2017. szeptember 29., péntek

Csoóri Sándor: Énekek éneke












Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.
Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.
Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy
üstökös csóva-fénye siet át rajta.
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
az elgazosodott temető közelében.
Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak
hódolok neked kalandos ujjaimmal?
Kezem egy elsötétített városban
évek múlva is rádtalálna.

Papp Attila Zsolt: Hosszú

Ez nagyon hosszú nyár volt, édesem.
Most álmainkat csomagoljuk őszre,
a nyári cuccot mind pakoljuk össze.

A magnó megy. Hát táncolj még velem.

És semmi más, csak még ez a keringő,
egy újrakitalált gesztus csupán.
S míg arcunkra az árnyék újra ránő,
egy keringő legyen.
A kék Dunán.

Mehetünk aztán. A ház, az itt marad:
a konyha és a teljes szobabútor,
és széles ágyunk, hol meztelen hasad
alatt e nyárba visszacsúsznék újból.

Egy hosszú ősz jön, hosszú tél utána
– még itt vagyunk a vénlányok nyarán.
Egyetlen álmot se hagyjunk hiába.
Egy könyvet se. S egy évet sem talán.

Éjszakáink’ ne hagyjuk martalékul;
egy estét sem, ha Kronosz érte jön.
Ha átértünk, még előszedjük ott túl:
a tengerszint alatti mélykörön.

(És így tovább. A költő, nyilván, túloz.
A kék Duna. Árnyék az arc falán…)

Virágcserépben öntözött magány,
ez marad itt.
No, készüljünk az úthoz:
találkozunk a dél- s a mélyköröknél.

S egyszer, mielőtt végleg elzörögnél,
ha van rá nyelv, hát elmondhatnád végre,
hogy hosszú évszakok elől mivégre
indultak álmaink s meddig értek el.

Ha van rá nyelv.
Két kezed az asztalon.
Hosszú történet lenne, mondod, nagyon
hosszú. És különben is.
Kit érdekel.

Csorba Győző: Ha tudnánk

Gyanútlan biztonság sejtelmetlen erő
visz leskelődőkkel teli
utunkon -

Ha tudnánk mennyi buktatót
lépünk naponta át és hallanánk a
nyugalmas álmainkban
ablakunk alatt moccanó
lépéseket miket
riadt képzeletünk
igyekezve növelne

s látnánk az ellenünk kelő
gonosz gondolatok raját:
a rettegés fogadna gyermekévé
s az őrületnek adna
vagy a halálnak

Springtime




Simonyi Imre: Leköpött király

Az útszéli feszületen
ott függ a fiatal férfi.
Minden útszéli feszületen
ott függ az a fiatal férfi.
Mindig kalapot emelek előtte,
amikor éppen arra járok.
Úgy mondják hogy leköpött király
zsidókirály ácslegényből lett töviskoronás.

Ruháját többen megszaggatták.
Köntösére számosan sorsot vetettek.
S hogy oldalába lándzsát döfött
volna valaki - így beszélik.
S még arról is beszélnek a népek
hogy harmadnapon feltámadott volna.

De hát annyifélét beszélnek a népek.

Miként például azt is hogy valaki
korábban beárulta volna.
S hogy valamivel azt követőn
- úgy harmadkakasszóra! -
megtagadta volna valaki.

Nos ez utóbbi változat - mondák ide! népek oda!
ma is korhűnek tetszik nékem.

2017. szeptember 28., csütörtök

Takács Zsuzsa: Egy beszélgetésre

                   










                   

                  

            Camille Claude emlékére

Ott lógott a kabátod a fogason.
Akkor már régen nem szerettelek.
November volt, és én fáztam, hiszen
fűtetlen műteremlakásomból: az Északi
sarokról jöttem minden találkozóra.
Fölálltam a lódenedért és magamra
terítettem. Ösztönös mozdulat volt
(a szerelem az életemre tör),
s csakhamar bánni kezdtem.
Túlzottan meleg a kabátod, Rodin!
– mondtam. Ujjaim alatt márvány-
fejek rejtőznek, és minden
erőmet össze kell szednem, hogy
kiszabadítsam őket a megkövült
tojásból. Ám, ha a fagy fölenged,
és szívemen megtörik a jég,
elveszek mindörökre, s velem
együtt a tojásban fuldoklók is.

