillag szele sodort le az égről.

Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt.
De íme elakad. Az égen új égbolt,
augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök,
hulló csillagok suhogtak, combjaik között
a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött.

Buddha meg úgy döntött, világosság leszen,
napláva kettejük közt, ha majd reménytelen
nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja
tükörképeik egymástól elragadja,
            s a másiknak odaadja.

Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal,
az augusztusi éj éjjel is mintha nappal,
az augusztusi éj, mintha nappal lenne,
zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben
két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme.

Bella István: Ha örökre

Ha örökre együtt lennénk,

örökre egymásból ennénk,

örökké egymásból innánk,

egymásónk lenne a hintánk,

együtt szállnánk örökre

rólunkról ránk, egyőnkről egyre.

Bella István: Dorombolások

Arra lettél, hogy simogassanak.
Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatásból szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.

Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki ma vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.

Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?

Csak ha meghalnál! De semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.

Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,

míg ez a halandó állatfaj, az ember.
Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
sötétségfények. Egy virágos ág,

az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-sohaság.

Sebestény-Jáger Orsolya: Néhány sor az időről

Mit rejt az idő? Nem tudom.
Tölgyerdők csöndjét, mely meghasad
a váratlanul átbukó fényben,
és kócos rigófütty lesz a pillanat.

Mint selyem hűvöse vándor ujjakon,
lehetne mindez egy végtelen jelen,
de megértett lényegét csak évek távlatából
szemezgetem, szemezgetem.

S a szirten, hol elcsitul a fény,
csöndben megállunk, már nem is kérdezünk.
Majd emlékké szelídülve távolodik
öröklét vizén az életünk.