Áprily Lajos: Az utolsó találkozás

Hideg eső. Benn gyászposztós falak,

ravatal, tele szalaggal s virággal.

A koszorúk felett megláttalak.

Láttam: találkoztál a szabadsággal.

Bella István: A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,
vérszaggal terhes este volt.
Csak állt a kopott kiskabátban,
vérében haldokolt a hold.
Felhuhogott egy ócska fegyver.
A félelem szívemre dobta.
Élet vagy halál? Szerelemmel
néztünk a célzó csillagokba.

Boda Magdolna: Töredék

Az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa
gyenge fénye,
szép szavak,
...és az emlékek polkát járnak
az ablakom alatt.
Markomban függönyöm széle,
virrasztok, s álmaimban,
a csipkén átszűrődő éji fények,
neonok pislogó fémes kékje.
Arcom arcod tükörképe.
Micsoda különbség:
az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa
gyenge fénye.
Kinn: te,
idebenn: én, magam.

Boda Magdolna: (tegnap még )

 


Tegnap még tartott a film,
a remény,
de aztán a villogó
kékes fényben
megjelent a
The End
felírat.
Én a szokott mozdulattal
felálltam,
de aztán a döbbenettől
visszahuppantam
fotelom ölébe:
Hogy lehet?
Úristen!
Lehet, hogy
neked meg nekem semmi
másunk nem volt
csak ez a történet?

Bella István: Szeretkezéseink

8.

Szeress, szeress, a meztelen havon
tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.

Csónak suhan hajamon. Jég etet
vállamon hömpölygő mezőtüzet.

Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött
havazik: pillantásaidba ütközök.

Reszkető tér. Pillék és levelek.
Augusztushasú nyárfaéj remeg.

Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-
fekszem az ágyon, elborít hajad.

Fölöttem, hallom, suhan kezed.
Szempillámmal érintem az eget.

          Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.
          Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.

          Ezt a színt nem lehet fölbontani.
          Ezt a kínt nem lehet kioltani.

          Ezt a földet nem lehet mondani.
          Ezt a csöndet nem lehet hallani.

Oláh András: esőben

hozzám siettél
mikor az alacsony ég
váratlan rád zuhant
s monoton sustorgássá
torzította a hangokat

elnéptelenedett az utca
az aszfalton szürke ár
hömpölygött-dagadt
szaporán robbantak
a rövid életű kráterek

füstölt az ég
fulladoztak a házfalak
egy-egy redőnyös ablak felriadt
s bádogcsatornák köpdösték
habzó tajtékukat

egy kapualjban vacogtál
arcodon isten könnye ragyogott
s a neonreklámok
hullámzó fénye csent rá
szikrázó szivárványokat

Németh Károly: Nézd, hogy kúszik...

Nézd hogy kúszik, lopakszik az este,
árva ágvégen csüng a határ,
nyomában hűs borzongás, kifeslve,
ónos köd csíkja hajadra száll.

Meglep-e hűs, szállongó pernyéje,
selymes fosztódása, ahogy karollak,
szökken a csönd, alig-libbenése,
hang-zümmögése összetorlozódnak.

Halk neszezése épp hogy érint,
messzi fák kontúrjai árván állnak.
egy apró bogár fénye kacéran int,
édes málna ízét érzem a szádnak.

Percek szisszenése, mozdulatlan órák
el nem haló elegyébe vegyül,
valami ilyesmi lehet a boldogság,
hallod, ahogy az idő elszenderül?!

A sötétség lágy pillái szemeregnek,
mint éjszaka végtelenjét, úgy takarlak,
rád terítem bársonyát a szónak: - szeretlek,
örök őrizői leszünk alvó madaraknak.

Fischer Mária: Augusztusban ... - és ...

            (H. A. emlékére) 

Augusztusban
tücsökzenére őszül a nyár
a holdkorong körül.
Foszforeszkál a félelem.

Mezítláb indulunk.

Megyünk
a harmatos legelőn
- lelkek csapásain -
levegő nélküli erdők felé.

Hosszú az út.

Van úgy,
megáll ősszel a láb alatt
a híd -,
és nem köt össze senkit semmivel.

Szűcs Balázs Péter: Indulás

Reginának hívnak. Azért hívnak így, mert a szüleim így neveztek el. Anyu és

apu a szüleim. Anyu szerint szépséges kislány vagyok, és apu szerint is.

       Egy nagyváros szűk utcájában élünk, s a családom olyan, mint a többi

család az utcában. Nem nagy és népes a családunk, anyával, apával és egy

hűséges kutyával élünk egy magas ház második emeletén.

       Mindenem megvan, szép ruhák, játékok, egyebek.

       Valamivel alacsonyabb termetű vagyok, mint a többi kislány. A szüleim

szerint azon nem lehet csodálkozni, hogy nem keresem a fiúk társaságát, de

az már különösebb, hogy a lányokkal sem töltök együtt túlzottan sok időt.

Az iskolában a szüneteket szeretem a legkevésbé. Leginkább egyedül szeretek

lenni, a hosszú folyosókon sétálni, a konyhában üldögélni, vagy korán reggel

a vöröslő napot figyelni, amint épp felkel, lassan, méltósággal. Szeretek az

okos kutyánkkal játszani.

       Az emberek nagyra tartják a fegyelmezettséget és a szelíd viselkedést

kiváltképpen dicséretesnek tartják. Én pedig fegyelmezett vagyok és szelíd.

Anyu és apu megtanítottak rá, hogy figyelmes és kedves legyek, és én az is

vagyok, olyan lány, aki ha azt hallja, hogy az iskolában egy osztálytársa

megbetegedett, azonnal meglátogatja. De nem maradok ott sokáig.

       Nagyon szeretem a fákat és a felhőket, de félek a madaraktól. A fák

szépek, a felhők kedvesek, de a madarak furák. Én pedig mindentől félek,

amit furának tartok.

       Régebben annyira szerettem a meséket és történeteket, hogy minden

reggel három mesét kellett nekem felolvasni, este pedig négyet, lefekvés

után. Amióta megtanultam olvasni, már magamnak olvasok. Legjobban a

tündérekről szeretek olvasni, mert a tündérek jók. A kedvenc tündéremnek

hosszú fekete haja, kék köpenye, megnyerő tekintete és különösen

rokonszenves mosolya van.

