Gál Éva Emese: Nyári pasztell

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.

Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.

Tóth Árpád: Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.
Nem látta senki más, csak én. 

1921  

Csáky Anna: Nyáresti séta

Alkonyok hevernek a kertek ölében,
hátrál a sugár, és rőt színeket kever,
az utca ilyenkor egy darabka éden,
könnyűvé válik minden gondolat, teher.

Szeretek este itt csendben andalogni,
hallgatva, virágraj, bokor mint susog,
a kertekben hintaszék, cicoma-holmi,
fölöttem lassuló táncú facsúcsok,
hangjukat mélyülő, könnyű csönd födi.
Rőt-vörös fényekben fürdetett arany
még bujkál a lombban és láng, ördögi,
de a madárcsevegés szinte zajtalan,
s asszonyi szemek a kapukban ragyognak,
mint lobogó lángú, ősi őrtüzek.
Látom felsejleni arcát a holdnak,
medrében sötétkék, néma, holt üreg,
játszik a hunyó fény lépcsők hűs kövén,
bukó nap szendereg álmos bokrokon,
egymásba kúszik a rózsa, lonc, kökény,
s az almafa, körte, birs most mind rokon.
Minden, mi remeg, ring, táncol köröttem:
harmatos virág, bokorág, lomb-fodor
összefonódik édes-bús örömben,
s könnyű ábrándba ringatva, visz, sodor.

Nem is séta ez, hanem lebegés:
nap-játék az úton, mélyülő csönd,
csupa pasztell a fény már, csenevész,
árnyékot ír az est, a vénülő fönt,
a létezés teljes nagy szerelme
s a dolgok lüktető szíve-odva
épp belefér e szent alkonyi percbe,
nagyszerű lényegük felragyogva,
s mellettem lassan, némán ellebeg,
mint kék-ezüst halraj nagy csoportban,
a föld, a nap, az idő: kezdetek
s a jövő is, egymásba sodortan.

Székely László: Az én imám

Az én imám nem boldog bírás:
Zárt kapuk alatt heves sírás.

Nem édes szíven hallgatódzás:
Vak, imbolygó tapogatódzás.

Nem hallelujás megtalálás:
Mezítlábas Canossa-járás.

Hívom, keresem, bár nem értem.
S egyszer az Úr majd lenyúl értem.

Sebestény-Jáger Orsolya: A Hegyi Beszéd

 (Mt 5-7)

Ott álltunk Körötted, hullámzott a reggel.
Letérdelt az élet, e megfáradt cseléd.
Ruhánk rongyaiból palástot szőtt reánk,
és vállunkra terítette a késő nyári ég.

Te álltál szelíden a felszikrázó fényben,
mint aki várja: megértsék szavát.
A csöndben felszakadt szívünkből egy sóhaj,
szinte tudtuk is: most Isten szeme lát,

s megpihen rajtunk, mint anyánk keze pihent,
valamikor régen – míg ez volt mindenünk,
mert azóta nem súgta füleinkbe senki:
Valakinek fontos, hogy boldogok legyünk.

Kökény Éva: Didergők

Láttam őket!
A bokrok sűrűjében szeretet-közelségben megbúvó
fázó madárkákat, a csicsergőket.

Láttam őket!
Az utcán élőket, a szenvedőket, az előkelő éttermek előtt
ázó-fázó rongyos didergőket.

Láttam őket!
A szívükből játszó, jobb sorsra érdemes utcazenészeket,
a dermedt újjal gitárt pengetőket!

Láttam őket!
A szívteleneket, a közömbösen arra menőket.
Kiknek vágya nem a szeretet éltető ereje,
kik békétlenül acsarkodnak,
kiket nem érdekli utcán fázó embertársa
akinek nincs semmije, és nincs hova mennie.

Láttam őket!
a jólelkeket, kik madaraknak magot szórnak,
az önzetleneket, kik a rongyos szegényeknek
– kikben szenvedő Krisztust látnak –
ételt, ruhát adnak jobb sorsukért hálaképpen –
apostolok utódainak nevezem őket.

Bari Károly: Téli este

Vonítanak a szél kutyái,
fehér puszták gerincét a fagy
őrült fogai harapdálják,
száraz ág heveredik a hóba,
csattognak mellén súlyos
buzogány-csapásai hegyek
hideg sóhajtásainak,
jaj, a zöld lobogású fenyők
is zúzmara-szakállat növesztettek!
Jégvirágok csikorgó éjszakája:
talpig tündöklő fehérben,
erdők keritései alatt szarvasok sírnak,
borzongó agancsaikon virraszt a hold.

