Lányi Sarolta: Nagyon csendes szerenád

Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

Komáromi János: emlékezz rám…

emlékezz rám
amikor vérző felhőktől
búcsúzik az alkony
és a fáradt ráncok
árkokká mélyülnek az arcon

emlékezz rám
amikor a szív dobbanása
már a csendbe akar veszni
ha a lángoló szenvedély
már csak szelíden tud szeretni

emlékezz rám
amikor szemedben utoljára lobban fel
a derű fénysugara
ha egyre sűrűbben érzed
már indulnod kell Haza

emlékezz rám
némán merengő utazásaid
állandó állomása legyek
nem állhatják utadat
folyók és hegyek
benned szülessek meg
újra meg újra
engem ölelj majd
üres ágyadra borulva

emlékezz rám
éjszakáidban én legyek a sötét
nappalaidban hordozzam a szerelem hitét
álmodban én adjam a boldog perceket
ébren Te legyél… aki megint eltemet

Weöres Sándor: Öregek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen -
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jó napot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."

Lányi Sarolta: Lábnyom

Még megyek. Ám örök vissza-siralmat kongat a szivem.
Tiprom alattam a létet: a hosszú hólepte útat.
(Bús a szivárvány a hóhideg, holtfehér színben).

Létem a létben: tétova árva lábnyom a hóban.
Bárki mögöttem jön, megelőzhet. Mindegy. Nem sietek már.
Esteledik… ennyi az élet. – És ez így jól van.

Cseri Kálmán: Az elengedés tudománya

Az elengedés tudománya

Meghalt Cseri Kálmán

          Aki nem tudja, mi az Isten kegyelmi ajándéka, csak azért nem tudja, mert nem ismerte Cseri Kálmánt. De őt mindenki ismerte. Korunk egyik, ha nem a legnagyobb hatású igehirdetője volt – s itt minden szót mérlegelni kell: igehirdető és hatás. A kettő külön értelmetlen, a kettő együtt, emberileg, lehetetlen. Még cecei beosztott lelkész volt, több mint ötven éve, amikor Sárbogárdon prédikált, talán nyolc-tíz éves lehettem. Semmire nem emlékszem, amit azon a hétköznapi evangelizáción elmondott (a gyermek hamar elkalandozik, ha komoly a szó), de mindent értettem abból, amit mondott. Ez volt az ő nagy titka és roppant meggyőződése – érthetően szólni az evangéliumot, és újra meg újra mondani ugyanazt, mert egyetlen ugyanaz van: Jézus Krisztus – mindörökké.

          Már teológus voltam, amikor megengedte a hatalom, hogy a pasaréti lelkész szemináriumot tartson az akadémián. Roppant izgalommal készültünk az első alkalmakra, de nyomban lehűtött bennünket – mi titkokat, mesterfogásokat, pompás módszereket vártunk, de nem volt titok, csak az Ige, nem voltak mesterfogások, csak az Ige nyilvánvaló értelme, és nem voltak módszerek, csak az egyetlen út, az imádság, hogy Isten Szent Lelke felragyogtassa a szavunkban azt, akit szeretünk: Jézust. Igen, Cseri Kálmán szerelmes ember volt, Jézus szerelmese, ezért volt szemérmes és tartózkodó, ezért nem vegyült e világ dolgaiba, ezért nem hajlott ujjongókkal mindenféle új felé, de ezért volt mindig nyitva a szíve és az egész élete a Jézus barátai előtt. Szerelmes volt Jézusba, akiről páratlan közvetlenséggel, egyszerűséggel, visszafogottsággal és eltökéltséggel szólt – Jézusról, aki szerette és szereti őt, és ha őt, akkor téged is.

          Nem szívesen vállalt egyházi közfeladatot, de nem azért mert sajnálta volna az időt az egyház ügyes-bajos dolgaira, hanem azért, mert nem érezte magát késznek arra, hogy erős legyen az erősködők között. Mégis, talán ő volt az egyetlen, aki mindig minden szolgatársát imádságban hordozta, tanácsolta, bátorította arra az egyre, az üdvösség-ügyre. Amit pedig engedett a vállára tenni, azt példaértékű alapossággal és hűséggel végezte. Szerette, akiket Jézusa rábízott. Tanácsosként vizitált egyszer nálunk Budahegyvidéken, ahol korábban évekig volt káplán. Ahogy végigjártuk ifjúkora helyszíneit, és mutatta, mi hol volt, egyszer csak, váratlanul megjegyezte, neki akkoriban sok könnyes imádsága volt, látva szeretett egyháza foszladozását. Cseri Kálmán és könnyek? És megfordítva: Cseri Kálmán és a mosoly? Aki hallotta egy-egy oldó, derűs megjegyzését, tudja: mély és mindent gyógyító humora is volt. Mert a Krisztus tanítványa volt – a Mesterért minden odahagyó és mindent vállaló, csakhogy szólhasson Róla, csakhogy kereshesse Őt, csakhogy másokat Hozzá vezethessen. És éppen ezért, az Ézsaiás által megjövendölt szenvedő szolgáért, nem szerette a zajongást. Tudta, hogy az igazság előbb-utóbb leveti magáról a sallangokat, a pufogtatás csak a magának hízelgő, Isten ellen lázadó embert ragadja meg.