       A tündéreken kívül a varázslás is érdekel még. Szeretnék megtanulni

varázsolni, hogy tudjam, hogyan kell egy dologból valami mást csinálni,

mondjuk, hogy hogyan lehet labdává változtatni egy sapkát. És ez anyunak

is tetszene. Meg apunak is.

       De most mennem kell, mert sétálni megyünk, s a kutyát is visszük.

Remélem, ma is sok felhő lesz az égen. Most indulok. 

Kerék Imre: Egy tengerparti levélre

elképzellek ahogy a tenger-
parti fövenyre könyökölve
hosszú-hosszú levelet írsz nekem

fölötted hétágra süt a nap
bőrödről vízgyöngyök gurulnak
sárga szalmakalap a fejeden

körötted madártollak kavicsok
miket a parton szedegettél
egész bőröndnyi gyűjtemény

s te csak írsz írsz idegen lárma
közepett egyszál-egyedül magyar
mintha a Hold túlsó felén

szálkás kis betűid sorokká
nőnek fölnézel s arra gondolsz
otthon ugyanígy süt a nap

kabócák őrült cirpelése
egyhangú kísérőzene
kéken patakzó mondataidhoz

hiányzol nagyon messze vagy

Berzsenyi Dániel: Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
   Léted világít, mint az égő
      Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
   A láthatatlan férgek: a te
      Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
   Ronthat s teremthet száz világot,
      S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
   Villáma, harmatcsepp, virágszál
      Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
   S hozzád közelb járulhat, akkor
      Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
   A jobb s nemesb lelkeknek útján,
      Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
   Mert a te munkád; ott is elszórt
      Csontjaimat kezeid takarják.

[1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]

Petőfi Sándor: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött - szívem is hallja -
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

Dsida Jenő: Szerelmes ajándék

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjúból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés színével
ékes kis terítőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.

Fodor András: Addig jó...

A végre diáksorba ért,
csinos kölyök a helyére talált
     - ügyes a tanulásban is,
hozza a jópontokat rogyásig,
s bár szabadidejét még
számítógép és képernyő zsarolja,
arcjátékának színén
mennyi mozzanat felhője-napja
     derül-borul.
S felettébb választékosan beszél,
     például így:
"Azon morfondírozom, mit csináljak,
amiért az osztályombeli lányok
folyton piszkálnak, csiklandoznak,
legkényesebb testrészeimet is
birizgálva..."
     Színpadi megjegyzés:
idősebb rokon (félre):
     addíg jó, míg csak a lányok...

Mai Ige: Erősítsd a hitedet!

„Ha félek is, benned bízom!” (Zsoltárok 56:4)

A hit olyan, mint az izmaink – a gondok talán megterhelik, de végeredményben erősítik azt. Dávid megértette ezt az igazságot. Ellenségei folyton üldözték. Bár Sámuel próféta már felkente őt Izráel királyává, a trónt még Saul birtokolta. Dávid azonban ahelyett, hogy hitét vesztette volna, továbbra is bízott Isten ígéretében, és kijelentette: „Tudjátok meg, hogy az Úr csodákat tesz hívével! Meghallgat az Úr, ha hozzá kiáltok.” (Zsoltárok 4:4). Amikor a filiszteusok fogságába került, így imádkozott: „Ellenségeim szüntelenül bosszút lihegnek, sokan támadnak rám kevélyen. Ha félek is, benned bízom!” (Zsoltárok 56:3–4). Amikor egy barlangban bujkált Saul féltékeny haragja elől, azt mondta: „szárnyaid árnyékában keresek oltalmat, míg elvonul a veszedelem” (Zsoltárok 57:2). A harmadik században Nolai Szent Félix üldözői elől menekülve egy barlangban rejtőzött el. Történetesen egy pók hálót szőtt a barlang szűk bejáratába, ettől az úgy nézett ki, mintha hónapok óta nem járt volna ott senki, így az üldözők továbbmentek. Amikor Félix újra előjött a napvilágra, kijelentette: „Istennel a pókháló is fal, Isten nélkül a fal is csak pókháló.” Jézus azt mondta, hogy az életben gondjaink lesznek, az emberek csalódást fognak okozni, sőt, te magad is csalódni fogsz önmagadban. Néha olyan dolgok miatt kerülsz egy barlangba, amit te tettél, máskor olyan körülmények miatt, melyek felett nincs hatalmad. De mivel Isten veled van, bátran mondhatod: „Ha félek is, benned bízom!”

Szabó Magda: Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet :
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn
az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg,
hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék, ahol te vagy?
Oda süllyedt a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam útamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.

Őri István: Mondd, mi lesz...

...Mondd, mi lesz, ha megtalál az érzés?
Mondd, mi lesz, ha hív a messzeség?...

Mondd, mi lesz, ha érzem: mindez kevés?
Mi lesz, ha menni akarok - hozzád! veled!
Mondd, mi lesz, ha csak álmodom kezed?
s az utat, mely feléd vezet?...

akkor meghalok
csendben, szótlanul
elmegyek oda, ahol a madár se jár
és várok a feltámadásig
mert ott mindenki vár
és beszélgetek velük
elmondom életem
mindent, ami történt velem
és beszélek rólad is
arannyal csillogót
gyémánt szivárványt
tűzzel lángolót
mert szeretlek itt is
ha bár csak lélek vagyok
s mindent láthatok
mi szép és kedves nekem
de homályban van a világ
csak téged lát szemem
nincskezem nyújtom feléd
nincshangomon suttogok neked
ott messze lent, hol éled életed
hátha áttör a zajon a szerelmes
gyenge hang
hátha úgy hallod meg
mint imára hívó harang
és elindulsz felém
úttalan utakon
sohanemvolt vágyakon
legyőzve mindent, mi utadba áll
s közben a hívó harang szava
előtted jár
és vezet
és egyre hangosabb...
és egyszer csak megváltozik
s akkor szívedbe béke költözik
mert szavakat hallasz harangszó helyett
és megérted: mostmár mindent lehet
engem is! -
és felém nyújtod szent kezed
és nekem adod drága életed

és feléd nyújtom vankezem
és neked adom életem

mindenem...

örökkön örökké

ámen

Bella István: Vázlat

Hálóval, szerszámaival,
jön a távolban a vihar.
Megáll, válláról leveszi
a likas esőt, kiveti,
s lassan, majd megszakad bele,
húzza, ereszti lefele.