Csáky Károly: Vízözön után

S jönnek újra
meg újra
felém
Ararátjukkal,
Hórebbal
és Táborral
Istennek
szent hegyei
teli titokkal,
rejtéllyel,
léleknek
üdvével.

A hegyek
egyre
nőnek
sivatag közepén,
tengernek
partján,
alján
az égnek.

Lent árnyék
meg homály
s a túlpart
ködfátyla.

Fent fényesség,
bárkák szigete,
kikötők reménye,
Úrnak parancsolata,
lépcsőfoka
Mennyek országának.

Szabó Lőrinc: Pannón ősz




Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

2017. szeptember 27., szerda

Phil Cooke




„Hinnem kell, hogy Isten kezében tartja a dolgokat, de ha mindig válaszokat követelek, azzal az ő szerepét akarom átvenni. Elhatároztam, hogy hátralépek, és hagyom, hogy Isten legyen Isten, én pedig én legyek.”

Bényei József: Köszönöm

Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.

Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,

kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.

Takács Zsuzsa: Elejtett tálca












Maradjon minden változatlan!
Vízsugárként a konyha kövén szét-
törnek a metszett poharak.

Nem bírom tovább! A füstködből
az utca végén, ahogy a megolvasztott
ólomból a lánynak, kiválik

a vágyott figura, kirajzolódik
alakod. Bejössz a háború és az orosz
invázió sebeit őrző házba,

ahol az életem telik.
Meglátlak hirtelen, és látásodba
belehal szívem.

David Garrett - Albinoni - Adagio

Csorba Győző: Belül ég

Elásni nem elég vízbe hajítani sem
szétszedni szálkákra darabkákra kevés
agyonmorzsolni vagy bármi más
efféle módon
megszabadulni tőlük nem elég
mivelhogy vízen át földszagon át
agyonmorzsolt csöpp szálkákon darabkákon át
még mindig orrunkba szivárog egy-egy ismerős
illat ami fontos volt valaha

Csak a tűz . . .

Csak a tűz ha lobog
az lehet rajtuk úr

És nemcsak a valódi tűz mikor izzó ágakból és gallyakból
följebbre csap a láng fejünknél
mutatva szemünknek hogy hamu lesz
amit markoltunk kevéssel előbb

Nemcsak ez a tűz
az a másik is
aminek lángja sincs
parazsa sincs
aminek forrósága van csak
ezer fokon
ami csak belül perzsel
belül ég
már-már alighogy elviselhetően

Takács Zsuzsa: Bizonyos emlékek

Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.
Egy rozsdavörös őz kér menedéket.
Az ingoványban rejtőzött eddig,
panaszolja. Simogatod selymes,

puha szőrét – s ez érthető, hiszen
tél van. Rövid bőgését hallatja közben.
Szív mélyéig ható pillantásából
félénkség sugárzik. Megtéveszt

szelídsége, beereszted, de féktelen
természete a bezártságot nehezen

viseli. Törni-zúzni kezd, majd
géped elé ül és verset ír.

David Garrett - Viva La Vida

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli










Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Takács Zsuzsa: A szürke ballonos álom újra kísértett

A szürke ballonos álom újra kísértett.
Egy vendéglő sarokasztalánál veled
ültem, aztán másokhoz telepedtem,
de a táskámat nálad hagytam. Időközben
késő este lett, és mire visszajöttem,
már nem voltál sehol. Egyedül maradtam
a hodályszerű étteremben, gépzene szólt,
táskám ott hevert a fehér abroszon,
mint magányos test egy damasztlepedőn.
A ruhatárban a pincérek aludtak. Egyetlen
kabát lógott a fogason, a tied. A mogorva
ruhatáros azt adta oda, túl bő és hosszú volt,
elveszetten botladoztam benne.

Takács Zsuzsa: Föl, álomra!