          Egyszerű akart lenni, amilyen a gyermek – feltevések és visszavonás nélküli. Súlyos betegséggel harcolt már két évtizede. Nem is harcolt, a betegség fölött járt, uralkodott a bajon, hogy szolgálhasson. Minden imádságért hálás volt. Minden jobbulást kegyelemnek vett. S tudta, a Megváltó öröktől szereti őt is – és várja, hogy leomlott földi sátorháza helyett befogadja a mennyei hajlékokba.

Bogárdi Szabó István

Forrás: parokia.hu

Weöres Sándor: Parainesis

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Hej, a régi vének hova lettek,
kikre úgy sunyorgott föl a tacskó,
mint tanácsok arany-asztalára,
bölcsességre, megelégedésre?
Ma Philemon szégyelli sok évét
s morog, hogy nem bír az unokákkal
versenyt enni-inni és szeretni –
nem vállalja az ősz drága fényét,
így lesz a tavasznál is bohóbbá.
Szép hó-fürtjét Baucis megtagadná
s ahelyett, hogy ifjúsága mézét
az öregkor borára cserélné,
holtig torzan éli ifjuságát.
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Boldog voltál tán gyerekkorodban
s nem elnyomott, görbe-hátu pára,
ketrecbe zárt récénél utolsóbb,
hogy a kedved mindig visszajárna?
Vagy tán véred termő ifjusága
boldogságot nyujtott, víg nyugalmat
és nem lázat, bokák citeráját,
minden elmúlásnál iszonyúbbat,
hogy szánalmas roncsát úgy szorítod?
S annyi édességet ád az élet,
hogy siralmas elszakadni tőle?
de ha gyönyör lenne is fenékig:
kívánnád, hogy turkálva-röfögve
vakarózhass benne mindörökre?
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábu testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad:
hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd –
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét
és ágyékod bizseregni tudjon
s legyen életedben holmi lim-lom
mit tiédnek, birtoknak becézhess. –
Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
letelepszel az előszobában
s ott békében nyújtóznál örökre.
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.

Bódás János

" Mert szép vagy és mikor Rád gondolok,

lélekben ünneplőbe öltözöm."

Kardos Csongor: Dal

 Lehámlik rólam a világ, a nagy féreg,

mint őszbe hajló platánokról a kéreg.

Madarak röptét hordja a szürke szél,

nehéz köntösében közeleg a tél.

Nyugtalan zörög a szalma

s kitárul a csend –

Isten ölelő karja.

Kardos Csongor: Emlék

Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.

Utassy József: Motívum

Küszöbén az estnek

csillagfakadáskor
dalba fog az ember

ha már fáj a sorsa
nagyon szépen fájjon

küszöbén az estnek
csillagfakadáskor

Utassy József: Ritmusán a tengereknek

Jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek,
lázas homlokomra hull a hó,
bontsd meg ágyam hófúvását, kedves,
drága tested legyen takaróm!

Jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek,
gyöngyül arcod, ajkam csupa vér,
lobbog nagy szemem zsarátja, reszket,
lábad úgy kalimpál, Holdat ér!

Rengünk ritmusán a tengereknek:
jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek.

Utassy József: Utamba kerültél

Utamba kerültél,
meg is perzselődtél,
nagy szemem tükrében
óriássá nőttél,
ölelt a szél, csókolt
kikelet, nyár, ősz, tél:
mikor levetkőztél,
mikor levetkőztél.

Időnk, a dezertőr,
pecséteket feltör,
megrontja szerelmünk,
parazsad is pernyül,
emlék leszel, emlék:
szobám ablakából
nézlek, ahogy elmégy,
nézlek, ahogy elmégy.

