2018. április 29., vasárnap

Szakáli Anna: Megállok




Megállok, ha találkozunk,
mosolyunkban múlt idők igéje,
várok, míg nevem kimondod,
míg úgy villan szemed fénye,
mint akkor fenn a dombon,
hogy utána ne csak karom,
de akaratom legyen az ölelés,
lábad ujjától tarkódig
érjen a szerelmes lüktetés.

Szakáli Anna: Akitől a hitet kaptam

Akitől a hitet kaptam,
láthatatlan; mondhatnám,
de hitemet te adtad, anyám.

Csak imádkozz! – megsegít
az Isten, hatalma végtelen,
nem bottal ver, meglásd,
megérted, ha végső órán
ráncaid nyugalomba vonja,
szent keze porhüvelyéből
lelked szabadítja,
és parányi részeként
az Úrnak, érezni fogod,
az isteni lélek hajléka voltál,
és áldott volt életed,
mint a legszentebb oltár.

Gyurkovics Tibor: Szerzetes

Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez.
Mindíg nőket láttam magam előtt, tökéleteseket, kétségbeejtőket,
nagyhajúakat, kerítés mellett mentek, irodában ültek, térdükön harisnya látszott,
kolostorban nőket láttam a keresztre fölfeszítve,
iszonyú szép madonnákat a folyosókon,
nem bírtam elfelejteni őket, a forró leves tükrében arcukat láttam,
rózsaszag orromba lökte növényi vajas illatukat,
vonaton nem tudtam figyelni az elhaladó tüzeket, a tájat,
mert nők ültek velem szemben álmatagon,
betegek fölé hajoltam arcuk ijesztő tragédiáját kisimítani összerándult vonásaikból
s nők rúzs-szaga ütött orromba, kiszolgálólányoké, akik egy nyakkendőt magyaráznak,
nem öleltem én már magamhoz senkit, mert hozzámnyomódtak idegen, puha negatívok,
mint tánc közben a test émelyítő körvonalai,
elfelejtettem az asztali imát, mert konyhalányok kilúgozott kezére néztem, repedezett körmükre,
senkit se szerettem, csak őket.
Várt rám az Isten, önmagam tökéletessége, absztrakciója minden szeretetnek,
kocsmában, dughelyen, vadszagú erdőkben, kisvárosok harangtornyában,
és én csak mentem valaki után, a kapuban álltam reggelig, hogy élete
fölismerhetetlen titkában arcrabukjam a kövezeten.

Kiss Benedek: Isten szabad ege alatt

Ismét itt,
Isten szabad ege alatt,
ahol a légben
balettozgatnak a madarak,
ahol fellegek
paravánjai magaslanak –
hát ismét Szent György-hegyen.

Szőlő virágzik,
illatként leng életem,
szőlővirág-illatot hordoz a szél,
hogy kormos szívem beléremeg,
bozsgatja lebírhatatlan vágy
s szerelem.

Ó, Istenem,
aki vagy s nyilvánvaló vagy most
mint a fény:
érezlek, s érzem magamat is –
én vagyok – én.

Érzek és gondolkodom,
s feléd lök most minden áram,
bár hiúság vásárán
nyalókát árulok,
s nem több, mint por,
mi marad utánam.

Ám azt szeretném,
ha ez a pillanat is
megmaradna,
amikor boldog voltam
megpernyésedetten is,
s hittem, hogy nem hagytál –
nem hagysz magamra!

Szakáli Anna: Templom vagy












templom vagy,
melyhez út vezet,
kapudban állok,
gondolkodom

arcom ráncaira
ráült  az út pora,
tüdőm apró sejtjei
kilökik magukból
a szennyet,
lelkem tisztulást nyer

gondolkodom
mit mondjak,
ha aranytrónusod
előtt vacogva állok

kire, mire foghatom
évszázados bűnünk,
ha csontjaimra ráront

a széthúzás mocskos
igájának terhét,
kire rakhatom

halkan lépek,
ne múljon gyorsan a perc,
az áhítat ne tűnjön tova,
mert engem vársz

itt és mindenen túl,
együtt tebenned,
hogy érintésed nyomán
felépüljön az oltár

Szakáli Anna: Bevonulás

jönnek
a nyitott kapun át
megtöltik az utcát
várnak, morran a tér
valami történik
valakiért

már közelít
fénykorona övezi testét
ül a szamáron
lábát ne érje út pora
léptet pálmaágon
zeng a Messiás szava
körmenetben
kopik az út
serlegben bor
Oltáriszentségben kenyér
hódolat
neked Uram
amit vállaltál, azért

Szakáli Anna: Rezzen a levél
















Mozdul rezzenve a levél,
lecsöppenő vízgyöngyöt
hintáz libbenőn a szél,
mint síró ember szeméből
könnyként földre csordul,
majd homályos köddé válva,
a légbe csavarodik fel,
a levélen újra megtapad,
és könycseppet formázva
megint a földre szalad.
S így tovább, a gözölgő
kertben pára gomoly halad,
melyben látom arcod
kirajzolódni a sápadt nyír alatt…
a kósza fények földre érnek,
a cseppeket a levélről
lassan felszárítja a Nap,
a köd oszlik, s csak a szél jár
magányosan a kertek alatt...

Visky András: Grádicsok útján












" Várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őrök a reggelt,  
mint az őrök a reggelt."
              Zsoltárok 130,6

„A mélységből kiáltok hozzád, Uram!"- hangzik a zarándokének első sora. A kiáltás az elhagyatottság mélypontján tör fel, azon a helyen, ahol kiszolgáltatottságunk immár fokozhatatlan. A zsoltár sorai között a várakozás nagy tereit lehet fölfedezni, mintha minden mondat, valamennyi nekirugaszkodás után hosszú, feszült hallgatás következnék.