A tőled született versek sorát
itt megszakítom. Az altató hatott.
Föl, álomra! Álom nélküliségre inkább,

hiszen éjszaka van. Holnap is leszel,
jóllehet, nem nekem. Ámbár, ne tegyek úgy,
mintha azt hinném, lehetsz, nélkülem.

Könyörögj, hogy emlékezzek rád!
Ki is volt, Úristen, melyik?
A véremen hullámzott, mint egy

operetten, át. Föl, álomra!
Álom nélküliségre inkább. Engedjük
járni-kelni az agyunkba költözöttet.

2017. szeptember 26., kedd

Sebestény-Jáger Orsolya: Asztali áldás




Tőled e titkokkal átszőtt kosaram,
benne a kenyérnek csöndje van.
Jelenléted tudjam - ennyit adj -
és minden kenyérnek íze Te vagy.

Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait –
halott köveken, élő arcokon –

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.

Takács Zsuzsa: Sötét tervek










Mesélik, hogy nem nagyon örült nekem,
amikor hároméves volt Mari
és én gyanútlan újszülött,
megpróbált a köszörűsnek eladni.
A zsírpapír, amibe majdnem belecsomagolt
a köszörűs, állítólag, olyan zizegős volt,
hogy bejött a zajra anyám, és közbelépett.
Az én sorsomra nem térek ki itt,
csak sajnálom szegény, szerencsétlen Marit,
halálba kergetné a bűntudat szerintem,
ha sikerült volna eladnia engem.

Takács Zsuzsa: A Vak Remény gyöngülése

Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel,
kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.
Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten, vagy
valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan nem vezet
visszaút haza. Egy kristálygömb közepét. Egy éjjeli
menedékhelyet, ahol épp agyonütnek valakit.
Ismerje el, hogy reménykedése ostoba volt.
Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín, akárcsak
ő maga. Szerettem volna vérig sérteni,
mert annyi évtizeden keresztül áltatott.

Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam,
mivel a túlélésben van valami visszataszító.
Remegett és sápadt a mobil a kezemben,
annyira keményen beszéltem vele.
Te rohadt állat! – kiabálta a Hangom,
s a szememből közben hulltak az önsajnálat
könnyei. Szabadkozott, hogy nem ér rá.
Naponta százával érkeznek az enyémhez
hasonló segélyhívások hozzá, mondta.
És hogy az összeomlás szélén áll maga is.

2017. szeptember 24., vasárnap

Hollósy Tóth Klára: Amíg képes




A mindenségben minden
míg képes, addig őriz,
harangszót a szél,
fák a rájuk hullt havat,
az ég, a föld
a nap tündöklését,
- téged én, míg élek,
addig tartalak...

Bozzay Margit: Csak...

Csak keresünk. Mindig... mindig... egyre...
Valamit...
Valakit...
Magunk sem tudjuk, hogy mit, talán,

Csak kinyujtjuk vágyva a kezünk
Remegve...
Félve...
Valami szép, szomorú csoda után...

Csak várunk... Várunk... egyre várunk...
Könnyesen...
Kitartón...
S az ifjúságunk közben elszalad,

Csak nézünk. Nézünk... messze nézünk
S előttünk...
Mögöttünk...
Semmi... semmi... semmi sem marad....

(1920)

Bozzay Margit: Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...




Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,
Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,
Utolsó... akire... lezuhan a szád...

2017. szeptember 23., szombat

Saillens-Tolsztoj: Panov apó különös napja

Réges régen, élt egyszer egy idős suszter, messze-messze, egy kis orosz falucskában. Panovnak hívták, de senki nem szólította Panovnak, Panov úrnak, sőt még Panov suszternak sem. Bárhová ment a kis falucskában, mindenki annyira szerette, hogy csak Panov apónak szólították.