Utassy József: Baktass csak

Mit motyogsz,
öreg,
magadban?!

Zöld ág döfi át az eget,
nyit rajta nagy rózsa-sebet:

tavasz van,
öreg,
tavasz van!

Gyere,
fényesítsd az eget,
nézd,
a fák hogy bolondoznak,
a földről,

mit vakond mozgat:
emeld föl
a tekinteted!

Felejts el mindent,
ami bánt!

Tán
az utolsó kikelet
doppingolja már szívedet.

Baktass csak,
öreg,
baktass:

Nap iránt!

Utassy József: Mi történt?

Mi történt veled,
mondd,
mi történt,
hogy mindenről lemondtál
önként,
s mint egykedvű pálma
a szélben:
legyintgetsz csak
úton-útfélen?

Mi történt veled,
jaj,
mi történt,
hogy a halálhoz szegődtél
önként,
s vagy remetéje
a hallgatásnak,
kit az Isten is
megaláz csak!

Hova tűnt
hímpora hitednek?
A hited,
a hited hova lett?!
Oly árva maradtál
nélküle,
mint halott mellén
az amulett.

Utassy József: Ketten maradtunk

Köszönöm,
hogy élsz,
hogy létezel,
megköszönöm,
hogy együtt
félsz velem,
köszönöm,
köszönöm,
édesem!

Ketten maradtunk,
ketten,
ketten,
ebben a világi
rettenetben:
ketten,
ketten maradtunk,
ketten!

Ma még tavasz van,
messze a nyárvég,
ám fekete az út,
s még feketébb lesz,
ha az elmúlás
angyal rálép,
és közénk zuhan,
közénk zuhan egy
jegenyeárnyék,
s hiába hüppögsz
utánam,
kedves,
hogy várj még,
várj még - - -
fekete az út,
ha az elmúlás
angyal rálép.

Utassy József: Krisztushoz

Mintha lennél,
mintha volnál,
mintha töviskoronáddal
rám hajolnál,

mintha szúrna,
mintha fájna,
mintha vérem szétsajogna
éjszakámba,

mintha hinnék,
mintha hinnél,
mintha Isten színe elé
gyolcsban vinnél:

trónja túl zöld,
ege túl kék,
mégis mintha… mintha mégis
leborulnék.

Utassy József: Fohász

Istenek istene,
mit nem adnék érte,
ha léteznél,
ha volnál:
térdedre ültetnél,
fölibém hajolnál –
istenem,
istenem,
de boldog is volnék,
ha lennél,
ha volnál!

De nem vagy.

Szökik arcomról a mosoly,
hervad,
hátat fordít
hitem is:
cserbenhagy.

Didergek hiányod
hidegében.

Pillámon a könnycsepp
megfagy.

Takács Zsuzsa: Reggelre már

Bár ne múlna mosolyod soha

bár ne tudnám átváltozásom

– szájszögleten boldogság ráncai

egy pillanatra győztes szívverés

de ott dobol a zuhanás a mélyben

és szárnyaink már összezárt kezek

felütve éjjel lassú tájain

sátornyi égbolt fekete szerelem

reggelre már a túlsó part szememben

csak némasága hűvös lángjai

reggelre újra éles messze látni

foglald kezedbe mulandó arcomat

egyetlenem a perc talán utolsó

mikor a kakas szól a vágyaink

kihűlnek megtagadnak –

Takács Zsuzsa: Ó, mennyire

Ó, mennyire égek érte!
Nem ismerem meg arcomat.
Hagyom szél hordjon, itt vagyok,
Széthullok, szétesem és nem vagyok.

Hagyom a tél, hagyom az ősz –
A Lánchidon, a Köruton
Lengessen, messze felmutasson,
Világitok, hát hagyhatom.

Takács Zsuzsa: Vágy

(a mandarin szerelme)

Az értelem, üvegfal, szétreped.
A szerelem arcodhoz térdepel.
És szépséged gyötör mint lassú évszak,
mint kő zuhog rám. Csillagom ma néma.

Nyelem a sűrű ragacsos halált ma,
kifordult szemmel, fuldoklón soványan.
Nem tudom mi lesz tovább, csak együtt
feküdni, együtt. Csillagom ma hallgat.

