2018. június 29., péntek

Parancs János: Ha szólít a hang




El kell indulni bátran
hátra se nézve
berántani az ajtót magad után
akiket szeretsz
úgy is veled maradnak
egy ideig még bármit megtehetsz
legalábbis azt hiszed
a magad ura vagy
most még válogathatsz
a kacatok közül melyiket
viszed magaddal a vágyat
csaknem ötvenévesen
megtépázott sóvárgásodat
egy emberibb igaz világ iránt
ami egyre távolibb ködkép
mágnesként vonz mégis
hív és csalogat maga után
lódulj hát indulj el végre
ne lankadjon sohase reményed
hogy a halálban végül elérjed

Rákos Sándor: A bűnhődés

                itt jöttem
                valamikor
                ezer lábbal
                léptem
                ezer szemmel
                láttam
                ezer füllel
                hallottam
                tízezer kézzel
                fogtam
                százezer ujjal
                tapintottam
                erőm
                eget ostromolt
                most
                botladozom
                emésztő napod alatt
                zsákhordó
                aki nehéz súlyt cipel
                lábam
                megroggyan
                vakon
                a látásra
                süketen
                a hallásra
                bénán
                a fogásra
                zsibbadtan
                a tapintásra
                erőm elpárolgott
                emlékeim
lakatként
önmagukba csukódnak
fejem fölött
a nap kialszik –
bűnhődnöm kell
mielőtt az éj fedele
reám csapódna

Mahatma Gandhi: Az erőszak gyökerei

Jólét, munka nélkül,
Öröm, lelkiismeret nélkül,
Tudás, jellem nélkül,
Kereskedelem, erkölcs nélkül,
Tudomány, emberség nélkül,
Imádat, áldozat nélkül,
Politika, elvek nélkül.

Számomra ismeretlen szerző




Egy Indián bölcs asszony amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban
talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazó-
val, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony kinyitotta a csomagját,
és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drága
követ az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás
nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt,
hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében
nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor
visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.
Gondolkoztam...- szólalt meg. Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban 
a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add
nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a
követ.


Victor Hugo: A koldus












A szélben, dérben egy öreg koldus haladt.
Megvertem ablakom; megállt a ház alatt,
várta, míg szívesen az ajtómat kitárom.
Parasztok jöttek ott, néhány nyerges szamáron
gubbasztva csöndesen a vásárból haza.
A koldus ismerős: ez él kint egymaga
vackán, a hegy alatt, álmodva s egyre várva
földi garasra és egy mennybéli sugárra,
Istenhez nyújtva és emberhez a kezét.
— Melegedjék kicsit, jöjjön csak közelébb,
hogy hívják? — A szegény; nincs más nevem — felelte.
Megfogtam a kezét: — Barátom, jöjjön erre. —
És egy szilke tejet hozattam hirtelen.
Didergett az öreg; aztán beszélt nekem,
s feleltem is, de csak mélán, szórakozottan.
— Lucskos ez a ruha, ki kell terítni — mondtam —
a kandalló előtt. — Ő odalépkedett,
szétteregette a forró tűzhely felett
a hajdan kék színű, féregrágta kabátot,
s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,
olyan volt feketén, mint egy csillagos ég.
S míg szárogatta ott cafatos köntösét,
melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,
gondoltam: telve van imával ez az ember,
és szóra süketen, csak néztem, réveteg,
s ott láttam göncein a csillagképeket.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Kovács Ferenc Gábor: Üzenet haza

Messziről szólok,
gyakran üzenek,
éltem leéltem
Távol tőletek.

Polgár nem lettem
se itt, se ott,
két világ közt
forgó kerék vagyok.

Nyelvem nem tiszta,
furcsa keverék,
mintha más szólna,
mesterséges beszéd.

Nincsenek tudom
örökölt jussaim,
bátyám lett Ábel,
én vagyok Káin.

Régen még kínzott
keserves bűntudat,
akkor átkoztam,
ma áldom sorsomat,

hogy lehettem itt
és éltem ott,
hajrá világpolgár
szabad vagyok.

Másképpen szolgáltam
szülőhazám, hasznos
követe vagyok
a szabadság jogán.

Ha feltámadna most
jó Édesanyám,
eladnék mindent
és élnék Budán.

Ha még élne
Apám szegény,
ő tudta jól
éltem kemény.

Kétszer hal meg
az a magyar,
kit majd egyszer
idegen föld takar.

Bekapcsolom
este a rádiót,
hallgatom soká
a hazai szót.

Aztán kívánok
jó éjszakát—
a család nem érti
az apa szavát.

2018. június 28., csütörtök

Baka Györgyi: Akkor majd…




Akkor majd beszédesből
hallgataggá leszek érted
szemed szád bőröd jeleit
hangtalan olvasom
elrejtem mélyre az üzenetet
raktározom a szívben a májban
hogy előrántsam szükséged
ha rám parancsol: Élj!
és ég majd bennem, mi eddig parázsolt,
lobog, szikrákat vet az éjbe,
s látni fogok a bizonytalanban,
érezni a megfoghatatlanban.

Posta Marianna: Valami egészen másnak, mint ami te és én külön

Az az érintés lehet ilyen,
mely először simul el
a csípő és mell…
közötti sávban,
vagy az első sivatagi
korty, ahogy ziláltan,
akár a föld alól is, ha kell!
Oázist teremt az ember:
– Nézd itt ez a hely…
Olyasmi ez, mikor
ujjbegyig szalad a szív,
s tényleg csak tart,
tartogat a test,
valamit bent,
ami kibomlik,
mint egy ajándék…
és csak az a perc(!)
növi túl az időt,
melyben egyszerre érzed
ugyanazt, amit a másik.
Három pont, mint a végtelen:
elténfereg a szíveden…
Ha a szerelem szakadék,
jól nézd meg, hova lépsz!

Konczek József: M. tekintete

Belenéztem magamat a mélybe,
S rebbenetlen szavakkal szólhatok róla.
Hallgathatok is.

Volt bennem régen is muzsika.
Éltet.
Izgat.
Nyugtat.
Játszik.

Egyszer már több perce néztem a szemébe,
s végül nevetve lökte meg a mellemet:
Hagyd abba!

