2017. november 29., szerda

Weöres Sándor: Canzone












Feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
      új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
      és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
      imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez buvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
      s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

*
David Garrett - Albinoni - Adagio

Lukáts Márta: A búzavirág imája




Ott nyílok a tikkasztó hőségben
az életutak mentén,
s nézem a mosolyt
a dolgozók lelkén,
akik meg-megállnak
izzadt homlokukat törölgetvén.
Ruhámat az
ég derűjéből szabtad,
s Te akartad, hogy ily
mezőnyíló maradjak.
Virágfészkemben
gyógyszereket tartok,
amit a betegeknek
jó szívvel osztogatok.
Nyíltan emelem föl fejem
s mondok köszönetet, Istenem,
hogy ily egyszerűnek
teremtetted létem,
s hogy társamul adtad
a pipacsot, szarkalábat,
akik segítenek viselni a nap hevét,
és megosztják velem
barátságuk melegét.
Tudom, eljön ismét
kegyelmi napod,
amikor újból egedbe olvadhatok.
Ámen​

Lukáts Márta: A szarkaláb imája









Otthonom nemcsak
a kalászos róna,
a dűlőutak mentén is
egyenesen állok,
s parlagnak, rétnek díszére válok.
Egyesek azt mondják,
csak közönséges gyom vagyok,
de Te, Uram, tudod,
mennyi gyógyírt tartogatok.
Egy-egy nemesebb rokonom
ott nyílik százféle színben
a kerti ágyásokon.
De én itt, a szabadban,
talpig lilában,
a búzavirág és margaréta
társaságában
Salamon minden pompáját
túlragyogom.
Ne vedd zokon,
hogy a szellőbe ezeket suttogom,
de mindezt Tőled tudom.
Ünnepí díszben hirdetem
remekül teremtett világod,
nagyságod és örökkévalóságod.
Ámen​

Pilinszky János: Kalandozás a tükörben

Szárnyas tükör volt,
földig ért.
Üvegből készült, mint az ablak.
De nem kertekre, háztetőkre nyílt.
Engedelmesen
azt tükrözte, mi elébe került,
mintha semmi nem lett volna mögötte.

A Kisfiú, ha fölemelte ujját,
a tükörben is fölemelkedett;
mindent apróra megismételt,
minden lépést,
minden mosolyt,
a legkisebb mozdulatot.

A Kisfiú egy este, mielőtt
elaludt volna, arra gondolt,
mi lenne, ha belépne a tükörbe,
ahogyan kilépünk egy ajtón,
kihajolunk reggel az ablakon.
Erre gondolt és elaludt.

De mégse.
Kikelt ágyából, s átosont az
üres szobába, a tükörhöz.
Szíve a tenyerében lüktetett.

Rátapasztotta kezét a tükörre.
Érezte az üveglap hidegét, s ime,
akár egy szárnyas üvegajtó, lassan
megnyílt előtte a tükör.
A kisfiú belépett a tükörbe.

Megérkezett Tükörországba.

A határmezsgyét puha fű takarta,
de csillagok helyett
színes lámpák függtek alá
a fekete magasból;
kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek,
selymes fényt, ezerszínű félhomályt
vetve alá a mozdulatlan pázsit
füvekből szőtt hatalmas szőnyegére.

Mint az álomban, úgy indult el,
oly súlytalanul, lebegő léptekkel
a Kisfiú
Tükörországnak belseje felé.

Elsőnek egy faluba ért
A határban lovak legeltek,
és ők is, mint az álomban, miként
a papírsárkány a magasban,
oly lassan-hosszan
úsztak, kergetőztek,
súlytalanul fordulva meg
a zöld határ s a fenti lámpaerdő
gyöngyházfényű, félálom mezejében.

A helység aludt még. Az utcák
üresen álltak, és a házak,
mint elgurult építőkockák,
élettelenül szenderegtek
a néma kertek, bokrok alján,
a tintasötét diófák alatt.

Csupán egy faluszéli kunyhó
aprócska kertjében kapálgatott
egy öregasszony. Oly törődött,
hogy alig látszott ki a veteményes
indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte,
belépve a kertecske kapuján.
Az öregasszony fölemelkedett.
Haja hófehér keretében
arca, mint egy ezüstrámába foglalt,
finomra szabott tükör ragyogott.

„Jókor jössz, Kisfiú – mosolygott –,
látom, messziről érkezel,
Tükörország határán túlról, onnét,
hol nap világít, csillagok ragyognak.
Talán tudnál segíteni nekem,
fölvágni a télre való hasábfát.”
Azzal baltát nyomott kezébe,
s a ház mögé vezette.

A hasábok,
mint a papír, oly könnyedén
váltak ketté a Kisfiú
baltacsapásai alatt. Mivel
kis hősünk földi ereje,
akár egy óriásé, akkorának
bizonyult Tükörország elvarázsolt,
visszfénynél is súlytalanabb
félálom birodalmában.

„Köszönöm segítséged, Kisfiú
– hálálkodott az öregasszony. –
Jókor jöttél Tükörországba.
Királyunk leánykája nagybeteg.
Erőd talán megmentheti.”
És megmutatva a helyes utat,
ily szavakkal zárta beszédét:
„Ha jól kilépsz, hamarosan
megérkezel a palotába.
Sok-sok sikert és jó utat kivánok.”

A királyi vár minden földi
álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál,
mit színes ceruzával vagy akár
színes krétával megrajzolhatunk
papirosra, palatáblára.

Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele.

Az udvaron lovak és katonák,
nehéz páncélban és nehézkes
mozgással, szinte mozdulatlanul.
„Tükörországon túlról jöttél, idegen”
– kezdte az egyik katona.
„Ide, a palotába,
csak akkor léphetsz be, ha sikerül
áthajítanod ezt a dárdát
a vártető legmagasán.”

Marokra is ragadta
az óriási szerszámot középen,
s nekifutva a Kisfiú
elhajította, fölfele,
az épület magasa irányába.

Mint kitárt
szárnyú madár
emelkedett
az óriási forma és nehéz
acélból készült fegyver,
mintha mágnes
vonzotta, egyengette volna
meredek útján.
Hajítása sikerült.
A Kisfiú beléphetett a várba.