Te festett képnél mozdulatlanabb,
hajszálon függő, életem felett,
hátam mögött őrt-álló mindenütt,
vakító, szétdúlt homlokom előtt,

magához von szépséged, tovalódit.
Az éj minket elhagyni készülődik.
A hajnal éles bicskáját kinyitja.
Belerohan a szív. Közelebb újra,

messzebb. Kezem mint részegé lesöpri
a fölkelő napot. Remegve holtig,
s szemem azontúl rádtapadva,
mert meghalok egy lágy mozdulatodra,

S ha rámnézel unottan, meghalok.

Lucian Blaga: Hervadt szőlőlevelekre írt versek

Háfiz

Kezdetben, tudjuk, az égen a csillagok
hevenyészett pályán jártak el- s visszatérve;
szemöldököd kecses ívétől
tanulta el hajdan a hold,
hogy útját a tenger fölött
ívalakban rója fel az égre.


A zsoltáros

Mikor mezítláb mégy, hársfák alatt,
a dúcos ereszek árnyán alvó galambok
föl-fölneszelnek,
mert lépteidben halk nesze pattog parányi magoknak,
mik egy jóságos kézből hullanak szét.


Anakreón

Úgy tetszik, a rőt tőkéken a fürtök a szép
ősz pőre keblei: mind-mind vetkezi már
levelét.
Tépd le a tőkéről a gerezdet,
facsard ki,
hadd szíja a földbe a sok kicsi száj,
rögök ajka, a nedvet; s lássanak itt, amint
ujjaid résein át must cseppje szitál,
és kis kezeid adakozva remegnek.


A misztikus

Tested, a szép, és lelked, a tiszta, olyan,
akár az ikerpár: az egyik egészen a másik
vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!
Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,
s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,
csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked.

Garai Gábor fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Téli esti csönd

Te adod ezt is: a leplekbe bújtatott,
lustán gomolygó decemberi napot.
Távoli hegyek fehér körvonalát,
hol elfeledett tisztást ölelnek a fák.

Az estét is Te adod a messzi városon,
 hol emlékeink között a tél majd átoson,
és mosolyuk őrzik bölcsen, kik kilesték:
ahogy puha csöndeddel befeded az estét.

Baka Györgyi: Amit nekem szántál

Amit nekem szántál,
Uram, oly ismeretlen
nem tudom,
kifosztottság-e,
vagy megfosztottság
a bűntől?

Nem tudom,
szegénység-e,
vagy koloncok levedlése?
Betegség-e,
vagy ismeretlen
egészség: folyton vonzó,
ölelő Egység?

Kételyeim között is
Tiéd vagyok
esengő szavaim
Neked súgom
elveszettségemben
Hozzád bújok

Védtelenségemben
a Te erőd tart meg
vereségeimben
ne szolgáltass ki
magamnak

Fodor Ákos: Középpont

most minősíthetetlenül szeretlek.

Ahogy talán a gyerekek,

ahogy talán az állatok

vehetnek részt. Távlattalanul,

boldogan.

Agnieszka Sobczynska: Csak - nagyon is

Nem érhetek hozzád
mert megkarcollak
Hadd érintse meg, simogassa
körötted a tér

Az arcodat

Olyan amilyen
te is olyan vagy amilyen
Én is
olyan vagyok

Csak vagyunk - nagyon is

Dabi István fordítása

Leopold Staff: Visszatérés

Te, ki nevemet viselted,
És hasonlítasz rám, mint a tükörképem,
Talán nem néztél
Hosszú évekig.

Ma hajnalban az ajtómon kopogtatsz
A hit és az ész vereségétől lesújtva,
Hogy segítséget és tanácsot kérj.
Mit mondhatnék?

Nem süllyedsz a hullámokba,
Amiket illatos olajjal kent
Lábak érintettek.

És nem tévedsz el az úton,
Amin szögekkel átvert kéz
Vezet.

Dabi István fordítása

Rákos Sándor: Lefojtva, rejtve

Aki egyetlen ingként hordja,
szakadásig, egyetlen életét
és soha nem próbálta még levetni –
engem, szidhat-dicsérhet, meg nem ért!
                                           
De aki elgondolt és végigélt már
párhuzamosan annyi életet,
amennyit elhatárolt szívvel-ésszel
elgondolni s végigélni lehet,

az sejtheti, ki voltam én itt:
százhúsz égőnyi, fojtott lobogás!
Egyetlen élet, kiben rejtve izzott,
különös fénnyel, minden változás!