De hát ez olyan, mintha magamat hagynám –

S kivártam:
„Csak azt engedd meg, hogy a szemedbe nézzek,
akarom érezni a mosolyodat,
amint lassan átvált, elmélyül, megérik,
                     lehet, először
valami zavart önérzet készül tiltakozni,
mégis maradj így, nézz vissza, így
azt akarom, hogy ne menj el innen,
és engedd, hogy benne lehessek a tekintetedben.

Csáky Károly: Előhang

És eljő
mindennek
az ideje,
mert az idő
nem belőlünk
levő,
csak
bennünk lakozik,
mint lélek
a testben,
Urunk
gyermekében.

És összeáll
részeiből,
meg hullik
darabjaira
naponta
a
kozmosz,
ha úgy akarja
az örökkévaló
Isten is.

Katona Bálint: A maradék idő




Szeretni még egyszer, 
halálosan, aki vár.
Mosolyt venni még, 
mielőtt a bolt bezár.
Napot látni még,
mielőtt az est leszáll.
Élni még egy kicsit,
mielőtt a szív megáll.

Utoljára valakiben
hinni volna jó,
ne vesszen kárba
a kimondatlan szó.
Örülni valaminek,
ami szép, ami jó,
mielőtt a szívben 
esni kezd a hó...
Mert a maradék idő
már nem eladó....

Anga Mária: Neked tudnod kell

Éjszakát tündökölnek az álmok,
sorsom hajszálereiben lüktet a szél, a pacsirtahang,
menekülnék távoli harangzúgásba.

Neked tudnod kell, hogy én merre járok,
ismerned kell az egyetlen, ősi tájat,
ahol a hegyek felől induló madarak is megpihennek,
és a verejtékszagú esők egekben fürdetik a délutánokat.

A félelmek esténként belezuhannak a tó vizébe,
örvénnyé szelídülnek, Holdat sugaraznak éjszaka.

Neked tudnod kell, hogy én merre járok,
mikor nem találok vissza az egyetlen helyre,
mert hiába keresem a nászi ágyat,
a harmattal belepett rejteket,
ahol nélkülünk megvakul minden bogár,
és elveszítik sziromszíneiket a virágok is.

Tudom, biztosan tudom, nem tévedtem el,
hozzád indultam. Nemsokára megérkezem.



Vitéz Ferenc: Dedikáció

         Sorok Szabó Magda emlékére

„Ajándékomat megbecsüld!” –
Madaradat az égre küldd,
lángot harapjon, s nagy hitet
szegezzen föl a semminek!

Előtted ajtók nyíljanak,
ne várd meg azt, hogy hívjanak!
Szíved csücskében ott a kulcs:
tanító büszkeség a múlt.

Tanulj meg járni és szállni,
elégni és tisztán állni
magad és Teremtőd elé –
szeresd, ami az Istené.

Ne törd össze a tükröket
szemedben! – Egyszer jól jöhet
még a fény, és fölrepülhetsz,
ajándékom, ha megbecsülted.

2018. június 25., hétfő

Tornai József: Ó lélek




Neked már nincs tested
terád nem lehet vágyakozni
talán csönd vagy talán fény
én még itt vérzek az idő-lét mocskos
áradatában ó lélek hogy tudnád fájdalom
nélkül ezt a mély sebet beforrasztani 

Lukáts Márta: Az estike imája










Egyszerűnek és törékenynek
teremtettél, Uram,
mégis a keresztes virágúakhoz
irányítottad életutam.
Egyesek sok kivetni valót
találnak girbe-görbe
ernyedt száramon.
Az erős hőséget, a nap hevét
kissé nehezen viselem,
nekem esteledre van szükségem,
hogy vörös vagy fakó
kis szirmaim
kibontani merjem.
De akkor mindent beleadok
és kellemes,
illatos légkört varázsolok.
Nyisd meg, Uram,
mennyországod ablakát,
hogy beárasszam mélységes
hálám illatát.
Ámen​

Csáky Károly: Zsoltár helyett

Te vagy,
Uram
a rejtett s a jelenvaló
egyidőben

Rejtett,
de nem rejtekező,
hisz jelet hagytál
gyökérben és fűszálban,
virágillatban és madárdalban.

Része lettél
mélységes vizeidnek,
benn lakozol égig nyúló hegyeidben;
bátorítasz az ölelésben,
megbékítesz a haldoklásban s a halálban;
figyelsz minket a kozmosz rejtekeiből,
kínjaink bugyraiból.

Ott állsz a vigalmak határszélén,
szomorúságok szigetein,
öbleiben a reménységnek.

Mindenből befogadhatunk téged,
Uram,
mert
mindenünnen közeledsz,
ha hittel
hívunk,
és miénk lehetsz örökre
a túlsó parton is.

Petőcz András: Boldog, magányos szöveg





                                     