Csoóri Sándor: Csak magamat nem láttam

Láttam alkonyodó házfalakat,
sovány fák árnyékával
fölszarvazva;
átmetszett torkú folyót magányosan elvérezni;
kavicsbányákat napsütésben, mikor a kövek,
mint a gyíktojások, fölhasadnak.
Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt,
mint akasztottak dagadt lábaszára.
Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek
nézték a levert katonákat.
Láttam világos erdőket,
napraforgótáblákat:
a föld kitüntetéseiként ragyogtak.
Láttam a szerelmet: korai zöld levéllel
törölte le a mocskot magáról.
Láttam szabályos emberarcokat,
néztek a tükörbe
s a tükrök meghomályosodtak.
Csak magamat nem láttam még nélküled,
kezed nélkül a megkapálatlan kerteket,
könnyeid nélkül a siratnivaló emberfiát,
csak a világot nem láttam még, melyben szállásom lehetne,
ha nyitva felejtett szemed elengedne.

Parancs János: A dolgok természetes rendje, avagy " Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország"

Sokáig már nem tudnék ebben a világban élni, ahol most újra élek, elszakadva családom tagjaitól, elszakadva barátaimtól, elszakadva a magyar nyelv éltető, lüktető és eleven áramától. Gyönge vagyok és gyámoltalan. Erőforrásaim azonnal kimerülnek. Ha egyedül maradok, azonnal összeroskadok. Az ősemberi lét káprázatai, szorongásai vesznek körül. Lopakodó árnyak. A félelem nyirkos, csatakos szörnypofái. Szükségem van az ismerős szuszogásra, az ólmelegre, a közös akol bűzére, nyomorúságára. A megszokott mozdulatokra és ízekre, a tapintható bizonyosságra, hogy itt vagyok, csakugyan a földön élek. Vannak ismerőseim, akik igazolhatják, hogy Budapesten, a Volkmann utcában lakom. És verseket írok, nemcsak képzelődöm. Ha átmegyek az utca másik oldalára, vannak tanúk, akik látják, s többé-kevésbé tudják, hogy én vagyok ott. S ha hirtelen eltűnnék, ahogy majd eltűnök, ideig-óráig érzékelnék hiányom. És jól esik tudnom, hogy nekik röpke pillanatra hiányozni fogok.

Itt minden más: varázslatos, távoli, idegen. Elviselhetetlenül célszerű vagy rendezetlen, kusza és mégis szabályozott. Mintha elevenen a szegények csillogó mennyországába kerültem volna. Itt élni nem tudnék, rövidesen megőrülnék. Mindig is úgy érezném, hogy ilyen kiváltságokra egyedül méltatlan vagyok. Arra ítéltettem, hogy ismerős emberek között éljek, akik ugyanúgy értik Vörösmarty és Arany, József Attila, Pilinszky és Kálnoky szavát, s akik nem reménykednek semmiféle olcsó, egyéni megoldásban. És csak köztük lehetek boldog vagy boldogtalan. Másutt én, mint a szappanbuborék a szélben, csak egy pillanatig élek, aztán elpusztulok. 

Németh Erzsébet: Kérdezd meg!

Örök sír a sziklába vájtan,

örök seb a világnyi létben...

Kérdezd meg magadtól: ki vagy?

A késnek nyele vagy éle?

Trausch Liza : Később késő

  " Mikor pedig venni jártak, megérkezett a vőlegény; és akik készen voltak, bementek ővele a mennyegzőbe. Később pedig a többi szüzek is megjöttek, mondván: Uram! Uram! nyisd meg mi nékünk." Máté 25,10-11  

A drága véren megszerzett kegyelem azé, aki megy érte, és elfogadja. A bolond szüzek hiába mentek már olajat venni - késõ volt. " Mindennek rendelt ideje van" (Préd 3,1). Milyen rettenetes volna, ha egy menyasszony akkor szaladna esküvői ruhát és fátyolt venni, amikor már ott van a vőlegény. Lehet, hogy szeretnél menyasszony lenni, de még nincs ruhád. Tudod, mi a ruhád? A természeted! Az az indulatos, veszekedős, pletykás természeted. Ne gondold, hogy ezzel a ruhával, ezzel a természettel beengednek Isten országába. Neked most új ruha, új természet kell. Nem a saját természeteddel, az Úr Jézuséval kell egyszer megállnod Isten ítélőszéke előtt. A halálos ágyon senki nem tudja már megvenni, megragadni. Később késő! Bezáraték az ajtó! "Akik készen voltak, bementek Ővele a mennyegzőbe." Mi lesz azzal az emberrel, aki éppen a küszöbön van? Így mondja az Ige, hogy kettévágatik. A kettős életű ember, aki hisz is, meg nem is, akar is, meg nem is, kint is van, meg bent is: amikor bezáraték az ajtó, kettévágatik. Az üdvösséget az az ember kapja meg, aki idejében odajut, hogy nem bánja, ha kinevetik, kigúnyolják, összesúgnak a háta mögött. Már semmit nem bán, mert mindenáron akarja. Amikor Jézus kimondta a Golgota keresztjén, hogy "Elvégeztetett!" - kinyílt az ajtó a mennybe: aki akar, jöhet. " Jöjjetek énhozzám mindnyájan!" (Mt 12,28).   