Kihalt termek és üres folyosók.
Levegőtlen ablaksor. Gyertyák.
Temetőkertre emlékeztető
cserépnövények.
Törtkarú
székek, ülőkék.
Foszladó
selymek, tapéták.
Minden csupa árnyék.
Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó.
És végül egy aranykilincs.
Kis hősünk benyitott a trónterembe.

Földig eresztett függönyök,
s a trónuson,
mely kidőlt fához volt hasonló,
Tükörország királya.
Oly fehéren,
mintha nem is eleven ember,
de alácsorgó, megmerevedett
gyertya viasza trónolt volna ott.

„Gyermekem” – nyílt meg a viasz-száj,
fordult a gyertyaforma arc,
nyúlt ki a hófehér eres kéz
az elámuló Kisfiú felé.
„Első vagy, aki hozzánk érkezett.
Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk.
De előbb talán elmondom neked
Tükörország történetét.”

„Valamikor mi is a földön éltünk,
a nap s a csillagok alatt.
De ellenség tört országunkra, és mi
– bár volt fegyverünk, volt katonaságunk –
a békét választottuk. Ellenségünk
mégis teljes megadást követelt.
Megadtuk hát magunkat. Ámde
a győzteseknek ez se volt elég.
Föltétlen engedelmességet követeltek.
Azt, hogy apróra, vonásról vonásra
azt tegyük, amit mondanak nekünk.
S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,
úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,
ahogyan ők léptek és mosolyogtak.
Ekkor született a tükör.
Így született meg Tükörország.
Ettől fogva élünk tükörben,
álom és valóság között,
engedelmesen ismételve
mindazt, mit diktálnak nekünk.
Azóta nincs valóságos napunk,
azóta lett életünk, mint a visszfény,
látszatra élet, valójában halál.”

„De hagyjuk, ami orvosolhatatlan.
Szóljunk arról, mi orvosolható.
Kislányom nagybeteg.
Csak a tengeri levegő
menthetné meg.
A tengerig azonban
Tükörország erejétvesztett
lakói soha el nem érnek.
Kislányomat
karodban kéne elvinned a tenger
tükörpartjára. Oda, hol
Tükörországban egyedül
kristálytiszta és mint a só,
gyógyító erejű a levegő.
Ha igen, tied kislányom keze.”

Ezek után a király sírni kezdett.
Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön,
viasz fut le a gyertyacsonkon,
úgy csorogtak alá a könnyei
sok évéből megmaradt arcán.

Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók.
A Kisfiú
sietett föl a toronyszobába.
Sietett föl a nagybeteg
királykisasszony szobájába.
Soha még ilyet,
ilyen szépet!
A szoba selymes fészekhez volt hasonló.
A Kisfiú érezte, hogy toronyba,
igen nagy magasságba érkezett.
És különös módon érezte azt is,
hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a
kereveten, sötét hajának dús foglalatában
egy kislány az, ki aléltan piheg.

Lehajolt érte,
karjába emelte,
karjában tartva indult el vele
Tükörország tengerpartja felé.

Az égi lámpák elmaradtak,
a selyemernyők fényes erdeje
sorjában megszökött, amint
Tükörországnak távoli
senki földjére értek és
közeledtek a tengerhez:
a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal.

Fölujjongott a tenger.
Víz és levegő
úgy jött elébük hófehér
hullámaival a feketeségből,
mint egy hirtelen fölütött
hatalmas könyv betűi, sorai.
Megérkeztek.
Kéz a kézben
futottak és futottak.
Itt egy szikla. Ott egy bokor.
Mindenütt kavicsok, csigák,
puha föveny, hullámverés.
De ami végképp elbűvölte őket:
váratlanul
egy gyönyörű házacskára akadtak,
afféle nyári lakra, melynek
kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol
– akárcsak a mesében – mindent
megleltek. Ágyat, asztalt,
olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret,
kutat kertjében, pincéjében almát,
és jócskán hasított fát, fűteni valót.

Ezentúl röpült az idő.
A kis Királylány napról napra
vidámabb lett és még szebb, ha lehet.
A tenger, mint hatalmas dajka,
táplálta őket, vizet-levegőt
rakva elébük homokasztalára

Kivirult a kert,
az olajlámpás ragyogott,
és puha volt az ágy, a párna.
A nyitott tűzhely mint olvadt arany,
s a gyümölcsös kifogyhatatlan.

Mégis:
a Kisfiú egy napon hazavágyott.
Megköszönve nagylelkű adományát,
először a tengertől vettek búcsút.
Aztán a háztól.
Elfújták a lámpást,
kioltották a tűzhelyet.
Most már gyógyultan, kéz a kézben
keltek útra, visszafele,
Tükörországból a földi világba.

„Magammal viszlek” – így a Kisfiú,
s a Királylány boldogan engedett.
Óvatosan megkerülték hát
Tükörország királyi székhelyét,
nehogy a kislányt fogva tartsák.

Meddig mentek a senki földjén,
majd meg a lámpák erdeje alatt?
Ki tudja?
Nap nem mérte idejüket.
Boldogságuknak sem volt ideje.
De bármennyi idő is telt el,
jókedvűen és jó erőben
érkeztek Tükörország peremére,
arra a bizonyos határra,
mit egyetlen keskeny üveglap
választ el a földi világtól.

„Itthon vagyunk” – mondta a Kisfiú,
és azzal
átléptek az üveglapon.
Azazhogy csak átléptek volna,
mivel valóban csak a Kisfiú
jutott keresztül, mig a Kislány
az üveg túlsó oldalán rekedt.
Hiába volt ezután minden.

Hiába fordult vissza a fiú,
tapadtak sírva kétfelől
a papírnál is vékonyabb,
a semminél is láthatatlanabb
üveglapra: a két hazát ezentúl
áthághatatlan határ vágta ketté,
a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást,
aztán a Kislány arca szertefoszlott,
s a tükör lassan megint csak tükör lett.
Azt mutatta, mi elébe került.
Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,
ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott el
Tükörországba.

2017. november 27., hétfő

Weöres Sándor: Hűs




Megül a csend a fán
a lomb közepén.
Alig súrolja
egy-két madár.