                                    Chick Coreának

azt hittem, mindig és újból azt hittem, szomorú
leszek, ha nem leszel, leszek szomorú élőlény, és voltam is,
nagyon, mindig azt, hogy majd nélküled szomorú leszek,
és főleg magányos, micsoda furcsa szó, magányos, kissé
degusztáló szó ez, tele van pátosszal, semmi játékosság,
most kicsit játszunk, a billentyűkön magas hangok, játszunk
kicsit a magánnyal, gyors billentyű-mozgatások, igen, játék,
játék az egész, nem leszek szomorú, boldog magányos
leszek, boldog, magányos szöveget hozok létre, nem lehetek
szomorú, billentyűs magány, valami furcsa mosoly, már
soha nem lehetek magányos, tudom, inkább játékos lehetek,
valami játék az egész, halk dinamikák, micsoda halk,
furcsa dinamikák, lehetne nevetni is, de nem nevetünk,
minek, csak játszunk, nagyon gyorsan, erős dinamikák,
betakarnak engem, akarnak valamit tőlem, én nem akarok
semmit már, furcsa így, nem akarni semmit, tudni, hogy nem
hiányzol egyáltalán, boldog, magányos szöveget létrehozni
hiány-nincs-alapon, könnyebb egyedül, nem sietni sehova,
sokkal könnyebb, minden olyan nyugodt, minden játszik,
billentyűs magány, könnyed játszadozás, nem megyek sehova,
nem mozdulok, nézek magam elé, halk billentyűs játszadozások,
nézek magam elé, halk játékok mindenütt, erős dinamikák,
senki nem keres, senki nem kíváncsi arra, mi is van velem, csak
magam vagyok, ez ad erőt, megyek az éjszakai városban, minden
kihalt, boldog magányos emberként megyek, egy taxi hirtelen
megáll, mintha te ülnél abban az éjszakai taxiban, mint ahogy
egykor régen valóban ültél is, kinyílik az ajtaja, idegen nő, halk,
könnyed billentyű-futam, idegen nő száll ki az autóból, egyedül
vagyok, ő is egyedül van, hasonlít rád, de nem te vagy,
olyan, mintha, de mégsem, lehetnél persze te is, úgy minden
sokkal egyszerűbb lenne, de nem te vagy, cigarettát kér, erős
dinamikák, kéri a cigarettát, mintha ez lenne élete utolsó cigarettája,
úgy kéri, széttárom a karom, tanácstalanul, halk dinamikák,
könnyed billentyű-futam, de szinte válaszra sem vár, fizeti
a taxit, aztán belém karol, nem szól semmit, csak egy közeli
dohányboltra mutat, majd azt kérdezi, úgy, mintha ezer éve
ismérnénk egymást, van-e pénzem, könnyed billentyű-futam,
tisztára olyan, mintha te lennél, nem is értem, lehet, hogy mégis
te vagy?, boldog magányos szöveget akartam írni, nem is értem,
lehet, hogy mégis te vagy?, kérdezem magamtól, aztán csak
dohányzunk az éjszakában, tudom, hogy árt, mégis jólesik,
csak dohányzom veled az éjszakában, aki nem te vagy, aki
nem is vagy, egy idegen nő, valamikor megérintettem őt, ezt
az idegen nőt, akivel most csak dohányzunk, lassú füstkarikák,
fel, fel a levegőégbe, sűrű füstkarikák, jobb így, egyedül,
boldog magányos szöveget írni, sétálni bele az éjszakába, jobb
így, nélküled, nem érek hozzád, nem simogatom meg az arcodat,
te sem mosolyogsz rám, csak száll a füstkarika, dohányzunk
csendben, és arra gondolunk, nem is tudom, mindenki másra
gondol ebben a pillanatban, egy másik mozdulásra, egy másik
akaratra, mindenki más valamire gondol az éjszakában, a taxi
már elment, tanácstalanul állunk füstkarikák közepette, mint
aki nem is tudja, hogyan is jut haza ebből az éjszakából, és
haza akar-e jutni egyáltalán – – –

László Noémi: Hajnali vers









Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.

Magasra nő a félelem
a láthatáron.

Felleg hajol fölém,
ma éppoly

ha szólna, érteném,
lassan megismerem,

ahogyan téged,
a legutolsó fedezéket.

Anga Mária: Minden napból valami megmarad

Minden napból valami megmarad,
hiába felejtenéd, nem ragaszkodnál hozzá,
legszívesebben eleven fáklyákon égetnéd el,
vagy pincék sötétjébe zárnád,
de nem lehet, mert ágyadban is
kísért minden éjszaka, nem hagy aludni,
kibékíthetetlen érzésként visszalopakodik,
mindenhol rád talál, mintha veled született volna,
mintha érte és miatta gyalogoltál volna át a hegyeken.

Minden napból valami megmarad,
még akkor is, ha szívesen felejtenéd,
valami apróság, egyre csak rakódig,
beépül csontodba, mint a betegség,
beleheli szádba a bűzt, agyadba az elmezavart,
nem engedi, hogy megérintsd
a tavaszok tornácaira érkező madarakat.
Minden napból valami. Amit felejtenél.

2018. június 20., szerda

Kányádi Sándor 1929 - 2018




" felköltöztek a szavak
a mennybe
csönd van
csak az úr léptei
kongnak az űrben"

Kányádi Sándor: Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

Kányádi Sándor: Viseltes szókkal



vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Kányádi Sándor: Pacsirta




Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik
hangjától a levegő; lüktető
köröcskék pengetik a nap
feszes sugarait.

Zeng, zeng, zeng a pacsirta, óceánra
menekült kis kalózadó,
s azt sugározza egyre,
fáradhatatlanul,
hogy milyen rettenetes éjszakánként
egy magányosan didergő kökénybokor
alján virrasztani.

Kányádi Sándor: Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.

Kányádi Sándor: Fehér sirálypár...









Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. de szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
És évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.

Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden












Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

Kányádi Sándor: Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. -

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
"Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?" -
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

2018. június 16., szombat

Reményik Sándor: A rongy éneke a gránithoz









Születtünk. Te vulkáni lökésből
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, - s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.

Sík Sándor: Fecske
















Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?

Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.

De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.

Parancs János: Egyszerű emberek












hogyan juthatnánk mi el
a bensőnkben tündöklő világba?
gazos és csatakos mezőkön gázolunk,
űzött vadként az őszi alkonyatban,
ami elérhető, veszti varázsát,
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok,
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása
kiver és hajszol tovább

gyarlók vagyunk mi
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni,
botladozunk és tétovázunk, körbeölel
bennünket a világ ezernyi színeváltozása,
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű
fölemeli bátortalanul a fejét, netán
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében,
akkor már tennünk kell értük is valamit,
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar,
az értelem fénye lankad, majd kialszik,
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő

és mi reménykedünk mégis,
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk,
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr,
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be,
tékozló, balga gyermekeit az otthonába,
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom,
se tündöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Shalom




„Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” (2Mózes 33:14)

