2016. január 26., kedd

Karinthy Frigyes: Előszó



Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

2016. január 23., szombat

Szabolcsi Zsóka: Zizegő csend




Elfagyott a szó.
Fájó hiányok kongnak
zizegő csendben.

2016. január 20., szerda

Katona Bálint: Maradék idő



Szeretni még egyszer,
halálosan, aki vár.
Mosolyt venni még,
mielőtt a bolt bezár.
Napot látni még,
mielőtt az est leszáll.
Élni még egy kicsit
mielőtt a szív megáll.

Utoljára valakiben
hinni volna jó,
ne vesszen kárba a kimondatlan szó.
Örülni valaminek,
ami szép, ami jó,
mielőtt a szívben esni kezd a hó….
Mert a maradék idő
már nem eladó….

B. Radó Lili: Tudd meg

 Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.



Bende Tamás: Húzódj közelebb

Bocsásd meg, hogy reggelente emlékeztetlek rá:
meg fogunk halni.

Ezért a letakart bűntudat, és ezért a reszketés,
amikor sötétedés után behúzzuk a függönyöket.

Ezért a sajnálkozás a szétdobált mondatok miatt,
és ezért mondom ki félve, amit hallani akarsz.

Ezért vágyom a hegyekbe, sűrű erdők félhomályába.
Látni akarom a fenyveseket.

Ha a gyantaillatú estében megindulnak a farkasok,
a falvak jószágai egymáshoz lapulnak.


Bella István: Akinek már nem súg az Isten

Akinek már nem súg az isten,
virága vak, füve siket,
visszaveszik az élők minden
világrészeiket.

A fény árnyékká töpped vissza,
a szó csönddé: szinte vakít,
setéten magába issza
érzék-sivatagait.

Mint ős-sejt – fut vissza magától
aminek csak okozata…
S a fövenyen, túl a talányon,
csak az idő bordázata,

meg az örök tarajú tenger,
és pergő, csillagfútt Biblia.
A percre róva. Dűnék. Egy ember.

Hallgat.
Nincs kinek szólnia.



Bella István: Borotválkozás közben

Minden reggel, mintha egy másik földről térnék
meg éppen, ismeretlen, rideg
vagyok magamnak. Összegyűrt térkép.
Testnyi tükre valami semminek.

Hogy milyen hely is, ahol épp csak megalszom,
s minden nap mégis itthon ébredek,
még nem tudom.
Elsimítom az arcom.
Hogy rám ismerjetek.

S ne féljetek.

2016. január 18., hétfő

Takaró Károly: Hajnali gondolatok





Pásztor Piroska: Az én csendem

Az én csendem az álmodó csend,
alvó erdő mély éji csendje,
hol titokzatos ezüst köd leng,
s lepel alatt pihen az elme.

Az én csendem a dübörgő csend,
verembe ásott szavak csendje,
bár néha-néha kitörni kész,
ám sosincs olyan bátor, merész.

Az én csendem a zokogó csend,
egy megtört lélek fájó csendje,
ki kínját ajtó mögé rejtve,
hallgatag, pedig üvöltene.



Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még tiéd körülötted minden.
Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz többé tiéd semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár...
Mit maga köré épített egy élet,
Nem több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú.
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája,
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz,
Harmatként hulljon szerető szavad:
Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad,
És soha többé nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget.
Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet.
Oh, most segíts, ha teheted.

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg soha többé már.

De ma még tiéd körülötted minden.
És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs.
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz tiéd, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér.
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Véled marad, s örökre elkísér.

2016. január 13., szerda

Rose Ausländer: Még itt vagy

Dobd a félelmedet
a levegőbe

Hamarosan
itt az időd
hamarosan
a mennyig nősz
a fű alatt
a könnyed a semmibe
hull

Még
illatozik a szegfű
fütyül a rigó
még szabad szeretned
a szavak elajándékozva
még itt vagy

Legyél az ami vagy
Add azt amid van

Dabi István fordítása



Rose Ausländer: Ha nem leszek

Ha nem leszek
tovább világít majd a nap

Az égitestek
törvényük szerint tovább keringenek
egy középpont körül
melyet senki sem ismer

Édesen fog illatozni még mindig
az orgona
és fehéren villan majd a hó

Ha elmegyek
feledékeny földünkről
kimondod-e még szavam
énértem
egy kis időre?

Benő Eszter fordítása


Utassy József: Várlak

 Alvó, ki rólad álmodik,
és szépnek lát, nagyon szépnek:
ő sejti csak, hogy állok itt,
s várlak, várva várlak téged.