    Avagy valóban van-e visszhangja az emberi szónak? „Kicsodánk van az egekben?" Mi az, ami ezt a távolságot fölemészthetné?
   Az odalent lévő el akar jutni Isten színe elé, nem takargatja elesettségét, kiált, mindhiába csitítgatják. Még szavait sem hajlandó megválogatni, emlékezteti Istent arra, ami rajta áll, hiszen a találkozás feltételéül Ő szabta meg a bocsánatot, ha nem szolgáltatja ki, ha magánál tartja, úgy ezt az akadályt ember nem hághatja át: „Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!" (4.v.)
Mit tehet az alant lévő?
Várakozik, sőt jobban várakozik, egész lényével teszi, és elindul.
   A templomba vezető lépcsősor, az egész szertartás ezt a várakozó elindulást, úton lévő várakozást jeleníti meg. Fokról fokra szól az Istent szólásra bíró de profundis clamavi. Olyan responsorium-forma ez az ének, amelyben a válasz helyén nagy csendtérségek vannak: így mutatja meg az elhagyatottság mértékét Istennek. „A létező alany ténylegesen csak úgy gondolható el, hogy megadjuk neki a szót." (Marcel)

De várakozhat-e intenzívebben a lent élő ember a magasságban lakozó Istennél? Aki időről időre mérhetetlen hallgatásba burkolódzik, várván várva, hogy a hallgatás égnyi paizsát áttörje a reá vágyakozó emberi szó?
   Isten hallgatását csak a vele való együtthallgatás enyhítheti. Válasza helyett nincsen válasz, amiképpen szava helyett sincsen szó, amely az övé mellé állhatna. Aki Isten megszólalására várakozik, az az Ő csendjébe lép. Kiált és hallgatózik, és ismét kiált. Mígnem kiragadja Istent a hallgatásból. Hogy, mire a templomba ér, mikor megállna az oltár előtt, Isten is odaérjen.
   A lent élő az oltárnál találkozik az alászállóval
   Az elhagyatott ember az elhagyatott Istennel az áldozatban ismernek egymásra.
   Az áldozatban, ahol Isten a legelhagyatottabb emberként emeltetett föl, szenvedett és megmutatta magát az Őt elhagyónak.

2018. április 28., szombat

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanúl
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szűntelenül feledünk.

Babits Mihály: Emlékezés

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.

Sebestény Jáger Orsolya: Apokalipszis



(Mt 24,23-43)

Akkor majd bíbor lesz az ég,
mint őszi máglya, ha lángra lobban.
Felbomlik a tér – megáll az idő,
nem suhan szárnyon, nem múlik vontatottan.

Fölzúg a szél, e roppant erő,
vajúdik a Föld, amint megíratott.
Letisztult formákból születhet csak újjá
világok világán. A régi halott.

A lét majd más formákat ölt.
Ma még mindez elképzelhetetlen,
mint messzi álom késő délután,
ha ágyunk a sarokban vetetlen.

Akkor majd Isten-arcú lesz az ég:
Krisztus visszatér. Sarló a vetésen.
Őróla szólok addig is, szüntelen,
más utam nincs. Ez a küldetésem.

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

 Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: "Nem haragszom!"

Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

2018. április 25., szerda

Weöres Sándor: Üdvösség




Csak azért 
az egyetlen napért 
érdemes volt megszületnem, 
amikor szeretni tudtam, 
és szeretnek-e, nem kérdeztem. 
Csak ennyi történt teljes életemben, 
egyébkor szakadékba buktam. 
Csak azért 
az egyetlen napért 
érdemes volt megszületnem.

Károlyi Amy: Szó-pihe

Szavakból van a párna
amire este fekszünk
fülünkbe súgják halkan
mit tettünk s mit nem tettünk

A fejünk belé süpped
sok zengő szó-pihébe
mondattá összerakni
nem tudjuk a sötétbe

Weöres Sándor: Mi van a héj alatt?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.
Ez a fordított világ,
ez a pokol. Egyforma az éje,
mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,
a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,
belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,
a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve –
melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;
nem ésszel, lényével válaszol,
mint egy nő, vagy egy költemény.

Carl Sandburg: A halál nyakonragadja a büszkéket

A halál erősebb, mint valamennyi
kormány, mert a kormányok emberek, és az emberek meghalnak, és aztán
nevet a halál: „Néha látod őket, néha nem."
         
A halál erősebb, mint valamennyi büszke ember, és így
a halál orron csípi a büszkéket, két kockát vet és így szól:
„Olvasd őket és sírj."
         
A halál mindennap küld egy rádiógramot: „Ha szükségem
van reád, betoppanok hozzád..." És majd egy napon
megérkezik egy mesterkulccsal; ajtót nyit és mondja:
„Menjünk."

A halál nagykarú dajka: „Csöpp fájdalmat sem okoz; ez a
te időd; hosszú alvás kell tenéked, gyermekem; volt-e
jobb dolgod, mint mikor aludtál?"

Keszthelyi Zoltán fordítása

2018. április 24., kedd

Rácz Sándor




" Öltöztesd át hangulatom ha 
A rosszkedv 
Rongyait hordja "

Mecseki Rita Eszter: Ének a pénz mágikus hatalmáról

Arról szól minden csacska ének,
Hogy boldog vagy, ha van elég pénzed:

ha netán a társad ostoba,
és ettől a sorsod mostoha,

ha körülötted a nagyvilág
ezernyi átkot szórna rád,

ha úgy érzed, sikertelen
kopogtatsz egy illemhelyen,

ha mindenféle összejön,
fejed felett hullámözön,

ha nincs barát, csak gyűlölet
s belédharap minden öleb,

ha szerelmed is meggyaláz
s maga alá temet a ház,

hidd el nekem, megsegít,
begyógyítja sebeid,

sugárzó arccal, messzire néz,
akinek zsebében csörög a pénz.

Arról szól minden csacska ének,
Hogy boldog vagy, ha van elég pénzed:

ha bibircsók van az álladon
csökkenhet tőle e fájdalom,

ha hiányzik egy pozíció,
pénzen az is megváltható,

ha kéne egy kis szerelem,
csak pénzt mutass szemérmesen,

ha magasba vonnak vágyaid,
jópénzű híred megsegít,

ha kívánnál egy kis hírnevet,
elég, ha pénzed csörgeted,

ha csúnya vagy, széppé tesz téged,
átalakulsz, ha van elég pénzed.

Ha a halál majd rádlehel,
orvosok hada harcra kel,

nem épp a két szép szemedért,
de bizony csak a pénzedért,

vénádba extra orvosság csepeg,
ha csepegteted a pénzedet,

lesz majd fehér különszobád,
ahol nővér bújik hozzád,

és ha eljön az a csónak,
amin eveznek a holtak,

a testedre ki vigyázna?
Pénz visz át a másvilágra.