Lenn ficánkol, elsiklana,
borzong az akác, a tuja.
Villan a tükörlevelű
nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,
csak a morc teknőc, a falu
lapul meg mozdulatlanul.

De már feszül, elnehezül
a háló, már húzzák odafönt,
s szállnak, – ahogy a vén keze
engedi, s húzza – fölfele
házak, kutak, sikátorok.
A füsthinaras házsorok.

Ki állhat ott? Nem érdekel.
Érzem, hatalmas kéz emel,
s nem akarok lenni, csak az
ő foglya, szelíd kishala,
s szállni, benne, az ismeretlen
fényű és sötétű vizekben.

William Blake: Láss világnak...

Láss világnak egy homokszemet

és mennyországnak a rózsát;

tarts a tenyeredben végtelent

és öröklétnek egy órát.

Tornai József fordítása

Bella István: Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak                               
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Szabó T. Anna: A sötétről

A szív helyén egy szó dobog: felejts.
De ott feküdtél a füvön hanyatt,
és érezted az izzó lüktetést,
a nap helyét a szemhéjad alatt,
a káprázat úgy ég a retinán,
mint a bőrön az érintés nyoma,
a fű, a nap, a fázás, száradás,
a hűlő víz felett a szél szaga -
dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el
ahogy az érdes és meleg tenyér,
olyan gyöngéden, szinte súlya sincs,
váratlanul a csupasz vállhoz ér,
sötétedő strand, szélborzolta víz,
a didergő test átforrósodik –
mozdulni sem mersz.
                          Volt. Volt. Változik
az évszak, lassan fordul fenn az ég,
hó hull a vízre, hó, felejts, felejts,
a szem mögött hiánytalan sötét,
és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts,
de ha elejted, vele hullsz te is
a fekete és jeges víz alá,
és nincs nap többé, ami hidegét
egy érintéssel felolvasztaná.

Ana Blandiana: Egyedül

Ő egyedül van,
Nem mintha
A többim közül
Ő volna a legigazibb,
Hanem azért,
Mert a többinek
Ugyanaz a lényege
A tölgy leveleiben,
A madarak zsigereiben
A nyúl félelmében,
A kenyér és a bor színében
Ő egyedül van,
Annyira egyedül,
Hogy megelégeli
És maga szüli meg
Magát.

Mészely József fordítása

Várnai Zseni: Tudom

Tudom, hogy soha el nem mondhatom
És elvész bennem minden hangtalan
És elvirágzik csöndben, magtalan,
Ami nagyot, és szépet hordozok.

Pedig szívem ma él még, és dobog,
De minden érzés fáj, és oly nehéz
És ajkamon a szó olyan kevés
S a toll hegyéig oly messze az út.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,
Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,
A nagy érzés néma, mint a halál,
És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Ana Blandiana: Dal

Hagyd nékem, ősz, a zöld fákat.
Nézd, adom a szemeimet.
Tegnap alkony-sárga szélben
Lombjuk térdemig sírt könnyet.

Hagyd meg, ősz, az égbolt kékjét.
Homlokomról szórj villámot.
Ma éjszaka fűbe roskadt
Próbálván a haláltáncot.

Hagyj még, ősz, madárt a légben,
Űzd el léptem kopogását.
Reggel az ég mind elnyelte
A pacsirták vijjogását.

Hagyd nekem, ősz, a pázsitot.
Hagyd a gyümölcsöt, s a medvét
Se szenderítsd, ne űzz gólyát,
Hagyd meg még az órák fényét.

Hagyd még, ősz a fényes nappalt.
Ne szürküljön ködpermetben.
Vonj engemet est-sötétbe,
Hisz én úgyis esteledem.

Mészely József fordítása

Johann Wolfgang Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél;

Mit akar? -kérdd meg minden naptól,
és minden nap felel majd akkor;

Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.

Rab Zsuzsa fordítása

Bella István: Mintha te

– Majd a kések, a jó anyák,
öled helyett is megneveznek,
– megölelnek balták, kaszák,
– mintha te – mellém heverednek.

– Nem vér, virág hullik a számról.
Havazik mint… És szeretlek.
Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.

S már soha többé nem eresztlek.

Ladányi Mihály: Az este harangszavában

Nagyanyó, szelíd, drága öregasszony,
ki hosszú szoknyád összefogva ballagsz
a csatakos mennybolt szürke sarában,
unokád küldi utánad e sóhajt.

Otthonunk harcos őre, hogy elmentél,
már széthullott a jó családi fészek.
Ki sem süt már nekem apró cipócskát,
ki sem ijeszt már engem a manókkal.

A kávéházban néhány öregasszony,
tollakkal és csipkékkel cicomázva...
Hottentotta jelmezük nem idézi
bazsalikom-szagú fekete szoknyád.

De lásd, szemem máig sem feledett el.
Hajlott háttal indulsz ma is az este
harangszavában, hogy a csillagok közt
megvesd az isten ágyát.

Kamarás Klára: Vigasztalás

Ne szólj! Ne sírj!

Az álmok,

a gondolatok úgyis megmaradnak.

Nem tartozol senkinek... senkihez.

Adósa nem vagy másnak,

csak magadnak. 

Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sürü búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

Pósa Zoltán: Magad vagy a csoda szent Transszilvánia

Misztikus legendák lelke bűvös Erdély
Őseimnek földje, Magyarország gyöngye hűs havasos szentély
Itália nyáron, svájci Alpok télen
Medvetónak tükrén megkettőzött éden
Menny és víz határán szabadtéri templom
Kör alakú völgyek, peremhegyen várrom
Tornyosul a szellem pihenője fölött
Parajd és Görgényi zord havasok között
A szabad és magas égre száll a lélek
E csodavilágban én már sohsem félek
Halhatatlanná tett a teremtő Isten
Mert idevezérelt, ahol halál nincsen
Az élet győzelme itt örökkévaló
Az elmúlás fölött a kék égtakaró
Ránkterül örökre és soha nem sötét
Ég és Föld kötése az isteni pecsét
Magad vagy e csoda Szent Transszilvánia
Vasárnap teremtett téged Isten Fia
Mert itt született meg ama Új Szövetég
Isten és ember közt az örökös egység

Hanán Aád: Vágy

A földnek nyugalom szaga van
A dalnak szabadság illata
Remélem örök nyugalmam előtt
megszerzem a szabadságomat
Remélem még nyugalomra térésem előtt
elénekelhetem a dalomat

Dabi István fordítása

József Attila: Isten

Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.

