Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében

A szép őszi estében valami 

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító, szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó, fáradt föld felett

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsúfénye -

az, amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Szabó Lőrinc fordítása

Juhász Gyula: Zene

Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.

Weöres Sándor: Kicsinyesek

Csak játszani tudnak,
fontosdit és lényegesdit.
Alig koptak ki az álmodásból
és álommá aszott a realitás
ápolt kezeik között.
Az élet, mint olcsó játékszer, úgy berreg-búg a kezükben,
elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele.
Ál-istent alkotnak maguknak,
hogy legyen kihez könyörögni
és önérzettel hajtják meg előtte
ál-tökélyük cifra lobogóját.
Lassanként istenekké nőnek
ők maguk is maguk előtt
és elfelejtik, hogyan kell
embernek lenni,
kicsinynek.

Gergely Ágnes: Tünemény

Lakhatsz leomló házban,
léphetsz kút peremén,
az örökkévalóságnak
mindkettő tünemény.

Felfedezés, bűnvallomás,
kisodródó levél,
a forrás nem nézi kell-e
kitör, csapódik, él.

Vízfényű labirintus,
vastagodó sebek,
megrázhatod az oszlopot,
ha vérig sértenek.

Meghalni, megvakulni
míg dőlnek a falak,
az örökkévalóságnak
ez is egy pillanat.

Vésheted kőbe, elhull
ház, kút, bűn, út, erény.
Egy pillanatig éltem,
akár a fáklyafény.

Z. Konkoly Juci: Naplemente

esti fényárban

csodálom az aranylón

tündöklő napot

lebukó sugarával

megszépült pillanatot    

Bozók Ferenc: Szonett a miértről?

Magát a lét okát ti értitek?
Eső itat szelíd virágokat,
a Nap nevel fiút, leányokat,
e kék planéta mégis oly rideg.

A borzas űr nekem nagyon hideg.
Nyakig cipzározom magányomat.
Vajon ki fejti meg talányodat?
Gyötört szívem vajon ki érti meg?

Miért van oly sok egybeépülés?
Miért van annyi szálra szétesés?
Miért van annyi össze, s annyi szét?

Ha én sem értem önmagam, ki ért?
Miért a létezés, miért a Lét?
Miért a sok miért? Miért? Miért?

Rakovszky Zsuzsa: Házasságtöréseink

A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok
körmönfont elrablásához se lenne sok
ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk

szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden-
féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön
– szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön-

szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett
díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt
támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt,

nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak
bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak
költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza

nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy
még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy
a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy.

Rakovszky Zsuzsa: Félni

Mi mindentől, úristen és mióta
az eszemet tudom: ott volt mindjárt az a könyv a
fényképekkel: a múzeumi tárlók
üveglapja mögött a kopasz hamuemberek,
az arc helyét takargató kezek, begörbült
ujjakkal – hogy szétomlanának
a levegőn! És az az újsághír: a lezuhant gép
megégett roncsai között csak egy
„fél pár tűsarkú fehér cipő”…

És a kórház, az éter: a domború sárga lámpa
a nagy fehérségben, tüzes vaslapra ejtett
vízcsepp, elillant nyomtalan. Süvítve közelített:
valami, semmi, lüktető pont – majd a túloldalon
végtelen póznák hosszú sorban, csúcsukon
valamilyen színes, csillagszórószerű
fényforrás – végigmenni már
nem volt időm…

Aztán a hold: az udvaron, egyedül maradva
sötétedés után, a gyanúsan neszező ecetfa
s a téglakerítés fölött úszkált, gonosz
mágnes: tudtam, majd biztosan a háztetőre
csal ki éjszaka, tudtam, kicsal, akár a
zárt ablakon keresztül…

Gondoltam, akkor inkább a langyos, emberi,
szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű,
zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő
fogkrémes tubus… harmadnapos
áztatólében harisnyahínár; a koszlott
frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt
gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos;
nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias,
menetrendszerű gyöngéd nyavalyák…

Most, éjjel a megállóban, ha csak
öt percig egyedül – már meghasad
a megbízható héj, alattomos
sokértelmű jelentés futja be
a látványt. A folyékony sötétben a szilárdabb
sötét merev vagy imbolygó szigetei. A domború
esős tükörlap meg-meging a szélben, öklözi
lágyan a levegőt: szétszalad, elágazik
minden mindenfelé. Korláttalan vagyok,
definiálhatatlan, megtörténhet velem
bármi bármikor, könnyű vagyok,
szabad, terjeszkedem – és félek, félek.

