Börzsönyi Erika: Gyakran gondolok

Tatjána nem ír levelet, de én 

mostanában gyakran gondolok 

magára, talán naponta kétszer 

is, és ez pont kettővel több, mint 

amennyiszer szabad volna, 

de a valakire gondolás nem racionális 

dolog, éppen annyira érthetetlen, 

és megmagyarázhatatlan, mint a hit 

Istenben, akit nem láthatok, mégis 

tudom, hogy bíznom kell benne. 

Én nem írok levelet magának mégsem, 

mert már tudom, hogy azzal elrontanék 

mindent, csak gondolok magára, akár 

naponta kétszer, vagy megérzi, vagy sem, 

kell több, nem mond ez eleget? Remélni 

még ilyenkor is szabad, s lehet.

Barna Júlia: Ítélkezünk

felületesen ítélkezünk 

nem merünk betekinteni 

egymás mélységeibe 

túl mindenen 

az öregedés sablonjait 

vetítjük egymásra 

de az öregedés más 

vágy-összefoglalás 

utolsó kihívás 

és valami megértésféle 

a lényeg mélye 

ahogy az alkony égő vöröseiben 

egyszer hamuvá hűl minden 

és akkor teljesen más lesz  

mennyi mindent gondolhatnánk 

még ugyanerről 

ha kiszellőztetnénk mondatainkból 

minden oda nem illőt 

ha megméretnénk magunkat 

ellenséges szemekben is 

és szembenéznénk rejtett dolgainkkal  

nyitva hagyok minden ajtót neked 

ahogy akarod úgy értheted  

rettenetes a másokban 

örvénylő titkokba belenézni   

Kiss Ottó:(Legó)

A bátyámnak van egy öccse, 

aki sajnos pont én vagyok.  

Ez önmagában is elég nagy baj, 

de az még nagyobb baj, 

hogy ez örökre így is marad.  

Én most még csak tízéves vagyok, 

ő meg tizenöt, 

de mire én tizenöt leszek, 

addigra ő már húsz.  

Ezt magyarázta el nekem a múltkor, 

mintha én teljesen hülye volnék, 

és nélküle nem tudnám.  

Úgy kezdte, hogy ő már felnőtt, 

nagyobb apáéknál is, nem nő többet, 

legföljebb egy kicsit. 

De én meg hiába is növök, 

mert ha figyelembe vesszük, 

hogy a világegyetem gyorsabban tágul, 

mint ahogy én növök, 

akkor teljesen fölöslegesen növök, 

mert a világegyetemhez képest 

úgyis csak egyre kisebb leszek.  

Ezt mondta, és nevetett.  

Szóval mostanában elég rosszul állnak a dolgok.  

És ez az állás akkor a legeslegrosszabb, 

amikor apáék nincsenek itthon.  

Az még rendben van, hogy a bátyám ilyenkor 

kitekeri a kezemből az okostelóját, 

mert ugye nekem még nem vettek, 

meg talán még az is rendben van, 

hogy lenyúlja a legómat, 

mert ha nem adom oda, akkor leharcol, 

de nemrég a barátnőjét is felhozta, 

és nem lehetett bemenni a szobájába, 

mert kitette a táblát, hogy BELÉPNI TILOS! 

Aztán kijött, de csak annyi időre, 

hogy piros filccel odaírja alá: 

TESÓKNAK IS!  

Persze azért bementem, 

de éppen csak annyira, 

hogy felhívjam a figyelmét az ellentmondásra: 

ha egyszer tilos belépni, 

akkor ő hogyan jutott be?  

Erre kizártak.

A nap gondolata

Nem kell mindig szólni, nem kell azonnal és mindenhez hozzászólni, sokkal-sokkal többet kell hallgatni, figyelni, csendben lenni. Szólni, nagy felelősség! Valamibe csak úgy beleszólni, önhitten belefecsegni pedig bűn, súlyos bűn! Minden szavunkkal hatunk, „ tanítunk”.   

Bella István: Havas fény

                  T. D. karácsonyfája alá 

De jó is De jó is tudni hogy 

De jó is tudni hogy van valaki 

Van valaki odaát a havas háztetők alatt 

Ott túl a rakparti háztetők alatt 

Van valaki a havazásban ott túl aki tudja 

Tudja hogy tudom: tudja 

Vagyok 

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat 

És madarakat 

A röpülés villámló hiányjeleit 

Örök aposztrofjait az égnek 

Létszavakat szelídít Ő: virágokat 

De mit virágokat! 

Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot 

A rét-gyepszótár útszélremagzott 

Gizgaz-szavai-gyomokat 

És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat 

De mit madarakat! 

A tél pohos pontosvesszőit 

Terek kövein fák promenádjain virityelő 

Izgága madárcigány-népet nyárseftelő 

Verebeket 

Ó távol Fű- és Fabarátom! 

Virág- és Verébszavú 

Assziszibeli szerzet! 

Hagyd oda most 

Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! 

Öltsd fel ködcsuhádat 

S indulj a város alá a falakon túlra! 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 

Menj hát Mögötted micsoda népek 

Micsoda processzió! 

Sárkánygyík-Duna és királysága 

Csúszómászó népe 

Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok 

sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza 

S a fenevadak: 

Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd 

S más hidak: jámbor tigris, oroszlán 

megjuhászodott párduc 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 

Menj hát Szelídszavú! 

És fedd meg 

– mint egykor – 

Az fordolt világot: 

„ Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

Nagy Gáspár: Őszi kertek

Mennyi élet 

s mennyi napfény 

valahai 

zöld reménység 

hull alá a 

levelekkel  

város széli 

őszi kertek 

hogy pipálnak 

füstölögnek 

önmagukban  

önmaguknak 

bodorítják 

fönn a füstöt 

mint ezüstöt 

égnek adják 

leveleik 

ezeregyszer 

föláldozzák 

füst bebújik 

elmenekül 

ködök alá 

ne lássa itt 

ha erre jár 

hószakállú 

  vén november    

Kalló István: Csak az erősek

Ki mázsás teherrel hátán  

Egy apró virágra rá  nem lép.  