Faludy György: Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

2016. január 10., vasárnap

Bella István: Megtalált dal, 1959-ből




Egy este csak úgy leheveredtem
egy lánnyal a csillagokkal szemben,
s csak úgy magamtól, kibetűztem
szeméből, szájából a világ,
a madarak ákom-bákomát.

Most jó lenne mindezt elfeledni,
és egész analfabéta lenni,
és újra legelőször szeretni,

S mint csodálatos ábécés könyvet
felütni minden mosolyod, könnyed,
és szótagolva az eget, a földet
betűzgetni így: „tö…e…te.”
És rádismerni: „te, te, te!”

B. Radó Lili: Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.




Parancs János: Erőviszonyok

Tanulni bárkitől, amíg lehet.
Amíg a szem észreveszi.
Amíg a másikat elismeri.
Hiszen oly keveset
talál ki az ember maga.
Végetért a szépelgések,
a jajgatások kora.
Most a szégyen egyfelől.
Szégyen a megalázottakért.
Most a taktika,
az erőviszonyok kora.
Most a másfelől.
Most a helyezkedés,
a kölcsönös adok-veszek.
Most minden lehetséges.
Ha nagyon akarod,
egyformák vagyunk.
Most csak az,
ki összeférhetetlen.
Szándék és akarat.
A tévedés is javadra van.
Még a bűn is,
ahogy szent Ágoston mondja.
Nincsenek visszavonhatatlan érvek.
Most csak a vajpuha szavak.
Most másutt ölik egymást.
Ünnepélyes jópofák kora.
Most csak a békés táj.
A lustán kavargó, kásás víz.
A mozdulatlan, földi sajka.
Most az égbolt forog.



Pilinszky János: Vers a halotthoz

A perc a percnek tükre csak
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, -
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.

Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat.



Parancs János: Tanácsok

Ne lépj soha fölkészületlenül
az emberek közé. Légy alázatos és szerény.
Légy kíváncsi a dolgaikra. Hallgasd meg őket,
kérdezd ki őket. Tanulj tőlük, amíg lehet.
Vizsgáld meg érveiket. S amíg hamissága
ki nem derül, semmit el ne vess. Ha jót akarsz,
ne ítélj elhamarkodottan. Magadat csapod be,
ha nem figyelsz minden mozzanatra, ha
üres hólyagnak, ostoba fajankónak tartasz
bárkit is, mert nem érted, mert a véleménye más.

Légy igényes. Ne törődj senkivel.
Befelé figyelj a makulátlan, belső lobogásra.
S ne higgy a szavaknak, a dörgő szónoklatoknak
csak azért, mert izgatóak, vagy szépen hangzanak.
Az irgalmatlan igazság hitvallója sose légy.
Többnyire kiátkozás, önkény és öldöklés
jár a nyomában. S ezekre nincs bocsánat.
Légy megértő és türelmes, megalkuvó soha.
Akik a mások életére törnek, így vagy úgy,
azokhoz ne legyen közöd. Inkább légy áldozat.

Bódás János: A prédikáció

Csodálatos a prédikáció,
– gúnyolhatják–, itt Istené a szó!
S ha belülről látnád a szíveket,
elállna akkor a lélegzeted:                          
Van megszállott, ki rázza láncait,
Van Saul, akit égi fény vakít,
Van, ki most döbben rá, hogy elveszett,
s riadtan keres egy mentő kezet,
van gúnyos, konok, lázadó, pogány,
van ki a végső ítélettől retteg;
de van, kinek csillag gyúl homlokán,
mert szívében Krisztus most született meg.

Wislawa Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.

Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.

A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.

Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret

Kerényi Grácia fordítása

2016. január 7., csütörtök

Anna Ahmatova: A megfeszítés

,,Ne sírj, anyám, mert feltámadok!"

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: ,,Mért hagytál el engem?"
Anyjához: ,,Ne sírj, mert feltámadok…"

Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a tanítvány legkedvesebb fia…
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

Rab Zsuzsa fordítása



Bella István: Szavam és szívem

Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar,
– mégis a magáét mindegyre mondja
ez a motyogó, beszédes élet-radar:
szanaszét lökött sejtjeimmel,
szótagjaimmal: vérjeleimmel
a makacs halált szívem
hogy tapogatja, hogy puhatolja.