Az árny, az éj
beléje vágva áll.
A lomb közepén
megül a csend a fán.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
   mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
   bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
   súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
   és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
   még innen a halálon.

Weöres Sándor: Férfiak tánca




Valaha, valaha
gyermekek voltunk.
Körülguggoltuk a tüzet,
hol kukorica pattogott.
Ágakon lógtunk fejjel lefelé.
Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha
gonoszok voltunk.
Megrángattuk a cica farkát,
kihúztuk a bogarak lábát,
marokkal téptük a virágot.
Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha
tiszták voltunk.
És egy napon
tündért láttunk a hegy felett,
meztelen volt és nevetett
és két kitárt lába között
a Nap, a Nap emelkedett!
Lestük estig,
akkor szétszállt fekete köddé.
Mikor hazamentünk,
anyánk zokogott,
hogy nincs fia többé.

Weöres Sándor: Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Weöres Sándor: Majdnem szonett

Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én...

2017. november 26., vasárnap

Oláh József: Szó
















Üres szavak – de nincs ilyen!
Mert mindnek súlya van.
A szó teremt és teremtő
nem lehet súlytalan.

Szóból áll össze gondolat,
gondolatból a tett.
S, hogy így lehet, eredendőn,
„az ige testté lett”.

Ha szólsz, s amit teremt szavad
életet hordozó,
lehet bármily erőtelen,
áldásos kincs a szó.

Ám ha ártó szándék mögött
harsány vagy parttalan,
átokká lesz mi visszaszáll,
mert mindnek súlya van.

Szekeres Mária: Mi kellene még? 




Vannak szavaim Feléd.
sűrű a gondolat –
hogyan érintselek?
szavam most elakad.
egy vagyok, kit választottál,
de az utat nem ismerem.
tekintetedbe fűzve
árad rám a kegyelem,
de sárba, betonba törten
egy szál virág: lelkem
ájulva int Feléd.
egy vagyok, kit választottál,
előttem a bor, s a kenyér,
mivel ma is tápláltál.
szelíden kérded most:
mi kellene még?

Bertók László: Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadtak az őszi tölgyesek
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is mozdul a határ,

belátható lesz minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apró hirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,

hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.

Pilinszky János: Az ember itt




Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelül.
ezért-azért; egy szóval mindenért.

Valójában két szót, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzám tartozik.
A másik elhelyezhetetlen. 

Szekeres Mária: Szárnyalásaim 

szárnyam ha volna
összecsuknám.
néma csendben
arcomat
fedném vele
míg  kéklő felhők alól
tekinteted melengetne.
oly sok a zűr itt benn, Uram
oly sok a vak út agyamban
míg kéklő felhők tekintenek rám
az Ostya ragyogásán.
szárnyam ha volna, összecsuknám.
így állok most előtted:
magamban gubanc,
de fénylő tekinteted vigasza
így is az égbe emel Hozzád.
szárnyam ha volna… mindegy
is már: fejem szíveden pihen,
érzem, és ez több már
minden elvetélt szárnyalásnál.

Csontos Márta: Befalazva 

Vakablakból nézed a világot,
s húsz éve ígérsz egy
kastélyt nekem.                           
Mantrázod teremtőd 
nevét, s más takarója
alatt várod, míg a csoda
véletlen ideér. 
Most tető nélküli
parasztházadba
szivárog a napfelkelte.
Mégis, azt hiszed, végre
felemelkedhetsz a megszentelt
megsemmisülésbe. 
Isten nevében kuporogsz,
mint kísérleti állat, s megszédülsz,
ha forgat a bizonytalanság. 
Holnap nagykabátban mosol
fogat, s ha szívet karcolsz
a jégvirágos tükörbe,
arcom nem látod benne.
Messziről nézlek, egy
távoli szerelem merényletéből.

Gittai István: Tájolás

Onnan házamba hozlak.
Innen messzire viszlek.
Nyílván, nekem se könnyű
a dombon iparkodás,
de hát a megismerés               
előbb-utóbb beérlel
szedret, málnát, vadkörtét,
kökényt és csipkebogyót.

Antal Attila: Téli fasor






lépkedsz
              a fák alatt
              s – ködben a Nap –
egy lány arca
kél fel benned
              jólesik                             
              elgondolkozol
hol is
érintetted utoljára?…
              hol is?…
              mikor?…
és könnyű
lépteket
              hallasz
              a hátad mögül…
de a hideg
aszfaltot karcolva
              csak egy marék
              avar röpül

Anga Mária: Manapság…

Manapság világtalanná válnak a látók is,
szembogaraik belevesznek a sötétbe,
nem szárnyal már az őszinte tekintet!
Gyehenna füstje lepi el a tájat!
Tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
lassan szárnyaink is elüszkösödnek.

Magunkra hagyottan, botladozunk,
emlékeink néha még kivirulnak,
koronásodnak, föl az égre, ragyogva,
de gyermekeink ezt már nem látják,
mert mi csak tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
mintha csak lefelé vezetnének az utak,
gyertek utánunk –mondjuk-, kövessetek,
így szorongunk, egymás testéhez lapulva,
menetelünk hétfőtől vasárnapig,
csak kibírjuk. Ezt a „kibírást” kell megtanítani
az utánunk jövőknek, a jövőnek?

Manapság világtalanná válnak a látók is!
Szembogaraik belevesznek a sötétbe!
Nem szárnyal már az őszinte tekintet.

Félve rejteket keresek mégis, meglesem a vihart
a kutak mély vizében kavargó örvényt,
figyelem csitulásuk helyét, a nyugvó pontot, a megérkezést.
Az irtások felé vezet az út. Magányom őriz engem,
vagy én őrzöm magányomat.. Az irtások rendje itt
védelmet ad. Maradvány fa, fák közül az egyetlen,
végre megállhatok.

2017. november 23., csütörtök

Parancs János: Az istenek ajándéka




a mélyből érkező szavakra várva
váratlanul földereng egykori képed
kamaszos közelségedtől reszketek újra
lángolsz sejtjeim emlékezetében

Baka Györgyi: Virágfakadás

Olyan tiszta vagy már, olyan könnyű,
az égi szellő úgy átjárja tested,
izzó lepkeszárnyaid lebegteted,
csillagok árva fia, nyugtalan
utak vándora, egyre beljebb jutsz,
el ne tévedj, fohászkodik érted
a liliom, a kerti zsázsa,
lábnyomod nem látom, csak
az illatok képzete villan, talán
csak hiányod nyitogatja kapuim,
jöjj, megnyílok neked: láss meg,
                               szeress meg!

Nem talállak, bejárom érted
a völgyet, az erdőszegélyt,
kereslek forrásban, nyári fényben,
szivárványos napfölkeltében,
egy kicsit a végtelenre dőlve,
ajtód előtt roskadozva, vágyom
mosolyodra, iringókra zakódra
tűzve, súlyos kezed oltalmára,
ha fogan méhem, virágom: láss meg,
                                          ölelj meg!

Örökös szomjam oltsad,
gyöngyözzön bennem örömöd,
rügyezzen mélyemben sóvárgásod
magja, zöldelljen bontakozva.
Omlik a pára, mosdok tekintetedben
hópuhára, szárnycsapásod szívverésem,
születünk együtt lucsokban, fényben –
fájdalom-szaggatta csendben,
összetört álmaink telében is: fakadjunk
                                                  virágra!

Shakespeare: LXXV Szonett.





Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Szabó Lőrinc fordítása

Szekeres Mária: Esti dal












Most mélyről húz a gondolat.
az Ég, az Ég olyan magas.
ma felnéztem, csak egy pillanat
volt, szikrázott minden csillag.
nem volt folt, az ég hidegen világolt -
becsuktam a zsalut. a szoba
tárgyak körébe vont míg szívemben
még az ég izzott. pár perc, s a csönd
hazavonzott. magamban zúgó
meteoritok, csönd-űr, jég-űr húzott
valami mélység felé, a tárgyak ünnepeltek,
valami fény belülről kifelé áradt és átütötte
a sötét falat, melyen nem hatol át a gondolat.
az ég olyan magas… bennem távoli mélység
színén a végtelen párája fed utat, ösvényt.
ó, nem mutat hazát, csak a Fény, csak az álom.
míg a tárgyak ünnepelnek, csillag-magányom
asztaláról fénymorzsák peregnek. Nem
bánom. időtlenné merevült portrém a csöndben
belülről látom, és Lelked békéje, foghatatlan,
ma esti imádságom.

Kántor Péter: Kis éji ima

Uram, elfáradtam,
lüktet a jobb lábam bütyke,

aggódom magamért.
Ki ez a szorongó ember, Uram?
ez nem lehetek én,

Bizakodnék csöndesen,
de mint az óceán hullámai,
indulatok fortyognak bennem.

Mosollyal próbálkozom,
de elakaszt valami
hajcsüggedés.

Nincs ez rendben, Uram,
szánj meg, ijedj meg,
honoráld igyekvésemet.

Mérlegeld velem a dolgokat,
és ami nem kell,
húzd át a kezemmel.

Ízleld velem az ízlelni valókat,
és figyelmeztess:
ez édes! ez keserű!

Emlékeztess
a kis piros kocsira,
valamire, ami jó volt.

Sok jó volt, ugye?
sok elmerült sziget,
elporlott ragyogás.

Adj a kezembe hálót,
amivel a múltban
és a jelenben halászhatok.

Magam is hal az éjben,
tátogó ezüst,
buborék-életű.

Fordíts ki, frissíts fel,
dobj fel a magasba és kapj el!
mi az neked, Uram?

Ha szükség van rá,
terítsd ki a kártyáidat,
mutass valami újat.

Hogy hullanak a leveleid!
perzsel napod,
süvölt szeled.

Beszélj hozzám!
beszéld át velem az éjszakát,
semmi az neked, Uram!

Sík Sándor: Hetven felé




Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.

      Halk lesz a szó,
      Kettős akkord búg benne mégis,
      A szomorú is meg a szép is:
      Köszöntő is meg búcsúzó.

      "Köszöntelek,
      - Szólnék, - te szép világ, szeretlek",
      De a nehéz szók könnyekként peregnek:
      "Isten veled, Isten veled!"

Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.

      De megered
      A szó patakja s szétveti a mellet:
      "Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek,
      Erdők, hegyek, virágok, emberek!"

Hetven körül
Az ember mindennek örül.

      Hetven felé,
      Mint felhőn át az esti napkorong,
      Mindenfelé
     Egy fényességes árny borong:
      Az Istené.

Fecske Csaba: Lélekig meztelen

kit csaltál meg ha csaltál
mást vagy magadat
ki kapott kevesebbet ki veszített többet
a tudás vagy a nemtudás édesebb
markáns szigorú szomorúság
inkább mint kedvetlen öröm
benne lenni vagy kellő távolságból
szemlélni mint egy hűvös idegen
várni hogy mi lesz belőle megúszni szárazon
vagy alámerülni nyakig
kérdések kampójára akasztva csüng
életed mint hentesnél a hús csakhogy
itt te vagy a vásárló és az áru is
egyszemélyben minden pillanat nagy
kisértés kemény kihívás vásárra viszed a bőrödet
amit minduntalan le akarnak nyúzni rólad
nem is a fájdalom - a kiszolgáltatottság
állni lélekig meztelen számonkérő
tekintetek jeges záporában

2017. november 21., kedd

Lehoczky János: A vizek fohásza




Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm. 
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt 
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok, 
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány, 
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág, 
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok, 
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok, 
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!

2017. november 20., hétfő

Bella István: Hatvan év




Mint aki rossz fát tett a tűzre.
Rajtakaptál hát, Istenem.
Köröttem hatvan év lángja, üszke.

Ígérem, többet nem teszem.

Elekes Ferenc: Én nem tudhatom

Amikor egyedül vagyok,
nem terítek asztalt

Sokat tűnődöm mostanában,
ha egyedül vagyok, s várlak.

Olyankor annyi mindent
kigondolok szélről, esőről, hóról,
s ami még eszembe juttat, mert minket
fújt, mosott, belepett, vagy jósolt
egymásnak furcsa véletlenekben...

Most hull a hó
tetőre, fára, kőre...
S mert messze vagy,
közénk is.