Olasz Valéria: Adventi emlék anyámmal

Anyám süti a fánkot,
gyertyát gyújt koszorúfészken,
nézi-nézi a lángot,
különös fény a szemében.

Haja már ezüstös hó,
kezein tél dere reszket,
homloka-ránca gyöngysor,
áhítattal vet keresztet.
Múlik az idő, mondja,
ám őrzi a lángot egyre,
s mint csillagokat, szórja
a lisztet fénnyel keverve.

Nyújtja-nyújtja a rétest,
orcája, mosolya mákos,
angyali töltelékkel
tölti az adventi álmot.

Belehallgat a csendbe,
felejti mindazt, ami fáj,
önzetlen szeretetbe
burkolja be a délutánt.

Kisimítja az abroszt,
tekintetén rebben a láng,
lehull a téli alkony,
s együtt várjuk a Messiást.

Fodor Ákos: Januári áhitat

Ragyog a világ. 

Mikéntha utoljára. 

Vagy, mint először.

Oláh András: arcodat viszem

már rég felöltöztél a halálhoz és itt
hagytad nekünk az otthontalan álmokat
az emlékezetből kikoptatott napok
ott gurulnak az októberi szél
pofozta falevelek között
– már más dimenzióban vacogunk:
én az időre gondolok ami nincs többé
ami hajítófát sem ér nélküled…
nézem a szemedben virágzó éjszakát
és reménykedem hogy találsz valamit
amiért még érdemes… s tudnod kell:
arcodat viszem ha elmegyek

Friedrich Nietzsche: Elhagyatva

Varjúhad száll
Fönn a város felé tova:
Jő a hó már –
Jó, kinek van most – otthona.

Bénít a gond,
Bámulod: mire jutottál!
Ó, te bolond,
Téltől világba futottál!

Néma, hideg
Kapu a pusztán a világ.
Ki veszített,
Nyugvóhelyet sehol se lát.

Állsz sápatag,
A téli vándorút gyötör.
Füst vagy te csak,
Mely örök-hideg égre tör.

Szállj, madár, mondd
Éneked, pusztába zúgva!
Rejtsed, bolond,
Vérző szíved jeges gúnyba.

Varjúhad száll
A város felé tova.
– Jő a hó már,
Jaj, kinek nincs most otthona!

Hudy Árpád fordítása

Németh Erzsébet: Utolsó

Utolsó dallama vagy 

rigóéneknek, gerlefuvolának. 

Nincs akit megöleljek érted - 

darabokra tört bennem a bánat.

Takács Zsuzsa: Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.   

Csengery Kristóf: Atyjának szellemét szólítja

 Néha fáradtan a tükörbe nézek,
és te nézel vissza. A régi arcod.
Megfakult fénykép a gyerekkoromból:
       szürke a szürkén.

Félve kérdem: én te vagyok? Te én vagy?
Nincs külön létünk? Az utóidő így
egybemos? Lázadni akartam, és lám:
       rám telepedtél,

most, hogy én volnék a koros, a meglett
férfi! Szánalmas. A te ráncaid. Nincs
is, mi rajtam csak az enyém lehetne?
       Sokszorosítás

zajlik? Egy elv változatok sorával
szórakoztatja az unott Teremtőt,
hogy ne fásuljon magagyűlölővé:
       ennyi a lényeg?

Mindegy is. Nem firtatom. Azt szeretném
tudni inkább, másnak is oly nehéz-e
visszanézni. Mert ha terád s magamra
       gondolok, úgy kell

hinnem, én voltam oka mind a rossznak,
melyben éltél. Én: ez a tompa, önző
szalmabábu, én, aki nem szerettem
       akkoriban még

senkit. Így volt? Így lehetett? Aligha.
Nem tudom, hogy volt. Kavarogva szálldos
pár szakadt foszlány, maradék a múltból.
       Egy csak a biztos:

áll az egykorvolt gyerek, áll magában,
s hallja, bentről szól valaki, az önvád
hangja. Gyilkos, mondja szelíden, és oly
       egyszerűen, mint

egy nevet. Gyilkos? Ki nem az? Ha élsz, egy
másik élet kell, amelyet kioltasz.
Egyet egyért. Így megy ez. És kivétel
       nincs. Csupa éles

kés az élő, csak a halott nem öl. Te
rég pihensz már. Részed a szenvedésből
bőven elvetted: ami járt, s azon túl
       többet is. Ott, hol

most időzöl, fény legyen és melegség.
És te, Lélek, légy, ami nem lehettél
itt, velünk: boldog. Ne kísérjen emlék
       terhe. Bocsáss meg.