Agnieszka Sobczynska: Ebben a másodpercben csak te

Ebben a másodpercben te és csakis te

köszöntöd térden állva

a napfelkeltét

a csodát

Dabi István fordítása

napfelkeltés fotóim

Jerzy Hordynski: Addios

Még itt vagy, de indulásra készen,
a tárgyak körvonalai halványulnak, nincs már szükség rájuk,
nevetséges, mily fontosak voltak
még az imént.
Mi mennyországunk volt, az ágy is
alig látható négyszög.
Elsőnek a tárgyak tűnnek el,
könnyen vagyunk közömbösek irántuk.
Még jelenléted jelzi a hangod,
bár idegenül cseng már, vágyam száll feléd
az utolsó főhajtásig, ami azt jelenti, tőlem elmész

ö r ö k r e.

Dabi István fordítása

Erwin Kruk: Látogatás a kórházban

Úgy lélegzem,
Mintha nem lenne tüdőm.
De ez semmi, csak
Valamilyen belső remegés.
A lányom
Ül a kórházi ágyon
És egy nagy ollóval
Pillangókat vág ki egy papírból.
Nagyon akart beszélni
Velem,
De most, amikor itt vagyok,
Semmi sem sikerül.
Csak szaggatott, bizonytalan
Sóhajok. Nem tudom, mondja,
Miről is beszélhetnénk.
És kék szemét
Vékony, leeresztett szemhéja mögé rejti,
A papírpillangókat figyeli,
Majd újból
Fogja az ollót, ami óriási,
És nagyon ügyel,
Hogy egy könnycsepp se
Gördüljön végig rajta,
Mert amint vágja a papírt,
Magát is megvághatná.

Dabi István fordítása

Fodor Ákos: Alapszabályok

A vendégnek minden jár.

A vendég mindent mások kegyéből, ajándékba kap.

A vendégnek előbb-utóbb el kell mennie innen.

A vendég magával semmit nem vihet.

Mindenki vendég.

Ijjas Tamás: Mintha tényleg elhagynál

Szeretem, ha úgy mész el, mintha
tényleg elhagynál. A bőröndöd
a szekrény tetején veled együtt elmegy,
kiüvölti magából saját ürességét,
remeg az ismeretlen állat bőre,
amit már rég nem visel semmilyen állat,
remeg a semmi ruhája. Újra és újra elmész,
mintha tényleg elhagynál, és az emléked
után a hiányod és a hiányod hiánya is elmegy,
újra és újra elmész, és mintha tényleg padlóra
kerülnék földcsuszamlás-szerűen, ahogy
az általam letépett ruháid. Elmész,
és tényleg elmész, hogy végleg itt maradj,
simogatja a levegőt a piheszőrök kertje,
a hasad horpadásába túrom a fejem,
vakond vagyok, és te az anyaföld,
nálam sokkal hatalmasabb, mégis gyengéden
összezuhansz, ahogy a járatomat ásom.

Ijjas Tamás: A feltámadásról

Szeretem a borotvahab hűvösét
és a vágyakozást, ahogy átsuhan
arcod előtt a forró gőz fátyla,
teát iszol, és nézed a kezemet,
ami a mosdótálon pihen,
és nézed a kezemet,
ami húzza-vonja a borotvát.

A szőrszálak sercegését is szeretem,
mintha a halál kottájából hegedülnék,
a timsóba ivódik néhány ügyetlen vércsepp,
esetlen borjú lett az arcom, hívogatja a kezed,
a szád, tisztítsák meg a magzatmáztól,
adjanak tiszta és éles kontúrokat neki.

Szeretem ezt a pár másodpercnyi dermedést,
amíg nem ismerek magamra a tükörben,
de magamra ismerek a tenyeredben.

Bozók Ferenc: Ősz

Mord, fura aggok a fák a ligetben,

zord, fanyar, ördögi vének a kertben,

csosszan a talpa az ősznek a parkban

                                száraz avarban.

Jókai Anna: Fölösleg?

Van, aminek a minimuma is fölösleg
(gyűlölet)
van, aminek a maximuma sem fölösleg
(szeretet)
van, aminek csak a többlete fölösleges
(pénz)
      van, amikor a szó mennyisége fölösleges
      van, amikor a szót a minősége teszi fölöslegessé
      s van, amikor már maga a szó válik fölöslegessé…

Jókai Anna: Nagycsütörtök

             Mezey Katalin születésnapjára

…meg kell a mieink lábát mosni,
amíg bírja a térd és hajlik a derék,
mindig friss vizet vinni a tálban,
amíg a hús kihűl és a lélek felég.
Habfürdő és illóolaj.
Kis, puha talpak, eleven emlék.
Gyereklábak a tenyeremben:
régen volt ez a „nemrég”.
Anyám kékeres bokája és a behajló karom –
még minden este odamennék,
szivaccsal, szappannal elbajlódva,
még mindig a szolgája lennék…
De már csak a világ maradt,
a világ egyre kérgesebb lába,
azt fürdetem, dörzsölgetem:
ne mondd, hogy hiába!