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyáresti ég

Uram most megpihennék.
Napórák vágyait feledtem.
Szélcsend lennék a nyílt vízen,
sirályok szállnának felettem.

Nád ívén lehetnék a csönd,
s mint nádiposzáták titkai
rezdülnék mélykék víz fölött,
szárnycsapásaim sem hallani.

Part lennék kikötők ölén,
macskaköveken a régi lom,
és elcsitulnának álmaim
egy parton feledett padon.

Karoddal fogj fel majd Uram,
ha magamból kilépve zuhannék,
alattunk hömpölyögjön lent
a szétáradó nyár esti ég.

Gyurkovics Tibor: Áldás

 Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
aranysisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

*
 (De gyönyörű ez a vers.)

Pataki István: egyedül

a folyót
egyedül úsztam át
és úsztam fölfelé
vagy sodort az ár

a hegyen
egyedül keltem át
nem követtem senki lábnyomát
s nem is követett senki

egyedül tanultam lenni
egyedül érintett isten
egyedül értem tetten

egyedül vagyunk
egyedül
ketten

Reményik Sándor: Mikor ünnepet ül...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Reményik Sándor: Csak így...

Hogy mért csak így: 

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom, 

Én így érzek. 

Ilyen messziről, 

Ilyen halkan, 

Ily komoran, 

Ily ködbehaltan, 

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel; 

Űzött az élet,

S mégsem ért el. 

Menedékem:

A nagy hegyek, 

Az élet fölött 

Elmegyek; 

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: 

Én, örök vándor, s örök idegen.

Rafael Alberto Vasquez: A szavak

A szavaknak

saját élük van

Ezért tudnak oly tisztán sebet ejteni 

Dabi István ford.

Hodossy Gyula: Útravaló június 14-ére

               „Az alázatosság és az önismeret
                    biztosabb út Istenhez,
                    mint az elmélyült tudós kutatás.”
                                     (Kempis Tamás)

Kempis így üzent nekünk erre a napra.
Érezzük, ahogy a bölcsesség Őt, burokban tartja.
S mi pedig, kételyeink közt vergődünk minduntalan,
keresve az utat Istenhez, hittel, még többször hitetlenül.
Igaz(?) könnyet fakaszt a felismerés,
ha a fában sem hiszünk,
hogyan is higgyünk, annak gyümölcsében.
Olyan ez, mint amikor, szomjúhozunk a forrásvíznél,
amelyet nem ismerünk fel.

Karnyújtásnyira az éltető csobogás,
aztán mégis kiszikkadunk.
Agyunkat vakító fehér fény árasztja el,
mint a szentek, átlényegülünk,
egy másodpercre, vagy tovább.
Az idő ilyenkor nincs velünk,
elhagyjuk, mint a tegnapi kacajt,
de mégis, aztán, egyszercsak, időtlenül
bekövetkezik.
Azt gondoljuk, hogy csak Kempisnek sikerült,
vagy neki se,
de akkor mi végre a nagy kitárulkozás.

S ha felismerjük:
a szent víz keresztül áramlik a testünkön,
megszentelve azt,
minden tiszta lesz, szép lesz,
könnyű és őszinte,
mint a pillangó.

Márai Sándor: Egy kisgyermek halálára

Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy, és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal ő, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.

Daniel Hevier: Árnyak és a hozzájuk tartozó emberek

Minden pillanatban beleütközöm valakibe.
Egyikük sem árulja el magát semmivel.
Semmit sem tudok róluk.
Ők sem tudnak magukról semmit:
különben nem olvasnának horoszkópokat és verseket.