Bárdos László: Őszike

Megöregszem hamar, higgadt, lassú leszek, 

kimérem lépteim a földön. 

Nem hajszolom, szilaj, sok üzenetemet, 

akkor már nem követelődzöm. 

Ahol éppen ülök, remélek megmaradni, 

nem lesz se hajam, se fogam. 

Bottal közlekedem, s ha gyaláznak, az annyi, 

mint egy múlékony szélroham. 

S bárhová, bárkihez tévedek, benyitok, 

olyan lesz, mint egy kötelesség; 

jelenlétem merev, fakó, szűkreszabott, 

már alig várják, hogy levessék. 

A lányok örömöt, gyöngédséget, szerelmes 

izgalmat nem adnak nekem. 

És az arcuk, mint a térdük, sima, kerek lesz, 

s kifejezéstelen.

Németh Erzsébet: Kivárni valahogy

Este...
tört cserepek
csörömpölésének
hangja szíveden,
agyadban visszhangzik
a lét -  - - 

aládúcolt lélegzettel,
néma csavarok szorításában is
kivárni valahogy
az utolsó esélyt!

Pál Sándor Attila: A felhők

Itt akkor a legszebb a táj, ha felhős az ég. Az erdők
és a puszták sűrű egymásutánja, a homokos földek
és a borókások, a százéves nyárfa a határban. Azon
gondolkodom, hogy hogy fogsz emlékezni rám.
Mi marad meg benned az itthoni sétákból, a
biciklizésekből a határban, kötődsz-e majd ide
legalább egy kicsit. Ez síkvidék. Alföld. Az is
eszembe jut, mostanában egyre sűrűbben, hogy
ki ültette a környékbeli erdőket. Mi lenne, ha az
egész környék egy végeláthatatlan fatenger lenne.
Nem tudom, maradt-e fenn bármiféle dokumentáció
az erdőtelepítőkről. Vagy mi az erdők neve. Talán
nem is lényeges, hogy mi marad meg belőlem benned.
A pusztaszag, a tücsökzene és a tehénlepények korongjai,
vagy egy mezítlábas öregember a vetésben. Nyomot hagyni felesleges.

Gömöri György: Azok a délutánok

Azok a lomha, forró nyári délutánok
amikor csakis fagylaltozni volt kedve
a ráérős fiúnak, aki el-elballagott
egy olyan házhoz, ahol a nyitott ablakból
újra meg újra kiszüremlett a tétova Für Elise
vagy egy korabeli lagymatag álnépi sláger
míg a csatornák bűze gőzölgött minden utcasarkon
– felfütyült ilyenkor a fiú az egyik emeletre
hogy megkérdezzen egy lányt „Nem jössz ki a Palára?”
– Akkor még nem volt sem tévé, sem szenvtelen Fészbuk
a gyerekek hittek a tiszta friss levegőben
meg abban, ha felnőnek jobb lesz ez a világ
és nem kell megint aknamezők vagy félelemből font kerítések
mögé húzódni vagy duplazáras lakásban izzadva remegni

Mai Ige: Nem odaküld, hanem odavisz

 „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” (5Mózes 31:6) 

Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon félt a sötétben. Egy este az édesanyja arra kérte, hogy a hátsó verandáról hozza be a felmosót, de a kisfiú nem akart kimenni, mert félt. Az édesanyja megkérdezte: „Nem szoktam-e mindig azt mondani neked, hogy nincs mitől félned a sötétben?” „Igen, anya – válaszolt a kisfiú. – De kérlek, ne kényszeríts rá, hogy kimenjek a felmosóért!” Az anya így folytatta: „Fiam, nem tudod, hogy Jézus mindig veled van? Nem tudod, hogy sosem vagy egyedül? Nem tudod, hogy nincs mitől félned?” „De igen, anya” – felelt a fiúcska. Erre az édesanyja azt mondta: „Jó, akkor most menj a felmosóért!” A kisfiú résnyire kinyitotta a hátsó ajtót, kidugta a kezét, és pityeregve így szólt: „Jézus, idenyújtanád a felmosót, légyszi?”

Természetes, hogy félsz, amikor valami olyat próbálsz, amit azelőtt sohasem tettél. Természetes dolog, hogy félsz, ha olyan feladatra kérnek, amire alkalmatlannak tartod magad. Természetes, hogy félsz, ha olyasmivel próbálkozol, amivel korábban már kudarcot vallottál. De úgy tudunk növekedni, ha megtesszük, amitől félünk, és így növekszik Istenbe vetett bizalmunk is. Isten ma ezt mondja neked: „Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” Isten veled marad, bármerre mégy. Ez ösztönözzön arra, hogy elindulj bármerre, ahová küld! Az igazság az, hogy amikor Isten azt mondja: indulj, akkor nem küld valahová, hanem visz valahová. 