Mindig van valami közöttünk,
valami hullás,
valami elfelejtés.

Én nem tudhatom,
hogy boldogul más
a szerelemmel,
de amikor egyedül vagyok,
hosszú, árva esték
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember,
sohasem elég rossz ahhoz,
hogy nagyon szeressék.

Elekes Ferenc: Így, amikor




Így, amikor az ember
elmenni készül,
s szoktatja szemét a feketéhez,
nem angolul tanul már,
hanem sötétül,
így, amikor az ember
elmenni készül,
s ragaszkodna mindennek feléhez,
beérné végül
a maradék-élet negyedével,
így, amikor az ember
elmenni készül,
s barátkozik a szürkeséggel,
hálát ad annak is,
ha mint a gyertyacsonk,
lobogás nélkül, csöndben ég el.

Elekes Ferenc: Sorsnak nevezi












Az ember jár-kél gyanútlanul,
meghall és meglát dolgokat,
megbotlik, s nem tanul.
Az ember olykor számotvet, s keresztet,
ha van benne Isten,
az ember visszanéz, s lám,
ahányszor győzött, annyiszor vesztett.
Értelmét kutatja szónak, tettnek,
társakat keres, s ha befogadják,
úgy él akkor is, mint a kivetettek.
Az ember hányódik,
tegnap ott, ma itt,
az ember gyáván sorsnak nevezi
gyarlóságait.

Elza Vecina: Mondj nekem mesét

Világ vándora,
Meséld el nekem, amit láttál
És amit nem láttál.
Én mindent elhiszek.

Beszélj a ravasz krokodilról,
Amely a sárga deltában lesi a csöpp madarat
És a fekete kisfiút.
De a fiúnak tetszik a krokodil,
Mert szereti a veszélyt.

Mesélj a halak
Hibátlan és bölcs útjairól,
Amiket egy ember sem ismer.

Mesélj az orchideáról,
Kedves és buja illatáról,
Szólj a kis orchideáról,
Amelyik észrevétlen nyílik az örök árnyban.

Mesélj a sarki tenger fehér pingvinjéről,
Amely a zöld jégen áll,
Mint birodalma trónján a király.
A jeget melegnek csak azért érzi.
Mert az a szülőhazája.

Mesélj a boldogságról,
Láttad-e egyáltalán?
Ott trónol a hegyen túl aranyrokkájával a kezében
És bár egyre feléje haladunk,
A hegy mindig elválasztja tőlünk.

Világ vándora, mondj nekem mesét
Mindenről, amit láttál,
És arról is, amit nem láttál!
Én elhiszek mindent.

Mindennél hihetetlenebb az élet.
Nevetve és sírva olvassuk.
Az első és utolsó lapot is,
Amíg csak ki nem esik a kezünkből a könyv.

Dabi István fordítása

2017. november 19., vasárnap

Áprily Lajos: Szemérmetes pinty




A bokrosból leszállt a hűvös érre.
Meglátott. Lomb mögé vontam magam.
Lebbent s átszállt a víz lapos kövére.
Ivott. S fürödni kezdett boldogan.

Reményik Sándor: Vagy-vagy

Vagy egy nagy mű, - vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, - vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, - vagy az emberek.
Vagy a kolostor, - vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Kiss Benedek: Hogyan tovább?

Kukázók voltak? Nem tudom.
Csavargók? Aludtak egy padon.

A nő ült. Lecsuklott feje.
Ölében a férfi feje.

Kezük egymásba kulcsolódva,
a homályból ki-megragyogva.

Előttük nejlonszatyor, üveg.
Most egyikük sem húzta meg.

A nő haja fiúsra vágva.
Egy tincs ráhullott homlokára.

Homloka is világított.
Benne kimondhatatlan titok.

A férfi nyögött, a nő felserkent
félig, keze fogta az embert.

– Nem bánt a kutya? – eszmélt felém,
s hebegve nyugtattam meg én.

S kutyául éreztem magam.
Elsomfordáltam óvatosan,

intettem még: ne féljenek,
s félelem fogta el szívemet –

mit akarok én? mit nyavalygok?
Kóddal nyitottam ki az ajtót,

hisz rendes ember kódra jár.
Nem először láttam ezt már,

kukázókat a padokon,
de ennyire tán még rokon

sosem voltam egyikkel se.
Mit adsz még, magyarok Istene?

Magyarok voltak, földönfutók.
Uram, a dolgaid Te tudod,

de nem kéne egy kis számadás,
egy kis földi föltámadás?

2017. november 17., péntek

Tone Kuntner: Tudom, hogy szeretlek
















Tudom, hogy szeretlek,

mert a te boldogságod
        boldoggá tesz,
        mert a te bánatod
        az én bánatom
        mert a te fájdalmad
        fáj nekem,
        mert a szépséged
        szépsége vagyok
        mert a jóságod
        jósága vagyok.

És tudom, hogy te szeretsz engem.

Dabi István fordítása
         

Nyíri Erzsébet: Pogány élettánc

(zsoltár)

Uram!
ha szólítlak,
a lélegző Földet látom,
a tengert, a hegyeket,
erdőt és völgyeket.
Pogány maradtam
pogány imát mormolok
imádatomban,
dobok szólnak
és nádi-hegedűk,
rőzsetűz
és vadállatok árnyai
kísérik
pogány élettáncom…
Tied vagyok
esendőségemben,
harcaimban,
igazság-keresésben,
vágyaimban,
veled érzek,
zsigerbe vág,
mikor Te szenvedsz,
fulladozol,
ha elveszíted
teremtményeidet …
siratok veled
kipusztult állatfajokat:
dodot, huját, kubai arát
óriás moát
arab gazellát
barbadosi mosómedvét,
tengeri nyércet és tehenet,
himalájai fürjet jávai és tasmáni tigriseket…
siratom a még élőket,
ketrecbe zárt vadakat,
kiirtott őserdőket,
kipusztult népeket:
akkádokat, asszírokat,
csoltikat, karthagóiakat…
Hallom az olvadó
gleccserek robaját
szemem tágul
a rettenettől…
téged ölünk
minden lélegzéssel…
Uram!
nincs mentsége
bűneinknek
Uram!
ne könyörülj,
irgalmad
nem érdemeljük…
velünk pusztul el a Föld
s minden teremtménye,
Uram!
Újra és újra
mi Téged is
megölünk…