Arról szól minden csacska ének,
hogy boldog vagy, ha van elég pénzed.

Oliver Friggieri: Boldog vagyok, mondta a pap





Tóth Éva: Vita és vallomás

Nekem nem szerető kell és nem vitára,
kirándulásra vagy kiállításra,
szombat estére vagy hétköznap délutánra
időtöltésre alkalmas barát.
Emberre van szükségem, az őrültségben is társra,
aki előtt vetkőzhetek akármilyen ruhára
és felvehetem legdíszesebb meztelenségemet,
aki még jobban szeret, ha csúnya vagyok és elesett,
akire nem kell tekintettel lennem
sem utcán, sem négyszemközt a csendben
körénk rakodó idő múlásában
megkövesedetten,
aki bárhova eljönne velem
és bárhol megmaradna,
akinek párna helyett fejem alatt a karja,
akit én altatok,
aki felébreszt engem.

2018. április 23., hétfő

Lukáts Márta. Az árvácska imája




Istenem, gyönge,
erőtlen száramon
Előtted meghajtom fejem,
s elsuttogom belső bánatom.
Látod, itt élek szerényen,
a nyomorúság földjén,
sokszor ellep a sötétség,
felhők tornyosulnak fölöttem,
vigasztalanság van köröttem
és minden olyan reménytelen.
Vágyam sem virulhat ki másban,
mint ebben az illattalan,
egyszerű, bársonyos kis virágban.
De lám, harmatcseppet látok,
s hirtelen felragyog benne a szemed,
Teremtőm, nagy Isten!
Fényes, ragyogó tekinteted
belőlem minden homályt eltüntet.
Megújuló érzéssel hódolok,
sok ajándékodra, kegyelmedre,
irgalmadra gondolok.
Vigyázz rám, maradj velem,
hogy Neked éljek
szünös-szüntelen.
Ámen

Monoszlóy Dezső: Hihetetlen

Hihetetlen, hogy nem leszünk,
szeretetünk is elmúlik velünk,
pedig marad a tűz, a víz, az ég,
gyűlölet, kéj is, épp elég
jóság is lesz és szerelem,
csak nem benned és nem velem.

Hihetetlen, hogy nem leszünk,
szájunk, szívünk, fejünk, kezünk
részekre hull, szétporlad, összeolvad,
miközben a bolygók tovább forognak.
Nappal és éjjel bukfence fordul,
de mi többé nem tudunk magunkról.

Zsille Gábor: Befejezetlen levél Bella Istvánnak

István, kit mindig csak
a hátad mögött neveztelek Pistának,
kilenc nappal a temetésed után
tudnod kell, hogy továbbra is
a hallgatag mesterem vagy,

és így lesz ez később is, kilenc hét múlva,
és kilenc hónap elteltével újjászületsz bennem,
leemellek egy polcról, az arcod visszakéred,
habcafatos korsók mellett és füstben
ülsz majd a Bécsi Szelet vendéglőben,
vagy a szigligeti strandon, ha megkérlek szépen,
sakkozol velem és bemattolsz,

hallgatag mesterem, hallgatag bátyám,
három évvel vagy idősebb apámnál,
ki hatodik esztendeje halott,
szakállas pártfogóm, szakállas apám,
lengyelül beszélgettünk, és Chopint játszottál,

régebben azt hittem, olyan könnyű ez: élni.
Nem kell hozzá sok, csak két-három
barát, ruha, vonatjegy, igaz könyv,
olyan könnyű ez: élni, elheverni
a padlón vagy fűszálat rágva egy réten,
a szerepek szabadon fölcserélhetők,
Ábelből lehet Káin és Káinból Ábel,

a hallgatag mesterem vagy,
István utcai holt. Gondolj majd rám,

2018. április 22., vasárnap

Reményik Sándor: Nem sokat szeretett



- részlet -

" Ő nem sok embert szeretett.
A szíve mély, de zárt világ volt: 
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte: 
Őt, önmagáért, semmi másért, 
A szívébe zárt mély világért."

Lázár Bence András: Most tavasz van

Ez az egész most olyan, mint egy jó dokumentumfilm.
Mozdulatlan. Narrátor nincs. Csak szereplők vannak.
Te vagy az egyik.
Leülsz mellém. Fejed vállamra hajtod.
Ebben semmi különös nincs.
Ilyenek a nők.
Egy fotóról mesélsz.
Pesten láttad valamelyik műteremben.
Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.
Aztán a férfi elesik.
Meghal. Van ebben valami szép.

A füled mögé simítod a hajad. B.-mnek szólítasz.
Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.
Azt mondod, hogy fura ez az egész.
Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.
Hogy mért kell kiírni ezt.

Úgy hallgatlak, ahogy az apámat szoktam.
Az ésekre és a vagyokra is figyelek.
Nem azért mert amit ő mond, az szent vagy ilyesmi.
Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.
Tudod, hogy ő az, aki félt, akinek jó volt az ölébe ülni, jó volt tisztelni.

Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem e ezt a szagot, ami nekik van.
Az elmúlás szagát.
Nekem erről a kéz szó jut eszembe.
A földnek az illata. Az ültetés.
Meg persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, és krumplit szed.

Aztán egy mosoly és egy félbehagyott
Mondat között arcodba süt a nap.
Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.
És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.
Most az átszállásra várunk.
Csak a vágány számát mondják és az időpontot.
Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.
Most tavasz van. Virágoznak a fák.
Nem történt semmi.

Jókai Anna



" Nagy különbség van a részvétlen némaság és az együtt érző meghallgatás között. A modern ember egyik legnagyobb keserve, hogy nincs hol, nincs kinek a batyuját kiteregetni. Ezért olyan keresettek a pszichiáterek, akik türelmes, fizetett szak-meghallgatók, s olykor nem is tesznek mást, csak hagyják, hogy a páciens alaposan kibeszélje magát, s már ezzel is gyógyítanak. Holott egymás orvosai lehetnénk – egy kis szeretettel, empátiával, valódi és nem színlelt érdeklődéssel embertársunk személye iránt. Megérinteni a remegő kezet, elmélyedni a repdeső tekintetben, azt sugallni: “Most te, egyedül te vagy a fontos”, s lenyugtatni a zaklatott lelket, azáltal, hogy osztozunk vele."




" Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn."




" Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem."




" Van a logika fölött más is. A szeretet."




"  Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni."

Reményik Sándor: Csak egymáshoz

Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -

Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!

Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra -

Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.

Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt -

Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.

Mai Ige: Légy bátorító!


 


„Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja.” (Példabeszédek 12:25)

Enrico tízéves volt, amikor élete első énekóráján azt mondta neki a tanára, hogy egyáltalán nincs hangja. Enrico édesanyja azonban nagyszerűnek hallotta fia hangját. Hitt Enrico tehetségében, és bár nagyon szegények voltak, fia vállára tette a kezét, és azt mondta: „Fiam, minden áldozatot meg fogok hozni annak érdekében, hogy énekórákat vehess.” Fia tehetségébe vetett bizalma és folyamatos bátorítása kifizetődött, mert Enricóból minden idők egyik legszeretettebb és legszélesebb körben ünnepelt énekese lett: Enrico Caruso. Amikor a világ megpróbál földig rombolni, szükségünk van olyan emberekre, akik építenek minket, akik felismerik tehetségünket, és segítenek kihozni belőle a lehető legtöbbet. Gondold végig ezeket a gyermekek szemszögéből megfogalmazott, szülőknek szóló szabályokat:

 1.  A kezem még kicsi, ne várj el tőlem tökéletességet, amikor beágyazok, rajzolok vagy labdázom.

 2.  A lábam rövid, lassíts le, hogy lépést tudjak tartani veled.

 3.  A szemem még nem látta a világot úgy, ahogy a tiéd, hadd fedezzem fel biztonságban, ne tilts el
     szükségtelenül semmitől.

 4.  Házimunka mindig lesz, de csak most vagyok kicsi. Szánj időt arra, hogy elmagyarázd nekem a
     világ csodáit és tedd ezt jókedvvel.

 5.  Érzékeny vagyok, ne nyaggass egész nap. Bánj velem úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled is                    bánjanak.

 6.  Isten különleges ajándéka vagyok, tarts értékes kincsnek - tanítsd meg, hogy felelős vagyok
     tetteimért, adj útmutatást az életre és fegyelmezz szeretetteljes módon.

     Ma légy bátorító!


 Forrás: Mai Ige

Lázár Bence András: Egyikünk sarkát sem éri víz

Tavasz lehetett, vagy éppen tél vége
még, óvodába jártunk el. Anyám délután
jött értünk, dolgozott.

Amíg kinn vártunk a húgommal,
tócsákat ugráltunk át. Megegyeztünk
az nyer, akinek még a sarkát sem éri víz,
ezt többször szinte mindennap.
Majd összesítettük az eredményt.

Olyan volt az egész, mint egy kötelező
feladat, megtanulni, amit csak egy tócsa felett
szabad, dönteni, elhatározni bizonyos dolgokat.

Anyám furcsállta, mért ugrunk át minden
kis vízfoltot útközben is, talán azóta
sem érti.

Ha sütött a nap néztünk tükörképet,
játszottunk az árnyékokkal.
Igazat tettünk hamis mellé.

Most is eszünkbe jut, ha tavasz van vagy
éppen tél vége még, és mindketten tudjuk:
ebben a harcban nincs győztes,
egyikünk sarkát sem éri víz,
tükörképeinket megvilágítja a nap.

2018. április 20., péntek

Zelk Zoltán: Kérdés




Mi voltam én?
Az Isten jajongása.
Mi vagyok én?
Az Isten sóhaja.
Mi leszek én? 
Az Isten némasága.

Csontos Márta: Viszonyok

                Mottó: Létemnek egyetlen értelme van:
                     szolgálni az Elérhetetlent . ( Blok )

1.

Úgy képzelem magam,
mint aki önkéntes
vállalásban pányvázza
magát az ígéret gyökeréhez,
s nem veszi észre, milyen
gonoszul tekeredik a
bizonyosság kötele.
Míg ringat a szolgálat
szépsége karjaid között,
nem érzem a hiány
szorítása mennyire fáj.
Árnyad függönye mögött
bebalzsamozva hever
a diszkvalifikált nosztalgia.

2.

Már rég kilakoltattalak
magamból, csak önsajnálatból
még mindig megengedem,
hogy fogóddz belém.
Arcod freskóját úgy
festettem az égre, hogy
kicsontozott lelkem
lenyomata rajta maradjon.
Hiába ágaskodsz fölfelé
az ima zsámolyán,
saját fényed eloltja önmagad
jelenléte.

Roque Dalton: Miként te











Én, miként te,
szeretem a szerelmet, az életet, a dolgok
édes varázslatát, a januári nappalok
mennyei tájait.

Az én vérem is forr,
és mint folyam a szemeken át,
amik megismerték a könnycsepp-bimbókat.

Hiszem, hogy a világ szép,
hogy a költészet, mint a kenyér, mindenkié.

És hogy az ereim nem énbennem érnek véget,
hanem azok egyhangú vérében,
akik harcolnak az életért,
a szerelemért,
a dolgokért,
a tájért és a kenyérért,
mindenki költészetéért.

Dabi István fordítása

Mai Ige: Harag


„Nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23:34)