Takács Zsuzsa: Fogadd el, fogadd el!

 Mibe bele nem szólnál? – csattant föl kísérőm,
a Vak Remény. Meglepett a keménysége.
Csak az életbe és a halálba, másba nem –
feleltem dacosan. Megszállt az ellenkezés
szelleme. Nem föladni, hajtogattam magamban.
A gyerekonkológián a műtők előtt vártunk
reggel nyolc óra óta. Aztán kijött egy sebész,
és találomra odalépett egy férfihoz.

Örültem, hogy nem engem szemelt ki, mert
maszkját már levetette: meztelen és vészt jósló
volt az arca. Közölte vele a gyászhírt, meghajolt
kicsit és várt, akkor magára hagyta. –
Az Isten verje meg! – jajdult fel hirtelen
az Áldozati Bárány a (halott) gyerek apja, de
a hangja elakadt, dőltek a könnyei, lecsúszott
az üres padra. Kísérőm odalépett hozzá.

Mit képzel magáról, ki ő, hogy megszólítsa?
Kezét a férfi vállához közelítette, de érintését
az egyetlen rándítással letépte és elhajította
magától.  – Fogadd el, fogadd el! – mondta
neki a kísérőm, s olyan közelről, mintha
mellettem állt volna. – De én nem vagyok
szent – üvöltötte a férfi.  –  Mindnyájan
azok vagytok! – mondta a Vak Remény.

Izsó Zita: A második halál

A fa már öreg,
egy ideje már nem nő tovább.
A törzsét két kézzel át lehet érni, mint egy fiatal lány derekát.

Minden évben a születésnapján letört egy kicsit vastagabb ágat,
és faragott belőle egy arcot,
ami pont úgy nézett ki, mint ő.
Később tudtuk meg, az ikertestvére az.
Azt mondta, állandóan azzal játszottak, hogy felcserélték a nevüket,
még a szüleik sem tudták megkülönböztetni őket,
ő pedig soha nem figyelmeztette őket a tévedésre.
Egy darabig kevésbé fájt attól,
hogy a saját nevét látja a síron, és nem az övét.

Néhány évvel ezelőtt kivágattuk a fát.
Egy ideje nagyon leárnyékolta a szobát.

Azóta is pontosan meg tudom mondani, hol állt.
A két gyerek ott van az ágai között,
a sarkon pedig befordulnak a katonák,
a fiúk dobálni kezdik őket a gyümölcsökkel,
a katonák nem céloznak rájuk, csak meg akarják őket ijeszteni.
Egyikük a földre zuhan.
Ruháját a sok összetaposott gyümölcs
szívtájéknál egészen pirosra színezi.

Szabó István: Két part között

A folyóparton ülünk, és a tengerről mesélsz.
Hogy milyen egy nyaralás, hogy a tenger
lassú, és sehol sem látszik a túlpart. Mindent
elhiszek neked, én még nem láttam a tengert,
és elképzelni is alig tudom. A kezembe adsz
egy kagylót, amit a tengerparton találtál, azt
mondod, benne a tenger, hallgassam meg.
Aztán azt mondod, ússzuk át ezt a folyót,
most a sodrás nem olyan erős, hogy a víz
itt a legszelídebb. Férfi úszásban vagyok a
leggyengébb, de abban úszom, mert te is
abban úszol. Ha most megfulladnék, és
valaki megtalálna, leellenőrizné, hogy élek-e
még. Rám hajtaná a fejét, és hallaná bennem
a folyót, mint én a tengert abban a kagylóban.
Amikor kiértünk a partra, akkor jutott eszembe,
hogy ez a folyó valahol egy tengerbe torkollik.

Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át,
gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után...

Trausch Liza: Elég a kegyelem

   

 "Elég néked az én kegyelmem." 2 Korinthus 12,9  

Az ember sok mindenre mondja, hogy elég! Elég a családi körülményeimből, a betegségből, a szenvedésből. Vannak dolgok, amikre nem mondjuk ki, hogy elég. Az anyagi jólét, a pénz, és amit azon venni lehet, soha nem elég. A legnagyobb jó soha nem az anyagi jó. Van lelki valuta: szeretet, megértés, a másik ember megbecsülése. Mondtad-e már valaha, hogy ne dicsérj, ne szeress már ennyire - hát elég! Ebben az Igében nem ember, Isten mondja ki: "Elég néked az én kegyelmem." Sajnos, elégedetlen emberek vagyunk. Sokszor a külsőnkkel is. A másik emberrel hasonlítjuk össze magunkat. Amikor elégedetlen vagyok, szívem mélyén Istennel szemben vagyok elégedetlen. Ha mindened megvolna, ha mindenki szeretne, akkor sem volnál boldog és elégedett ember, amíg bűneid nincsenek megbocsátva. Isten elégedetlen veled, erről beszél a lelkiismereted. Ha kimondasz egy szeretetlen szót, vagy olyat teszel, amit nem lett volna szabad, belül megszólal a vészcsengő. Nem lehetsz boldog ember, amíg ez el nem hallgat. Ezért isznak, szórakoznak emberek, ezért szól éjjel-nappal a rádió, hogy ne hallják lelkiismeretük szavát. Nem lehetsz elégedett ember, amíg meg nem bánt bűn van az életedben. Isten ezt szeretné velünk megértetni. A kegyelem az, hogy Valaki már fizetett. Ma úgy nézz a keresztre, hogy ott Jézus mindenért fizetett. Ez a kegyelem, ez a fizetség elég neked is, nekem is. A gyáva, szétfutó tanítványok bűnére is elég volt. Péter tagadására is elég volt. Elégedetlenségeidre, bűneidre hadd mondhassa ki ma az Úr: " Elég néked az én kegyelmem!"     

Forrás: Trausch Liza Áhítatok minden napra című könyvéből 

Kulin Borbála: Fél óra szélcsend

Van az a terasz ott a riviérán,
a sárga napernyők alatt, a vendéglő előtt,
ahol beszűkül kissé a macskaköves utca, majd kitágul
az öreg toronynál a téren.
Itt ülünk; a hegyek árnyéka nem ér itt véget,
de már érezni a tengert. Nap süt,
morajló tömeg, pergő szemek
a homokóra nyakán.
Észrevétlen folyik át délelőtt
a délutánba. Koktélt tölt a pincér.

El kellene ezt mondanom neked.
El kellene tudnom ezt valahogy mondani,
hogy a hegyek árnyéka még véget sem ér, de már
elkezdődik a tenger.
Hogy figyelj: egyetlen lélegzetvétellel oson át rajtunk a dél.
Nincs szél, most leselkedj,
amíg a pincér tölt karcsú, áttetsző poharunkba,
nincs mire várni, nincs félni mitől,
csukott szemmel fordulj a napba,
a világ érthetetlen, lüktető mantra,
idegen beszéd.
De jó, hogy itt vagy.

Itt vagy,
hirtelen csörren a villád,
ahogy kitörsz a néma fegyelemből.
„fél órája ülünk itt hullacsendben,
fél órája. Direkt mértem az időt!”

Pilinszky János: Mielőtt

Elmondja Mihályi Győző

*

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra, mezítelenségünk

fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy tüskét, visszaveszi

a keresztet, s az angyalok, a mennyek

állatai, fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt

tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja

a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Illyés Gyula: Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

Háy János: Növény

Helyezzen át,
tegyen egy másik helyre,
talán a nap miatt,
de nem mondtam,
a növények nem beszélnek,
ő meg azt gondolta,
nem kell,
majd máskor vagy
azt gondolta,
épp ez az a növény,
ami nem igényli azt,
amit igényel.

Pilinszky János

„ Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, 

és máris részeg tőled minden érzék, 

kit oly hiába, nyugtalan kerestem, 

hozzám találsz az áldott szédületben, 

hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét? 

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol 

egymásba, egymásnak felelve, mint két  

tiszta sor!” 

 (Áldott szédület)

*

  „ Temess a karjaid közé, 

ne adj oda a fagynak, 

ha elfogy is a levegőm, 

hivásom sose lankad.”  

(Panasz)

*

 „ S ne félj te sem, ne fuss előlem, 

inkább csittítsd a szenvedést, 

csukott szemmel szoríts magadhoz, 

szorits merészen, mint a kést.”  

(Tilos csillag)

*

  „Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, 

maradék szemérmem némasága ez, 

úgyse hallanád meg, hangot ha adok, 

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.”  

(Örökkön-örökké)

*

 „ Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”

(Átváltozás)

Scheffer János: Őszi szerelem

Két sárguló virág hideg őszi napban,
Egymás felé fordul párás pirkadatban.
Testük összefonódik a bágyadt fényben,
Boldogon élnek az őszi napsütésben.

Két kicsi levél a föld felé hullva,
Belekap a szél és táncot járnak újra.
Egyszer még szállnak , násztáncukat járva
Mielőtt lehullnak fagyos pusztaságba.

Két ázott madár egy ágon összebújva,
Melegítik egymást fel-felborzolódva.
Bár a nyár már elmúlt, vadságának vége,
Feldereng egy őszi szerelem reménye....