Kiss Benedek: Barátkozás egy csillaggal












Ha az ember barátságot köt
egy csillaggal,
csaknem úgy, mint a Kis Herceg
megszelídíti a Rókát,
minden este várja,
mintha randevúról lenne szó,
hogy megjelenjen az égen.
De hát épp ez az –
randevúról van szó,
az ember kiül kisszékére
az ajtó elé, s várja a csillagát.
S a csillag sosem késik,
legfeljebb fellegek bodraiból
küzdi láthatóvá magát,
de ha ez nem sikerül,
az ember akkor is tudja, hogy ott van.
És vár. És ez fontos tudás.
Annyiszor várunk hiába
erre is, arra is, meg mindenre,
hogy visszaadja a hitünket
a randevúra pontosan megérkező csillag,
hogy van bizonyosság.

És nem is kell beszélgetnünk.
Csak tudni egymást, hogy itt vagyunk.

Még itt vagyunk.
S az ember, mint a vágyódó szerelmes,
behunyja szemét, és bogarába rejti
csillagát.
S a csillag mit tesz?
Csak pillog, pillog,
mint aki tudja a földi magányosságot,
s részt kíván az emberi
egyedülségből.

Boda Magdolna: mert tiltottad…












mert tiltottad, dacból marékszám
tömtem magamba a gyümölcsöt,
fanyar zöld barackot,
magostól az éretlen szilvát,
mindent bírtam,
de mindent emésztetlenül;
hajamat gyermekláncfűvel copfoztam,
fújtam pitypangbibét,
árokszéli mezítlábas nimfa,
cingár lábamszárán csalán nyoma,
plüssszívemen szögecses bakancs,
azt mondtad, soha semminek nincs vége,
maradnak a szálak örök elvarratlan,
ezek itt már új pitypangok,
csak én a régi, nagy gyerek,
magamba nőttem kivehetetlenül,
mint cserépbe szorult növény;
a napok úgy úsznak el
előre felskiccelt életemmel,
mint folyón az uszadékfák,
ma is mosolygok tiltó szavaidon,
pedig már minden arcizmom fáj.

Julia Hartwig: De igen










De igen te is alkalmas vagy a mártíromságra
ezzel a gyenge egészségeddel és a fulladással
kényes szokásaiddal
és a mindennapi meleg fürdőzéssel
De igen sehol sem mondták ki
hogy mindig elgondolkodva fogsz járni
ezzel a kedves mosolyoddal
hogy egy nap nem hajigálják szét a könyveidet
hogy összevert arcodból nem folyik majd a vér

Dabi István fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Genezis



(A teremtett világ szépségéről)

Prológus: Imádság
Menny és Föld Istenéhez

Uram, teremtett világod
ködbe burkolta bús közöny,
mint vízözön zubognak
holt napok
s mind elfonnyadt virág,
ha éljük Nélküled,
mert magunk csak sár vagyunk.
Uram, nézz le ránk,
és jaj, ne engedd, hogy ott legyünk,
hol Te nem vagy ott,
Seól és Hádész küszöbén.
Uram, tenyered végtelen terén
lásd a Lélek térdepel remegve,
s mint pislákoló, maroknyi fény
keres még Téged a védtelen remény.
Uram, versben – ha szólni vágysz
végetlen Egedből tekints le
gyermekidre,
kincsed hintsd le ránk,
hogy Rólad szóljanak
– bár botladozva e szavak,
s ajkam hadd ejtsen enyhet
szomjazóknak
s az éhezőknek Belőled
egy­egy morzsányit hadd adjanak.

Genezis 1,1­3,13

Mondá Isten:
Első nap fényt teremtek,
mert a fény én vagyok.
Megteremtem benne a mindenség falát,
mely mögül a sötétség
éji leple, mint ősi kígyó
oly korlátokat hágna át,
melyektől fényem
még pazarabban ragyog.
Első nap fényt teremtek,
hogy sejthesd szem­lehunyva is:
fény és gondolat
s a teremtő Erő én vagyok.

Második nap teremtek
– én az Úr – burkot s pajzsot
életednek, mely föléd borul
majd, ha mezítláb
a mindenség határán át
tobzódó mély vizekbe lépsz,
kóstolgatván önnön határaid.
Így lesz második nap
víz és tenger,
s mind e rész
így lesz szent egész.

A harmadik napon
az életet adom,
hogy pezsdüljön vizemben
milliárd sejtnyi lét,
s magból fakasztom földemen a fát,
a legkisebb fű is lehet majd virág
gyermekednek,
ízét, színét
teremtem mindnek mi él,
körülvesz s a sírig kísér
a teremtett világ.

A negyedik nap
szent és halhatatlan,
tágulnak tán a végtelen
ősi katlan titkai a térben,
mégis engem láttat
rész az egészben,
tócsák tükrében a vándor holdja,
mindenségem ezernyi
fénylő pontja,
mint paplanomon pettyek,
úgy peregnek.

Az ötödik napom
csupa mozgás,
izmok és szárnyak – suhogó zsibongás,
lég és víz, hol mind egymásnak feszül,
és mint a legszentebb
kép végezetül
megtelik a tenger
fénylő pikkelyekkel,
hogy majd hálód a parton kivethesd,
és madarak tollával
szavam
papírra vethesd.

A hatodik napon teremtem
mindazt köréd, mi egykor
majd tiéd, ha hűen
követed az ősi rendet,
mit majd e napon beléd teremtek.

A hatodik napon
az élet teljesül,
hogy bölcs szívvel
uralmad alá hajthasd
mind mi dobban,
cammog, surran, vagy repül,
s nevet is adj majd végezetül
mindezeknek.
De a hatodik napon
még mást is teremtek:
a legszebbet, mit Lényem alkotott,
az embert, téged teremtlek,
s hogy végképp ne maradj egyedül,
melléd adom társadnak
a Nőt, hogy szeressed.
Szeressed, hogy rácsodálkozz benne mindenedre:
virágra, Holdra, tengerekre,
alkonyi égen bíborló Napomra
– a jóra.
A hatodik napon a Nőt ajándékozom,
hogy magadban és benne találj rám,
Istenedre,
Ki mindezt neked adom.

Megáldom én a hetedik napot.
A mű kész, de Alkotód legott
nem pihenhet.
Fölötted vagyok, figyellek nap, nap után.
Körülveszlek, mint alkonyi szél
a kertek alján,
s aggódva figyellek,
mint botladozó gyermeket apja
figyelhet.
Én adnám lábad helyére lábam,
és szádba a szavam, adnám karjaim,
adnám önmagam,
hogy el ne botoljál soha, és helyén legyél,
mert  minden rátalált
az útra, minden mi földön él,
tudván az ősi rendet.
Csak te bolyongsz vak vágyad követve.
Figyellek egyre
és féltelek nagyon.
Én megszentelem a hetedik napom,
de te mit teszel majd ezen a napon?
vagy egy más napon,
amikor surranva fák közül
lopakodik ő,
mint egy másik teremtett őserő
s hol ő oson, ott hallgat a jó,
az ősi kígyó így jön elő,
hogy tőlem elszakítson...
Mit teszel majd Te a hetedik napon,
mit azért teremtek,
hogy Veled  legyek,
még ha te nem is vagy velem.
E napot Önnönmagamért megszentelem
és várok századokra, évezredekre...
Rád várok egyre.
Mert én vagyok az Egy – végtelenszer,
egy az oszthatatlan végtelennel
kiből  kiszakadtál,
hogy majd hazatalálhass
egyszer...

Petőcz András: Zárójelvers op. 46.

((          A puha és erős tisztaságért, írtam korábban – a tétova
            puha mozdulatért – a puhán és telten megnyíló ajkaiért –
            a fogaiért – a csillogó fehér fogaiért – szájának-számra-
4          -tapadásáért – nyelvének-nyelvemhez-érintéséért –
            nedvesen csillogó ajkaiért – csillogón-megnyíló-telten-
            -számra-tapadó ajkai tápláló forrásáért – fogai-fogamhoz-
            -koccanásáért – arcának-arcomra-simulásáért – a gyorsuló
8          lélegzetért – az egymásba-megkapaszkodásért – a felgyorsult
            lélegzetvételért – a fújtatásért és lihegésért – testének-
            -testemre-fonódásáért – a kétségbeesett örömvágyért –
11        sikoltásáért és a sikolyáért, testembe-kapaszkodó-kétségbeesett-
            -boldog rándulásáért és a zuhanásért,
            az ájulásért volt jó: tudni, hogy enyém volt
14        ez a test – s csak létezni: a végtelen-puha álommozdulatért – – – ))

2017. november 12., vasárnap

Zelk Zoltán: Csak téged









Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szivemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát: példát mondok:
ha fekszem álmatlan és képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek...

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszitve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.

Kiss Benedek: Napi gyász, napi vigasz












Amit megálmodsz –
az az igaz.
Amit végigélsz –
az a való.
S hogy mindez
mire való?

Bennük rejlik a
napi gyász, napi vigasz,
s ezzel éltet a
Mindenható!

Zelk Zoltán: Némaság

Mint víz színén a fölcsapó halak,
verdesve szállnának a hold alatt,
de ejti őket már a pillanat
s a megbontott víz dühvel összecsap –
s a légen csöppnyi karcolás marad:

így villannak föl olykor a szavak,
csak röptük látod s már lehullanak.
Nyomukban zúgva fodroz a harag,
majd elsimul. És állasz egymagad –
s a mi titok volt, az titok marad.

2017. november 11., szombat

Nagy István Attila: Hívtalak




Hívtalak szóval, zenével
az éjszaka énekével
bűvöltem az enyhe szellőt,
homlokomon sötét felhőt,
nem jöttél virradatban,
elmaradtál fényes napban,
de mire újra este lett,
a világom már szétesett.

Kiss Benedek: Te voltál

Temetlek, édes ifjúságom!
Mennyi gubanc fogta erőm!
Már sötétedik láthatárom,
temetlek, édes ifjúságom!

Rég volt, mikor a delelőn
ragyogtam, akár a megszentelt nap.
Ki voltam? Már emlékezőn
ülök csak, nem mint delelőn.

Így ér, ha ér, megint a holnap,
s én emlékezem, eszmélkedem.
Eszmélője vagyok a voltnak,
így ér, míg ér, megint a holnap.

Van borom és van kenyerem,
fejem mégis mellemre horgad.
Mit tékozoltam én, Istenem!
S borom sem volt, sem kenyerem.

Szép volt mégis, az enyém volt az,
de temetlek, ifjú életem!
Csak ha nem lépsz, akkor nem botlasz –
záptojáson hiába kotlasz –
ifjúság, te voltál a szerelem!

Pilinszky János: Valaki

Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.

Petőcz András: Teraszon ezerféleképpen

Kimegyek a teraszra, kiszellőztetem a fejem, teleszívom a tüdőm
friss levegőéggel, mondod, közben pakolsz, teszel-veszel, az új adag
mosást teregeted, rendet raksz, mert, ahogy szoktad mondani, nem
bírsz rendetlenségben létezni, mindennek a rend az alapja!, lassan
el is hiszed magadról, hogy ilyen precíz és pedáns vagy, pedig csak
nyugtalan és bizonytalan, semmi más, nem találod a helyed, túl
                                                                                                 sok
volt mindaz, ami rosszul érintett az utóbbi időben,megijedtél talán,
de az is lehet, hogy ez csak a látszat, változatlanul erős vagy,
téged nem győzhet le senki, arról mesélsz, gyerekkorodban hogy
mentél szembe a széllel, milyen győzelem volt, legyőzni a szelet,
mellkasod nekifeszítetted a levegőnek, a levegőégnek, és élvezted,
hogy legyőzöd az ellenállást, meghátrálásra  kényszeríted magát
a természetet, mindenkinek bebizonyítod, hogy te vagy az erősebb,
te vagy az, akit nem lehet legyőzni,
                                                        a nyári széket majd hozd be, árt
neki a hideg, meg az eső, mondom én, kissé egykedvűen, majdnem
közömbösen mondom mindezt, pedig elvileg tudom,hogy azért
akarsz egyedül lenni a teraszon a hűvös, decemberi estében, mert
nagyon elfáradtál, émelyegsz és szorongsz, mindenből eleged van,
kint a teraszon aztán a mélységet bámulod, elképzeled, milyen is
lenne, ha fellépnél a korlátra, és leugornál, hogyan is torzulna el
a tested, "nem a zuhanásban, sem a szétlapuló testben", suttogod
magadban, aztán még ezt is: "a folyamat, ahogy eljutunk", de nem
fejezed be, nem akarod befejezni, ezt most ezerféleképpen értjük,
rágyújtasz egy cigarettára, aztán el is nyomod, nem azért, mert
az egészséged félted, csak éppen olyannyira hamis, színpadias,
hogy jön ide a cigaretta?, sehogy, a semmi jön ide, igen, így van,
a semmi érkezik ide, bámulod a semmit, és megnyugszol lassan.