Ő sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre,
az utcán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -
tetten értem az én szívemben.

1928/1934

Frei Tamás

" Amikor 40 évesen belenézel a tükörbe, örülj ennek az arcnak! Ne azon keseregj, hogy már ráncod van, hanem   örülj annak, hogy ilyen szép vagy, mert ez az az arc, amit 10 év múlva irigyelni fogsz!"

Frei Tamás

" Szerintem, csak azt hisszük, hogy ismerjük a párunkat. Örökké ezzel hitegetjük magunkat, hogy de, ismerjük, mert a mi másik felünk, pedig valójában nem. Van egy olyan mélység, a lét magánya, ahol már mindenki egyedül van..."

Zágorec Csuka Judit: Szárnyak nélkül

            Fehér Zsuzsanna művészettörténésznek

Majd egyszer végleg visszatérek
hozzád Gazdagrétre, vagy a
Diószegi utcába, arcpirosító,
s szempillafesték nélkül; akkor
majd olyan leszek, mint az a
jellegzetes libanoni cédrus
Csontváry festményén, hogy újra
fészket rakjunk árvaságunkba.

Majd egyszer fekete Föld leszek
barna szemedben, Nap lesz a
kalapom, hogy belülről világítsak,
hogy legyen erőm, belső izzásom,
hogy lássad általmenésem, lemenésem,
utolsó távozásom, hogy tenger legyél
bennem, hogy tenger legyek benned,
hogy fájjon halálom, ha majd más
anyagban, időben és térben
folytatódik összeomlott, nomád
életünk.

Lukáts Márta: A tavirózsa imája

A tündérrózsák rokona vagyok,
kik ott élnek,
hol napod melegebben ragyog.
Gyökereim mélyre nyúlnak,
s leveleim: kitárt szívek
olykor átkarolnak,
mig csendes vizek
titokzatos mélysége fölött lebegek,
a lét titkait keresem,
s a természet bennemjátszó
ritmusára és halk harmóniájára
figyelek.
A vizek lágy ringását,
a napsugár sokszínű játékát
kiterített halvány
szirmaimra fölfogom
s a nagy csöndben is
hangoztatom,
hogy minden szépség,
meleg, harmat, szellő, illat
a Te szeretetedből fakad.
Ámen​.

Lukáts Márta: A nefelejcs imája

Olyan vagyok, mikor egészen
kinyílok,
mint sok-sok parányi
földre hullott égbolt.
Amióta a kékség színébe
először öltöztettél,
s parányi szívembe
aranyadból is csöpögtettél,
nyílt tekintettel
és szerető hűséggel állok
örök igazságaid mellé.
Boldogan mosolygok
minden bogárra, minden
igénytelen kis fűszálra.
Szeretet-ajándékaid
bennem üde,
mély érzésekké válnak,
melyek feléd áhítoznak
s Tehozzád szállnak.
Ámen​.

Lukáts Márta: A gyöngyvirág imája

Áttöröm a föld kérgét,
téglát emelek és követ mozdítok,
amikor melengető napod
sugara hívogat.
Boldogan hirdetem a tavaszt,
míg meleged egyre bontogat.
Május zsongásában
magasztalásodra megrázom
ezüstös csengőimet,
és érlelem fehér gyöngyszemeimet.
E gyöngyszemek
Téged tükröznek, Istenem,
és a világ sok-sok könnyét
fölszívni és magukba rejteni
igyekeznek.
Általában kedvelnek,
s nemcsak illatomért,
gyógyhatásomért is hálásak
a szívbetegek.
Törékeny alkatom, hosszú,
széles levelek védik,
ha netalán jégeső érí.
Amikor az idő múlásával sok apró
szemem aszottá, majd vörössé válik,
tudom, gyöngyöm országodban
hófehéren újból kivirágzik.
Ámen.

Lukáts Márta: A jácint imája

A liliomfélék
családjába tartozom,
és sugaraid első melegére
sietve bontakozom,
hogy idejekorán hirdessem:
rózsaszínben virágvasárnapod,
a nagypénteket lilában,
és fehérben föltámadásod.
Add a szeretet talaját
és melengető napod,
melyekből szívom
Téged dicsőítő illatom.
A csodás változás kapuja
mikor nyílik meg előttem,
amikor földiből
égi lesz belőlem?
Ámen.

Lukáts Márta: A napraforgó imája

Az élet gazdagon telített
világát sugározza felém napod,
s én mindent magamba szívó vággyal
szünet nélkül Feléd fordulok,
hisz erőbe,
napsugárba öltöztetett
missziósod vagyok.
Korán kelek, és sugaraid is tettre,
cselekvésre serkentenek.
A nekem nyújtott kincseket
aranytányéromon adom tovább,
hogy jobbá, gazdagabbá
váljon a világ.
Kínálok mézet a betegeknek,
élelmet az éhezőknek,
a sebekre olajat,
meleget a didergőknek.
Tudom, eljőn az alkony,
amikor nem lesz mit adnom,
mikor fáradtan konyul le fejem,
de akkor szemtől-szembe
Téged látlak, Istenem.
Ámen​.