Minden sejtem egy radar-ernyő,
van szárazföldje és van égboltja,
van óceánja, fölötte felhő,
van napja és kerengő holdja,
van magánya és horizontja,
lüktetései vak jelével
ezt tapogatja és puhatolja,
s amit fölír, le is omolja:

elorozza és elosonja,

letörli: mint vízről a léket,
lefújja, mint eget az este
a vízről, szemről a világkéket,
letörli a szó-rongy, csönd-spongya.

2016. január 6., szerda

Fodor Ákos: Epiktétosz-Visszhang




Sohase mondd: "el-
veszítettem"  s e m m i r ő l ;
mondd: "visszaadtam".

Paul Verlaine: Óvatosság

Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.

Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.

Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;

Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.

Szabó Magda fordítása

Maja Boriszova: Ajtót se csapva

Nem akkor megy el, amikor hiszed,
nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
aztán a törött kapcsolóval babrál,
újságot böngész a reggeli mellett,
latolgatja a vasárnapi meccset,
aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
És aztán... minden megy tovább, mint régen,
nem támad tűzvész az asztalközépen,
és a fürdőszobában változatlan
vékonyul tovább a családi szappan...
És aztán lassan gördül év az évre,
a házban kövült nyugalom és béke,
hanem az asszony fázik, egyre fázik,
nem érti.Pedig minden rendben látszik:
takarékos, józan, derék a férje...
Az ég hideg, s mintha esőt ígérne...
Ő ment el, rég, a napjai közül,
ajtót se csapva, észrevétlenül.

Rab Zsuzsa fordítása

Kassák Lajos: Hogyan dicsérjelek

A szavaimat küldöm hozzád
mert semmi egyebem nincsen pár gyatra szónál
melyek pintyeknek és rigóknak készültek
és gyom lett belőlük örökre
lent a szürke porban.

Úgy vándorolnak feléd, mint zarándokcsapat
ha elindul, hogy rézgarasát letegye a zsámolyra
melyet Jézus vérző lábai érintenek – amíg ő
tiszta bárány, ájultan csüng a keresztfán
s a népek búsan énekelnek.

Fogadd hát őket, mint akik megérdemlik
szíved jóságát és tekinteted biztatását.
Vágyaim követei ők és éppen olyanok, mint én
szerelmem aranykoronáját viszik tarsolyukban
s a te szépségednek hódolnak.

2016. január 2., szombat

Kassák Lajos: A szív kelletése




Levelet írok neked
kedvesem.
Szívemet ajánlom fel neked
kedvesem.
Ajtómat nyitva hagyom
kedvesem.
Legyen a tiéd minden aranyom
kedvesem.
Megölöm magam érted
kedvesem.

Verseket találok ki érted
kedvesem.
Forgószél lennék érted
kedvesem.
Szűz hóhullás is lennék érted
kedvesem.
Hallgasd meg együgyű énekem
kedvesem.
Üzenj valamit nekem
kedvesem.

Boda Magdolna: (otthon)

Ha azt kérded,
hol az otthonom,
s mire mondom azt, hogy
haza,
hát tudd meg, hogy nem ismerős házak,
vagy ismerős lombú fa,
ismerős illatú virágok
ismerős mosolyú emberek,
hanem két ölelő karod,
nyakamba hulló meleg
lélegzeted,
hízelgő szavad.
ez az én otthonom:
ölelésed.
De most már hontalan
vagyok.

Petyr Andaszarov: Vajon mert

               Magdalinának és Matejnek

Vajon mert ismeretlen utakról jövünk,
és felvonóval másszuk meg a sorsunkat, és névtelenül kerülünk bajba.
A lakásunkban, mint kórházban fogadjuk a rokonainkat,
a szomszéd ünnepeket összeszorított fogakkal, dühösen átkozzuk.

Vajon mert az éjjelek az óra ketyegésével sóhajtoznak,
és a megállók felé álmos lábak iramodnak, mint nyugtalan gyerekek,
Átgázolunk a jó szón, mintha az lenne a legfeleslegesebb,
a tekintetek ellenségeskedése döfi keresztül a testünket.

Vajon a félelemtől, hogy a lélegzetünk elakad a magas lépcsőn,
marjuk szét az eget, tartjuk be szigorúan a diétát.
Vajon mert feledésbe temetjük a magányos háztömböket,
fogadnak esti hideg közönnyel a kapuik.

Vajon mert megfontolatlanul futkosunk a dolgok körül, és vitázunk
a ránk mosolygó arcokat, a nekünk nyújtott kezeket figyelembe sem vesszük,
és még el sem hajítva a fáradtság kifakult ruháját,
rejtőzünk vak kagylóként saját kis világunkba.