                Lehet, hogy Te mész el –
                lehet, hogy én;
                a szürke zsírcsík megül
                az edény peremén.

                Az utolsó vacsorához
                talán meg sem is hívnak,
                de a kereszt alatt ott leszünk
                azok közt, akik sírnak.

Fodor Ákos: Aggastyán

Mint kisgyerekkorában. Újra

túl nagyra nőtt körülötte minden.

Magas. Nehéz. Sok. Vágyva unja.

És egyre több szó ismét ismeretlen.

Tamás Tímea: Vakondbúcsú

1.

azt hallottam ma
levelekkel bélelt
meleg odúmban
(odafent beszélték)
hogy az emberemlékezet
lyukas
nem tart meg mindent

töprengtem
hová lesz ami kimarad
elmarad kiesik
hová lesz?
hol van az a lerakat
ami azokat tárolja
mint én a magvakat

egyszer amikor
Kína alatt voltam
vagy India volt?
már nem is tudom

eszembe jutott
hogy ott az emlékezetben
nincs karácsony
nincs KisJézus
nem születik semmi
és meg sem hal
csak vándorol
testből testbe
valamilyen nyomasztó
öröklétben

megijedtem és
megfordultam
visszajöttem
pedig sokat kellett ásni
Kínától
vagy lehet hogy India volt
a hármasúti kisállomásig

2.

a világ gondját én viselem
gyönge vállaimon hordom
föld alá rejtem
hisz itt vagyok
sose keresi senki
csak a kincskeresők
koboldok varjak
álmodók

vagy 1 titkom
elásom azt is
valaki talán megleli
egy ezredévnyi álom után
és akkor ki is fecsegi

nem létezik az univerzum
hisz minden mi magunk vagyunk
az önzés az egyetlen iránytűnk
s így mindig rosszfelé haladunk
(nincs irány nincs cél)
rajtunk kívül a semmi van
bús filozófiák tömör versek
nem ásnak ki de legalább
velük vidáman mulatom magam

kötelességem ásni hisz végül is
megkopott bundájú vakond vagyok
s elkotorni a hópilléket
s várni a másnapot a más napot

Madár János: Te ott voltál

Amikor megszületett az első arc,
te ott voltál a teremtés édes ráncaiban.
Mosolyogtál és énekeltél. Gyönyörű
hangodat magába szívta az egyetlen

éden. Csak szállt, szállt veled
a megtartó messziségben. Minden
csillag gyönyörködött, és a Hold is
hajnalig őrködött. Fölszáradtál

harmatos füvekkel, elindultál tiszta
utakon fölzengő tüzekkel. Énekeltek
ajkadon büszke lángok, a mindenség
édes kövei, szívedre nyíló virágok.

Mennyi szirmot, tavaszt hullatott
rád az ég, hogy megszeresselek
magamnak. Lassan vénülő, legszebb
éveim már örökre véled maradnak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az anyák imája

Ha majd csöndjeim szemezgetem,
mint szőlőfürtöket az őszi Nap,
gyermek valótok él tovább szívemben:
emlékek, színek és szavak.

Tanítsd Uram tudnom s tudatnom:
ha fájt is olykor - begyógyult a seb,
tanítsd magam margóra írni,
 hadd legyek, mind mellékesebb.

Hogy nélkülem is tudjanak élni tovább,
mint tőről lemetszett nyurga fűzfaág,
mint mélyből a mag, ha felszínre tör,
mint prizmán a fény, ha felragyog a tükör.

Tanítsd Uram tudnom: így van ez rendben,
az örök körforgás apró része lettem,
s mint patak vize feltartóztathatatlan,
továbbcsorogva mindenemet adtam.

Mert egykor én voltam a párna,
az őr az álmotok felett,
én voltam az étel, s a játékszeretek.

H. Barbócz Ildikó: Énekek

kezed dallama

 

a mozdulat

szemed zenéje

a pillanat

vízbe hulló

kövek a szavak

 csak a meg nem

született szó

ami örökre marad

ezt őrzi minden

ősi mozdulat

ezt őrzi minden

ritka pillanat

Szekeres Mária: Valóságom veled újraéled

Lehasít szívemből egy fohászt,
Széllel szárnyal, fekete földbe zuhan.
Kitárt éggel ütközik, sajdul, sikoltva
Ájul virágzuhatagba, majd megáll
Dermedten mint kifáradt könnyek.