Kinek térde meginog a súly alatt  

Figyelme saját nyűgjére tapad.   

Babiczky Tibor: Farkasok órája

Tombolt a szél, nem aludtam, 

zúgással telt meg a szám, 

a fülem, s árnyak mozogtak  

       máglya előtt a homlokom 

belső falán. Néztem alvó, 

isteni valódat, fejed 

körül a kígyóglóriát,  

       s nem riasztott már a holnap, 

mit letűnt évek parazsa 

éget át. Elképzeltem a 

hullámok fel-felvillanó  

       taraját a mólón messze 

túl – a kiszámíthatatlan, 

mégis törvény sodorta 

lüktetést, s megértettem, hogy  

       ez a rend: így éri fény 

az arcom, így úsznak el 

csillagködök fejem felett, 

s így van tapintható közel,  

       mi régen messze került már, 

és sejteni lehet csupán 

a távolban – nem halált hoz: 

újra megteremt. S álmodban 

átöleltelek.  

       És megnyugodtam.

Csorba Győző: Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Sógor Zsuzsanna: Arc

Jó karban lévő nő, túl az ötvenen. 

Arca sminkje, mindig decensen tökéletes. 

Üzlete van, tulaj. 

Fontos és gazdag. 

A legtöbb halandó méltatlan arra, hogy rápillantson. 

No, nem érdeklődéssel, még közönnyel sem. 

Nem elég gazdagok. 

Nem elég szépek. 

Nem elég finomak. 

Nem elég okosak. 

Nem elég divatosak. 

Nem elég bennfentesek. 

Ő mindezen erények hordozója. 

Nadrágja hófehér, melltartója push up. 

Lánca, gyűrűje, karkötője arany. 

Cipője bőr, magassarkú. 

Vállán a táska, maga a márka. 

Mosolyogni nem láttam soha. 

Legörbülő szája sarkában 

a világot megvető két ránc 

már mély, mint a Mariana-árok. 

Esténként, mikor tükrétől megkérdezi 

ki a legszebb a világon, 

a tükröt megvesztegeti, 

hogy hazudjon neki.

Murányi Zita: Meg kell hallani

meg kell hallani itt a csöndet 

ahogy a fűszálak csörögnek 

és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág 

a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat 

a halkuló partitúrákat 

ahol húrként feszül a törzs 

és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű 

a zene mögött a gyérülő réteket 

az elvesztett lombot a bokros 

füstöt a téglából rakott 

kéményeken egy másik világot 

ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet 

meg kell hallani az élesedő neszeket 

odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb 

pusztítást végezzen amikor 

helyet csinálunk magunkban a fény születésének

Sajgó Szabolcs: Mennyei morzsa

megleljük-e egymást 

a fenti forgatagban

állva lábujjhegyen 

tolongó tömegben izgatottan 

nyíló kapu előtt 

örök ragyogásban 

érkező gyermeket várva unokákat 

barátot ellenséget szeretőt 

testvért apát anyát 

mind akit ott hagytunk 

köszönés nélkül hirtelen 

kisimult arccal 

vagy lassú kínok közt keserűn 

sírva távozva sírba 

s ha mi fölismerjük őket 

fölismernek-e minket ők 

hisz még csak találgatják 

mi történt velük 

hangjukat nem hallja senki 

kezük lábuk mozdulatlan 

s a fény a fény vakítóbb egyre 

nem látják a világot amit eddig 

vagy mégis de nem úgy 

hámlik mindenekről 

az élet hordaléka hány réteg 

hány ruha 

óvta takarta őket eddig 

egymástól önmagunktól 

itt kitárul minden 

az idefönti újszülöttet 

fény füröszti 

a föld méhének magzatvize 

lassan a múlt 

az érkezők nézegetik magukat 

egymást 

találgatják kik is valójában 

régiek újak itt fenn 

egymás közt lassan elvegyülnek 

millió színben játszik a találkozás 

az ég szivárványskálája végtelen 

valaki oldalba bök 

tűnik az ebéd utáni vízió 

a mennyei morzsa 

földi asztalra hull 

ébredek 

kivárom 

a bódulatból hozom magammal 

türelem 

valóságként a vízió 

egyszer végleg reánk szakad 

s a fenti forgatagban 

megleljük egymást mindannyian

Gősi Vali: Mindent odaadással

Mióta már, 

hogy ez a gyöngéden ölelő szempár 

– a te szemed – vigyázza 

az utcalámpák árnyékában bújó 

félszeg ölelés-emlékünk, 

amikor sejtelmes hallgatásban 

fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra. 

Ma ódákat ír körénk a csend. 

Már nem találgatom értelmét a létnek, 

mosolyom ráterül a világra. 

Felesleges minden hiú ígéret és álom, 

csak szeretni vágyom, 

átúszni ezen az eszeveszetten zubogó 

élet-sodráson, 

sebhelyekkel is a szívünkön, 

nem törődni már semmi mással, 

csak szeretni, 

szelíd akarással, 

szeretni mindent-odaadással.

Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan 

te kelsz ki minden hamuból. 

Te vagy a hetedik szobában, 

nem haltál meg, csak aluszol.  

Csak aluszol, háncsból az ágyad, 

körül a hamuszín falak, 

roncs függöny ád a némaságnak 

nagy, mozdulatlan szárnyakat.  

Nem mozdulok. 

Csak, mint áramló, lassu rendek, 

csak alvó látomásaid kerengnek, 

mint láthatatlan csillagok.  

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. 

Sebesülten is megtalállak. 

Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. 

Mondd, mondd el végre, merre jártál 

kimondhatatlan álmaidban.

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény!

Köszönöm a napot 

mit Isten kegyelme adott. 

Lelkem tisztaságát 

őrizzék a csillagok! 

Legyen bennem béke, 

a megnyugvást keressem! 

Meglássam az ösvényt, 

hogy merre kövessem. 