Petőcz András: A magasban

fent, a magasban ülsz, csillámló sziklafalon,
nézed a világot magad körül, miként mozdul,
miként mozdul mindaz, ami körülvesz téged
ebben a nagy-nagy mozdulatlanságban

olyannyira aprónak tűnik minden!, látod a Dunát,
ugrani volna kedved, innen, a magasból, csillogása
csábít, úgy látod, papírhajók úsznak rajta, játékok
csupán, és a túlsó parton autók modelljei

azt hiszed, megállt az idő, hogy örökkévaló az,
ami mostanság a tiéd, a sziklafal, a papírhajó,
a játékautók a messzeségben, és a különös öröm,
szokatlan nyugalom, ami beléd költözött

persze, mindez már semeddig sem tart, suttogod,
valamiféle magassággal kérkedsz, ami nem a tiéd,
azt hiszed, messzire látsz, holott csak valami sajátos
tudatállapot, meg a fénytörések csapnak be téged

alig vagy jelen!, kibotorkálsz majdan az időből,
a sziklatetőt, amit annyira szerettél, elhagyod végleg,
vándor, te is nemsokára nyugszol, ne félj, suttogod,
és csak bámulod egyre a papírhajókat

csillámló sziklafalon ülsz, végtelen nyugalom,
mozdul a világ, ami mozdulatlan, örökké ugyanaz,
úsznak a papírhajók, a túlsó parton autók modelljei,
és te ugrani készülsz, csábít a víz csillogása

Izsó Zita: A földet érés nehézségei

Mint bocsánatkérés közben a hang,
úgy vékonyodik el az elhagyott templom felé vezető út.
A végén már nem férünk el egymás mellett,
egyedül kell a veszteség elé járulni,
mintha a templom üvegajtajának tükröződő felülete
szembesülést jelentene önmagunkkal,
pedig csak arra jövünk rá,
hogy az átmeneti egyedüllét nem mentség semmire.
A virág a kezemben hervadozik,
azt mondták, örökké fog élni, ahogy rólad is
a zsebemben van még a zsírkréta is,
amit kölcsönadtál,
nem merem kitenni,
mintha azzal belenyugodnék abba, hogy már nem fogod visszakérni.
Emlékszem, rendőr akartál lenni, mint annyi gyerek
azt mondták, ha felnősz, magas leszel és nagyon szép.
Mint egy viharban elszabadult csónak,
sodródik bennem az, aki soha nem lehettél.

Biblia

„Amikor félelem kísért és remeg a szívem, azt mondom magamban: légy erős, ne félj! Íme, jön Istened és megment!”
( Ézsaiás 35:4)

Miklya Zsolt: Mezőség asztala

Felöltöztetni egy asztalt mit jelent,
hogyan is lehet? Ha van elég abroszod,
köztük színes és fehér, áttört és hímzett,
szedett és beleszövött, az még nem elég,
ahogy az sem, hogy méreteikben
egymáshoz passzoljanak, és a rétegek
épp annyit mutassanak a következőből,
mint mondjuk egy felvillantott boka.
Hiszen az abroszrétegek, ha illeszkednek is,
és királynői méltósággal mutatják immár
ég felé tárt lapjukat, a kegyelem helyét,
még mindig üresek, színeik és mintáik,
réseik és rojtjaik, kereszteződő szálaik
csupán átengedik a színhelyet
a kenyeret a szálakra helyezőnek.

Németh Erzsébet: Roráté

Köszönöm Élet, hogy itt vagyok,
hogy fölöttem csillag és Nap ragyog.
Köszönöm, hogy születtem,
és hogy tudok járni,
veszélyes titkokat,
áldott csodákat látni.
Ölelhetem a fák csókos lombjait,
láthatom arcomat: a mait, a holnapit.
Hogy simogattak
imás, dúdoló kezek
(áldom is őket:
míg érző ember leszek).
Aztán beledobtak
e Világ-Semmibe,
ahol fészkelődünk,
keresgélünk,
ölünk és csalunk,
nem is gondolva rá,
hogy egyszer meghalunk.
Gyűjtjük a kincset,
vesztjük a reményt,
hullnak a könnyek,
halnak az álmok,
eszmék koppannak,
nyílnak gyöngyvirágok…
Köszönöm élet, hogy még itt vagyok,
hogy szívemben csillag és Nap ragyog!

Alföldi Géza: A tél

 Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
hálás volt érte.

Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett, hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.