Tekintetem megérinti arcodat.
Ez hazaérkezésem veled, s a tárgyak
Lassan visszarendeződnek.
Élek, és sűrű gomolyban eltávoznak
A kérdőjelek. Valóságom veled újraéled
Édesanyám, ki más mezőkön jársz,
Magasan a föld fölött lépsz észrevétlen
Táguló időmben. Világod mese és dalok
Melyeken én nem szárnyalhatok, mint te
Időtlen. Megint nyitva hagytad a gázcsapot,
Nem találod az ajtót, eltévedsz napjaimban,
Mint kezdő tündér aki most tanul varázslatot.
De lassan hullanak a tollak, főnix szárnyad
Kitárod még felettem, bár az idő által tépáztatott.
Mégis, míg egy cseppje van, véred rám hullajtod.
Bár nem látod, élsz, mint egy csoda, s nem
Szűnik imád, dalod, mint gyermek lelked
Áldott oltalma.

Dermedten, mint kifáradt könnyek,
Hozzád, melletted ismét haza jutok.
Fáradt magányom szikrázó,
Élő valósága, kivel újra és újra Isten
Elé járulok.

Erika Burkart: Láthatár

Este lett,
egy a sok milliárdból,
egyre-másra sorjáznak az évek,
madárraj hussan le az égről,
aljnövényzetet lobbant
lángra a nap.

Tanulunk
egyedül lenni
törött szókkal,
lezuhant képpel,

szemtől-szembe
az utolsó nappal.

Cseh Károly fordítása

Szűk Balázs: Elfordulok…

Elfordulok, hogy ne lásd
a férfikönnyet, a lassan
haladó fájdalmat, itt fönn,
Istentől és a szerelemtől távol,
a katedrális fagyott keresztjébe kapaszkodva,
mit csipkés szavakból neked
egy évszázadnyi évben emeltem
óvatos kalandorként,
boldogan lassítva az időt, mit
veled tölthettem puha kötelékben.
A kereszt már kihasítja kezem, a
vér sírva csurog a tetőn, s
nézek felfelé Istent keresve,
s te zuhanásnyi mélyen szatyrokkal
megrakodva lépdelsz megszokottan,
mindig egyedül, a bevásárlásból
otthonod felé.
Utánad zuhannék, s illatodhoz
szegődve beosonnék a nyitva felejtett ajtón,
hogy lássam utoljára mint pakolod
a hűtőbe a tejet és a sört,
teszed a pakli dohányt a pipa mellé,
hogyan tűnődsz az asztalhoz roskadva,
hogy ez a nap is meglopta
valaha könnyű lépteid, hogyan
olvasod fel századszor is békülékenyen
fiadnak a parázsló táltos meséjét, s
hogyan alszol el ruhástól az
ágyra dőlve a sárga
és magányos lámpa fényénél,
mint a napraforgó az éjszaka köntösében.
De mit is tehetnék itt fönn
Isten és te közötted, hisz
csak ennyi volt: valami szép, valami
fojtogató ünnepi eukaliptusz-füst
a Végső Álom előtt, mit
félve nekem odaadtál eltűnő Önmagadból.

Oláh András: relikviák

1. náthás reggelek

egyszer megtagadtalak
 most várom jogerős ítéletedet
bár tudom: egy náthás reggelen
nélkülem ébredsz majd te is…

2. vigyél valamit

rég levedlettem magamról
megcsúszott együvé-tartozásunkat
a hideg ablaküveghez nyomom arcomat
bekötött szemmel játszom a maradék idővel
– már semmi sincs a helyén
a nap dadogó rézvöröse sem…
a számban lopott körte íze
körben néma tűzfalak
mégis arra kérlek: vigyél magaddal
valamit belőlem ha átléped
a körénk növő tetszhalott éveket

3. vérzünk

langyosan fut végig a kés éle
a megskalpolt álmokon

elszökni vágyunk másik lelkünk elől
– megspórolni a cirógató szavakat…

a haldokló emlékeknek
nincs ismertetőjelük

4. haláltusa

ma kiestek fészkükből az álmok

H. Barbócz Ildikó: Ha majd a színek visszatérnek

megkopott avarlomb
a sétányon
homályban derengő fények
az ágakon
csak ez a februári köd
ez szürke és fekete

nem múlik, nem múlik
fájdalmas gondolatom
nyitnám szívemet
szabadon, szabadon
fürdenék kékben és zöldben
szerelmes madarakkal
fönn a domboldalon

ha majd a színek visszatérnek
azon a tavaszi hajnalon
zsoltáros imámat
a nap felé dobom