De néha az apák várakozóan kinyitják nekünk az élet kapuját,
és a nevünket elkukorékolják a gyerekkor kerítésén a kakasok.
Anyáink meg nem békélve imával fordulnak a messzeség felé,
és sáfrány színben huny ki a szemük.

Dabi István ford.

Nikolaj Kancsev: Zúzmara

Hogy kristályosan üt rajtad ki lényeged:
lényeden át belső fényed kiüt.
Elvakulva tőled, nem látlak mindenütt.
Csak elnyelt, átható hiányokból (?) hallgatom –
az idő – jégfolyamja milyen mélyre hűlt…
Nincs semmi furcsa több, mint semmi, semmi sem.
Verébcsontváz repül az ágról el-felé,
miközben a veréb az ágon ül.

Rózsa Endre fordítása

Louise Glück: Marina

Kőfal volt a szívem
mégis áttörtél rajta.
Szigeten lévő kert volt a szívem
átgázoltál rajta.

Nem a szívemet akartad;
testem felé vezetett utad.

Minderről nem tehettem.
A minden voltál nekem,
nem csak szépség és vagyon.
Amikor szerelmeskedtünk
a macska átment a másik hálószobába.

Aztán elfeledtél.

Nem ok nélkül
reszkettek a kövek
a fallal elzárt kert körül:

most ott semmi nincs
csak a vadon, amit természetnek hívunk,
az uralkodó káosz.

Olyan helyre vittél
ahol megláttam a gonoszt természetemben
ott hagytál.

A cserbenhagyott macska
sír a hálószobában.

Nina Malinovski: Talán minden jóra fordul

A két vonat
mely nagy sebességgel
rohan egymás felé
ugyanazon a vágányon
talán mégsem ütközik össze
A hajléktalan
előbb-utóbb
talán mégis megtalálja
a gyémánt nyakéket
a kukában
Az álmában síró gyermek
talán felébred
és valaki megvigasztalja
és megmondja neki
hogy a világ örökké tart
és csak álom
Előbb-utóbb
talán a vadászt
találja el a lövés
és miközben
földre rogy
a szarvas kecsesen
tovaszökken
A két ember
aki titokban
évek óta
kerülgeti egymást
végül mégiscsak találkozik
Talán a jó
nem hal meg a végén
Az eldobott
barackmag
egyszer talán kihajt
és fa lesz belőle
És a hentesüzlet
kirakatában
sértődötten az égre meredő
hatalmas disznófej
egy szép napon talán
újra egybeforr testével
(mely most robog a külvárosi
húspiac felé)
Talán még
nem történt semmi...

Kúnos László fordítása

Kassák Lajos: Szerény hitvallás

Mi mindent ígértek nekem. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam. Az út körbe forog alattam, úgy érzem, vasketrecben élek, ami belül van, az az enyém, ami kívül maradt, konok ellenségem. Így fogamzott meg bennem a lázadás magja, amiből az a szép fa lett, amit közönséges halandók bitófának neveznek.

Átkozott kötelén hányan adták ki lelküket s éppen ezért hányan lettek közülük halhatatlanokká. Egy ideig a juhok tarló földjén kódorognak céltalan, majd új otthonra lelnek, kitárulnak előttük a szívek és agyak, védőik és magasztalóik lesznek. Később a legmagasabb csúcsok magukhoz vonzzák őket olyannyira, hogy a vakok előtt is láthatókká válnak.

A mélységet, magasságot egyszerre birtokolják. A mi fülünkkel hallgatóznak, a mi ajkunkkal énekelnek. Felszállnak a madarakkal és visszahullnak az esővel. Megesszük őket kenyér helyett s olykor kirókázzuk, de ez már nem változtat az ő felmérhetetlen, kifürkészhetetlen pályájukon. Mindezt tapasztalatból tudom. Nem mintha magam is halhatatlan lennék, de mert hiszek bennük, az elérhetetlenekben, az az utánozhatatlanokban, a semmi létezéséből valókban. Fényjelekkel szólítanak a sötétből, s a magam profán nyelvén válaszolok olyan félreérthetetlenül, mint a gyümölcseivel terheit fa, mint egy hímszarvas, akit még nem hagyott el a csorda.

Hiszek bennük és tagadom a lehetetlen nem létezhetőségét.

Kihirdetem, hogy nem vagyok szolga, sosem is nyaltam meg senkinek a talpát.

Megígérem, ha majd Istenemhez indulok, nem állok meg félúton.

Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam.