Hendi Ilma

      

" Mindent, de mindent visszakap az ember, elkerülhetetlenül, jót, rosszat ugyanúgy."

Iancu Laura: Forgalom

Megyek már, Uram, magamtól is, 

a forgalommal szemben, 

félelem nélkül, de nem merészen, 

ím, menni kényszeríttettem. 

Eszembe jutottál minap, 

a képedet poroltam éppen 

(a vendégek tiszteletére s) hogy tisztán lásd 

milyen az este mikor 

két szeretet ütközik össze. 

Ilyenkor újból nagypéntek lesz, 

és nagy udvara nő a holdnak. 

Csak harmadnapon tudjuk meg 

a bizonyított igazságot: 

ki támad fel, s ki lett a halott.

Iancu Laura: A Kálvária út

Búcsúzásod napján 

              eljött házunk elé egy 

madár. Gyalogosan. Tört szárnnyal. 

Bolondos esthomályba hullott 

              utánad kiáltott szavam — 

marasztaltalak volna még 

              a diófák között. 

              Az úton. 

Meglátta piros szívemet 

a tél és 

              hószoborrá falazott. Nem hitte, hogy 

              vasárnap 

nem vétek homlokon csókolni 

              fekete-fehér arcodat…

Gállai Juli: Mikor

Mikor 

már visszavonhatatlanul kihűl az idő 

összehúzódik minden, kisebb lesz a világ 

leheleted is meggondolja magát 

elhagyja-e kéklő ajkadat.     

Mikor 

a sál alá is bekúszik a hideg 

nyakad fázik, testedbe visszavágy 

fagyos lábad dermedve áll 

bizonytalanul a kőkemény talajon 

remegő kezeid is magadba húzod 

arcodra fagynak balga gondolatok: 

„ Félek!” „mondja a szemed 

Olyan hideg minden. 

Olyan üres. 

Itt vagyok egyedül az összetört időben.” 

A válasz ellapul a dermesztő csendben 

csak szívedben dereng fel egy szikra-gondolat: 

megkönnyebbülsz, felenged a jég 

nem tartozol senkihez és semmihez. 

Egyedül Isten hordozza fényes tenyerén 

reszkető, kicsinyke, drága életed.    

Akkor 

csillag ég szemedben, ragyogó valóság 

benned gyullad lángra a remény 

feloldódik minden kétkedésed: 

Miért élek? Mit keresek e féltekén? 

Szívedben izzik a gyémánt igazság 

fenséges ereje téged tüzel: indulhatsz az útra, 

elindulhatsz újra, hogy szereteteddel 

felmelegítsd a magába dermedt világot.   

Farkas István: Hangod

Megnyugtató, gyógyító 

lélekérintés 

fáradt 

szívemen.

Babits Mihály: Mint különös hírmondó...

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot 

mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este 

kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket 

sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál     

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép? 

vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott 

tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat 

vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl     

gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta, 

balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is, 

százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért 

ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves     

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és 

a konok isteneket vakítva lobogjon az égig 

szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök 

s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,     

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap 

kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos 

bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak, 

mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:     

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes 

völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről 

és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van! 

nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!     

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több 

forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem 

úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit 

bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak     

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült 

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre 

nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor 

állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb     

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké - 

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek 

ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden 

emberi történés! a tél puha lépteit hallom,     

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon, 

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha 

tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség, 

megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.   

Márai Sándor: Monológ

Akarok még hinni az életemben 

s a mások életében - akarom, 

hogy izmos és erős legyen karom 

s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.  

Mert megbocsátottam mindenkinek 

 szeretném, hogy nekem is megbocsásson, 

ki tettenért a pózon és csaláson 

és ne vádoljon többé senki meg.  

A múltat én elhordozom magammal 

új életemre, mint zsákját a vándor: 

hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,  

s emlékeimmel elmotozva élnék, 

mert amit érdemeltem, rámtalált: 

kaptam egy életet és egy halált.

Szabó Lőrinc: Versek a havasról

 

II.

Ébredés 

Áttetsző arany ingében ragyogva 

jött a nyári hajnal a réten át; 

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor 

házam elé ért, elmosolyodott, 

körülnézett s a nyitott ablakon 

nesztelenül beugrott a szobámba, 

aztán könnyű ingét ágyamra dobva 

bebújt hozzám a takaró alá. 

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt 

s én mozdulni se mertem, félve, hogy 

felébredek és álomnak remélve, 

hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és 

mozdulatlanul és remegve tűrtem, 

hogy karjaimba fészkelje magát, 

s mintha egyetlen érzék erejébe 

gyült volna testem-lelkem minden éhe 

és szomja és a beteljesedés 

minden igérete, csak a tapintás 

néma ajkával s vak szemeivel 

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem 

az égi vendég ajándékait: 

ujjainak játékában a napfény 

lobogó lepkéit, karjában a 

rét illatának harmatos husát 

s egész testében az egymásbaringó 

felhők mindenütt egyforma ölét. 

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul 

feküdtem ott a gyanútlan karokban, 

de mikor végre álom s ébredés közt 

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal 

megloptam az istenek gyönyörét, 

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem 

és felütöttem a szememet… Ő 

ép fölnézett rám. A kedves mosoly 

megüvegesedett rémült szemén, 

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: 

Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott 

és menekült, már az ablakhoz ért 

és belefoszlott a hajnali égbe. 

Én felültem és értelmetlenül 

és soká bámultam magam elé: 

szénaszag csapott be az ablakon, 

messziről zúgott a hegyi patak, 

a szoba még sötét volt, de a nap már 

ágyamra tűzött, és a takarón 

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint 

egy odadobott könnyű arany ing.

Adam Zagajewski: Csend

Még egy nagyvárosra is leereszkedik 

néha a csend, és hallani, ahogy 

a járdán, a széltől taszigálva, 

ide-oda torlódnak a tavalyi levelek, 

végtelennek tűnő vándorlásukban 

a megsemmisülés felé.

Zsille Gábor fordítása

Adam Zagajewski: Emlékek

Látogasd meg az emlékeidet, 

varrj nekik gyolcsból takarót. 

Húzd el a függönyt, tárd ki a levegőt. 

Légy szívélyes hozzájuk, de soha 

ne engedd, hogy felfedjék maguk. 

Ezek a te emlékeid. 

Gondolj erre, ha az emlékezet 

Sargasso-tengerében úszol, 

és a hínár befonja a szád. 

Ezek a te emlékeid, melyeket 

nem felejtesz életed utolsó percéig.

Zsille Gábor fordítása

Furmann Imre: Akár a fák

Mikor a fák földig hajolnak 

a szél előtt, nem hajbókolnak. 

Így mutatják ki megvetésük. 

Gúnyolódnak, mint okos szolga, 

ki orrával a földet túrja 

ostoba senkik előtt, 

de tudja: nélküle nem forog a föld, 

nincs levegő s ha egyszer föláll 

úgy istenigazából, akár a fák, 

minden megáll egy pillanatra... 

és folytatódik minden azután. 

Ez a hosszú csend. 

A morajló bányák csendje. 

Kitörni készülő lávafolyam. 

Gyűlik bennem a csend. 

Régen láttalak.

Vanja Strle: Levél

Kedvesem, 

a háborúban s a szerelemben 

mindent szabad. 

Szokatlan szerelmi vallomásod 

fellelkesített. 

Én is szeretlek, 

habár a testiség két mérföldnyire 

a tenger alatt van, 

De a legfőbb dolog az, 

hogy az érzések nálam időzzenek.   

Dabi István fordítása

Zsille Gábor: [Nem kell beszélned, a világ...]

Nem kell beszélned, a világ most nagyon 

hangos, gondold azt, hogy valaki melletted 

imádkozik, valaki éppen meghal, 

születik, szeretkezik, zokog vagy olvas, 

gondold azt, hogy a csend megment, almafák 

alatt hasalsz egy kertben, képeket nézel 

vagy festesz, gondold azt, hogy már túl késő, 

elhagylak, mindent értünk, hogy dzsesszkoncerten 

ülsz és a bőgős éppen szólózni kezd -

Tamás Tímea: Keresés

valahol vagy 

a hely a másé 

kijutni volna jó 

de mint 1 labirintus 

olyan a lét 

az élet vagy ez 

amiben szaladsz 

haladsz 

de merre nem tudod 

nyakadon hurok 

elmeszesedett erek húzzák 

merevebbre 

fordulnál nem lehet 

valaki azért nálad hagyta 

a kulcsot és az eszedet 

mi sokat tud pedig                            

csak azt kéne 

hogy a kulcs minek a nyitja 

s hogy e zúzmarás gömbbe zárva 

milyen is az élet titka   

szaladsz futsz mész haladsz 

sárrögök csúsznak a talpad alatt 

fáradsz 

a rejtély nyitja messze 

pedig a kulcs a zsebedben 

próbáltál pár megváltást 

érzést érzelmet szerelmet 

romantikát és realizmust 

poémát és puszta türelmet 

de a hely mintha másé lenne 

s általad ki nem nyitható soha 

s maradsz erekbe falazott 

csodára váró ostoba

Somlyó György: Kétféle - kétfelé

1

talán úgy

mint a pünkösdi rózsa 

talán így               

ahogy hulltukban is

pirosan lüktető                      

szirmaiba temetkezik 

maga körül a földön                               

magával veszi magát körül 

éppoly szabályosan                              

és éppoly szertelenül 

akár eddig a szárán                               

nem más lesz csak egy másik rózsa    

2 

(Talán úgy                  

hogy köréd hullok 

mint szirmaival                        

maga köré a pünkösdi rózsa 

és beborítlak                     

talán úgy 

hogy észre se veszed)  

 

Szlukovényi Katalin: Címlapfotó

Folytonosan görcsös igyekezet volt benne, hogy mindent a legtökéletesebben csináljon. Valami le nem tisztult elképzelése volt arról, hogy elsajátít egy könyvtárnyi tudást, harminckét nyelvet, erős lesz, hajlékony és gyönyörű, a legújabb divat szerinti ruhákban, mögötte egy konfliktusmentes, meghitt család, töméntelen pénz, számtalan barát és ismerős és persze fantasztikus élmények - és akkor mosolyog egyet a címlapfotón, aztán kilép az egész állóképből, és belerúg egy kavicsba. 

Kókai János: Berlioz ars

akkor 

A ház előtt vártalak. 

Mikor kijöttél, új szerelmed lépett mögéd. 

Sötétbarna fürtjeid izgatták arcodat. 

Mintha színházban néztelek volna. 

Komor arccal mutattad, kopjak le. 

Rohantam a fák között. 

Ágak csapódtak hozzám. 

Elbotlottam. 

Barbár ritmus született bennem. 

húsz év múlva 

A partra mentünk. 

Fújt a szél a tenger felől. 

A rekkenő hőség alábbhagyott. 

Mint csiszolt fém, éles volt a láthatár. 

Ujjaddal mutattad, merre menjünk. 

Szólni már nem voltál képes. 

Kendőt kötöttem rád a napszúrás ellen, 

takarva régen fodrozódó hajadat. 

Ideges lettél, és letépted magadról. 

Ősz hullott arcod elé. 

Hallgattam kerekesszéked nyikorgását, 

semmilyen szimfónia nem jutott eszembe.

Csoóri Sándor: Elmúltam hatvan

 Elmúltam hatvan, hatvanöt.
Amúgy elmúltam százhúsz is.
De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért,
és a világ se lett kisebb,
miként szerettem volna.

Hogy mi jön ezután s mi jöhet,
nem tudom.
A tüdőm, a vesém
örömest fölrepülne még a felhők fölé,
s a szemem is hanyagul elkószálgatna
madárnyomokat megőrző városokban,
de bármerre fordulok,
mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit
látom örvényleni a fejeken,
s a festett vér helyett
igazi vért
a gondosan berendezett színpadokon
és harctereken.

Tél van, tetszhalott tél.
Néha egy magányos hópehely
érkezik ide
meghódítani a várost.

Ez az idő mindig az én időm:
fölhajtott kabátgallérral
rohanok végig a Duna-parton,
mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben
várja visszatérni
száműzött, fiatal életét.

Anga Mária: A stációk

Befészkelte magát ebbe a városba a tél, 

hajnalban az ablaküveg hidegnek feszül. 

Életre való ez az élet. Kifelejtem belőle a halált. 

Imádkozom minden szavammal, 

minden énekemmel, 

a stációk soha nem vesznek el,

Jézus nem maradt a Golgotán.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az anyák imája

Ha majd csöndjeim szemezgetem, 

mint szőlőfürtjeit az őszi Nap, 

gyermek valótok él tovább szívemben

emlékek, színek és szavak. 