Lukáts Márta: Az olajfa imajá

Melegebb vidéken, sziklás talajon
van az országom.
Leveleim erősek, ezüstösen örökzöldek.
Ágaimon nyíló keresztalakú virág
fehéren ég, mint sok-sok
apró szeretetláng.
Hosszú életet adtál nekem.
Őseimben a Megváltó lépteit kísérem,
születéstől a keresztig,
sőt a mennybemenetelig.
Elődeim törzséből ácsolták a jászolt,
a kicsi Jézus a belőlem készült
fakarikával játszott.
Munkás két kezében
sokszor váltam bölcsővé,
asztallá, vésővé.
Virágvasárnapon rólam nyesték
a hajlékony vékony vesszőt,
melyet ujjongva lengettek
a lelkendezők.
Őslombjaim alatt hangzott el
a sok szép beszéd, tanítás,
az első ima, a MIATYÁNK.
Árnyékunkban volt pihenője,
ágainkon lágy fuvalom lengett,
amikor Isten báránya
közöttünk lépkedett.
Azon az emlékezetes éjszakán
én voltam a virrasztó Krisztus
imádkozó zsámolya,
belőlem lett a megváltásnak záloga.
Láttuk az Isten-embert:
reszketett, verejtékezett,
ősgyökerem fölszívta a vércseppeket.
A keresztúton,
vállán éreztem fájdalmát,
bárdolatlan fámon függött,
és hallottam jajszavát.
Megdicsőülve is visszajött közénk,
még integettünk mennybemenetelén.
Mint Jézusé, előttem pereg
az emberek élete.
Termésemben is ott vagyok köztük,
nemcsak mint ételük,
hanem, mint a szeretet kenete.
Ott vagyok a nagycsütörtöki oltáron,
a keresztelő szertartáson,
ott fénylek a bérmálkozók homlokán,
a fölszentelt pap kezén,
a beteg ágyánál.
Istenem, köszönöm ezt a sok-sok kegyet,
mellyel kitüntettél engemet.
Add, hogy méltón viseljem
az immár kétezeréves küldetést,
és lássak még sok-sok lélekébredést.
Ahogy jóságodat ismerem,
országodban is honos lesz
majd gyökerem.
Ámen.

B. Tomos Hajnal: A csend

Rengeteg teleírt

lap mögül

a költő halála olyan,

mint hosszas

harangozás után

beálló csend.

Oláh András: Ami meg van írva

Miért Jézus vérét
szomjazza a tömeg?
Pilátus nem értette.
Állt az árkádok alatt
összehúzott szemmel figyelve
a vadul üvöltözőket.
Ördögi terve, hogy koncul
dobja a Tanítót a csőcseléknek,
bevált. Mégis kétség mardosta,
hogy jól döntött-e:
„Mártírt csinálunk a názáretiből,
a legendák pedig olykor
veszélyesebbek, mint a fegyver.”
De főtisztjének cinikus válasza
némiképp megnyugtatta:
„Csak bevégezzük,
ami meg van írva.”
...ami meg van írva... - csengett
vissza fülében a mondat,
s a derűs eget fürkészve.

Bodnár Éva: Hit

Isten-gyermek – te parányi rész,
a világban bárhová sodródsz,
bárhová mész:
Teremtőd veled van.
Félelmed csak képzelet,
magányod önmagadból
gerjesztett vízió.
Ő nem hagy egyedül,
benned él örökké.
S te apó rész –
sodródj bár az úton,
Ő nem téveszt szem elől,
s nem engedi, hogy a szél
a semmibe tovafújjon...

Utassy József: Vihar előtt a réten

Lenyúlt egy villám a földre,
karjába kapta a csöndet.

Szemet húnyt az ég, de látták
s beleremegtek a nyárfák.

Körben, a dombokon túl,
hét harang bronza kondul.

Sürög a szél s a boglya
laza fonatú kontya

kibomlik lobogva-égve
s szálanként szédül az égbe.

Tépik a lovak a hámot.
Mennydörgés. Kalap kóvályog.

Reccsen a karja egy gallynak
s ráfeketednek a varjak.

Fűz alá futnak a lányok,
szoknyájuk suhog a szélben,

s a dombok hajlatából
utánuk ered a zápor.

Szabolcsi Erzsébet: Téli haikuk

Téli éjeken

fagyos, fáradt lélekkel

tavaszt álmodom.

Haldoklik a nap,

Tétovázik egy sugár.

S felragyog a hó.

Jégvirágillat.

Lágy vonalú ábrándok

fagyott páncélban.

Fekete világ.

Kimennék a friss hóba

fehérré válni.

Friss hóesésben,

táncoló pelyhek között

én is táncolnék!

Faludy György: 1949

A Népszava kocsiján utaztunk le
a Balatonra, szép, de nem meleg
napon, május legelején. Alföldi,
a legjobbik sofőrünk vezetett.
Mögöttünk húsz méterre mindjárt feltűnt
az ávós kocsi. „Élni sem lehet
tőlük,” mondtam Zsuzsának. Hátrafordult:
„Ne bolondíts. Fiatalemberek
útban a Balatonhoz.” – „Fiatalnak
nem fiatalok és nem illik rájuk
az ember szó sem. Követnek. Szántódnál,
meglátod majd, befordulnak utánunk.”
„Fantaziálsz.” De Szántódnál mögöttünk
jöttek. A komp pár pillanatja ment el.
Víz-szomjasan mindig fürdőnadrágot
hordtam ruhám alatt. Vetkőzni kezdtem
a kocsiban. Alföldi röhögött.
„Mi baj?” – „Az ávósok is levetkeznek.”
Kibújtam az autóból. Lejjebb álltak
nékem háttal, gyűrt és mocskos gatyában.
Vagy húsz méterre úsztam el a parttól,
mikor mindkettő beugrott utánam.
Parancsuk volt tán: fogják meg bokámat,
ha a Sión át meg a Duna habján
le próbálnék kerülni Istanbulba.
A víz jeges volt. Messze kiúsztattam,
hátha egyik vagy másik belefullad,
de jobban szelték a hullámot nálam.
Majd Zsuzsa mellett ültem, törülköztem,
s az autósokkal együtt mosolyogtunk
a gatyás ávósokon, akik közben
borzongva szárítkoztak a hideg
szélben és közben ostobán s kiverten
topogtak fel-le. De én semmiképpen
sem állítom, hogy a csatát megnyertem.

*

Így kezdődött. Régóta féltem attól,
hogy az utcán egyszerűen lelőnek,
vagy felkötnek hamis vádak terhével,
csak azért, mert tudják: utálom őket.
De ezt nem vártam mégsem. Hogy napi
háromszor ketten le nem szállnak rólam,
éjjel-nappal mindenhová követnek,
mögém ülnek színházban, eszpresszóban,
ha a Velencei tó nádasában
szeretkezünk, lefényképeznek minket,
utánam jönnek, ha a vendéglőben
a WC felé megyek, hogy pisiljek, –
szombat-vasárnap még hat martalócot
akasztanak rám s mindezt csupán annak
előjeléül, hogy a jövendőben
egy szép nap, ok nélkül, letartóztatnak,
megkínoznak s alighanem felhúznak.
Olykor nevettem mint ki rég lemondott
az életről, máskor meg ültem némán
és verejtékem szemem közé csorgott.

*

Egy éjszaka, közel az év végéhez
kinéztem ablakunkon. Odalent
ott állt az ávós autó. Ketten ültek
benne, elől. Zsuzska már lepihent,
sőt aludt is. Leoltottam a villanyt
és lefeküdtem melléje, de nem
tudtam aludni, mert a martalócok
puffadt pofája ott táncolt szemem
előtt. Egy óra tájt ismét kinéztem.
Ott ültek persze. Zsuzsa lélegzetét
sem hallottam többé, csak az övéket.
Mint víz alatt feküdtem a sötét
szobában. Két óra felé kinéztem
megint. Ott voltak. Nem bírtam tovább.
Keltsem fel Zsuzskát? Minek, hadd aludjon.
Felöltöztem, ott hagytam a szobát
és mentem le a Mártonhegyi úton.
A két ávós is gyalog jött mögöttem
én a csúcson, az alapon ők ketten,
egyenlőszárú, pontos háromszögben.
Így mentünk, át az elhagyott utcákon,
hideg párában. A Lánchíd előtt
találkoztunk csak egy riadt alakkal,
ki félreugrott rémülten. A köd
mélyében, zsúfolt és hideg szobákban
a rosszul alvó milliók, a nép
rémálmai között már azt se látta,
hogy hová süllyedt az emberi lét.

*

Csak mentem, mintha ki akarnék futni
a földről. A Károly körút után
tovább, a bús Nemzeti Múzeumhoz,
de amikor a Lónyay utcán
befordultam, a köd egyszerre eltűnt
és a fekete járda közepén
ott jött Pálóczi-Horváth György barátom
húsz lépéssel a két ávós legény
előtt. Megálltunk, átöleltük egymást.
„Te is,” szóltam. Kíváncsin végignézett:
„Mért aggodalmaskodsz?” kérdezte. „Szocdem
vagy. A legrosszabb, ha tizenöt évet
adnak neked. Mi az? Én kommunista
vagyok. Engemet felakasztanak.”
Mit szólhattam? Álltunk szemközt egymással
a hirtelen kibujt holdfény alatt.
Még egyszer összeölelkeztünk s mentünk
a ránk kényszerült mértani alakban:
elől mi, ingó csúcsok s az ávósok,
a háromszög és az állam alapja.

Birtalan Ferenc: Végül

Ha megkérdezem:
szeretsz-e?
Ne szólj, ne bólints.
Van dobod, szájharmonikád?
Vedd a szádhoz,
fogd a kezedbe,
és játssz valami
olyan zenét,
amit csak te,
más senki sem ért.
Mintha titkos levelet írnál,
csak nem kell bélyeg,
meg postaláda.
Szívedben várok a válaszért.

Birtalan Ferenc: A törpékben az a rendes

Egy gyerek, ha megnő,
mindent elfelejt a magasban.
A törpékben pont az a rendes,
hogy nem akarnak elfelejteni.

Aztán, ha megöregszik az ember,
begörbíti a hátát,
úgy próbál újra kicsi lenni.
De az már nem az igazi.

Birtalan Ferenc: Letépős

Egyszer én is verset írtam,
és megmutattam Apának.
Azt mondta:
hmm... érdekes... meg, hát...

De nincs igaza,
mert nem hallotta,
amikor összevesztem a tulipánnal,
és igazából mérgemben írtam
azt a letépős verset.

Birtalan Ferenc: Ka-ke

Mikor egészen kicsike voltam,
a Napot Napocskának,
a kereket kerekecskének,
a lovat lovacskának becéztem.
De az olyan gyerekes.
Aztán a szür nadrágot akartam felvenni,
és Mama csak értetlenül nézett.
Amikor a tar lepről meséltem,
amit a kertben láttam,
már Apa is méregetett.
Ezek után ebédelni sem volt kedvem.
Mondtam, egye meg az ubort a kecs,
mert minden szavam egy tüs,
hogy csípje meg a csó,
vagy az a másik lopós madár
az egész becézgetősdit!

Birtalan Ferenc: A nyomaték kedvéért

- A mi családunkban mindenki egyenlő.
  Morzsi kutya, Nagymami, Mama,
  Te is meg én is.
Apa ezt sokszor elmondja nekem,
a nyomaték kedvéért,
hogy vegyem tudomásul.

Birtalan Ferenc: ?

A levélre, hogy szeretem,
Réka azt válaszolta,
ne hülyéskedj,
maradjunk barátok, mint eddig.

Tegnap egy tolltartót kaptam tőle,
mert neki, vagy húsz darab van otthon.
Persze a levél előtt is volt,
és csak nekem hozott.

Birtalan Ferenc: Míg megnövök

Engem ne emeljen a magasba senki,
ha nem tud addig tartani,
míg tényleg megnövök.
Guggoljon ide mellém,
ki nem csak hallani,
de érteni akar,
hogy közel legyen a szívdobogásunk.

Birtalan Ferenc: Töprengő

Egészen más
Kiskati szeme, orra, szája
pontosan olyan, amilyennek lennie kell.
Érthető, hogy szerelmes vagyok Kiskatiba.

Az én szemem, az orrom meg a szám
egészen más, mint az övé,
és mégis azt mondta,
hozzám jön feleségnek.

Birtalan Ferenc: Valamit mondanék neked

Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
- ellenünk hiába tört akármi -
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.

Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.
Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.

Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?

Birtalan Ferenc: Kiszámolásig

hogy mitől ilyen ez a novemberi reggel
nem tudom
talán az esti zümmögés utóhatása
talán a köd mögüli fény
vagy mert szél se sír a rossz ajtó alatt
ahogy gyerekkoromban kályhaszó
tutulnak az ördögök mondta anyám
akolmeleg volt ringató

mit kamra mélye rejt
most elvagyok
a derekam fáj ugyan
de pulzusom szívem nyugodt
rossz gondolat se bánt
az agy kémiája
közömbösség a megszokott iránt
elfogadom mit nem lehet
az elmúlást magányt

a nap előttem
történhet bármi még
e csöppnyi fény
estig minden bajt kivéd
délután lefekszem
a suliból megjön a lányom
s miként ha velem van
a szokott tervben
sétára invitálom
nem baj ha nem megyek
kérdi aggódón-figyelve
meg ne bántson
ugyan mondom
pihenj nyugodtan persze
Cicám kis bolondom
felnőtt ennyi
hiába fáj
kell hogy magává akarjon lenni

rozsda mindenütt
amolyan halálnyom
nem taszít kicsit lever
unja a város is ásít
november középső vasárnapja jön
se ring se meccs
levelek potyognak szél piheg
várunk a kiszámolásig

Csoóri Sándor: Reggel a kertben

- csonka szonett -
  
Nyílik a reggel, mint a boltok
és minden itt van, ami kell nekem:
akácfa, bodza, zsörtölődő dongó
s a domb árnyéka nyitott könyvemen.

Sokan állítják, hogy meghaltam régen
s kamillás rét vakondja temetett.
A borzas hírt az újság is megírta
és ha megírta, csak igaz lehet.

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít!
De hogyha mégis: ez a túlvilág itt,
ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,

honnét egy hangya indul el a végtelenbe
gyűrűs fűszálon, utána lassan én is -
S a hosszú úton nem várhat több halál.

Cseri Kálmán: Életünk ősze

Életünk ősze 2/1

Életünk ősze 2/2

Péntek Imre: Süppedés

Kéz a levelet összetépi -
Valami nem akar véget érni -
Fojtogatnak elvághatatlan
szálak a nyúlós virradatban...
Virradat ez, vagy felhomálylás?
Idegenné tesz a belátás.
Arcunk annyiszor kitapogatva,
hogy a bőr elvásik rajta.

Belesüppedünk lassan a lomha
engedékeny irgalomba;
kisimulnak összegyűrt évek,
s minden, minden a helyére téved.

Prókai Árpád: Az óra és a hit

" A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." 

(Zsid 11,1)

Egyszer egy egyházi iskolát meglátogatott a lelkipásztor és megkérdezte az ott tanító kántortanítót: Mondja csak, hány óra alatt tanította meg a gyerekeknek, hogy mit jelent a hit? A kántortanító elmosolyodott és azt mondta: Tiszteletes úr, nekem ez egy órámba került.  Hogyan? Egy órát magyarázott a gyerekeknek ilyen elvont dologról, mint a hit?  Nem, mondta a tanító. Nekem erre ráment a régi, értékes zsebórám. Így egy órámba került. No és hogyan csinálta ezt? Leültem a gyerekek elé a katedrára, magam elé tettem az órámat és azt mondtam: Én ezt az órát nagyon szeretném nektek adni, úgy hogy nektek adom. Óriási kincs volt a század elején egy ilyen zsebóra. Pláne a tanító úrnak a zsebórája. Persze a gyerekek ámultan nézték, és egyik sem gondolta komolyan. Minden gyerek ült a helyén és nem mozdultak. A tanító újra mondta: Ezt az órát nektek akarom adni. Egymást böködték a gyerekek, kuncogtak, és tanácstalanok voltak. Végül egy kislány, a legkisebb, mert azok a legbátrabbak, felállt s azt mondta: Tanító úr, ezt tényleg nekem tetszik adni? Akkor kérem. Kiment a katedrához, kinyújtotta a kezét és zsebre tette a tanító bácsi zsebóráját. Helyrement. Így telt el az óra. Szünetben a gyerekek pusmogtak, mikor adja vissza. Meg is kérdezte az egyik: Nem kell visszaadnia a zsebórát?  Miért kellene? – kérdezte a tanító bácsi. Megmondtam, hogy nektek szeretném adni. Ő elhitte, elfogadta, ez az övé! Kijött érte, elkérte tőlem, kinyújtotta a kezét, tehát az övé lett az órám! De hát mi nem gondoltuk komolyan! Ha ezt tudom, én mentem volna ki érte! Azt hittük, csak viccel a tanító úr! - hangzott innen is, onnan is.  Megmondtam gyerekek, miért nem hittétek? Így lemaradtatok. S tudjátok gyerekek, Isten ugyanígy adja nekünk az örök életet.

Te melyik gyerek vagy? Ülsz a helyeden és tűnődsz? Mert Isten megüzente, hogy nektek akarom adni mindazt az ajándékot, amit Jézus megszerzett nektek a Golgotán. Az a tiétek. Legyetek olyanok, mint az a kislány. Odamenni, átvenni és azt mondani: Köszönöm. „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága.” - Komolyan vesszük-e azt, amit Isten nekünk megígért, valóságként vesszük-e? Vagy tűnődünk rajta, hogy igaz lehet-e? Úgy nem lehet dönteni, hogy helyemen maradok és tűnődök. Oda kell érte menni. Aztán a hit „a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Nem tudom, hogy az ígérete igaz-e a tanító bácsinak, ezt nem látom, de mivel mondta, meg vagyok róla győződve, ezért kinyújtom a hitem, a kezem. Ez ilyen egyszerű.

Imre Flóra: Comjat

Provanszál lovag búcsúja kedvesétől

Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed édessége,
Ahogy a vigasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.

Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene;
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.

És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbóidnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig –
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.

Imre Flóra: A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

Gősi Vali: Nem foghat rajtad

Ha véget ér majd a földi lét
ha napod, órád sem marad
a pillanat is elvetél
emlék leszel csak
tűnt kacat                                                     
(hát ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt)

Végül már senki sem sirat
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…

Ha valamit mégis gyűjtenél
csak néhány kincses gondolat
legyen az, bölcs és igaz
mit szerte hordhat majd a szél
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz ott megtalál
nem foghat rajtad a halál

B. Tomos Hajnal: Pogány passió

Egyszer csak rájössz:
mindened megvan
a szemhéjad mögött
s mindened elszórtad,
mint szántott sorok között.

Háttered számlálatlan tél
s te itt vagy mégis győztesen
ebben a zöld-zöld,
éles fű-zengésben,
akárha újszülött bogár
sétálgatsz fényesen,
túlélő, kit csak következő
lépése érdekel.

Minden voltál:
akváriumba dugott hal,
s nemtelen titán,
mint régi seb,
most heged lilán
meggyötört érzelmi
intelligenciád.
Immár egyetlen vagy,
mondhatni szende,
s csak nézel mosolyogva,
határtalan messze,
akárha magadba –
nézel derűsen, mint kő-Buddha

Székely János: Köszönet

  Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
  Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
  Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
  Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

  Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
  Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
  Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
  Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

  Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
  Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
  Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
  S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

  Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
  Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
  Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
  S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

  Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
  Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál  énmiattam,
  Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
  Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

Petőcz András: Csöndes várakozás

 Weöres Sándor-variáció  
  
Madárka örül, madárka sír.
Halk nevetések. Mozdulatok.
Madárka sír, madárka örül.
Teszek-veszek. Örülök és sírok is.