2017. november 10., péntek

Jónás Tibor: Vízesés




Sok-sok hosszú mérföld után, 
A folyó el kéne fáradjon tán, 
De hol odébb útja vége látszik, 
Ott gyorsul s vadabbul játszik. 

Taraját egyre feljebb hajtva, 
Ijedten kapaszkodik a partba, 
Miközben medrében suhan, 
Mert fél, hogy arrébb lezuhan. 

S valóban, odébb a hűs víz alatt, 
Medre pillantás alatt megszakad 
És hol eltűnni látszik a vízfodor, 
Azt hinnéd, ott már csend honol. 

De nem ott van a világnak vége, 
Bár, mit hallasz majd odaérve, 
Idézi füleidnek a pokol hangját, 
Emelve feljebb a víznek rangját. 

És az, míg hullva társára zuhan, 
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan, 
De huppanása fülsiketítő dörej, 
Az alvót haragosan ijeszti fel. 

S reménytelen kutatja szemed, 
Nem tudod meg, hiába lesed, 
Tekinteted, ha át is töri a ködöt, 
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött. 

Ám kárpótol mindezért a látvány, 
Ahogy sok apró cseppre hullván, 
Mint szél hordta porfelhő, a pára, 
Leszáll csendben levélre, fára. 

S mikor a zöld levél elnehezül, 
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl, 
És bepottyan a partról a mederbe, 
Utazik megint, újabb utakra lelve. 

És e csodás látványt koronázva, 
Költők fantáziáját hozva lázba, 
Felette a hosszú, színes márvány, 
Hajlít diadalkaput a szivárvány.

2017. november 9., csütörtök

Szabolcsi Erzsébet: Éjszaka




Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

*

Esőszagú csend.
Lógólábú felhők közt
lépeget az éj.

*

Szuroksötét csönd,
cuppogó hűvös cseppek
esőillata...

*

Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.

*

Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás...




S. Csoma János: Lehajtani fejét

mindenki akarja
könnyű puha ágyra
nem a ravatalra
lehajtani fejét
hogy megpihenhetne
jaj de utoljára
sehogysem szeretne.
Menekedni mégsem
tudunk egyszer végre
visszatér anyánkhoz
anyánk szemefénye
anyaölben szunnyad
mind mind aki árva
halandó születik
halhatatlanságra.

Wass Albert: Szent a falu










Két emberfajta él, az egyik
önmaga elől elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtőzik önmagába.

Az egyik élete malom:
Mindent felőrlő izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgető kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába őrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhőkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tőzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek ?
Az érctraverzek égig érnek,
a reklámfények égig érnek,
a villanydrótok égig érnek,
az Istenig föl mégsem érnek
s a gyertyák mégis tövig égnek.

A másik élete: falu.
Nádfedelű. Meszelt falú.
A két szeme két tiszta ablak:
reggeltől-estig nyitva vannak.

Vagy felnéznek a fényes égre,
vagy mindkettő a rétre néz le;
s körös-körül oly halk a béke
mint messzi csermelyek zenéje.

S bárhogy forogjon a világ:
a réten mindig lesz virág.
és harsoghat a dáridó,
s épülhet sok száz emelet:
itt él tovább a szeretet
és Isten jár a kert alatt.

A falu mindig megmarad,
a falu mindig egy marad:
a falu mindig szent marad !

Kerék Imre: Egy hiú szépséghez












Órahosszat görnyedsz a tükröd mellett,
tested alig leplezi lenge tüll.
Oly ártatlannak látszol, mint a gyermek,
ki önnön szépségében elmerül.

De a tej, mit szoptál, márvány lett benned,
még emlőd bimbaján is gőg feszül. –
Társaid majd egyenként elfelednek,
s mint holdkráter, üres leszel belül.

És míg orcáid ellepik a ráncok,
duzzogsz a világ ellen, szitkot-átkot
szórva Vénuszra, ki cserben hagyott.

S akkor… majd akkor! Ki ölelne téged,
becézve agát-szemű kedvesének? –
Hulla leszel, kék jegeccé-fagyott.

Buda Ferenc: A semmi partján

Teng-leng az öregember
Ideje mint a tenger
Se hossza nincs se vége
Kifakul szeme fénye
Pók egy mély bögre alján
Szorong a Semmi partján
Célját maga sem tudja
Bármihez fog megunja
Sóhajt morog köhécsel
Kenyeret vág a késsel
Ám enni sincs már kedve
Gunnyaszt elgémberedve
Elalél újraéled
Éjjel riadva ébred
Régóta sehova nem jár
Senkitől semmit nem vár
Senkinek nem üzenget
A csapból vizet enged
Egy vízköves pohárba
Kilöttyenti a sárba
Magára is mogorva
Létét cipeli hordja
E láthatatlan láncot
S míg a tikkadt akácok
Tüskéiket növesztik
Ő még tovább öregszik
Mentén egy görbe rácsnak
Elméje körbe jár csak
Folyton körbe meg körbe
Meg-megáll falnak dőlve
Nézi a földet nézi
Készül beleenyészni

Wass Albert: Prófétafa












Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:
„velem gyere!”
        de azért mégis áll.
Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,
csupán az élet színe-változása.
Vörösen áll, de azért mégis áll.
Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.