A békesség héber szava a shalom. Isten nélkül ez mindig csak vágyálom, filozófiai fantázia marad, valami, ami mindig kisiklik a kezünk közül, mint egy ficánkoló halacska. Házasságok mennek tönkre azért, mert egy gyarló embertől várjuk, hogy megadja nekünk a tökéletes békét, amit keresünk – és rájövünk, hogy erre nem képes. Egy anekdota szerint egy hölgy egy koktélpartin mindent elkövetett, hogy boldognak lássák. Egy vendég észrevette a kezén csillogó, hatalmas gyémántos gyűrűt, és felkiáltott: „Hűha, milyen gyönyörű drágakő!” A hölgy így felelt: „Köszönöm. Ez a Callahan gyémánt.” A követ szemlélő felsóhajtott: „Bárcsak nekem is lenne ilyen!” Az asszony erre azt mondta: „Ne kívánja ezt!” „Miért?” – kérdezte az előbbi. „Mert a Callahan gyémánttal együtt jár a Callahan átok” – válaszolta a nő. „Mi az a Callahan átok?” – érdeklődött tovább a vendég. Az asszony sóhajtva így felelt: „Mr. Callahan az.” Tökéletes békességet csak a tökéletes békességadótól kaphatunk, és az egyetlen, aki megfelel ennek a minősítésnek, az Isten. A békesség nem a problémák hiánya, hanem Isten jelenléte a problémáink között is. A békességet senki nem találja meg úgy, hogy keresi. A békesség nem olyasmi, amire rá lehet találni, pont fordítva: a békesség talál rád, ha átadod az életedet annak, Aki ezt mondta: „Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?” Isten ezzel a jelenlétét ígérte. Egyedül Isten jelenléte tud békességet adni. Stresszes életünket az nyugtatja meg, ha biztosak vagyunk Isten szeretetében, segítségében és jelenlétében. Ma békére vágysz? Ha átadod életedet Krisztusnak, olyan békességet fogsz tapasztalni, „mely minden értelmet meghalad” (Filippi 4:7).

Forrás: Mai Ige

Arany-Tóth Katalin: Tagadás

vétkezel-e
ha tetteid másnak fájnak
ha bérence lettél
gennyes hazugságnak
s felmenthet-e
a cinkos hallgatás
nyugtod van-e
ha másnak ártasz
s konokul hiszed
eltakargat majd a látszat
felülír-e
a testbeszéd
leplez vagy leleplez
mit magad után hagytál
szerteszét

Zágorec-Csuka Judit: Én már tudom…

                          Radnóti Miklós motívumokra

Én már tudom, hogy nekem e tájék mit jelent,
szülőhazát, határnélküli, de határokkal mégis szétszedett
mezsgyét, gyermekkorom magyar nyelvben megőrzött
világát, ha itthon vagyok velem alszik az otthontalanság
világa, Munkácstól Huszt váráig terjed és a Muravidék a bölcsője,
felnevelő szülőföldem, a térkép kitágul és tudom, hol lakott itt
Vlaj Lajos, Szúnyogh Sándor és Márai Sándor is otthontalanul,
és tudom, hol van Žagubica és Abda, az erőltetett menet útja,
a Balkán és az anyaföld, édesapám búzaföldje, s a sírok közt anyám,
Srebrenica a megnemszűnő körforgásban sírnak az édesanyák, sirattják
fiaikat, és Vukovárt, ahol a házfalakról csorog a fájdalom emlékezete,
hol vannak a szelíd tanyák, és a csókok íze ízetlen-e, megvan-e a régi
szerelmek mámora, hol van a méz és az áfonya, határon innen vagy határon
túl, bűnösek vagyunk-e még, egy nép vagyunk-e, vagy sikertelen
népszavazások törmeléke, kívül és belül, mozdulatlanul lapulok
Európa közepén, meghajolhatok-e előtted virrasztó, hősöket temető éji felleg?
Én már tudom…

2018. június 15., péntek

Utassy József: Vihar előtt a réten











Lenyúlt egy villám a földre,
karjába kapta a csöndet.

Szemet húnyt az ég, de látták
s beleremegtek a nyárfák.

Körben, a dombokon túl,
hét harang bronza kondul.

Sürög a szél s a boglya
laza fonatú kontya

kibomlik lobogva-égve
s szálanként szédül az égbe.

Tépik a lovak a hámot.
Mennydörgés. Kalap kóvályog.

Reccsen a karja egy gallynak
s ráfeketednek a varjak.

Fűz alá futnak a lányok,
szoknyájuk suhog a szélben,

s a dombok hajlatából
utánuk ered a zápor.

Ellen Niit: (Jó hinni...)

Jó hinni
hogy van néhány apró csoda
és tudni néhány kis dalt
fejből.

Nagy csoda
ugyanis csak ritkán fordul elő
és áriát sem tudsz énekelni
fejből.

Mi baj lesz ha kis zsoltárt
dúdolsz
hogy megteljen
néhány üres pillanat.

A nagy csoda
elosonhat melletted.
De a kicsi
örökkön ott marad.

Dabi István fordítása

Antal Attila: 2015-ös bejegyzés egy kolostori Annalesben

Ebben az esztendőben
szétdúlt távoli tartományok
népei kerekedtek fel
s dülöngtek a hajléktalanok
porútjain Európa felé
ahol alkalmasint már
saját magában
sincs otthon senki

Oláh András: üresjárat

hajnalban még hozzám gömbölyödsz
mint falhoz a fecskefészek
mint kötésen a vér átszivárogsz
s jut számodra egy kicsi végtelen
reggel pedig összeszeded a szétszórt holmikat
már nincs aki utánad nyúljon
– különben sem bírnád elviselni –
marad a suttogott szavak szétpattanó
buborékja s a szunyókáló emlékezet

Bízz Isten Jóságában!












„Jó az Úr!” (Náhum 1:7)