S ha kesergő kétely 

zörgetne ajtómon, 

legyen a türelem 

leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 

megfordulna sorsom, 

fényből az árnyékba 

kerülne az arcom, 

legyen, ki jót akar, 

s ha meglep az álom, 

mint földet az avar, 

legyen, ki betakar!  

 

Mado Micsio: Szép táj

A víz elfekszik 

vízszintesen  

A fa áll 

függőlegesen  

A hegy ül 

valójában vízszintesen 

valójában függőlegesen  

És ez a békesség az anyaföld, 

ő a miénk, 

minden élőlényé

Vihar Judit fordítása

Oláh Tamás: Veletek vagyok

Autónk a havas úton megcsúszott, 

és a forgalommal szemben állt meg, 

A kanyarulatból egy kamion 

vakon vonult, 

egyenlőtlen párviadalt vívni felénk.  

Figyelembe véve a fizika törvényét, 

tudtuk elkerülhetetlen lesz 

összeütközésünk.  

Furcsamód mégsem éreztem félelemet, 

de belső hangom fohászkodni kezdett… 

…engedd hallanom a suttogó fákat, 

érezni arcomon az esőcseppeket, 

bőrömön a szél simítását…  

Vajon lesz-e, ki „siratá és keserülé” életem? – 

suttogtam magam elé.  

Láttam kitárt gyermektestemet újra 

a műtőasztal izzó csillagképei alatt, 

ahogy vacogva vár ébredésére…  

…aztán minden átmenet nélkül 

ellenfényben lebegő 

kontúrod vonzott magához, 

bőröd mezei virágok illatát idézte, 

vártam tested ezer rímét, 

lüktető szíved igenét…  

…a kitakart arcú ég süvegéből 

hamar eltűntek az emlékképek, 

tekintettem a puha felhőkön át, 

az egyre zsugorodó Földre,

az izzó fagy fehér-terére esett,  

…és mikor úgy tűnt 

minden mindegy már, 

és a héj alá bújt sötét vonzását 

el nem kerülhetem, 

az autórádióból egy tisztult hang 

szólított meg minket:  

Ne féljetek! Veletek vagyok. 

…ebben a moccanatlan pillanatban, 

érte utol autónkat a vágtató páncélos lovag.  

Egy csüggesztő gondolat gyötört még:  

úgy leszek ez után, 

mintha sose lettem volna?  

Érzékelhetetlen maradt minden.  

Meghaltunk.  

Az éles penge-akarat azonban, 

a legeslegutolsó pillanatban, 

szétvágta a két idősíkot.  

Néma válasz volt ez tévedésemre.  

A kamion legyőzve minden 

fizikai erőt súlytalan szállva 

került az egyikbe, 

mintha a valóság a lehetetlent 

többé nem tudta volna megtartani, 

és eltűnt a szemünk elől.  

Mi meg maradtunk első világunkban, 

felragyogtatva, s ültünk csendesen 

a kegyelem cselekvő

tapasztalatának érzetével

- még jó ideig,- újrateremtődve. 

****

  Ezeket az érzéseket én is átéltem. A családdal egy szerpentinen autóztunk, amikor egy tűéles kanyarban szembetaláltuk magunkat egy száguldó autóval. Keskeny út, balra hatalmas sziklák, jobbra tátongó mély szakadék. Mindannyian tudtuk a frontális ütközés elkerülhetetlen és tudtuk itt fog véget érni az életünk. Ha a frontális ütközést túl is éljük, a mélybe zuhanást már nem.   

" Ne féljetek! Veletek vagyok." 

Az autó kb.120-al - egy hajszál sem fért volna közénk,- elszáguldott mellettünk. Dermedten ültünk, percekig megszólalni sem tudtunk.  

" ...s ültünk csendesen  

a kegyelem cselekvő  

tapasztalatának érzetével  

– még jó ideig, – újrateremtődve."  

Mert az Istennél semmi sem lehetetlen. (Lukács 1.37)  

Köszönöm Oláh Tamásnak ezt a verset!

Lator László: Álomban utak

Álomban utak fényesedtek. 

Sokáig bűvöletedben éltem. 

Emléked galamb és virág, 

virágok szirma a szélben.  

Szél és folyó sodorta fényed, 

magukba zártak a hegyek. 

Indás feledés font körül, 

vad fű, burjánzó rengeteg.  

Bőrödre rátapadt a táj, 

hogy önmagába szívjon át. 

Így élsz e mohó pusztításban 

megfoghatatlanul tovább.  

Ezer formában itt lehetsz, 

mert őriz minden, mint a mag, 

s hogy szirmos létedet kibontsd, 

elég egy párás pillanat.   