Mozdulatok. Halk nevetések.
Nézem a szemed. Az arcod.
Milyen egyszerű lenne, ha!
Egymást kiegészítő tényezők.

Vallomás is lehetne. Lehetne az is.
Vad és vadász, meg a Leghatalmasabb.
Vadászat? És te: vadként menekülsz?
Sebzett vad: futok. Leghatalmasabb.

És persze: Rengeteg Erdő.
Benne játék, meg harc, meg pusztulás.
Örömöd, sírásod figyelem.
És várok. Csöndesen várakozom.

Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus

Uram, ki vagy Te?
Szigorú nemző atyám
Vagy szerető anyám, kinek méhében ez a világmindenség megfogamzott?
Talán te vagy maga a világmindenség,
Vagy az örök törvény, mely azt uralja?
Azért teremtetted csak az életet, hogy azt megint eltaposd?
Te alkottál engem, vagy én formáltalak téged,
Hogy ne legyek olyan elhagyatott és legyen kire hárítsam felelősségem?
Istenem! Nem tudom, ki vagy,
De bajomban hozzád kiáltok.
Félek magamtól és félek embertársaimtól.
Talán meg se érted szavam, de megérted szótlan zenémet?!


Első imádság: Isten

Uram!
Nagyobb vagy mint az alkotásod!
A te házad a világmindenség!

És én magamhoz hasonlónak véltelek,
Gonosznak, kapzsinak és hiúnak,
Ki dicséretemre és áldozataimra vágyik,
Megbosszulja csekély vétségeim,
Kinek én kell, hogy házat építsek,
Míg embertársaimat hajléktalan hagyom.

Istenem! Hadd dicsőítselek téged avval,
Hogy teremtésednek rám bízott parányi pontját szebbé teszem,
Elárasztom e földi létet fénnyel, melegséggel, jóakarattal és boldogsággal.


Második imádság: Szív és Ész

Uram!
Szívemet megtanítottad a szeretetre, mely után szomjazik,
Elmémet képessé tetted a gondolkodásra és alkotásra.

Én szívemet megtöltöttem gyűlölettel és félelemmel,
És szívem megmérgezi elmémet mely a gyilkolás óriási gépeit szerkeszti
Hogy ezekkel elpusztítsa a te világod, s vele elpusztítson engem is,
És megcsorbítsa a szent anyagot amelyből Te az életet formáltad.

Istenem! Tisztítsd meg szívemet,
Emeld fel elmémet hogy testvérem testvére lehessek.


Harmadik imádság: Vezetőink

Uram!
Vezetőket választunk, hogy minket vezessenek,
Melléd pedig szolgálókat állítunk, hogy téged szolgáljanak.

De a mi vezetőink minket nem tehozzád vezetnek!
Nem hallják békevágyunk néma hangjait,
Megrontotta őket a hatalomvágy, és embert ember ellen visznek.
És a Te szolgálóid? Azok nem Téged szolgálnak.
Azok a hatalom szolgálói. Megáldják ágyúinkat,
És a Te nevedben kínozták és gyilkolták embertársaimat.

Istenem, adj nekünk vezetőket akik minket Tehozzád visznek,
akik a Te szolgálóid, akik embert emberhez, és mindannyiunkat
Tehozzád, a békéhez vezetnek.


Negyedik imádság: Energia és Sebesség

Uram!
Feltártad előttünk az anyag titkos erőit,
Hogy megkönnyítsed terheinket és megszépítsd életünket.
Megtanítottál saját hangunknál gyorsabban repülni,
Hogy embert embertől távolság többé el ne válasszon.

Mi megfeszülünk, hogy ez erőket tokba szorítsuk,
Hogy azokat a Föld legtávolabbi zugaiba röpíthessük,
Hogy ott embertársaimnak pusztulást és nyomort hozzanak,
Egy felperzselt, élettelen földet hagyva maguk után.

Istenem! Ne hagyjad hogy leromboljam az élet oltárát,
Tedd hogy tudásomat javamra használjam és felemeljem vele az életet,
Méltóságot adva arasznyi létemnek.


Ötödik imádság: A Föld

Uram!
Ezt a gyönyörű Földet adtad otthonunknak,
Mélyébe mérhetetlen kincseket rejtettél,
Képessé tettél, hogy megértsük alkotásod,
Megkönnyítsük munkánkat, száműzzük az éhséget és betegséget.

Mi felássuk a kincseket, hogy azokat eltékozoljuk,
Belőlük a pusztítás félelmetes eszközeit faragjuk,
Hogy azokkal leromboljuk, mit más ember épít,
Míg azok ellenem nem fordulnak és elpusztítanak engem és gyermekeim.

Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban,
Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját,
Hogy ez a mi Földünk biztos otthona lehessen
Gazdagságnak, Szépségnek, Boldogságnak és Békességnek.


Hatodik imádság: Gyermekeink

Uram!
Elválasztottad a férfi és női nemet, hogy egymás keresésében
Énünk legmélyebb húrjai rezdüljenek a legmagasabb harmóniákban.
Ebből a kölcsönös keresésből fakadnak gyermekeink,
Kik tiszta és értetlen lélekkel születnek.

És én megtanítom őket félni és gyűlölni,
Megtöltöm elméjüket balhiedelmeimmel,
Míg az óvóhelyek az élet kietlenségét és a jóigyekezet hiábavalóságát hirdetik,
S mikor felnőnek, s készek nagy, nemes cselekedetekre,
A szervezett tömeggyilkolásra oktatom őket,
Erkölcsi és szellemi tespedésben pocsékolva éveik javát.

Uram! Óvd meg gyermekeimet!
Óvd meg elméjüket, hogy az én romlottságom őket meg ne rontsa.
Óvd meg életüket, hogy a fegyverek, melyeket kovácsolok őket el ne pusztítsák,
Hogy különbek legyenek szüleiknél, s felépítsenek egy új és jobb világot,
Egy világot tele szépséggel, tisztességgel, és jóakarattal,
hogy szeretet és béke uralkodjon,
Mindörökké.

Szabó Elek fordítása