Panov apó nem volt gazdag, egyetlen kis szobácskája volt, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a kis szobában lakott és ez volt egyben a műhelye is. De azért szegény sem volt. Minden szerszáma megvolt a suszter mesterséghez, volt egy vastűzhelye, aminél melegedett és ételt főzhetett, volt egy nagy fonott kosárszéke, ahol időnként elszunyókált, egy masszív ágya színes takaróval és egy kis olajlámpája, hogy esténként legyen, mivel világítana. Mindig olyan sokan akartak új cipőt csináltatni vagy a régit foltoztatni, sarkaltatni, talpaltatni, hogy Panov apónak mindig volt elég pénze kenyérre, kávéra, és káposztára, amiből levest főzzön. Így Panov apó szinte mindig vidám és boldog volt. A szeme csak úgy ragyogott kis kerek Szemüvege mögött. Egész nap dudorászott, vagy fütyörészett, a járókelőket, pedig hangos jókívánságokkal köszöntötte.

De ezen a napon másként volt. Panov apó szomorúan állt kis szobája ablakánál, és feleségére gondolt, aki már régen meghalt, meg gyermekeire, akik felnőttek és elköltöztek. Karácsony este volt és mindenhol együtt volt a család. Panov apó végignézett a falu házam. Minden ablakból gyertyák és lámpák vidám fénye szűrődött ki és már álltak a karácsonyfák. Hallotta a nevetést és a gyermekek boldog zsibongását játék közben. Érezte a sülő hús illatát, mely az ablak és ajtó melletti repedéseken szivárgott be. "Bizony, bizony.- - de nem volt senki, aki visszavarázsolhatta volna. Szemének ragyogását, kis kerek szemüvege mögött. Panov apó nagyot sóhajtott. Azután komótosan meggyújtotta az olajlámpát, odament a polchoz, és levett egy régi, barna könyvet. Leseperte az ottmaradt bőrdarabkákat a padról, feltett egy bögre kávét a tűzhelyre, leült a fonott kosárszékbe és elkezdett olvasni.
Panov apó nem járt iskolába és nem tudott valami jól olvasni, ezért ujjával követte a szöveget és hangosan olvasott. A karácsonyi történetet olvasta, hogy Jézus nem házban, hanem egy istállóban született, mert nem volt számukra hely a vendégfogadó háznál. 

"Bizony, bizony- - mondta Panov apó, bajuszát pödörgetve: "Ha idejöttek volna, elalhattak volna az ágyamon, a kisbabát betakartam volna meleg takarómmal. Örülnék, ha lenne itt velem valaki, és egy kisgyermek, akivel eljátszanék.- Panov apó felállt és megpiszkálta a tüzet. Kint ködösre fordult az idő, Így feljebb csavarta a lámpát, töltött magának egy csésze kávét és folytatta az olvasást. 

Arról olvasott, hogy gazdag bölcsek keltek át a sivatagon, hogy ajándékot vigyenek Jézusnak aranyat és illatos fűszereket.
"Bizony, bizony.- — sóhajtott fel Panov apó — "ha Jézus idejönne, nem tudnék neki mit adni.- Azután elmosolyodott és a szeme felragyogott, kis kerek szemüvege mögött. Felállt az asztal mellől és odament a polchoz. Volt ott egy zsineggel átkötött, poros doboz. Felnyitotta a dobozt és kivett egy pár apró cipőcskét. Kezébe vette a kis cipőket és mozdulatlanul állt. Ez volt a legjobb pár cipő, amit valaha készített. Óvatosan visszatette őket a dobozba, azután újra leült a kosárszékbe. "Ezzel ajándékoznám meg.- — dünnyögte. Sóhajtott egyet és tovább olvasott.

Ki tudja, talán a szoba melege tette, vagy amúgy is késre járt, de Panov apó csontos ujjai nemsokára lecsúsztak a lapról, szemüvege is lecsúszott az orráról és csöndesen elaludt. Kint egyre nagyobb lett a köd. Elmosódott alakok haladtak el az ablak eltt, de az öreg suszter csak aludt tovább és még horkolt is egy kicsit. Hirtelen egy hang szólította: "Panov apó, Panov apó!- Az öregember felugrott. "Ki az?- — kérdezte, amint körülnézett. Elég rosszul látott a szemüvege nélkül, de biztos volt benne, hogy senki sincs a szobában. "Panov apó!- — szólt Újra egy hang. "Azt kívántad, hogy megláthass, hogy betérjek a műhelyedbe és megajándékozhass. Holnap reggeltől estig figyelj, és én eljövök. Légy nagyon figyelmes, hogy felismerj, mert nem mondom meg ki vagyok!-