Németh Erzsébet: Szerelemcsillag

Meg kell tanulnunk egymást,
ha remélünk valami szépet,
el kell tűrni fagyot, tüzet,
múltat, jövőt,
ami dermeszt vagy éget.
Minden nap új utazásra visz
hitünk hosszú kilométerein át,
ébredő szemed fényében
meg kell, hogy lássam
az igézet pillanaton-túli sugarát.
Oly törhetelennek érzem
kezed ívén a csillanó időt,
hogy öröknek gondolom az érzést,
mely a teremtés összhangzatának
létakkordjából kinőtt.
Máskor meg kétségek özönét sejtem
homlokod tükrén. Csodálkozom is ezen.
Duzzogó istennek látlak,
s a szívedben kuporgó angyalt
észre sem veszem.

Németh Erzsébet: Titok-kód

Máig sem tudjuk pontosan uram,
hogy mi volt a terved:
midőn megteremtetted valahol
azt a csodakertet,
melyet Édennek hívtak,
aztán elűzted belőle
az embert,
úgy érezve tán,
hogy műved ellened lázad,
s csak arcunk a tiéd,
nincs bennünk tisztelet,
szeretet, alázat....
De ki találta ki a bűnt,
s miért sújt minket vele?
Megtudhatjuk-e valaha,
hogy lényünk
kinek dicsősége,
vagy kinek a szégyene?

Mai Ige: Kérj Istentől álmot!

 „ Ekkor József visszaemlékezett az álmokra, amelyeket róluk álmodott.” (1Mózes 42:9) 

Józsefet Istentől kapott álma megtartotta olyan életeseményeken át is, melyek sokunkat összetörtek volna. Családja elutasította, főnöke felesége többször is kísértette, majd tizenhárom évre börtönbe került olyasmiért, amit el sem követett. Ám Isten vele volt élete legmélyebb pontján is, vezetve minden lépését, és felkészítve arra, hogy betölthesse elhívatását és megmentse népét. A zsoltáros elmondja, milyen különös úton vezette Isten Józsefet: „Elküldött előttük egy embert, a rabszolgának eladott Józsefet. Lábát bilincsbe szorították, őt magát vasra verték, míg jóslata be nem teljesedett, és az Úr szava igazolta őt” (Zsoltárok 105:17–19).

Istennek nem szab korlátot a nemed, és az életkorod sem probléma számára. A társadalom talán dicsőíti a fiatal kort és peremre szorítja az időseket, de Istent nem korlátozza az, hogy milyen életszakaszban vagy. Ám ahhoz, hogy bízni tudj abban, hogy Isten beteljesíti álmodat, tudnod kell, hogy az álmod a Szentlélektől való. „Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt” (Róma 8:8).

Az álmod nem születhet az ego betöltetlen szükségeiből vagy a siker utáni önző vágyadból, vagy abból, hogy bizonyítani akarsz valamit például az exednek, a családodnak, a főnöködnek vagy a társaidnak stb. Ellenőrizd álmod forrását! Ha Istentől született, akkor ő gondoskodni fog mindenről, ami a beteljesedéséhez szükséges.

Van egy álmod? Nincs? Akkor kérj Istentől!

Tersánszky Józsi Jenő: Esti ének a kedvesemhez

Ez őszi este semmire se vágyom.
Nem hirre, pénzre, bosszúimra se,
Nem létem értni, túl a tengeren se
- Ó be nagy vágyam volt pedig! -
Ez őszi este nem fájó magányom.
Lelkem, - mint aggastyánoké, - szelid.
Tiszta szobához lett hasonlatos.
Ki szép vendégi voltak elfeledtem,
Barátokat kisepertem belőle,
Kiszellőztettem hitek dohától,

Én édesem, csupán te lakod mától.

Túrmezei Erzsébet: Újévi kérés

       „Isten erejével a mázsás teher könnyű, 
       mint a szalmaszál – nélküle mázsás 
       súly a szalmaszál is.”  Luther  


Láttam, Uram!
Egyik béna volt, a másik aszott, sárga…
vagy nem volt lába…
De a Te fényed hullt a betegágyra!
Hitükkel elrejtőztek Nálad,
és úgy hordozták mázsás terhüket,
a Te erőddel, mint a szalmaszálat.

És láttam szalmaszál alatt roskadókat.
Mert mázsás teher
könnyű, mint a kis szalmaszál, Veled.
De nélküled
a szalmaszál is mázsás súly lehet.

Új évbe indulok, és nem tudom, mi vár rám.
Csak azt tudom: velem vagy, nem hagysz árván.
Csak azt tudom: utam már kijelölted.
Mint bízó gyermek, járhatok előtted.
Te mérsz ki bút, örömöt, munkát, terhet,
s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.

Csak egyet adj: hogy céliránt haladjak,
hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak!
És ha szereteted mázsás teherrel
tenné próbára ezt a gyenge vállat –
segíts úgy vinni mázsás terhemet
a Te erőddel – mint a szalmaszálat!