Max Lucado írja: „Apró cseppel kezdődik… Valaki elfoglalja a parkolóhelyedet, valaki eléd vág az úton, a pincérnő túl lassú, mikor te nagyon sietsz, odaég a pirítós… ha sok összegyűlik a látszólag ártatlan haragcseppekből, máris egy vödörnyi düh fortyog bennünk… Senkiben sem bízunk… vicsorítunk arra, aki közel merészkedik… két lábon járó időzített bombává válunk, amely bármikor robbanhat, ha a feszültség és a félelem eléri a kritikus határt… Nem tagadhatjuk, a harag létezik. Hogyan fékezhetjük meg? Jézus azt mondta az őt keresztre feszítő tömegről: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!« (Lukács 23:34). Ezt a vérszomjas, halálát kívánó tömeget nem gyilkosoknak, hanem áldozatoknak látta… Arcukon nem gyűlöletet, hanem zavart látott… Nem harcias csőcseléknek látta őket, hanem pásztor nélküli juhoknak (ld. Márk 6:34). »Nem tudják, mit cselekszenek!« Gondolj bele: halvány fogalmuk sem volt róla… Egy feltüzelt tömeg voltak, haragudtak valamire, amit nem láttak, ezért töltötték ki haragjukat pont Istenen. Nem tudták, mit tesznek, és legtöbbször mi sem tudjuk. Bármennyire nehezünkre is esik elismerni: pásztor nélküli juhok vagyunk… az örökkévalóság egyik pontján megszülettünk, és félelmetesen közel vagyunk a másik pontjához… Nem tudjuk megválaszolni a szeretetre és szenvedésre vonatkozó kérdéseinket… nem tudjuk megfejteni az öregedés rejtélyét… nem tudjuk meggyógyítani saját testünket, nem tudunk kijönni társainkkal… A lényeg ez: a fékezhetetlen harag nem fogja jobbá tenni világunkat, arra csak az együttérző megértés képes. Ha cselekedeteink nem a harag, hanem az együttérzés alapállásából indulnak ki… akkor megértjük, hogy kialudt a lámpa, és sok ember botorkál a sötétben… tehát gyertyát gyújtunk.”

Forrás: Mai Ige

2018. április 19., csütörtök

H. Hadabás Ildikó: Pacsirta dala




Madár voltam – láthatatlan –
ég felettem, föld alattam,
szálltam egyre, egyre följebb,
égi csendnek közepébe,
földi létnek a végére –
aranyában elmerültem,
fényességében fürödtem,
áttetsző lett, ami elmúlt,
idő, halál, élet, ének
nap szerette, hold ragyogta
azt az egyszeri egészet,
ami voltam, mivé lettem:
Pitypangremegésű testem
hang nélküli lobbanásban
fohász lett e Ragyogásban.

Benczes Sándor Gábor : A szerelem, az igaz szerelem




kérded, mi az a szerelem...
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te
élvezettel hallgatod? gondoltad,
szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
lebbentem fel vörös titok-selymemet?
hogy édes csókról, titkos bókról
mesélek neked? hogy megmutatom,
mint remeg lábad majd,
mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?

ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj,
mikor vele vagy, de nem lehet,
hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!
hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod,
téped virágnak szirmát,
ágyadban keresed árnyát,
illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
és számolod az ócska perceket,
mit büntetésül szabott ki rád
a szerelem!
és tűröd, ha aláz,
és tűröd, még ha ki is ver a láz,
és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
és az agy, kis massza a fejedben
zsong, bong, és nem érdekel,
ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
magadra, hogy megint megbántottad,
mert megkérdezted tőle: szeretsz?
s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz' nincs fontosabb kérdésed...
és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
és te nem tudsz szólni, és vele
teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
de nem nélküle, élete
a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted,
és bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!
és az egy igaz szerelem,
ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
és ha megkérdi: miért? nem érted,
csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
és számodra egyre szebb, mert neki
azok a ráncok, azok az őszülő szálak
a legszebben állnak, és beteg,
szenvedő testét öleled, megfésülöd,
és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed...
és a gondok, ha beborítanak,
és megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát
elengeded, mert tudod,
kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát el
nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed...

igen, ez a szerelem, az igaz,
és bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
és lehozhatod végre választott csillagod,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés,
ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!

Sebestény- Jáger Orsolya: Csöndes imádság

Taníts szólni, ha úttalan utakon
fáradt csöndjeim morzsolgatom.

Tanítsd látni, ki a parton áll,
mintha gyertyát gyújtanál.

Tanítsd meg: e hófehér lapon
leírt szavad: igazság, hatalom,

s mielőtt eljössz majd megint
tanítsd megbánni tévedéseink.

Jókai Anna: Reggel










ma még minden megtörténhet
ami tegnap sem történt meg
              most még jövő ami estére a múlt
              kecsegtet a jelen teli van a pult
              most még gyúrható ami estére bekövül
              kibújtak a tervek álmom fátyla mögül
                            Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem
                            tegnapi tudatlan: talán ma megértem

Jókai Anna: Délben









amit elkezdtem, be kell azt fejezni
amit tanultam, ki kell azt fejezni
ami téveszme, le kell azt fejezni
                                   csak el ne siessük
                                   csak le ne késsük

Jókai Anna: Este









most már odaát várnak
nyílnak-kattannak a zárak
hét ajtó hét küszöbén
merre futsz, hova jutsz, kicsi én?
              szomorú, szomorú ami lett
              elszakadt, elszaladt az a tett

Lisztóczky László: Folyton arra a kutyára gondolok…

Folyton arra a kutyára gondolok,
aki következetes, tántoríthatatlan,
megalkuvást nem ismerő hűséggel
gazdája sírjára feküdt,
és nem kelt fel onnan soha többé.
Ez a jámbor állat
a teljesség, a tökéletesség
magasztos, fölemelő példáját adta.
És csak a gyermek hasonlít hozzá,
aki összekulcsolt kézzel,
imát mormolva álomba szenderül,
vagy az önmagát megtagadó szent,
aki másokért minden áldozatra kész,
a leprást és a pestisest is szívére szorítja,
vagy aki teremtő hittel és buzgalommal
vizet hord az óceánba,
földet a Himalája csúcsára,
és aki szélesre tárt karral áll
a lét és nemlét határán,
s átöleli gyilkosát,
miközben az tőrét a szívébe döfi.

Sebestény-Jáger Orsolya: Ébredés












Minden nap visszatérek Hozzád,
bár valójában el sem távozom,
csak álmaim hajóján az éjjel
elsodródom egy elfeledett tavon.

A reggelek jötte csupa fény -
s csöndes számadás magammal:
Tiéd maradok akkor is Uram,
ha már nem ébren ér a hajnal.

Imre Flóra: Trisztán dala

ifjú voltam erényes merev hittel teli
ki nem egyeztem volna semmi erkölcsi rúttal
eszmények ültek bennem azokat védeni
karom vállam az izmok ezt tudtam ezt tanultam

koranyári napkelte a fény voltál nekem
a szemedben a mennyek kékjei világlottak
életre melengetted jégdarabos szívem
reménytelen magányom páncélját leoldottad

az izmok megfeszültek combom vállam karom
lángot vetett a testem sötét aszkéta arcom
gyöngéddé derítette az édes irgalom
végül semmit se bánok egyedül itt a parton

tudom hiába várlak gránit az ég felettem
a vérem elszivárog meghalunk mind a ketten

Lesznai Anna: Tudom, hogy vagy












Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.