Rákos Sándor: Groteszk arcképvázlat, távolból

Nyáron ritkán hordtál harisnyát,
de könyv, az mindig volt a hónod alatt:
lám, ilyenek a kékharisnyák,

csók közben is a rendhagyóalak
s más efféle bölcs dolog járt eszedben,
míg szavak nélkül szorítottalak.

Vitatkozni az ágyban nem volt kedvem,
ezért titokban megvetettél.
Milyen fura pár lehettünk mi ketten:

te filozopter-nimfa s félszeg kentaur én –
kezed oktatón a vállamra tetted,
mire néhány bonctani szót sziszegtem pőrén.

Így éltünk. Néha nikotinos ujjad
megcsókoltam. „De csak a nikotint” –
mondtam. S vártál valami újabb

gyöngédséget, egyetlen szót, a kínt,
görcsöt feloldót. Nem ment.
Mondd, jobb most neked odakint?

Gondolsz-e vissza elhagyott hazádra
s reám? Van-e már ott is, aki bánt,
vagy egyedül, te háromszoros árva

tanulod az új, idegen magányt?
Elképzellek, ahogy keszeg-soványan
és sápadtan baktatsz toronyiránt,

a fantázia senkiföldjén, árnyam
keresve: ha eligazítana!
S bármint kallódsz e gazdátlan világban,

mégse jajdulsz föl. Gyáva kabala!
Fantom leszel, mikorra megöregszel.
S magányosabb, mint velem valaha.

Fodor Ákos: Óvaintés

Ha fölfedeztél

bármit, bárkit: ne hidd, hogy

csak azóta v a n .

Fodor Ákos: Jókívánság

Legyen erőd lent

hagyni, amit nincs erőd

följebb emelni.

Fodor Ákos: Basho-hommage

Virágom szirmán 

Vízcsepp: pillanat-gyémánt! 

Most gazdag vagyok.

Fodor Ákos: Kavafisz-visszhang

legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől; le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
melegebb szivekét - másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájoshibás személyedet apránként elfogadja,
m á s-ként?
Mesterlegény, - ha lány vagy is -
mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. "Tanulsz"- e.
V i s s z a  k e l l  j ö n n ö d ,  hogy itt  l e h e s s.
És ha szived töröd össze - ímmár: megint -
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szív-
törős az egész.
Csak az a fontos: mennél messzebbre
s legalább! egy ízben.) El kell menni.

Kassák Lajos: A nóta vége

Ó mikor a hosszú út végére ér az ember
mikor pontot teszünk a végtelen sor után
mikor a halál közelségét érzed
gondolsz-e még a világ millió gyönyörére.

Íme, az út szemlátomást elkanyarodik a céltól
de te azért csak baktatsz tovább
és készülődsz a nagy csatára
amit már rég elvesztettél
és többé nem hullatsz könnyet
sem az élőkért, sem a halottakért.

Egyedül maradtál nagyon de nem érzed
csak lépegetsz és nem nézel a lábad elé
nem látod hogy a kegyetlen föld
kitátotta torkát
alázuhansz a mélybe
s a súlyos hantok rádszakadnak.

Kassák Lajos: Invitálás

Te nem vagy kisebb, én nem vagyok nagyobb
egyazon fájdalmat sírjuk
egyazon boldogság után futunk
egyazon titokzatos parázs gyújtja fel
agyunk lángját, szívünk szerelmét.

Mint akik értik egymást, induljunk hát tovább
e szép hazában, melyet földnek neveznek
füvekkel, fákkal, szárnyas és patás állatokkal
emberekkel és ő az ő műveikkel gazdagon.
Nem ismerem az okot, ami elindít
nem ismerem a célt, ahová meg kéne érkezni.
De érzem sodrását az örök mozgásnak
szólít és magával ragad az ismeretlen partok felé
engem épp úgy, mint téged.

Nem vagy te kisebb, én nem vagyok nagyobb.
E szép hazában, melyet földnek neveznek
miért is fognánk taglót egymás ellen.
Ülj a ladikomba, testvér
evezzünk mennél távolabb
ama elátkozott malomtól
hol csontjainkat összetörik.