Fetykó Judit: Az elgondolkozásról

gondolkozzak csak el magamon 

s azt bizonygatja mert ő most hódít 

megszerzi magának azt a férfit 

mert kifut az időből s egyedül marad 

elvégre nincs olyan sok így hatvanon túl 

megeshet nem lesz akihez szóljak 

hát gondolkozzak csak el magamon  

volt aztán egy hosszan jajgatva sirató 

neki most már nincs senkije 

ki fogja őt eztán szeretni 

ebben a kusza földi világban  

és volt aki csak annyit mondott 

ne zárjam ki magamból a világot 

az ő szavai voltak hitelesek talán 

megtapasztalva hosszú életében 

az egyedüllét eufórikus fokozatait 

gondolkozzak csak el magamon… 

figyelmeztet ezt el ne feledjem 

nincs gondolat és talán a nincsben 

vagyok ahol magamon nem  

gondolkodhatok el a napi rutinok 

viszik kitöltik az időt s találok 

számos értelmesnek tűnő pótcselekvést 

amikbe vajon bele férhet-e új keresése 

mi közöm a magamon gondolkodáshoz  

ó igen az egyedüllétnek van eufóriája 

a mindegy mikor mit és hogyannak 

s mégse siklik ki semmi a szokásos 

elvárható folyamatokból csak az ez egy 

hogy nem tudlak onnan visszavenni 

a mítoszok mesék másvilágmegrabló 

hősei visszahozták a kedvest – ó mesék 

mesék vigasztaló katartikus történetei  

ritkán sírok néha tán kéne a könnyek 

kegyelme ha egyáltalán létezik ilyesmi 

fut az idő s ha kifutok belőle ha kifut 

alólam elfut kifut az elgondolkodás nélkül 

mért gondolkozzak el magamon 

mert fut az idő s egyedül maradok 

elvégre így éveken túl már csak időm van 

nem lesz akihez szóljak a szüntelen semmi 

örök susogó hangjait hallgatom míg 

az utolsó végtelen dallam magával visz 

nem kell hát elgondolkoznom magamon

Bokros Judit: Várakozás

Tiszta csönd volt 

az a decemberi este 

a templom padjaiban 

kevesen ültünk 

de mind arra vártunk 

arra a csodára 

amiről tudtuk 

hogy már megszületett 

mégis újra vártuk 

itt is 

szolid fényben 

gyertyákkal a kézben 

miután a pap mindet meggyújtotta 

és a templom elsötétedett 

mindenki az oltár felé fordult 

mindenki várt 

a csöndben 

és akkor 

éreztük 

hogy sosem volt még 

ilyen közel

Mircea Cărtărescu: Az élet

az élet 

rettegés 

és mégis 

örülj neki 

ez mindened 

hamarosan még a rettegés is 

elvétetik tőled 

mindaz amit látsz 

semmi 

de amikor már nem leszel 

a semmivel sem bírsz majd 

örülj a rettegésnek 

örülj a semminek 

adj hálát mindennap érettük 

légy szelíd 

légy átmeneti 

légy itt 

ez mindened

Visky András fordítása

Áprily Lajos: Újra itt vagy

S most újra itt vagy, s újra egyedül.  

A remete-bút miért játszanád?  

Ölelő, kedves fák vesznek körül  

s a természet hű hozzád, mint anyád.      

Petőcz András: Megnyugtat, ahogy

                                       O-nak 

Megnyugtat, ahogy gondolok rád, 

távol, ha vagy, emígy egész közel, 

csak gondolok rád, s minden jobb, 

minden jobb, ha csak gondolok is, 

megnyugszom ilyenkor. 

Van bennem remegés, ha épp nem, 

nem tudom olyankor, miért is itten, 

kusza és bizonytalan az, ami jöhet, 

nem akarom ezt a bizonytalanságot, 

a félelmet, tudod, nem akarom. 

Fohászkodom valakihez, aki nincs, 

olyankor mégis létezik, hogyha ima, 

hogyha van bennem imádság, akkor, igen, 

akkor itt van velem, aki szólít, 

akit én is örökké szólítok. 

Megnyugtat, ahogy gondolok rád. 

Azt érzem olyankor, van még idő, 

mindenki fut, s menekül valahova, 

de olyankor, ha csak gondolok is, 

mindenik nyugszik körül.

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Fecske Csaba: Keresés

Uram már jó ideje nem talállak hiába kereslek 

mert én kereslek mint téli vad az etetőt 

volt idő mikor megmutattad magad 

ha fölnéztem az égre a te ragyogásodat láttam a csillagokban 

olyan otthonos volt a nyári éjszaka mint az anyaméh 

körülvett óvón a sötétség az esőben 

verítékező arcodat láttam emberi voltál 

megszólítható elérhető egyszerű volt veled az élet 

és most összezavarodtam hogy nem talállak 

mért bújtál el előlem legalább árnyékodat látnám 

csak egy szalmaszálat dobnál elém 

amiben megkapaszkodhatnék 

olyan kevéssel a semminél kevesebbel beérném 

Istenem add hogy legyél mindenáron 

meghallanám a némaságodat is 

nem kívánom hogy szeress csak érezzelek 

mint a vízben hozzám súrlódó halat 

*

Fecske Csaba: Végül 

mikor már tudod 

mert üzent hogy van 

megkapaszkodhatsz 

a fájdalomban 

egy egész élet 

egyetlen sebben 

ragyogni a fény-

nél fényesebben

Les Murray: Költészet és vallás

A vallások versek. Elrendezik nappali és álmodó 

elménket, érzéseinket, ösztöneinket, lélegzetünket 

és velünk született gesztusainkat 

a gondolkodás egyetlen teljességébe: a költészetbe. 

Semmi nincs kimondva, amíg szavakba nem álmodják, 

és semmi sem igaz, ami csak szavakban létezik. 

A vers, bármelyik intézményes valláshoz képest, 

olyan, mint egy baka röpke nászéjszakája, 

melyben jelen van élet és halál. Csakhogy ez vallásnak kicsi. 

A rendes vallás egy jókora, gyengéden ismétlődő vers; 

mint bármelyik vers, kimeríthetetlen és teljes, fordulatokkal, 

hol megkérdezzük, vajon mit akart ezzel a költő. 

Nem lehet imádságban hazudni, mondta Huckleberry Finn; 

mint ahogy versben sem. Ugyanaz a tükör: 

ha fürkészen pislant ide-oda, versnek hívjuk, 

ha tekintete rögzült, akkor vallásnak, 

és Isten a költészet bármelyik vallásban, 

mégsem foglya. Megragadja őt, mint egy általa 

tükrözött tükör, és úgy van jelen a világban, mint költészet 

a versben, és törvénye tiltja magába fordulását. 

Mindig létezik majd vallás, amíg lesz költészet 

vagy annak hiánya. Mindkettő adott és lüktető, 

mint azoknak a madaraknak a röpte — a kontyos galambé vagy a rozella  

                                                                                              papagájé —, 

melyek előbb csukott, aztán kitárt, majd újra zárt szárnnyal repülnek. 

Tóth Bálint fordítása

Trausch Liza: Ímé az én szolgám

" Ímé az én szolgám... Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." 