Imre Flóra: A test feltámadása

nem vágyom rá hogy újra fiatal légy
ezüst hajad kopaszodó fejed
nekem ragyog emberformájúan szép
izmaidon a lágy kötõszövet

a mellkasod dombjai közt az arcom
puhának érzi őszes szőrzeted
szíved szapora dobogását hallom
közös ritmusunk gyöngéden vezet

nem megdicsőült testek tiszta fénye
csak te meg én ez az intimitás
esendő tagjaink gyönyörűségre
lobbannak olykor belső utazás

s kettőnkben együtt hullámzik a tenger
a szemed ég a szád bíbor leander

2018. április 16., hétfő

Gyurkovics Tibor




" Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át."

Parancs János: Egy forró délutáni órán

Mintha örökké tartana a tavasz és a nyár,
lángol a Nap, a sugarak szinte sisteregnek.
Zöld zuhatag ömlik végig a parkon, a szigligeti tájon.
Gőzölög a föld. Virágzik, sarjad, ide-oda futkos,
csattog, füttyög és szárnyal az élet
a földön és a levegőben. És a vízben is.
Mintha örökké tarthatna a tavasz és a nyár,
lelkendezik a szív örömében, csak a szkeptikus tudat
mérlegel, számol és gyanakszik, ám közben félve,
sajogva gyönyörködik ő is - és megrendülten hallgat.

Lukáts Márta: A nárcisz imája




Csöndes békével,
nagy szeretettel
szőtted égi szövőszékeden
virágos pártám,
mely fehér és sárga,
mint a Vatikán zászlaja.
Fehér szirmom,
mint kinyílt tenyér
fogadja a mennyei
értékek özönét,
de egyben szórja a szépséget
és a tiszta élet örömét.
Köszönöm, hogy életre hívtál
ezen a csodálatos tavaszon,
Tiéd vagyok így, gyöngén,
védtelen csupaszon.
Rólad szólok
Neked nyílok,
feléd mosolygok,
előtted hódolok.
A perzselő hőség,
a téli fagyok elől eltűnök,
és csendben
új tavaszra készülök.
Ámen

Babits Mihály: Szerelmes vers










A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban, de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényü, szürke, népszinü szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Kiss Benedek: Valamit adni

Én már csak elfogadni
tudok s tán valamit adni.

Mit adok? Mit adhatok?
Amit az Isten adott.

Mert adott nekem is, nem keveset.
Kincseimnek áldozókövet keresek.

Az vegye el, kinek kincs valóban.
Nem sajnálom. Nekem még sok van.

Örömök szőlője. Bánatok aranya.
Tudni, hogy miért, meddig és hova.

Merengés áfonyája, furcsa szavak.
Éltető sók, életerős savak.

Vigasz is: kudarcok után szivárvány.
Testvér-érzés, hogy ne maradj árván.

Nyugalmat és termő nyugtalanságot.
Csillag-szabadságot – boldog rabságot.

Van benne álmélkodás, rátalálás.
S az ember sokszor egy szóért is hálás.

Hűség serlege nekem már minek?
Vigyétek s töltsetek bele mindenkinek.

Sors ezer karátja, esőcsepp gyöngye.
Ezt mind ráteszem az áldozókőre,

s nektek hagyom – már aki kéri.
Van közte földi, s nem kevés égi.

2018. április 14., szombat

Haji Haris Bidin: Az ember és a nyugtalanság




A tenger nem mindig kék
 nyugodt
 hullámzó
 viharos
 kegyetlen
olykor gyilkos

Az ember - előfordul - a nyugtalanság
 nyugodt
 békés
 állhatatos
 határozatlan
 kiábrándult
 lázadozó
hevesvérű a forradalomban

Az élet felé
 harmónia
 boldogság
 szenvedés
isteni adomány az élet
az Isteni titokkal
megadás önmagában
 hittel
 istenséggel
 az isteni akarat elfogadásával
 és istennek tetsző kegyes tettekkel

Térdelj le előtte
az Isten írásba fektette
az ő akaratát

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: Télvégi fények









Megy le a Nap. A tó hártyás jegén
hosszú fénycsíkok:
kén-pántlikák tükörbe fagyva.
Föl-föllobban tőlük a szemem
vakítva, sárgán, akár a magnézium.

Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:
vaáli erdőben vajda jános,
korán vénülő költő, szent és buta,
fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák
követnek a fekete fák közt.

Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország
a fejem fölött!
micsoda siratnivaló, magas haza,
honnét én már csak a föld alá eshetek,
korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.

Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor
és rádiumszenny,
elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,
mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,
mint sírokban talált, régi aranypénzek.

Megy le a Nap. Indulok hazafelé.
A magukra maradt fák a szélben
az eget karmolásszák.
Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon
hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

Mezey Katalin: Fohász utoljára

Istenem, adj eleséget,
harcomhoz halálig ellenséget,
forró egedhez kemény szárnyat,
messzeségedhez merész vágyat,

csókomhoz adj kerek szájat,
szabadságomhoz olajágat.
Szívemre szálljon fényes porhó,
akaratomtól legyek forró,

lábamat növeszd már a földig,
szelek uszálya, nem kőtődik,
eressz bízással, buktatóval,
élni és meghalni valóval.

Oláh András: árnyékban

hibát hibára cseréltünk
s most bennem sötét lesz megint
ujjaimmal körbejárom tested határait
de tenyeremhez kő illik
múltunkhoz betört ablakok…
másodszor is átléptük a határt
s reszkető pincehidegben bekötött
szemmel éljük az utolsó perceket
míg kihalsz belőlem végleg
– mert nem hitted el
hogy a szavakkal ütni is lehet

Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy felettünk csak az Úr itélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.

Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

2018. április 12., csütörtök

Lukáts Márta: A búzaszem imája




Bölcsöm a jó, tiszta föld,
amelyben pihentem,
s melyből a vetőmag elhaltával
frissen, üdén kikeltem.
Zöldellö zsenge koromban
fejem hetykén, egyenesen hordtam,
s aztán, ahogy érlelődtem,
Előtted mind mélyebbre hajoltam.
A szél lágy rengésében
álmodozva ringok,
míg a búzavirágok közöttem kéklenek,
és a pipacsok pirosló mécsei fénylenek.
Gazdag életet ígérek!
Megrendülve hallgatom,
hogy egy napon az asztalon,
kenyér leszek, betévő falat...
Istenem, köszönöm végtelen jóságodat,
meg azt, hogy a Tiédhez hasonlóvá
tetted sorsomat.
Veled viselem a nap hevét
és az élet minden keresztjét.
Majd engem is ide-oda hordanak,
csépelnek, halálra ítélnek,
de létem legnagyobb öröme,
hogy ott leszek majd csűrödben.
Ámen.

Parancs János: De profundis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság
valami végzetes félreértés vezérli
egymás felé tapogatódzó lépéseinket
és nincs föloldás: nem értjük egymást
külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
istent teremtettem a saját képemre és
hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt
tévetegen járok üres az elmém üres a szivem
ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
követni talán már erőm se kedvem se lenne
nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

egymás nélkül mégsem élhetünk
szükségünk van a másik test melegére
az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra
szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

2018. április 11., szerda

Somlyó Zoltán: Csönd...




Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...

Reményik Sándor: Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

Kevin Bynoe: A halál












A halál szükséges
A halál igaz
A halál az mihez
Hozzászokni nem tudunk

A halál az enyém
A halál a tiéd
A halál nem mondja
Készen állok a számodra

A halál sokak számára bánat
A halál nem tudja mi a rokonszenv
A halál bármikor eljöhet
A halállal ki kell békülnöd

Dabi István fordítása

2018. április 10., kedd

Gyurkovics Tibor: Isten választottja












Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét a lábát
a fenekét a bokáját –
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is ragaszkodj
nézd a fogán a fények
futását szemöldökének
varázsát este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét
a szemed hogy ne lássad
az elárultatásod
Föltündöklő nyakát nézd
ahogy sohase másét
becsapva és szelíden
ahogy rendeli Isten
Mindent megér a szobája
a melege a mohája
a dunyhája az ágya
az összerándulása
a bőre reszketése
a beleegyezése
a bögye a bibéje
a pihéje becézve
mindent megér ha Isten
elrendeli egyetlen
és szűzi szerelemnek
akit csak neked enged…
Azt soha el ne engedd
legyen kicsike kurva
vagy leány elárulva
akit az Isten enged
az legyen a szerelmed…

Oláh János: Az öregség

nem úgy tör rád, nehogy azt hidd,
mint a vihar,
s nem úgy csap beléd, mint a villám.
Észrevétlenül, hosszan barátkozik veled,
jóakaródnak mutatja magát,
belátást, bölcsességet mímelve udvarol körül,
de el ne hidd egyetlen szavát se,
buja és hazug lepketánca
ifjúi önbecsülésed hernyórágta sebeit
nem gyógyítja be, csupán elfödi.
Most, hogy mindezt tudom,
szeretném elhessegetni magamtól,
szeretnék hátat fordítani neki,
hagynám faképnél,
de hiába,
gúnyos nevetése bőrömön habzik,
a csontomba nyilall,
átmossa agyvelőm.
Bármilyen kínos, bármilyen megalázó,
el kell ismernem, ő is én vagyok.

Áprily Lajos: Menj!




Megállok. Menj! Csak menjen, akiben
magasságokba húzó láz lakik.
Állok s nézem, hogy lépsz a nagy iven
egyik csillagtól másik csillagig.

Leleszi Balázs Károly: Az vagy, akinek beszélnie kellene

Van úgy, hogy a legfontosabb igazságokat
negyven vagy ötven évig rejtegetjük a szívünk mélyén,
mire kimondjuk őket. Ilyen például:
szeretlek, megváltás, tisztaság, fény, vagy új élet.

Szembeötlő, hogy mennyi igazság marad kimondatlanul.
Aztán mindig vannak, akik korán halnak meg.
… Pedig te az vagy, akinek élnie és beszélnie kellene.

B. Radó Lili: Part




Mint néma csónak parttól az éjszakába,
úgy távolodik lelkemtől a lelked.
Vágyakozásod sötét hullámain
úgy siklik tova s mindig távolabb,
mintha sohase jönne vissza többé.

Tudom, a hajnal hasadását várod,
tudom, a kelő napot köszöntöd holnap.
S míg hivő vággyal tovasiklasz tőlem,
alattad örvény, fölötted a vihar van.
Fuss csak, repülj hát, rajta! könnyű csónak.

Ha vágyad örvénylő vizei elsimultak,
vihar múltán, ha nyári nap ragyog,
az örök mámort, majd ha seholse lelted:
vissza fog térni lelkemhez a lelked,
mert az örök part - mégis - én vagyok.

Gyurkovics Tibor: Szüleim halálára

Nincs már följebbvalóm
magam vagyok a katona
az anyuka az apuka
magam vagyok a hadsereg

Most már magamban döntöm el
mikor lesz béke háború
én vagyok a hős a fiú
ha megvernek ha megverek

Egyedülálló hadsereg
mindenki az alattvalóm
lányaim összes rokonom
elvesztem vagy elvesztenek

A magán-világháborút
most már magamban döntöm el
utasítás nem érdekel
meghalt az apám az anyám

Magam vagyok a tisztikar
csel vagy átcsoportosítás
döntésem őrült vagy hibás
gyönyörű hadmozdulatok

hogy győzni kell, hogy veszni kell
nincs szeretet se távirat
hadoszlop se tapasztalat
a parancsnoki száj dadog

de én vagyok a felelős
nincs hit se eligazítás
A sátorban nincs senki más.
– S az ellenség is én vagyok.

2018. április 9., hétfő

Aknay Tibor: Zápor












A ritkás lombon át
suhog a zápor, azután
csendesül, mint
szelíd könyörgés,
mely harsány szónak indul,
majd megbékél legbelül.