Tanítsd Uram tudnom, s tudatnom: 

ha fájt is olykor – begyógyult a seb, 

tanítsd magam margóra írni,  

hadd legyek, ha kell, mind mellékesebb. 

Hogy nélkülem is tudjanak élni tovább, 

mint tőről lemetszett nyurga fűzfaág, 

mint mélyből a mag, ha felszínre tör, 

mint elárvult arc, ha eltörik a tükör. 

Tanítsd Uram tudnom: így van ez rendben, 

az örök körforgás apró része lettem, 

s mint patak vize feltartóztathatatlan, 

továbbcsorogva mindenemet adtam... 

de egykor én voltam a párna, 

őr az álmotok felett, 

én voltam az étel, s a játékszeretek.        

      

Rákos Sándor: Most már

volt ahogy volt most már ne bánjad 

s azt se hogy mi lesz majd utánad 

bölcsebb nálad bízd a jövőre 

a szfinx-mosolyú rendezőre  

Rákos Sándor: Záróra

oltogatnak már a teremben 

egyre több lámpa nem világol 

részenként húnyunk ki az Egésznek 

bennünk is égő tudatából 

Márai Sándor: Harminc

Harmincéves vagyok. A szeretőm 

Elaludt a zöldripszes heverőn.   

Inge fodrát szellő lebegteti, 

Két mellén alusznak kezei.   

Most veszem a kalapom s lemegyek, 

Férfi vagyok s valamit keresek.   

Talán az Istent, tán egy új szeretőt, 

Tudom, hogy örökké keresem őt.   

Járok, nézek, valamit keresek, 

Senkit nem gyűlölök s nem szeretek.   

Önző vagyok és fütyörészek itt, 

Most élni fogok még egy ideig.   

Életem hetykeség nélkül való, 

Szeretem ami rossz és ami jó.   

Tudom jól, hogy csak annyi az egész, 

Mintha egy nő az utcán visszanéz.   

Vagy mint egy hang. Vagy lábnyom az úton. 

Tudom, tudom, tudom, tudom, tudom.   

Nyújtózom, dünnyögök és hallgatok. 

Jó az idő. Harmincéves vagyok.    

Rajnai Lencsés Zsolt: Könnyező-kék szempár

Jégmezők felett didereg a tél, 

havas, görnyedő vidéken, 

s csak egy kismadár dala 

(mint gyűrt pántlika az égen), 

az sír, az kiált elhalón…  

Csöndes minden más, mint a lélek üstje, 

és azt visszhangozza csak 

amit a madárka jajong, 

a lét, e darabka ezüstje 

a puszta-tél zömök-zord havon…  

Szép a néptelen üresség, 

a madárdal, ami messzi-csüngő 

könnyű fátyol-szüzesség, 

s a sóhajtás, mint nesszre fölvarrt kincstár, 

csak sír, mint egy szomorú arcból 

könnyező világoskék szempár…  

Most megölelhetnél, – hallod? 

csak úgy… a semmiért… 

Csak úgy, hogy nem is kérded meg: “miért?” 

Hisz’ átjár árván a reggel, – ami itt hagyott! 

S a téli fagyban párolgó sóhajod, 

mint pihegő-zöld lomb a szívembe áthajol…

Rákos Sándor: Intés a szívhez

Szívem, rettenetes fekete agaram, mely isten poklából 

s minő rontás mérge dobott ki? — hiszen lassan-lassan 

árnyékká vékonyulsz s förgetegid valamelyikének 

hegyszakadéka benyel majd! Milyen nyom az — felelj! — 

minek futását szükülő orral szagolod — követed: Azé-e, 

aki egykor elküldött ide, csontig soványodott, 

szerencsétlen fekete — fekete párát, — avagy akárkié is lehet 

s te csak futod bolondul míg a végén leszakadt 

gombként gurulsz el valahová? Bizony-bizony, végtére is 

már illenék tudnod a választ, nemcsak így szótlanul 

kutyagolva verned fel az éjszaka bozótját, fülelvén 

a távoli füttyöt, mely ha tán egyszer el is hangzanék, 

párját hívó madárka jele lenne s nem — mint te sejted — 

Isten szólna hozzád. 