Nem ismerem ki magam abban,
aminek jelentőséget tulajdonítanak.
Óvatosan kerülgetjük egymást, mint a rókák.
Ősi ösztönök munkálnak bennünk.
Biztos távolságból méregetjük egymást.
Mindenki legalább egyméternyire a másiktól.

Hogy elegendő helyünk legyen ütni.
Vagy menekülni.

Tóth László fordítása

Kiss Benedek: Mindenek megköszönése

Nekem meg kell köszönnöm mindent,
mert magamban rég
elvesztem volna.
Pedig magam voltam mindig,
mint a falu bolondja.

Önfejű voltam. Édes szülőm
igéit nem sokáig hallgattam,
dacban égtem, Apámat meg
megtagadtam, bár – maga módján –
fájt a feje miattam.

Most a vizet is köszöntöm,
s köszönöm kenyerem, söröm, borom.
Köszönöm szívemet
s az érzéseket,
mikbe majd bele haltam egykoron.

Fájtam – voltam.
S örültem is.
Sőt sokat örvendeztem.
Megfeszült sok szép női álom és
kibomlott tenyeremben.

Köszönet, millió köszönet
a Mindenhatónak, ki így rendezte sorsom.
A génspirálok honnan futnak és
meddig érnek el
e nagy porondon?

Köszönet a hajnalnak, hogy ébreszt,
köszönet az estének, ha nyugalmat ad.
Köszönet minden élőnek,
hogy – néha –
boldognak hiszem magamat.

John Smelcer: Bádogember

Olykor, ha köröttem

harag és fásultság,

az egocentrikus tömeg -

némán állok és láthatatlanná válok,

mindkét kezemmel a szívemen,

                             hogy óvjam. 

Dabi István ford.

Novák Éva: Nyári vers

Augusztus vége van. A szavakban
rőt delej, akár a házfalakban,
beléjük ivódott az alkony bíbora.
A mozdulatlan égre festve léghajó.
Valahol messze gyűlöl valaki engem.
Augusztus vége van. És ott már hull a hó.

Weöres Sándor: Nem szándékom

Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.

Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.
Választhatsz köztem és kínod között,
S a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.

Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.
Lépést sem teszek érted.
Nem tervem, hogy várjalak a jóra.
Magad kívánsz jönni hozzám.
Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.

Kicsiny vagyok, mint a porszem.
Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.
Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem
Mert ostobán bántál hatalmaddal – igen ostobán.

Kicsiny vagyok, mint a porszem,
S az Atya megnevez engem,
S az Anya karján visz engem,
Mert szomjat fakasztok benned a jóra,
Mert éhet támasztok benned a jóra:
Mert hiába hívtak téged a jóra.

Takács Zsuzsa: Támaszkodsz

Támaszkodsz a hideg levegőnek.
Lehúnyt szemekben látszol.
Falnak tapadva. Kőben.
Kilépek belőled.
Nem viselhetem már el vacogásod.
Esik. Ázol.

Reno Fasani: Esős nap

Egy csepp, két csepp ütődik
rendszeresen az ablakpárkánynak,
eleinte untat a hang.
Majd egyszerre az idő ütése
szokásos, végtelen múlása
meglep engem. És most már nem is gyűlölöm,
hallgatom, amint beszélnek, a sorsról.

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,
s hirtelen olyan értékrobbanáson
megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam
„akkor” – minden szavad és gesztusod,
mint amikor a forró víz alatt
a hőmérő üvegfalát kivágja
a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy
lesz minden – ilyen fogadalmakat
próbálok meg betartani. De nem
élhet sokáig meg az érzelem
feltételes módban: nem is külső erőtől,
pusztán a – pár másodpercnyi – időtől
bomlik el. Kezdődhet a reménytelen
egymást ölő társasjáték elölről.

Reno Fasani: (Esik)

Esik. Lassú, szokásos

eső, szél nem fúj,

alig borít leplet a tájra,

szinte hallani sem lehet,

ha csak egy csepp nem

esik az ablakpárkányra. 

Nézem, hallgatom,

és lassan beleveszek és önmagamba

zuhanok, mint tengerfenékre;

köröttem már csak

egy névtelen világ van,

az idővel házas örökkévalóság. 

Dabi István fordítása

Kálnoky László: Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.

Dorina Costa: Vers és dal

A vers
nem csak rím és fantázia,
egy kiáltás a csendben,
egy szél-fuvallat,
egy mosoly, szenvedély, szenvedés,
egy érzés,
mi megmozgatja a lelked s értelmed,
és hirtelen elvisz
egy virágzó rétre,
a végtelen égbolt alá,
a viharos tengerhez,
egy gyászünnepélyre,
miatta abbahagyod,
amit éppen teszel,
és éjjel is váratlanul felriadsz,
hogy kapkodva keress
egy lapot és ceruzát
hogy papírra vesd
életed egy pillanatát,
leírsz tíz vagy száz szót,
amiket később meghatottan olvasol újra
Így születik egy vers -

vagy egy dal

Dabi István fordítása

Giacomo Noventa: A kenyér illata

(Francához)

A kenyér illata és az égbolt fénye
Bizonytalanok voltak, míg nem ismertelek.
Ma kegyes adomány a kenyerem
És a folytatásom, nézve az eget,
Ma már tudom, hogy az Isten nem lehet
Messze tőlem,
És hogy ott van mindenütt.
Szorosan ölellek: és ha a karjaim elveszítenek,
Kereslek téged, kereslek mindenütt.

Dabi István fordítása

Ady Endre: Az éj zsoltára

Igy zsoltárolt az Éj:

Ha olyan nagy volna a szived,
Hogy a Földet átöntné vérrel
És melegitné
Izzó, beteges dohogással,
Magyarul
Vagy nem tudom, micsoda nyelven
S miféle vér-ütéssel, özönnel,
Bárhogyan:

Akkor se tudnék
Meleg párnát és takarót adni,
Akkor se tudnék
Vigasztalót sugni füledbe
S akkor se tudnék más lenni,
Mint Éj, Éj, Éjszaka.

Mert az Éjszaka Éjszaka lehet,
Mert a veszendő
Mindig veszendő
S aki egy kis életet kapott:
Bűnös, veszendő, tehetetlen.

Siratom, hogy sirsz,
De én Éjszaka vagyok
S a Reggelre fogom rá a könyeimet,
Siratlak, mert élsz,
Siratlak, mert bőszen kutatod
Sirnivalódat.
Siratlak, mert az enyém vagy,
Siratlak, mert másként nem lehet,
Siratlak, siratlak, siratlak.

Igy zsoltárolt az Éj.

Vitó Zoltán: Van úgy az ember...

      Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

      Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

      Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

      Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

      Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

      Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

      Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...

      Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

      Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.

      És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

      Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad.
– Az Úr feltámadt – vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én sem hajlok a hitető beszédre,
nagyképű bölcseknek nem hódolok,
de, – tördelvén a titkok néma zárát, –
csak azt hiszem, mit megtapasztalok,

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
Lelkemmel látom azt, melynek ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma,
értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről
lelket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalmát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
s nyugodtan küzdök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet, s benn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket vesztett zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

– Az Úr feltámadt! – vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt…
– Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!

Mario Ángel Marrodán: A lélek

Egy, az emberek számára

láthatatlan, örökre színtelen

ablak, ami az Istenre nyílik.

Dabi István fordítása

Szekeres Mária: Halló csöndet

halló csöndet adj nekem a süket csönd helyett:
éledő virágot száraz bogáncsok helyett.

csöndedbe merülök már míg bennem szenderülsz
végtelen Istenem, ki Jézus Arca vagy.

Békédet add nekem mindig a zűrzavar helyett,
melyet ó, nem Te adsz, én hívom elő, a gyöngeség,
prédára leső sötétségemet.

a csönd sokszorozza most itt
Fényességedet:
halló csönded süket csöndjeim helyett.

Kálnoky László: A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?
Lépéseket jelez halk ropogással
a kavicsos út. Szél motoszkál
a lepattogzott zöldű zsalugáteren.

Irtózik az odabenn lakó
elmúlni dolgavégezetlen.
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,
az elmosatlan poharak, edények
mint valami alkalmi vérpad
sivár kellékei…

Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,
mutasd palaszürke csillagaid
tompa fényét a hamusivatagban,
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál
pallosoddal, akár az őszi kertet,
hol dércsípte gyümölcsök dideregnek
hajnal felé…

Jorge Ayala Zelada: A költő

Az erdők sápadt szántóvetője vagyok
az utolsó aranyak között.

Egy csodaszép madár
ki elveszett az éjben.

És hallom, hogyan csúsznak meg a dalok
az én fénytollaimon.

Dabi István fordítása

Benke László: A láthatatlan láthatóhoz

A láthatatlan láthatót
te valóban szemmel láthatóvá tetted.
Erős vagy, és nem vagy kiszolgáltatott
változó testedben, örök lelkedben.

Hol szépségek és jóságok mögé
rejtőzködsz, fénybe és virágba,
majd a mulandóság csendes örömét
öltöd magadra lombos őszi fákban,

azután lassan vetkőzve a halál
fehér álarcát emeled magad elé,
el-elcsillogsz a végtelen hóban,
el-elvakul szemem természeted lényegén,

s hiszem, te vagy egyedül tisztánlátó,
én pedig mindenütt téged látlak,
szívemet lassan kitárom előtted,
mert jó itt lenni és jó hinni,
hogy ennél is jobb lesz ott nálad.

Dr. Galántai Orsolya és Ruff Tibor

 Jézus halála orvosilag

Orosz Piroska: Jézus halála

Virágvasárnap
a pálmát lengették,
bevonulásakor elé
a ruhát teregették.
Úgy várta a tömeg,
mint egy ifjú harcost,
fehér ló hátán
bevonuló kardost.
Ámde kard helyett
a békét választotta,
tanítani ment Ő,
ahogy atyja hagyta.
Az utolsó vacsorán
Péter megtagadta,
s ítélték Jézust
a kereszthalálra.,
Nehéz keresztútján
a vérét hullatta,
nem bánta meg bűnét
az elárulója.
Cipeltették vele
nehéz keresztfáját,
fejére tették
töviskoszorúját.
Töviseitől vérzik,
sebes lett a feje,
Pilátus ítélete,
keresztfára vele.
S megfeszítették
szögekkel kiverték
kezeit, lábait
úgy szenvedtették.
Vére patakokban
hullott le a sárba,
villámlott az ég is,
sírt nagy bánatában.
Keresztfája alatt
Mária zokogott,
Szent fiát siratta,
nem volt más hatalma.
Érettünk halt ő,
hogy minket megváltson,
gyarló embereknek
megváltást hozzon.
Ámde feltámadott
harmadnap a sírból,
Jézusunk szent neve
örökké áldasson.

Forrás: Poet.hu

Yesmil Anwar: (egy csepp szeretet...)

 

egy csepp szeretet
nagy boldogságot ébreszt
egy kicsi szívben

Dabi István ford.

Alex R. Nainggolan: A jel

Jelt adtam mielőtt megszólal
Miként jelt ad a szél mielőtt zuhogni kezd az eső
És ha valóban itt van nekünk nem kell újra megszólalnunk
Vagy érintkezni egymással

De segítség jött még mielőtt megszólaltál volna én jelt adtam
Csak egy kicsit
De olyant hogy ez ne tűnjön kérdőjelnek mi kettőnk számára

Dabi István fordítás

Valdis Argals: (Minden reggel, amikor munkába indulok...)

Minden reggel, amikor munkába indulok,
Égve hagyom a szobámban a lámpát,
Hogy este, amikor hazajövök,
Mindig úgy tűnjön, hogy valaki vár rám.

Dabi István fordítása

Adina Dabija: Évek és holló

Az egyik tizenhét éves lány volt.
A másik tizenhét éves fiú volt.
Egy fűzfa alatt álltak.
A lábuknál
bocsánatot kért a halál, hogy létezik,
és a holdfény térdre borult.
A boldogság
hosszan átnyúlt az ujjaik között,
és a szájuk sarkában.

Később
Az egyik harminchét éves nő volt.
A másik harminchét éves férfi volt.
Egy padon üldögélnek.
Egy holló nézte őket egy fűzfa alatt, a hold alól.

Dabi István fordítása

Zdravko Kiszjov: Alaszka

Ne a térképen keresd -
könnyen megtalálod,
de gazdagabbá nem leszel általa.
Keresd önmagadban!
Ne hidd, hogy hideg és szívtelen.
Lehet, mégis olyan,
de csak ily módon védekezik
a véletlen vándorokkal szemben.
Ne torpanj meg
az emberi pletykák vízesésénél,
a rágalmak és gonoszság
vadonját látva,
ahol farkas-lábakon követ
a veszély
és a kétségbeesésedre vár.
Győzd le a kételyeket,
amik elfoglalják éjszakáidat,
szállj szembe
a távolsággal és a fáradtsággal!
És minden bizonnyal feltárja előtted
a kincseit.

De akkor még harcba kell szállnod
a kincsek csillogásával.

Dabi István fordítása

Csáky Károly: Esti kép

Az ég palástján

tenyerel
az est.
Kopott foszlányok
alól,
mint ragyogó
gombok,
kihullanak
a csillagok.

Egy sóhaj lett
az éjszaka,
s egymáshoz
simul lassan
Istennek álma,
földnek hallgatása.

Kálnoky László: Újraszületés

Majd fölemel, majd magasba emel
aranyszín tenyerén a feledés,
hol a gyülekező évszakok táborában,
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,
a pirkadat parázsló ketrecében,
a madárfüttyös ég halálkék harmatában
görbülten fekszünk, mint az embriók.

Csoóri Sándor: Szóljon a csörgődob

Elálmosodom a vers fölött,
magam fölött,
mintha vasárnap délután volna már hetek óta
s az ég kifordult szemefehérjét
nézném csak egyfolytában.

Készül esni a hó, megszólalni a telefonom,
az imbolygó tetőantennáról lezuhanni
az elgémberedett galamb,
de a világűr fáradt képzeletében
most ez a zuhanás is félbemarad.

Bekapcsolom a rádiót, a múltat,
az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon
felém egy zöld rét
félrebillenő lepkékkel a Vértes alól
s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó.

Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből,
a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit,
amitől a dobhártya megszégyenül;
házasságtörő testeket s országokat,
hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el.

Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok,
a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe,
szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene,
remegni, borzongani szeretnék
mint a meghajszolt lovak.

Fjodor Tyutcsev: Silentium

Ne szólj, rejtőzz el és tagadd
Az álmod s minden vágyadat -
Ha lelked mélye megtelik,
Halkan ragyogjon mindegyik,
Mint csillagok, ha jő az éj, -
Gyönyörködj bennük - s ne beszélj.

A szív hogy tárja fel magát?
Mások hogy értsék meg szavát?
Hogy értenék meg, hogy ki vagy?
Ha zúg a hangos gondolat...
A forráshoz lábbal ne érj, -
Igyál belőle - s ne beszélj.

Tanulj meg élni egymagad -
Ezernyi bűvös gondolat
Cseng benned, ám a nagyvilág
Ha ontja fényét és zaját,
Számukra mindez csak veszély, -
Figyelj dalukra - s ne beszélj!

Galgóczy Árpád fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Virágvasárnap

(Lukács 19, 28–40)

Nem tudom ki vagy, de testem kölcsönadom,
hátamon viszlek, így hordozlak tovább.
Az út göröngyös s átlépem Helyetted,
 ha elénk sodródik egy szúrós pálmaág.

Tudom, hogy ki vagy, mert körülvettelek
bölcsőtől a sírig, hulljon fény vagy salak,
bár göröngyös az út és két talpam sebes
nem engedlek már – mindvégig tartalak.

Cseri Kálmán: Szelíd király

Virágvasárnap

Jókai Anna: Ima – virágvasárnap alkonyán

Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után –
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A „feszítsd meg” élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.

Istenem.

A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem.

Nászta Katalin: Hatodik pecsét

ketten nem hagynak éjszakánként nyugton
Delila szavának engedő Sámson
és Jónás lázadó futása a parton
világgá
rá Isten se találjon

egyik elunva szüntelen ostromát
nőjének ellent nem állva
a másik félve
üzenetét kigúnyolják –
s még Isten is megtérne –

mikor az intés elérte célját
zsákruhában bánva bűneiknek sorát
Ninive lakói bocsánatot nyertek
az ítélet elmaradt
csak Jónás kesergett

Sámson elárvulva és árultan később
mikor már visszanőtt haja és vett erőt
megbosszulta Delila gyilkos csókolását
isteni erővel porba döntve házát
felette mulató ellenségeinek
maga is alatta veszve törmeléknek

Jónásnak a hal gyomorsavmarása
sem volt elegendő belátására
csak duzzogott, haragudta Urát
szánalmat nem ismert, nem kérte irgalmát

egyikük sem látta az Istennek arcát
a vérborított töviskoronást
nem hallották hangját
„Atyám, bocsáss nekik meg,
mert nem tudják, amit cselekednek!”
azt sem, hogy ő állt Isten elé gátnak
hogy ránk ne zúduljon jogos haragja
amiért népe Fiát megtagadta

a kő gátként még a kapuban áll
fékezve haraghullámok torlaszát
irgalmasság falát ostromolván

de amint Noé bárkája megtelt
s mikor ajtaját bezárta Isten
felfakadtak a mélységes vizek
s az egek tömlői megeredtek
úgy tárul ki majd a földkohó mélye
kizúdul örvénylőn forró láva-léje
és elemészt mindent, ami kint marad
még az égről is lehull a sok csillag
sötét lesz
kivonul a világosság innen
nem lesz senki, aki segítsen
életét mentené, ha tudná az ember
de felgöngyölíti az eget is
elbújni előle nem lesz már sehol hely

bár hallgatnál ma is a Szavára
előre siratlak bűnös emberfajta
kit saját képére formált meg az Úr
míg te félretoltad Őt untalanul
így a háta mögött végzed életed
nem lesz segíts Uram – megszűnik a hallás
becsukva az ajtó – eljött a meghalás
megtorlás ideje, jaj bár ne lennél lent!

aztán rád már senki  nem emlékezvén
körülötte leszünk, az Úr asztalánál
ahol Ő terít majd elénk minden áldást

ne zárd ki ebből átkaiddal magad
gyűlölködő, gonosz, megtorló szavakkal
nézd meg hogy estél ki  és honnan
térj vissza…
az irgalmasság ajtaja még nyitva…

(a világ óráját 2,5 perccel éjfél előttre állították)

Kardos Csongor: Nálad

Halkan szusszan a szívem,

kicsi, puha állat a vackán.

Úgy alszom ágyadon,

mint kihalt, téli tájakon

a hó.

Együtt lélegzem a csenddel,

míg arcomra omlik szelíden

vigyázó jelenléted.

Kamarás Klára: Mária és Márta

Születtem Máriának,
ki mindig égre néz…
Mártává lenni, hidd el,
ezért volt oly nehéz.
Ezért voltak oly súlyosak az évek,
és most, hogy visszanézek
minden olyan,
akár egy furcsa álom.
Látom,
mit eddig is láthattam volna,
ha értőn figyelek a messzeségbe…
de ennek vége.
Nem köt már senkihez
sem vágy, sem szent ígéret.
Elmúlt minden igézet.
Amit a sors rám mért,
vagy amit kért:
megadtam,
lélekben mégis
Mária maradtam.

Kerék Imre: Angyali üdvözlet

Gábriel vagyok mondta halkan
ahogy belépett
a szobába

s nehogy feldöntsön
valami széket
vakitó-fehér szárnyát
még a küszöbön
összezárta

Mária hátrébb
húzódott ijedten

Néhány pillanatig
csak nézték egymást mind a ketten

Arca szemöldöke
az óriási sebesség hevétől
nedvesen csillogott még

A szoba megtelt fényességgel
S minden átmenet nélkül
énekelni kezdett a vendég

Böszörményi Zoltán: Hullámok tükrében

Lengened kell, akkor is,
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve,      
újra s újra,
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad,
magadba botolva:
ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.

Takács Zsuzsa: Némajáték

(Jelenet egy filmből)

Már néma vagy, akár a hóesés
gazdátlan, téli udvarok felett.
Mint kondulás a városon keresztül
felkelsz, s a színfalakba ütközöl.
Kezed közé temetve el magad,
már néma vagy akár a hóesés.
Lesz-e folyó, mi arcod visszaadja?
Kötélen jársz a széksorok fölött.

*

Szerelmed-e, bánatod nagyobb?
A virágot szívedhez szorítod.

*

A mozdulat zászlóját lengeted,
lebegsz, komor festéken víz csorog,
zuhansz, fehér csatakban homlokod –
a végtelen, mint képzeletbeli
tenger magányos partját elnyeli;
hol jársz te már – mint roppant víztömeg
az álmatlan, keserű éjjelek.

Kálnoky László: Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,
hogy égető homokvihar legyen.
Emléked holttengeri hamualmák
ízét idézi fel most ínyemen.
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,
ha templom vagy, nem mondanak misét benn,
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,
vakablaktól vakulnak a falak.
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon
irgalmatlan szívedre hagytalak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az irgalmas samaritánus

…és elsuhant mellette a forgalmas világ,
szinte talpát súrolta a végzet.
Kisfiam – még alig múlt négy –
csöppnyi lényével ijedten lenézett:

„Mi lesz a bácsival, ki az út szélén fekszik?
Ugye Mama nem hagyhatjuk ott?”
Lehajoltam. Látva lélegző magányát,
egy messzi bódulatban. Sokat ihatott.

Vézna lábai kilógtak az útra.
Nem tudtam nézni rongyos cipőjét,
„vigyük arrébb Mama” kérte kisfiam,
s gyermeki szeméből átsütött a részvét.

A mentők talán tíz perc múlva jöttek,
s azt mondták később: nincsen semmi baj.
Hull majd e testre is anyaföld (bár még
odébb lesz) s az mindenkit bölcsen eltakar.

Én pedig örültem, hogy él,
hogy odasegítettük a járda menedékre,
de elszorul a szívem, hogy e forgatagban,
csupán egy gyermek vette őt ott észre.

Somlyó György: Zsoltár férfihangra

Töredelem nélkül bevallom Uram
(vagy akár töredelmesen)
(bár még sohasem kérdeztél)
olykor velem is megesett
hogy olyasmire vágytam amim nem volt
(bár még többször arra
hogy az se legyen amim van)
tóparti tanyára
(netán tengerpartira is)
könnyedebb lélekre
és könnyedebb kezekre
cifrább öltözetekre
(tükör-ábrándos hiusággal)
cápafejű macskaléptű új kocsira
mindig újabb és még újabb könyvekre
(bár még többször arra
hogy a meglévők is elhagyjanak)
mindenre amiről csak azt hittem hogy kellene nekem
(bár tudtam hogy nem is igazán kellene)
Töredelmesen
(vagy töredelem nélkül)
bevallom Uram
hogy olykor még irigyeltem is azokat
akiknek több jutott
(bár még többször azokat irigyeltem
akik a kevesebbel is beérték
vagy akár csak kénytelenek voltak
beérni vele)
Most
az emberélet útjának felét elhagyva rég
imé látod
(hiszen azt mondják mindent látsz Uram)
itt állok
és semmim sem maradt
még tető sincs a fejem fölött
(amely a tulajdon biztonságával ámítana)
csak egy bérelt szobám
(hogy jótékonyan mindig figyelmeztessen
egyre ideiglenesebb ittlétem ideiglenességére)
csak egy szobám
amelyben semmi sem enyém
csak egy szobám
készülő munkáim kemény ülőhelyével
és szorongásaim szöges ágyával
kényelmetlenül bebútorozva
Töredelem nélkül
(vagy töredelmesen)
bevallom neked Uram (csak Neked)
(bár tudom hogy nem érdekel)

talán éppen ez volt amire vágytam

Radnóti Miklós

" Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj."

Kálnoky László: Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.

Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem…
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.

Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.

Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
– és nélkülem…

Kálnoky László: Egyszerű fejfa

          Anyám emlékének

Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.