Ézsaiás 1a, 2  

    Ez az Ige elmondja, hogy mit nem csinál Jézus. " Nem kiált és nem lármáz." Ennyi a mondanivalója: az én szolgámban csend uralkodik. Biztosan ismeritek, hogy milyen az, amikor valakiben csend uralkodik. Mi azért lármázunk, mert szívünkből hiányzik a csend. Nem kell mondanom, hogy a világ mennyire fél a csendtől. Vajon nem azért nem tudok sokszor csendességet tartani, mert belül nincs csend? Mi van a szívedben? Harag, gyűlölet? A gyűlölet mindig azt öli, aki hordozza. A másikra haragszom, de engem öl. Isten gyermeke is hordhatja magában a haragot, és akkor a Biblia szerint harag edénye. Az ember saját akarata a legnagyobb lárma. Különösen, amikor valaki nem azt akarja, amit én szeretnék. Minden érv amellett szól, amit én akarok. Aki ezzel az akarattal szembekerül, velem kerül szembe. Minden bűn lármát csinál. Utána érvelni kell, mit miért csináltam. A védekezés, az indoklás borzasztó zajjal jár. Amikor az ember dicsekszik, az is nagyon lármás. Az én szolgám nem kiált, nem lármáz, mondja az Ige. Miért? Mert nincs saját akarata. Isten akarata az Ő akarata. Nincs igaza, nincsenek jogai. Sokszor annyira mondom magamat, hogy a másikat meg sem tudom hallgatni. " Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán." Persze nem azon múlik, hogy az ember mennyit beszél. Világíthat az énje akkor is, ha egy szót sem szól. Egy fölény, hogy valamit jobban tudok, vagy a másik ember lekezelése, nem is kell mondjam, mennyire lármás. Jézushoz azért mentek az emberek, mert a szeretetnek ez a csendje fogadta őket, hogy itt nyugodtan beszélhetsz, itt meghallgatnak, itt megértenek.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fecske Csaba: Az élet hangjai

minden kis nesz az élet hangja 

a létezés szemérmes dicsérete 

az ahogy a harmatcsepp lepottyan a fűszálról 

ahogy a rigó elrúgja magát a juharágról 

ahogy a kisgyerek dundi talpa megérinti a földet 

ahogy a hó meglepi a fenyvest 

ahogy a fecskeszárny sebet ejt a vízen 

ahogy a feslő rügy jajdul 

ahogy a szél matat a jácint gyönge szirmán 

az önmagát próbálgató világ 

a soha véget nem érő teremtés munkazaja 

Ughy Szabina: A kereső

Itt volt, érzem a nyomát. 

Kétezer éve vagy egy perce, 

egyre megy. Jelnek elég 

a kristályrácsok rendje, 

egy lepréselt virágban a július, 

a madarak vonulása, 

a levetett ruhában maradt testmeleg, 

röntgenképen a csontok fehérsége, 

egy távoli tekintet, amely lát, igazán lát, 

és nálam is jobban tudja, 

hogy mégsem vagyok hiába, 

minden szavam hallja, 

és hogy nem mutatja magát, 

mindezt értem teszi.

Mircea Cărtărescu: Az én világtalan macskám

az én világtalan macskám 

12 éves 

vak volt amikor megtaláltam 

a mezőn 

most öreg és vak 

négy kölyköt szült 

vak mind 

nehezen adtam túl rajtuk 

mert nem akárki

 szeretne egy 

tisztánlátót a családban 

évek teltek el azóta 

és én nem képzelek el 

egyetlen reggelt sem 

kávé nélkül és 

az én világtalan macskám nélkül 

az ölemben 

így ülünk egyszerűen 

szótlanul és mozdulatlanul 

a semmibe meredve 

a hiányt 

éljük 

az én világtalan macskám 

az egyetlen aki 

olyannak látja 

a világot amilyen  

Visky András fordítása

Simek Valéria: Azt hiszed

Legyen időd 

végighallgatni, 

amit mondani 

szeretne. 

Tudja, hogy sietsz, 

és kevés időd van. 

Az egyedüllét nehéz. 

Eljön az idő, hogy 

kérdeznéd is. 

Leülnél mellé. 

Ha elmész, és becsukod 

magad mögött az ajtót,

azt hiszed, hogy még 

ráérsz időt szánni rá.

Babiczky Tibor: A mennybemenetel ünnepén

Egy éjjeli nagy viharban, mikor elfogy minden,  

          a csillagos ég s az idő, 

állsz a kitárt ablakban, nézed a megtépázott  

          kertet, hallod a fügefa 

lombját vitorlaként recsegni a fel-felbukó  

          szélben, s egyszerre kitisztul 

legbelül az egész: hiába vagy már útra kész,  

          maradnod kell, amíg elül 

az égi vész és fény nem ébred vert valód fölött.

Nemes Nagy Ágnes: [Magas hegyekre áhitok]

Magas hegyekre áhitok

hol megfejtődik száz titok,

hol nincsen bűn és nincs piszok,

csak fényes ég és nárciszok.

Sohonyai Attila: Zsák a foltját

Elmondja Kautzky Armand

*

Hány sikolyon vezet át, 

hány meghitt híd-ölelésen, 

hogy az, ami egymás, 

adjon szép térképet...  

Annyi minden lett félreszerelt, 

hány porcelánban okoztunk törést. 

Hány szög lett görbe, 

hány ígéretet vitt el a szél.  

...s hogy örültünk, hogy kész lett.  

Hány ordibálás kellett, 

s mennyi félreértés.... 

hány kőnek hitt szalma-lét, 

hogy holminkból legyen vas-egész.  

...s mily jó volt e vezeklés.  

Annyi mindent ragasztottunk, 

és varrtunk, szabtunk, méretre, 

hogy egymásra passzoljunk, 

az enyém a te, a tiéd, az én vétkem.  

...és mily kényelmes e ruha.  

Mindig kerestük, kutattunk, 

hogy jobb, hogyan elviselhetőbb, 

s mindvégig ott volt az orrunk előtt:

zsák a foltja vagyunk.

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem: 

májusi szirom- s decemberfehér:  

s mint egy végtelen hosszú nap, 

melybe nászágy s ravatal belefér.                                              

1996. augusztus 24.

Jánosy István: Lady Anne álma

Ablakon túl a fekete rét.
Zuhog az eső vigasztalanul.