Babits Mihály: A gazda bekeríti házát

(Új barbár század jövetelére)

Léckatonáim sorban állnak már, pici
földem a földből kikerítve, könnyű szál
dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan
igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli
egek pirosát, és a tejnél édesebb
levegőt; mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse -
Óh mi edzve karmosabb
öccsökhöz már, kincses tavalyból érkezett
bátyák magunk: mit, hízelegni a modern
szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű
növése lassú: ez az élet! kertem, add
a magvat ami megmaradt kincses tavaly,
füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján
vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: "Én vagyok az Új!" - feleld:
"A Régi jobb volt"- Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
kép égetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona
hívja illattal a jövendő méheit.

Csáky Károly: Isten árnyékában

Vagyunk,
bár csak képletesen
Istennek árnyékában.
Mert hol a fényesség
beragyogja
az eget és a földet,
ott az árnyék
magába rogygyan.

Ám próbára tesz minket
így is az Úr,
mint Ádámot
a paradicsomi lét sokadik napján,
emlékeztetve a sötétségre
meg a teremtett világ
megannyi előnyére.

Már tudjuk:
a Mindenható ajándéka
a kozmosz összes kincse,
mely egyszerre szolgálja szabad akaratunkat,
és magában rejti árnyát is a tárgynak.

Hordozzuk hát magunkban mi is
lelkünk bűnt termő sötét rejtekeit,
s fohászkodunk Irgalomra várva
a világnak bugyraiban,
hogy szabadulhassunk
minden kárhozattól,
s fényeskedjék nekünk
az örök világosság,
ha levetjük árnyékvilágunk szennyét,
megtisztulva
Urunk trónja elé lépünk,
mely menedéke
a bűnbánóknak.

2018. április 5., csütörtök

Scholz László: Értékrend




Az életemet úgy tekintem,
mint porszemet a forgószélben.
Másnak tán föl sem tűnt, hogy éltem,
nekem e porszem volt a minden!

Várnai Zseni: Szolgálj, szívem!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

Mezey Katalin: Kettős arckép

Ülsz a karszékben
és mosolyogva figyeled
hiábavaló küszködésemet,
hogy a köztünk lévő távolságot
közömbös szavakkal kitöltsem.
Mintha szíjácsot tömködnék
üvegtárgyak közé,
hogy össze ne ütődjenek
véletlenül.

Győri József: Emberek a kereszt alatt












TANÍTVÁNYOK

Fogadkozók, csalatkozók,
Botránkozók, húzódozók.
Nem ezt várták.
S mikor látták
Jézust ellenség kezében:
Nem maradtak közelében.
Ámde Jézus kakasszóra
Ránézett egy tagadóra.
Így fakadt fel igaz bánat.
Lett a válasz – bűnbocsánat.

PAPOK, PAPOK

De ravaszok!
Arcuk sértett, szemük forog.
Azt gondolják:
Ők a szentek.
S most a Szentnek
Nekimentek.
Nem bírják az igazságot,
Külső-belső tisztaságot.
Míg áldoztak, prédikáltak,
Árulóra lestek, vártak.
Kezükben a Bibliával
Játszanak Isten Fiával.

PILÁTUS

Ítélkező,
Jog-ismerő;
Élet halál
Most rajta áll.
Az életet
Jaj! Nem meri
Pártolni. Ha követeli
A vad tömeg, ő mos kezet,
Aláírja a levelet:
Megölhető. Menti magát.
Elveszti az élet urát.

A VITÉZEK

Ők szegények – nagy legények!
Gúnyra bátrak és vitézek.
Ó, ha tudnák, hogy kezökben
Ég ura áll ember-testben,
Hogy esnének arcra-térdre!
Ó bűnvakság szörnyűsége!

A TÖMEG

Zúg a tömeg: feszítsd, öljed!
Ne kíméljed, csak gyötörjed!
Kellett addig, amíg adott
Egészséget, jó falatot.
De ha jön a kereszthalál,
A tömegnek nem imponál.
Lesz belőle látványosság,
Gyilkosoknak tor, mulatság.
Káromlások és szidalmak
Mind őt érik, mind ráhullnak.

JÚDÁS

Pénzre vágyott. Most elérte.
Most elérte. Mit nyert véle?
Mintha átkos lánggal égne
Mind a harminc ezüst pénze.
Jézus bére! nem bír véle!
Szörnyű halál lesz a vége.
Ítéletes Jézus vére,
Közelsége.

A MEGTÉRŐK

Mind férfiak, mind erősek,
Mind okosak, de szegények.
Szegények és elesettek.
De némelyek feleszmélnek.
Őrá néznek, s újra élnek.
– Emlékezzél –, szól egy fogoly,
Amikor majd uralkodol,
Hogy ott legyek. Jézus felel:
Bizony, még ma velem leszel.
Halálkínok fájdalmára
Ráömlik a Menny sugára.
És felkiált egy katona:
Ez az ember, Isten Fia!
Nem számít a közvélemény:
Térdre hull a kereszt tövén.

AZ EGYÜTTÉRZŐK

Mikor minden csepp vér kifoly,
Elvérzik a három fogoly,
Akkor József s Nikodémus
Előállnak: ez a Jézus
Mi halottunk. Elvisszük Őt,
Mert hisszük, hogy a temetőt
Nem érte még soha-soha
Ilyen drága, dicső csoda,
Mint majd harmadnap reggelen,
Amikor az Úr megjelen –
Nem véresen, nem gyászosan,
De győztesen, hatalmasan.

VALLOMÁS

Emberek a kereszt alatt…
Közöttük látom magamat.
S míg bírák, papok, vitézek,
A tömegek, ifjak, vének
Egyre zúgnak és ítélnek,
Én az Úrtól egyet kérek:
Csendesíts el
S élő hittel
Taníts látnom keresztedet,
Segíts vinnem keresztemet.
Csendes szívvel,
Élő hittel
Vallhassalak itt Tégedet,
Elérjem örökségedet.

2018. április 4., szerda

Gyurkovics Tibor: Köszönöm












Köszönöm, hogy megmérettem
köszönöm hogy térdre estem
köszönöm hogy önpusztító jogpusztító
szerelméből menekedtem

Hogy vergődtem baromfimód
marta testemet mint a jód
szivem száradt üveghangom összetörött
agyam részeire bomolt

Mégis éltem a sebekben
varas kézzel dédelgettem
őrületem árnyékában őrületes ágyékában
köszönöm hogy szerethettem