Rákos Sándor: Apokalipszis

Nem fújnak trombitát, halkan beszélgetve várnak 

az angyalok. Nem lesz ítélet, csak elmúlik minden

Szomorúság visz el férfit és nőt, 

gyerekek már nincsenek, felnőttek pár nap alatt. 

Valaki hanyatt fekszik a pázsiton, utoljára 

nézi az eget, a lombokat. Kifő az utolsó kávé. 

Leejtik az utolsó tányért a készletből, 

megrendül a föld. Az ablakban itt a tenger. 

Nagy meleg lesz és nagy hideg. 

Utoljára hallja az embereket az Úr: Szerettem, nem szerettem.

Márai Sándor: Senecával

Élj úgy, hogy holnap meghalsz. Ne szelíden, 

De daccal élj! Élj mint a vér! Élj! Minden 

Ízed éljen! Mert vér volt a hűs tej, 

Mit anyád melle csogott! Vér, tejízű 

Kedvesed csókja is, vérízű tej, sós, 

Fanyar nedű! Élj hát! Ha ez a dolgod - 

Tudod te már, hogy vére volt a kőnek? 

Úgy alvadt össze véres kocsonyában 

Fekete kőnek ez a föld, mi vér volt 

S a vér sem tudta már megváltani!   

Élj, mint a kő, vagy mint a tiszta állat, 

De élj egészen! Oly titkokat tudok, te, 

Füledbe súgom, hogy véred megindul 

És bádog arcod szebb lesz, mint az Isten, 

Hajolj ide: ember vagy! Elfeledted?...

*

Márai Sándor Senecaval

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,

másfélezer magányos éjszakámon,

hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,

hogy árvaságom ablakát beverted,

hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,

hogy a temetők rám ujjal mutatnak,

hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,

nincs más erény már, csak az ifju szépség,

hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded

napkeltét lesik a didergő éjek,

hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,

mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,

s kiver a boldogság, mint a verejték -

oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

Szabó Magda: Látod-e már

A voltak voltak, és a múlt halott. 

Az építettek mind rommá omoltak, 

virággá bomlanak a vaksi holtak, 

ámulva nézik selymes csillagok. 

Lomha korom közt gördül a kiholt nap, 

a hidak árba fúltak a folyókon, 

az emlékeken béklyó, béna ólom, 

véresre botlik tegnapon a holnap. 

Tudod-e még az utat, merre jöttünk? 

Az életet, mely szertehullt mögöttünk? 

A völgy szelídjét, túl a vad hegyen? 

S látod-e már, mint köti néma szájjal, 

síró mosollyal, köddel és halállal 

sarkantyúját az ifjú szerelem?

Biblia

„ Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! 

Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” 

(Ézsaiás 41:10)

Rákos Sándor: Nyíló végtelen

majd a tengerek majd a csúcsok 

majd a száguldás lobogói 

majd hite a soha-még-nem-volt 

határtalan teljesülésnek 

„miénk az első kutyaszán 

ember nyomától szűz hómezőn” 

majd a bukások majd az árulás 

majd a ragadós hétköznapok mocska 

majd a tagló-fölismerések 

„orrom előtt csukták be a kaput” 

„üres sinek a világ elszáguldott” 

majd a csikorgó fog a csakazértis 

majd kapaszkodókon araszolva 

föl a mélyút magasán a föntibb 

már bejárt ösvényeket újrajárni 

hogy ott kezdhessük ahol befejeztük 

saját léptékünkhöz méltón kimérni 

a messzeséget hány tengeri mérföld 

majd száraz lábbal járni a vizen 

majd átlépni a nyíló végtelenbe 

Rákos Sándor: A hívás

elvékonyulva mint az árnyék 

merre fülelget mire vár még 

tán arra hogy a Gazda sípja 

naplenyugtával haza hívja 

Rákos Sándor: Változat

…hol, mit kezdtem, abban véget… 

                              Arany: Epilógus

én Istenem itt belül 

(künn kit nem találtam) 

dolgomvégezetlenül 

ne küldj a halálba 

mily temérdek munka… még 

félbe’-szerbe’ minden 

bevégeznem illenék 

s úgy menni el innen 

hogy mit kezdtem reggeli 

baljós ragyogásban 

abban véget estelig 

növekvő homályban 

fékezd Uram az időt 

fogd vissza az estét 

rendet raknék mielőtt 

még rámsötétednék