Nem látom a fák erezetét,
csak érzem: levelük csöndbe hull.

Zúgnak a fák.
Fekete lovagvár romantika vesztve.
Penésztérkép a fal. Nyirkos kazamaták,
szúette koponyák, lábszárcsont keresztbe.
Fénylik. Égi erdőn épp így korhad az ág.

Lovagterem hodály. Pillérek, boltívek.
Pillérek, boltívek. Kandallók húnyt szene,
páncélok, sisakok pajzsok, puzdrák hideg
fények, mint kígyók ezüstgyűrűs szeme.

Fehér ruhája földig érő talár,
keze haját simítja. Alatta arcot nem talál.
Száj-, orrnélküli arc, mint akit kiharaptak.
Teste is csak álom: fehérráncú talár
selyemsuhogása. Ennyi marad csak.
Hova lett arca liliom hamva már?

Kívűl dobok monoton tamtamja: kivégzés.
Fentről vércse felel.
szíve már jeges szív, kocsonyásult vérzés.
Férje a kínzott púpos varangycsáp:
Richárd! falazta kriptába elevenen.
Éppen most suttogja titokban parancsát
fojtsák meg orvul-ölt öccse két porontyát
- merő szeszélyből. Púpos mivoltát
nem bocsátja meg. Kiirtana minden nőt, szukát,
és gyermeket...
                       Rázza a félelem: trónjára törnek...

Őt vassal döfik át...
                              A hölgy
selyem uszája lobog mint a lidérc
s a RÉM fut utána.
Lyzoform-arca széthúzva vigyorog.
Satnya teste remeg a kéjtől:
Menekülni! Szó rikolt az éjből.

Anna nem léphet hátrébb. Nincs tovább.
Hideg fém érinti a torkán,
s érzi a lópofát,
ahogy fülig ferde vigyor jár
tapír orra alatt. Szájjal közeleg.
Ott nyitva az ablak. Az asszony evet
ugrással a párkányon terem.

Zuhog az eső, suhog a sötét,
nem látni az őszi fák erezetét.
Szederjes hold kél. Köd szitál.
Az ablakon nincs senki már.

Fecske Csaba: A test maradt

hanyatt fekszem a várudvaron 

mellettem Margó a bőre süt 

körben a díszlet napszítta rom 

nyár van és mi ketten mindenütt  

velünk telt színültig a világ 

a szívünk világít vagy a nap 

testünkbe kapaszkodik a vágy  

az érzés elmúlt a test maradt   

Cseri Kálmán

Isten beszélő Isten. 

Bajtai András: félúton

látod, felejtek én is,
a telefonszámodat már régóta nem tudom,
és a kedvenc színedet sem,
de van, amire emlékszem még,
a lassú esőkre például, amikor ernyőd
alatt bújtunk össze,
vagy az ébredésre melletted,
a reggelekre az ágyunkban, mutasd az arcodat,
súgta a tükör a fürdőszobából
vagy amikor sétálni mentünk,
és hiába a sötét, nem féltünk semmitől,
talán mert nem hallottuk, hogyan
roppantak körülöttünk a fák,
hűvös volt, hagy ne fázzam annyira,
megszámoltam hányszor koppan
a cipőd sarka az aszfalton amíg hazaérünk,
látod, vannak ilyen emlékeim,
előkerülnek néha, akár az elveszettnek
hitt dolgok, most is ilyenek jutnak eszembe,
ahogyan ülünk itt egymás mellett a buszon,
mint az a régi, nyári éjszaka,
de hiába, te félúton leszállsz
én a végállomásig megyek

Trausch Liza: A Te szemeid

" A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal." 

1Királyok 8,29a  

      Nem tudom, hogy jó-e számunkra, ha Isten szeme mindig házunkra néz? Nincsenek-e olyan dolgaink, amit szeretnénk, ha Isten szeme nem látna? Nem szeretnénk-e sokszor azt mondani, hogy Uram, most ne nézz ide! Most nézz el egy kicsit. Tudunk-e házunkban ezzel a komoly kéréssel élni, hogy " A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal "? Akkor is, amikor veszekszünk, akkor is, amikor bántjuk egymást, és igazságtalanok vagyunk, vagy olyan anyagi dolgok kerülnek be hozzánk, aminek az Úr nem örül, és nem is áldhatja meg. Nagyon sokszor nem vesszük komolyan az Igét, csak a kellemes oldalát nézzük persze, Isten vigyáz rám. De ez azt is jelenti, hogy szüntelen néz. " Ímé nem szunnyad és nem alszik el Izráelnek őrizője!" (Zsolt 121,4). A Bibliának van ítéletes része is. Amit sötétben csinálsz, Isten azt is látja, amit egyedül csinálsz, azt is. Valakinek házába bekopogtattak, és mikor ajtót nyitott, az illető azt kérdezte: Tessék mondani, itt lakik az Úr Jézus? " Döbbenetes kérdés volt. Ha azt kérdezte volna, hogy az Úr Jézusé vagyok-e, nyugodtan mondtam volna, hogy igen. Ha azt kérdezte volna, hogy hiszek-e Benne, arra is azt mondtam volna, hogy hiszek. De hogy itt lakik-e az Úr Jézus - csak álltam, hallgattam. Ezt nem tudom. Ezen soha nem gondolkoztam." Ha téged kérdeznének, mit válaszolnál? Nem dobbanna-e meg a szíved, hogy gondolható az, hogy Isten közöttünk lakjon? Hiszen Ő mindent lát, az érzéseinket is. Hallja azt is, amit soha ki nem mondunk. Az is elképzelhető, hogy már az első nap elköltözne tőlünk, azt mondva: nem bírom tovább.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kerék Imre: Egy tengerparti levélre

elképzellek ahogy a tenger- 

parti fövenyre könyökölve 

hosszú-hosszú levelet írsz nekem  

fölötted hétágra süt a nap 

bőrödről vízgyöngyök gurulnak 

sárga szalmakalap a fejeden   

körötted madártollak kavicsok 

miket a parton szedegettél 

egész bőröndnyi gyűjtemény  

s te csak írsz írsz idegen lárma 

közepett egyszál-egyedül magyar 

mintha a Hold túlsó felén  

szálkás kis betűid sorokká 

nőnek fölnézel s arra gondolsz 

otthon ugyanígy süt a nap  

kabócák őrült cirpelése 

egyhangú kísérőzene 

kéken patakzó mondataidhoz  

hiányzol nagyon messze vagy 

  

Böröndi Lajos: Fényes jövőt álmodtunk

                             (Faludyt olvasgatva)  

Gyűlölködéssel is lehet múlatni az életet, 

lehet terveket szőni mások ellen. 