A Bibliában azt olvassuk: „Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból.” (2Mózes 32:1). Miért készített Izráel népe aranyborjót? Mert olyan Istent akartak, amit láthatnak. Egy láthatatlan Istennel nehéz kapcsolatban lenni, ráadásul a képviselője, Mózes olyan sokáig maradt a Sínai-hegyen, hogy úgy érezték elhagyta őket, és magukra maradtak. Ezért azt tették, amit mi szoktunk, amikor félünk: az ismerős biztonságához folyamodtak. Mark D. Roberts írja: „Milyen gyakran találjuk magunkat az izraelitákhoz hasonló helyzetben! Halljuk, hogy Isten valami újra hív, és bátran elindulunk hittel. De amikor nem érezzük Isten jelenlétét, és úgy tűnik, imáink csak a plafonig jutnak el, elhagyottnak és tehetetlennek érezzük magunkat, és félünk. Akkor a megszokottba kapaszkodunk.” A Biblia azt mondja: „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül.” (Náhum 1:7). Nancy Ortberg mondja: „A változások nehéz részében találom meg legtöbbször Istent… mindazt, amiről olyan sokat beszéltem, a változásban meg kell élnem… a legtöbben sikoltozunk és rúgkapálunk ahelyett, hogy bátran elindulnánk abban a biztos tudatban, hogy Isten ott vár a túloldalon, sőt, ott van Isten személyének mindazon oldala, amit ezidáig nem értettünk. Legyen a változás akár egy szerettünk halála, akár egy munkahely elvesztése, akár az, hogy az ország másik végébe kell költöznünk, akár az, hogy kirepülnek a gyermekeink a családi fészekből – ha minden erőnket beleadva átmegyünk a nehéz szakaszon, rá fogunk jönni, hogy Isten ott van… és hogy ő egészen, csodálatosan, ámulatba ejtően jó.” Amikor Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat – de nekünk kell belépnünk rajta.

Forrás: Mai Ige 

Utassy József: Engedje meg, hogy bemutassam!

Íme, ez a szobám.
Különbejáratú
s keskeny, mint a kedvem.
De úgy nézzen körül:
itt a világ lakik!
Sajnos, albérletben.

Az a rés ott: ablak.
Udvarba les. Rácsos.
De szép csillagot vet
szeme majd, ha rásóz
öklösödő dühöm,
de szép csillagot vet!

Szekrény. Ódivatú
diófa-dokumentum:
„maraggyon itt a szú
naccsága hazamentem”

De újra itt hasal mind
egymás hegyén-hátán:
trikó, svájci, vasalt ing,
ujság, könyv, gitár, sál,
bokafix, pizsama…

Tudom, mire gondol.
Én nem megyek haza!
Ez itt az asztalom.
Politúros. Kerek.
Vizeskancsót tükröz,
s félkiló kenyeret.

Az a piros vekker
siet vagy száz évet!
Ebben a szobában
csöpp kagylóhamutál
méri a gyöngy időt:
pontos költeménynek.

Két szék. Nyűtt bársonyú.
Foglaljon már helyet!
Ha kér vizet, öntök.
Ha kenyér kell, szelek.

2018. június 12., kedd

Szabolcsi Erzsébet haikui



Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.



Hulló falevél: 
pókhálóban fennakadt 
elmúló élet.



Alvó réteket 
ködlepel burkol csendbe, 
engem a bánat...


Tegnap folyt a víz.
Ma jégtükör óvja a
megfagyott időt.



Lépteim hegyek 
óvták, lombok kísérték. 
Ma pusztán megyek.



Havas hegyeim! 
Mit ér a fehér világ 
sötét falak közt?



Csended betakar.
Gyönyörűség halk dala
pendül az éjben.

Csoóri Sándor: Pille száll

Alkonyi napba pille száll,
fekete-piros szárnya van.
A gesztenyefa zöld tenyér,
utána kap, de hasztalan.

Az erkélyemen áthajolsz,
az éveiden áthajolsz,
szüzességed is pille volt,
napba felszálló pille volt.

Sikoltoztak a madarak
tested legelső örömén,
s mit nem köszöntem akkor meg,
most köszönöm meg néked én.

Alkonyi napba pille száll,
fekete-piros pille száll,
az egyik szárnya megsirat,
a másik szárnya megcsodál.

Gülch Csaba: Négysorok

1.

Parfümmel telt, parányi üvegcse,
buja illat a messzi múlt időből,
a rommá nyűtt szoba látványától
a halál is horkan és hátra hőköl.

2.

Nem látlak, nem látsz régóta már,
szakad a film a függöny mögött.
Hosszú, hűs esőt ígért az álmom,
s közben a hajnal hóba öltözött.

3.

A kilincs a szomorú, öreg ajtón
csonkká kopott a fájdalomtól.
A diófaszekrény rejtett zugaiban
a szép halál reménye dorombol.

4.

Zúgott a víz, őrülten zúgott,
a parton álltál, szelíd meztelen.
Melletted vigyázott egy árnyék.
A szerelmed, vagy csak képzelem?

5.

A csendet szeretném végre megtanulni,
a hallgatást, a vén erdő titkait.
A hangtalan susogás égi zenéjében
a fák dallama gyengéden andalít.

6.

Ki vagyok én, kérdezted késő éjjel.
A puha hajnal, örök, fakadó seb vagyok.
Szívemből burjánzik minden átok,
bocsáss meg drága én meghalok.

2018. június 11., hétfő

Oláh András: változó




kuporogsz kedvesed ölmelegében
mint nyárban a fény – észrevétlen –
szavakat őrzöl miként partjukat
a Tarn fölött ívelő karcsú hidak
könyörögd vissza a titkokat
mosolyogj értem mint álmunkra
a nyártól őszig nyújtózkodó nap
ki a folyó lúdbőrző vizébe kap
és szivárvánnyá görbíti
hegyek fölé röppenő sóhajod
s bár a remény lába elkopott tövig
nyiss néha ajtót nekem s én
szemed tükrében mindig ott leszek

Kiss Benedek: Engesztelő



Az elapadhatatlan édes dallam
szám sarkában – te vagy. A hajdani
szilvalekváríz, ami ínyemnek mennyei
manna – te vagy. Boromnak szeszfoka,
amitől megrészegednem oly jó – te vagy.
Éjszakámban a hold pirulája, hogy
kibírható legyen az álmom – te vagy.
Hajnalom pintyőkéje, aki hangjával
ájulatom pókhálóit tépdesi –
te vagy. Termő szamócabokrom, málnabokrom
kietlen sívó homokban – te vagy. Nevem
aláírásjoggal felruházott egyetlen viselője –
te vagy. Ki szóra bírja egyaránt
a lélek legmélyebb üregeiben
cseleit szövő fondor magányt és a
mindenséget – te vagy…

Hát mit akarsz még?!

Kiss Benedek: Szomorún és boldogan

Gazdag létemért
áldlak, Uram!
Nem múlok el már
nyomorúan.

Világod láttam
portól
a csillagokig,
láttam:
egy emberben
ezer lakik,
s minden egy ember
mégis
egy ember,
keresztekkel verve
és kegyelemmel.

Aki ma vőlegény,
holnap tán
gyilkos.
Mind más,
nem is hajaz
Rogozsinhoz.
De mind Rogozsin ő
s a fordítottja.
S ó,
hány alakban
vérzik el Szonja!

S hány alakban boldog
Pierre Bezuhov,
legyőzve
magában
minden Napoleont!
És hány alakban
boldogtalan!
Sokszívűnek
alkottál
minket, Uram!

Gazdag létemért
áldlak,
Uram –
áldalak
szomorún
és boldogan.

(UTÓDAL)

(A békának
csak egy szíve van,
azzal kuruttyol,
él
jajtalan,
ha fölfújják is,
boldog
talán,
s a többi békának
sosem talány.)

Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére


Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt, 
akár utcaseprők, akár miniszterek. 
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek, 
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek. 
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is 
évek veszedelmén törékeny szívverésteket 
ezen az embernek ellenséges földgolyón 
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek, 
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson 
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel 
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon, 
míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva, 
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek, 
egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják, 
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek 
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját. 


Ez a hölgy 92 éves, csodálatos.

Kilencven után másként öregednek az emberek, mint ötven vagy hatvan után. Sértődöttség nélkül öregednek.

Márai Sándor



Fazekas József: Szivárvány

Szivárványról szeretnék írni
napfényről eső után
arról hogy visszaköszöntél
a délutáni nyüzsgő utcán
megállni a parkban
egy megkopott pad előtt
megköszönni
a kinyújtott kezet
a papírzsebkendőt
írni arról
ma most mindnyájan
boldogok vagyunk
a feléledt lepkerajban
totyogó galambok
fújják daluk
arról hogy ma ünnep van
vigadalom
átért a jókedv
az egész városon
arról hogy
égre nyújtott kézzel
vár rád és rám
szemeinkben ott ragyog

a szivárvány.

Olasz Valéria: Zsoltár

Én szeretem az életet Uram
bár néha veszekszem veled
bosszant hogy láthatatlan vagy
s csak Te láthatsz engemet.

Vakon és süketen fordulok feléd
szívesen írnék hozzád levelet
akár divatos e-mailt
ha megadnád földi címedet.

S te válaszolhatnál
hogyan oldjam meg ezt meg azt
úgy érzem néha teljesen
magamra hagysz.

De jobb is így talán
tudom gondod világrengeteg
érzem mikor a föld
haragodtól megremeg.

Mea culpa hát Uram
bizonyítod jelenlétedet
jut nekem is rád időm
bevallom én is féltelek.

Szeretem az életet Uram
magamat is benne
s ha pihensz néha egy kicsit
bezárlak a csendbe.

2018. június 9., szombat

Bárdos Attila: Pillanat




Mennyit éltem!
– és mégis kevés.
Még pezsdít
minden ébredés.
De nem nézek
szembe a nappal,
időt koldulok
levett kalappal.

Estére megnyugszom
– vagy csak elfáradok?
Vérem még zaklat,
nyugodni nem tudok.

Meddig tart
ez a pillanat?
S olyan-e a vég
hogy egyszer csak megszakad?

Mecser Szilvia: A lélek




Egyenletes mozdulatokkal, nyugodt lélegzéssel teregetett. Egy póló, egy blúz,
zoknik, fehérneműk, nadrágok gyűltek sorra. Egyszerre pillantása az utolsó
blúzra esett, melyet éppen elengedett, ahogy kiegyenesedett a szárítóra akasztott vállfán. Talán nem is blúz volt, áttetszően lebegett. Most vette csak észre, hogy szakadások vannak rajta, hogy esése, hullámzása a szellőben szinte élő, de árva, félszeg, törött. Hirtelen ürességet érzett, percek teltek el, míg rájött – a lelkét tette ki szárítani.

Bozók Ferenc: Cirenei Simon

Ne már! A műszakom csak épp letellett,
már megragadtak, és cipelni kellett
bús terheit, s Jézust a Golgotáig.
Viszem halálomig? Talán „tovább”-ig?

Én észrevétlenül szerettem élni,
és ott teremni, hol szükség a férfi.
És éltem észrevétlenül. Hiába.
Hogyan kerültem én a Bibliába?

Marge Piercy: Maggid*

A bátorság, elengedni az ajtót, a kilincset,
a bátorság, levetni a meghitt falakat, melyeknek
minden foltja és repedése ismerős, mint anyajegy
a felkaron; foltok, amik egy ünnepet idéznek,
gyerek rosszalkodását, tomboló vihart,
mikor jégverés kopogott az ereszen, és beáztak.

A bátorság, elhagyni a hegyoldalba ásott sírokat,
a gyerekek apró és az öregek törékeny
csontját, akikből a velőt az éhség kilopta;
a bátorság, magára hagyni az alig elültetett fát,
ami épp csak kezd gyümölcsöt hozni; a folyópartot, hol az ígéretek
megformálódtak; az utcát, ahol eltörtek az üres edények.

A bátorság, elhagyni a helyet, amelynek nyelvét
a sajátoddal együtt tanultad meg, amelynek szokásai,
ha veszélyesek vagy megalázók is, kötnek, mint a hám,
amit megtanultál húzni, hogy megmozdítsd a terhed;
a földet, a ráömlött vértől termékenyen;
a túléléshez feltérképezett és lábjegyzeteit utakat.

A bátorság, kisétálni az ismert fájdalomból
az elképzelhetetlen fájdalomba,
térkép nélkül nekivágni a vadonnak, mezítláb
követni egy kantinoskocsit a sivatagban;
egy rothadó hajó bűzlő fogságába zsúfoltan
elhajózni a térképről a sárkányszájakba:

Kína, India, Szibéria, goldeneh medina,**
útközben testeket hagyva el, mint elfeledett kincset.
Így mentek ki Egyiptomból. Így fizették le, hogy kijussanak
Oroszországból, egy rakomány szalma alatt; így szeleitek el
Európa véres füstölgő kriptájából túlzsúfolt,
minden kikötőben betiltott teherhajókon -


fájdalomból halálba vagy szabadságba vagy egy másik
fájdalmas méltóságba, becstelenségbe vagy politikába.
Mi, zsidók született vándorok vagyunk, cipőnkkel
a párnánk alatt, és a vér emlékével, ami a miénk,
és ömlik. Csak azokat a zsidókat becsüljük, akik megváltoztak
ma éjjel, akik a sivatagot választották a szolgaság helyett,

akik elindultak az idegenbe, és idegenekké lettek,
és gyermekeknek adtak életet, akik vállukon
állva lenézhették őket, mert rabszolgák voltak.
Azokat becsüljük, akik mindent elhagytak,
csak a szabadságot nem, akik futottak, lázadtak, harcoltak,
akik önmagukat megmentve lettek mások.

Szlukovényi Katalin fordítása

*
* Maggid: lélekvezető, Isten útmutatást adó angyala, vagy általa vezetett prédikátor.
** Goldeneh medina: arany föld (jiddis).

2018. június 7., csütörtök

Lázár Bence András: Az a késő délután



Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,
narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Kiss Benedek: Boldogítottál, Uram!












Többet éltem, mint kellett volna,
s Uram, még gyönyöröm is telt benne.
Halálom azok örököljék,
kik boldogan caplatnak
ama hegyre.

Szerettem volna bűn nélkül élni,
de ezt nem bírja emberész.
S szerettem volna a bűnt tetézni,
ha már minden örömöt
bűn tetéz.

Amit elvettél, nem sajnálom,
mit adtál, a’la natur veszem.
Boldogítottál, Uram, s nem bánom,
ha túl ezen a szépvilágon
emberien bánsz el velem!

Kiss Benedek: Sejt és sejtelem

Én Istenem, mire teremtettél?
Sejtem, te boldogságom nedűit iszod,
s amikor hátamra tevehát-súlyt tettél,
s mosolyogtam, enyhült bánatod.

Mosolyogva rogytam le, s te kereszted
miccenetnyit jobban felemelted.
Uram, te láttál s én éreztelek,
s örültem, hogy enyhíthetem terhed.

Összejátszunk azóta, mint közös
zsákmányukért eltökélt maffiózók.
Te viseled a világot s én önös
érdekemből teszek rosszat és jót.

Ha mozdulok, te érzel, hisz az őssejt
te vagy, s te adtad, hogy ember legyek.
Mindenséget bíztál rám fönt és itt lent
én vagyok mézelő mindened.

Elvadulunk nélküled, Uram, méhet
kaptár nélkül befogni nem lehet.
Hordozunk halált, élő örökséget,
ám te megosztod örök életed.

Sejt és sejtelem
mibennünk olyan,
mint ház és háztető a házon.
Vagy part és közte eleven folyam.
Te rám találtál s rád kell hogy találjon
lelkünk:
ha fáj,

ne oktalanul fájjon!

2018. június 5., kedd

Mezey Katalin: Énekeljenek a csillagok



Mint egy leplet, kiterítette az eget,
és kifeszítette, mint a lakósátrat.
Nem készített semmihez vázlatot,
gondolatban tervezte meg a mindenséget.
Amit eltervezett lecsukott szemhéja mögött,
képzeletében pontosan működött.
Lehunyta a szemét, és látta a teret,
utaztak benne a gondolatai,
követték és megelőzték egymást,
és mindegyikből valami született.

Elképzelte a bolygósereget,
és valahány forma eszébe jutott,
képzelt mindenből milliónyi fehér, fekete
és színes, kisebb-nagyobb változatot.
Mindről elgondolta, hogy mire jó,
milyen pályát fut be, mit vonz, és mit taszít.
És hogy legyen, mindnek nevet adott.
Éber gondolatokkal álmodott,
és felébredve a tiszta papírra írta:
„Utasításomra énekeljenek a csillagok.”

Arvo Valton: Hír




Két hullám paskolta csónakom
egyfelől az egyik másfelől a másik
mit akartok tőlem kérdeztem unottan
csak azt hogy tudd
mekkora kín az örökkévalóság

Oláh János fordítása

Oláh András: hétköznapi kudarcaink

nemrég még világot sem kellett
gyújtanom hogy lássalak
magammá öleltelek s mindennap
légszomjjal küszködtünk
mire tarka derűbe fordult a reggel
aztán egyre szűkebb lettél
befelé fordulva bűvészkedtél
feleleteket kerestél én kérdéseket –
csiklandó illat maradtál
kit ha szívem sötétkamrájában előhívlak
bekérezkedsz az álmaimba néha

Takács Zsuzsa: A szereplők itt egymástól elköszönnek



A szereplők itt egymástól elköszönnek.
Lengenek a történet szálai,
a törés nyoma elkopik,
lecsiszolódnak az élek,
szétszóródik a kiáltás,
a félelem szabályozódik,
az elejtett szó és elharapott
mondat nem sejtet semmit,
a könnybe mártott szem
látványa közömbös. A szívnek
tartott elképzelt kés lehullik.

2018. június 2., szombat

Bob Gass: Uralkodj magadon!




„Vigad a bensőm, ha ajkad őszintén szól.” 
(Példabeszédek 23:16)

Indulataink kezeléséhez a Biblia két fontos alapelvet tanít:

1) Ne hibáztass másokat! Csak azért mutogatunk a másikra, hogy magunkról elhárítsuk a felelősséget. „Ha időben ideértél volna, nem kellene nyaggatnom téged.” Vagy: „Ha nem nyaggatnál folyton, akkor talán elkezdenék jobban odafigyelni az időre.” Az ilyen szavak nem segítenek, csak ellenségessé teszik a másik személyt, fenntartják a haragot, nem a kívánt eredményt hozzák.

2) Ne használd a szavakat fegyverként, vagy eszközként mások leuralására. Fékezd indulataidat, csak egészséges módon fejezd ki érzéseidet! Ne feledd, a célod az, hogy megoldd a problémát, és erősítsd a kapcsolatot, nem az, hogy hagyd elfertőződni a sebet. Könnyen fog menni? Nem. Éppen ezért van szükséged Isten segítségére. A Biblia azt mondja, hogy a szavak összezúzhatják a másik ember lelkét (ld. Példabeszédek 18:14), összetörhetik a szívét (ld. Példabeszédek 15:4), és tönkretehetik a kapcsolatokat (ld. Példabeszédek 18:21). Salamon azt mondta, hogy a bántó szavak zsigerig hatolnak (ld. Példabeszédek 26:22). Amit kimondunk, az talán egész életében végigkíséri a másik személyt, egészen a sírig. Ezt akarod? Biztos nem! Másrészt, a helyesen kezelt harag miatt nem kell, hogy bűntudat kínozzon. Tanulj meg különbséget tenni a harag között, amit érzel, és a szavak között, amiket kimondasz. A harag feltárhatja, hogy min kell változtatni egy kapcsolatban. Ezért kérd Istent, mutassa meg, hol van szükség változásra – először benned, és csak aztán a másikban!

Forrás: Mai Ige

Sajgó Szabolcs: név szerint mindörökre












van ahol neve van
minden falevélnek
s van ahol nincs
még az embereknek sem
csak egy villanás ott
időtlen semmiben
csak egy villanás
minden ami van

benned Jézus
neve van mindeneknek
nevet nekik te adtál
már mielőtt lettek
s élteted őket
időtlen szívedben
élteted őket a teljességig
aminek vége nincs

szólítgatsz minket
hogy ismerjünk magunkra
hogy tegyünk lassan félre
minden más nevet
szólítgatsz a néven
amit az időben
te tudsz időtelen
egyedül te tudsz

Petőcz András: Arc és álarc

Ne beszélj nekem az arcodról, mondod, hiszen
nagyon jól tudod, hogy neked már arcod sincs,
már évek óta csak álarcaid vannak, maszkok,
azokkal pedig nem lehet mit kezdeni, menj be
a fürdőszobába, próbáld lemosni magadról
ezeket a maszkokat, mondod,  mindenkinek ez
lenne a legjobb, neked magadnak is, mondod,
és ezt már nem is mondod, de kiabálod, mint
akinek nagyon elege van valamiből, nyilván
belőlem van eleged, gondolhatnám, mégis azt
feltételezem, hogy önnön magaddal vitatkozol,
nem velem, nézel bele a tükörbe, bámulod sápadt
álarcodat, üres a tekinteted, nem is üres, sokkal
inkább fáradt,
                      belefásultunk a mindennapokba,
valami siker kellene, meg pénz, meg nagy-nagy
futás kellene, lélegzetvételek, valami felszabadult
ölelés, talán ez kellene, gondolom, ne a tükörben
bámuld magad, helyette inkább csinálj valami
rendet végre, például mosogass el, válaszolom
kissé ingerülten, dühösebben, mint szeretném, és
érzem, minden szavam hamis és pontatlan lesz,
alighogy kimondom, a baseball sapkámat a fejembe
nyomom, lemegyek, járok egyet, ezt kiabálom arra,
amerre – a lakásban – sejtelek, a kulcsomat keresem
percekig, nem találunk szavakat, suttogom látszólag
ide-nem-illő módon, aztán csak nyílik az ajtó, a huzat
meglebbenti a függönyt, ahogy becsapódik utánam.

Ady Endre: Beteg ember fohásza

Beteg vagyok, nagyon beteg,
Én Istenem, légy igazságos
S úgy áldj meg, ahogy szenvedek.

Szeretem havas tavaszod
S még szeretem ama döntésed,
Hogy szenvedtetsz és hogy vagyok.

Szeretem, hogy Színed előtt
Ma zavarosan és egyformán
Forrnak az emberi velők.

Szeretem szent döntésidet:
Embereknek teste egyenlő,
Akár forró, akár hideg.

Kisségünkre gondolsz talán,
De lehet, hogy nincs is ott aktánk
Fölségednek az asztalán.

Beteg vagyok, nagyon beteg,
Talán neked rejtett betegség,
Fényed van sok s ragyogja meg.

2018. június 1., péntek

Csoóri Sándor: Száműzetésem mosolya




Nincs más, csak e hajnali óra,
árnyéktalan, meredek fák
s e fákat fölhangoló némaság.
Csak a szomszédos fenyőerdő, mint lebombázott állomás.
Csak felhők: megduzzadt szemhéjaid;
csak a leheletedből kigyalult padló,
sóhajnyi-vékony deszkaszál;
arcod süllyedő szigete,
száműzetésem mosolya.
Csak a fájdalom, amit majd megcsalok;
esőben szétázott utak,
pocsolyák,
kavicsok.

Gergely Ágnes: Találka

Reflexiók egy Kálnoky-vershez

I

Nem vacsoráztál, kávéra nem volt
pénzed. Előtted egy doboz Kossuth.
A könyvtár antik sírkövei közt
kikopott márványpadlón vitt az út.
Az út s a lépcső nem vitt sehová.
A park hideg. Az utca ködpamacs.
Egy presszó villog. Benn zenés felár.
És nincsen senki, aki kölcsönad.
De átlátszik a gonosz üvegen
a sok egyforma öltöny, ahogy ott
jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér,
s a pincér tálcán visz egy konyakot.
És táncolnak – ó, rút albérletek,
kollégiumok! –, elfedi a füst
a titkos, izzadt remegést, amíg
a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”.
Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso.
Felnőtt Európa. Fények. Fizetés.
Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex.
Ha majd mindegy lesz egyszer az evés.
Így láttalak egy kirakat előtt.
Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr.
Az üres utcán heves fény cikázott.
Védekezőn az arcodhoz emeltél.

II

A Duna-parti tört lépcsők mögött
rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk.
Ha tudta volna, hol van Budapest,
ilyen helyszínt választott volna Hitchcock.
Válladig értem. Behunyt szemmel is
láttam, alattunk elhúz egy uszály.
„Az oroszok ott viszik a szenet.”
„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.”
Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott
az utolsó szál cigarettabél,
és holnap minden kezdődik elölről
a könyvtár antik sírköveinél,
és park és tér és ablak és belátnak,
és vaskályhák és izzadt zuhanyok,
és kölcsönök és elsején megadni,
s a pincér tálcán visz egy konyakot,
és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp,
nem jutunk túl a Duna-parti tört
lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép,
s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört,
csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan,
ha nem viheti felnőttként a terhet.
Zeneszóval közelget Európa.
Védekezőn az arcomhoz emellek.