De nem szebb, amikor simogat a kéz és 

édes illat száll át a kerten?  

S az, ha ölelkezünk, s marasztaljuk a pillanatot? 

Igaz, ha körülnézünk, elfogadjuk: az ész halott, 

Hitler győzött, s Sztálin odafent mulat, 

túlélte őket a férges gondolat!  

Fényes jövőt álmodtunk: ez lett, kinek többre, 

kinek kevesebbre tellett. 

Egy bizonyos: minden összedőlt, a nemesebb rész kihalt  

belőlünk. Ha van is csoda még, mint mi ketten, 

egymásba simuló meztelen testtel: kivétel az! 

Mit maga alá temet az omló sziklapart.   

Tornai József: Féltestvérem, a természet

                           

        " Isten az ellentmondások erdeje."   

                                                 (Rilke)    

Féltestvérem, a természet 

iránti részeg szomjam nem enyhül, 

inkább erősödik, ahogy öregszem, 

hiába tartom föl a fejem: 

bőröm-húsom semmit se ér a 

bódult fák, hegyek, csillagok, 

állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 

vizek, nem hagynak moccanni 

egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 

sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!

Peer Krisztián: Veszekedés

Szerelmem, A. bevezette a gondolatbűn intézményét. 

A legrosszabbat feltételezi. Aztán érvényesül 

az előre tudás, vagy csalódni fog. 

Felmerül például egy sok áldozatot szedő 

álom, az elérhető maximum. Egy tétlen 

estén felmerül a legnagyobb tét. 

(De csak a társalgás szintjén.) 

Említésére elrohan. Szabad 

emberként szabadkoznék, tilos, egy bűnöst 

magára hagyni gondolataival, rám vágja az ajtót. 

Feladatom eztán egy van: távollétében is 

visszafogni magam, nehogy alapot szolgáltassak. 

Feladom állásaimat, ellehetetlenülök, semmi 

leszek az éjszakában. Miért? 

Kötelességem lenne közel lenni a tűzhöz, 

de ezt felülírja egy másik. Kibukik, 

mikor mondom: kötelesség, 

pokollá teszi az együttlétet, ha ráeszmél: 

egyedül is jól érzem magam. 

Hazamegyek, a kényszer-remeteség 

az egyetlen tolerálható állapot. 

Másnap felhív, a miértet úgysem vallja be, 

kínoz. Tízig számolok, az építgetett, már tényleg legutolsó 

haragnak vége. Tízig számolok, és mondom: 

" jól éreztem magam ". És jól érzem magam. 

Túljut a krízisen, a következőt tiltással 

védi ki. Fenyegetéssel támasztja alá. 

A bizonytalankodást mintha elvágták volna; 

foglalt jelzésbe fojtja a gyengeség megannyi jelét. 

Ahogy leteszem, újra cseng. 

Érthető. Gépies. Parttalan. 

Egyszer úgyis megfogalmazom úgy, 

hogy értse, nem lesz kibúvó, 

hogy: " te mindent megideologizálsz ", 

nem lesz érvek nélküli ellenérzés. 

Nem lesznek ellenőrző telefonok, 

nem lesz vita a telefonszámlán. 

Most: van. 

Tűröm, írok.   

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, 

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, 

Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik 

Mezei szagokkal a tavaszi szél. 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, 

Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. 

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! 

Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás! 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! 

Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! 

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – 

A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél! 

(1924 tavasza)  

Zimonyi Zita: A szerelem nem múlik el

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is, 

csöndben rejlik, hangosan újra világra tör,  

érzésekkel ront rá a lefojtott fájdalomra,  

eléd hurcolja, amit gyászban eltemettél,  

ereje feldúlja a lelket, töri-zúzza a rendet,  

gyűlöletben forgat, de még mindig szeretsz,  

nem tudod, a vágy elől, vagy utána futsz,  

ha indulna útján az ész, lefogja az érzés,   

ha akarod, ha nem, üldöz, kerget, követ,  

felemel, és földhöz vág. Magadra hol találsz?     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  

nem számít, ha utolér a csömör, a csalódás,  

a szerelem megmarad, holtában is sugárzik,  

őrzi a test, a zsiger, s míg engedi, a sors,  

az idegekben rögzített szakadozó életfilm,  

őrzi a düh, a dac, az elválás, a bosszúállás,  

az esztelen vagdalkozás, keserű lemondás,  

minden, amit egymásért, egymás ellen tettünk.  

Szakítani könnyű, az elszakadás nehéz,  

beléd szúrok, hogy érezd: még érted vagyok.     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  

élhetsz nélkülem, belehalunk mindketten,  

éjjel hangodra riadok, reggel rád hallgatok,  

nem megyek feléd, nehogy kerülni akarj.  

Hol vagy? Sehol sem vagy: mindenhol ott vagy!  

Ismersz, ismerlek a kezdetektől, mindöröktől,  

hallom, amit nekem tanítottál, látom, amit tettél,    

hiába a hazugság, megcsalás, ordítás, elfordulás,  

a szerelem nem múlik, nem múlik, sose múlik el!  

Nap-nap után kezem, arcom emléke után nyúlsz,  

mert akiket egymásnak rendelt az ég: lélektársak.  

       

Kassák Lajos: Férfiének a rózsaláncról

Elindultam tőled 

S mennél messzebb megyek 

annál közelebb jutok hozzád.   

Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed. 

Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok 

olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül 

olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában 

az édes tej izével jajong anyja után.   

Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad? 

Kilenc tövis került azóta talpamba 

szivemre kilenc abroncsot vert az emlékezés 

s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer 

szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.   

Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok 

segitő jobbot hiába nyújtunk egymás felé. 

Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül 

miközben sután és reménytelenül dadogjuk 

irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.   

Fodor Ákos: Oldás és kötés

Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt, 

vagy, hogy milyen lesz 

utolsó találkozásunk. 

Csupán egy fontos: 

A Találkozás Törölhetetlen Ténye.

Lukátsi Vilma: Az alku

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében, 

pedig a tölgyes nincsen már sehol, 

eltemette az idő homokja 

a mulandóság mélyén valahol. 

De a szél, amely a port ráhordta, 

a szél időtlen. 

És ma is beszél 

Isten – Ábrahámmal, veled, vagy velem? 

Ki tudja azt, ha zúgni kezd a Szél? 

…Ábrahám az élmény melegével 

az őt megáldó Urral szemben áll, 

Aki elindult 

Kéréssel marasztalja: 

– Ötven igazért is eljön a halál 

a gonoszokkal együtt, mondd Uram!? 

(a merészségtől hangja megremeg)  

Zendül a Szél a Mamré tölgyesében: 

– Ötven igazért megkegyelmezek! 

Aki szelet vet… az időtlenségben 

viharrá váló nagy hitet arat: 

– S ha az ötvennek csak öt híja van, 

akkor megvonod irgalmadat? 

Irtózva tekint Sodoma felé, 

ott lakik Lót és családja, rokon, 

nem osztozik a város bűnében, 

s ítélet lesz ott túl a dombokon.  

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében: 

És ha csak negyven igazat találsz? 

– Ha találok, a negyven igazért 

a város elkerüli a halált! 

Izzó szén a lélek rostájában: 

– És ha csak harminc igaz lesz,Uram? 

– Ha találok harminc igazat, 

ítélet nélkül visz tovább az utam!  

Zúg már a szél a Mamré tölgyesében, 

mert, ahogy fogy a szám, úgy nő a hit: 

– És ha húsz,Uram, de ha annyi sincs, 

csak tíz igaz… tíz ér még valamit?  

Nem volt tíz igaz. 

Elveszett a város. 

A füst és pernye ma is fojtogat, 

ha megszólal a lelkiismeret, 

és megkérdezi: van-e tíz igaz? 

A lelkünk mélyén vergődik a kérdés, 

és megdöbbentő rá a felelet: 

– A Golgotán ért véget az alku! 

Nem volt tíz igaz. 

Csak Egyetlenegy.

Végh György: A halál küszöbén

S akkor egy nap megállsz a szélben. 

A fagy fehér pengéi észrevétlen 

elvágnak a való világtól -

Gyurkovics Tibor: Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,
ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,
végigsimítlak s lassan elnyeli
vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,
fénnyel s romlással színültig teli,
akik guggolnak az örök sötétben,
míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat
ezen a szűkült folyosón,
és szabályossá váltál, mint a holtak,
akiknek arca már merő idom,
akik nem vágynak és nem tiltakoznak,
csak függenek a csöndben, mint az ón.

               *
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott
a régi ív, mit valaha szerettem,
úgy fekszünk végleg e megmaradott
világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,
lelőtt vadak se fekhetnének szebben,
de te vagy az az idegen, akit
valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,
mi bántaná a tökéletes órát,
és előtűnik, mint valami kincs,
a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,
olyan távoli s oly meleg.
Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,
az, hogy szerettelek.

Zelk Zoltán: Mert így igaz

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,

nem tudják, már járni tanulok

megadóan, Isten oldalán.

Beke Sándor: Vallomás

Keresem 

anyanyelvem 

legszebb szavait. 

Találtam is néhány 

szívhez szóló 

magyar szót: 

édesanyám, 

bajtárs, 

fülemüle, 

liliomkert, 

szeretlek. 

Ja, igen, 

tulajdonképpen 

az utóbbiért volt 

ez az önfeledt 

keresgélés.

Rainer Maria Rilke: Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -

hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Szabó Sándor: Magányomban kiáltottam hozzá

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Hol vagy?” 

S Ő csendben válaszolta: „ Itt vagyok!”  

Hallottam hív, mégsem arra mentem, 

Az Ő fénye más felé ragyog. 

Aztán mikor mindent elvesztettem, 

S Ő csendben így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Itt volt velem, és én mégsem láttam, 

Szólt hozzám, s én nem figyeltem rá. 

Azt hittem már sosem látom többé, 

De újra szólt, nem hallgatott soká.  

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Ó hol vagy?” 

S Ő újra így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Elindultam, s lassan botladoztam. 

Elestem, megütöttem magam. 

Fájdalmamban kiáltottam: „ Kérlek! 

Magányos vagyok ments meg Uram!”  

Kísértések jöttek minden percben, 

S a bűn, mint nagy kő, nyomta lelkemet. 

Hívott az Úr, S csendben így feleltem: 

„ Bűnös vagyok Uram! Nem lehet!”  

De újra szólt: Jöjj hát! Gyere bátran! 

Tudom, sok bűn nyomja lelkedet, 

Hidd el, Isten mégis szeret téged, 

Mint szerető Atya a gyermeket.  

A Golgotán felállított kereszt 

Áldozat a te bűneidért. 

Hidd el, Isten úgy szeretett téged, 

Érted ontott annyi drága vért.  

Gondolkoztam. Tényleg így van? 

Értem? Értem ontott annyi drága vért? 

Isten tényleg úgy szeretett engem, 

Hogy Fiát adta gyarló lelkemért?  

Miért szeretett? Miért? – Nem volt oka. 

Feltételek nélkül szeretett. 

Megmentett, és ezért adtam neki 

Bűntől sebzett fáradt szívemet.  

Hát megtaláltam, meg van, mit kerestem. 

Az Ő fénye énrám is ragyog 

Jézus meghalt értünk a Kereszten, 

Onnan szól most hozzád: Itt vagyok!