Azután újra csend lett. Panov apó megdörzsölte a szemét és felállt. A kályhában már elégett a szén, a lámpa, pedig teljesen kialudt, de kívülről csengők hangja hallatszott. Itt a karácsony, csilingelték. 
"Ő volt.- — mondta magában az öreg suszter. "Jézus volt.- Elgondolkozva megpödörte a bajuszát. "Lehet, hogy csak álom volt, — de azért figyelni fogok és remélem, hogy karácsony napján meglátogat. De hogyan fogom megismerni? Hiszen nem maradt kisgyermek, felnőtt, király lett és azt mondta, hogy Ő az Isten Fia.- Az öregember megcsóválta fejét. "Bizony, bizony,- - mondta - "nagyon kell majd figyelnem.- Panov apó le sem feküdt. Ott ült fonott székében az ablakkal szemben és figyelt, mikor jön arra valaki. Lassan - lassan felkelt a nap és sugarai megvilágították a macskaköves utat. Senki sem járt az utcán. 

"Főzök magamnak egy jó kávét karácsony reggel.- — mondta Panov apó vidáman, csak úgy magának. "Begyújtom a kályhát és főzök egy nagy adag gőzölgő kávét, de az egyik szemem azért mindig az ablakon lesz. Remélem ma, eljön!- Panov apó várt. Végre jött valaki: egy alak tűnt fel a kanyargós utca másik végén. Panov apó kilesett a jégvirágos ablakon. Nagyon izgatott volt — lehet, hogy Jézus jön hozzá. Csalódottan fordult el. Az alak egyre közeledett. Lassan jött az úton, meg-megállva. Panov apó tudta már, hogy kijön — az öreg utcaseprő, aki minden héten arra jött talicskájával és seprűjével. Panov apó mérges lett. Jobb dolga is volt, mint öreg utcaseprőket figyelni. Istent várta, Jézust, a királyt. Türelmetlenül elfordult az ablaktól és jó ideig várt, hogy az utcaseprő elmenjen. De mikor visszafordult, az öregember még mindig ott állt az utca másik oldalán, Panov apóboltjával szemben. Letette a talicskáját, kezét dörzsölgette és dobogott a lábával, hogy egy kicsit felmelegedjen. Panov apó nagyon megsajnálta, mert látszott, hogy nagyon fázik. 

Még elképzelni is rossz, hogy valakinek karácsonykor is dolgoznia kell! Panov apó megkocogtatta az ablakot, de az öregember nem hallotta, így kinyitotta műhelyének ajtaját. Az ajtóból kiszólt: "Jöjjön be!- Az utcaseprő kicsit ijedten fordult hátra — az emberek gyakran durván bántak vele a munkája miatt, — de Panov apó mosolygott. "Mit szólna egy csésze kávéhoz?- — szólt neki. "Látom, hogy teljesen át van fagyva.- Az utcaseprő egyből otthagyta a talicskáját. "Hát, bizony jól esne!- - mondta és bement a kis műhelybe. "Igazán nagyon kedves magától, igazán nagyon kedves.- Panov apó kitöltött egy csésze kávét a tűzhelyen lévő kannából. "Ez a legkevesebb, amit tehetek- — felelte. "Hiszen karácsony van.- Az öregember felsóhajtott. "Nekem ennyi a karácsony.- Miközben a kályha mellett melegedett, nedves ruhájának párolgása kesernyés szaggal töltötte el a szobát. 

Panov apó visszatért előbbi helyére az ablak mellé és figyelte az utcát. 
"Látogatót vár?- — kérdezte az utcaseprő. "Remélem, nem vagyok útban?- Panov apó megrázta a fejét. "Én, ...hm, hallott már Jézusról?- — kérdezte. "Isten Fiáról?- — kérdezett vissza az öregember. 
"Ma meg fog látogatni.- — válaszolta Panov apó. Az öreg utcaseprő megdöbbenve nézett rá. 
Így Panov apó elmondta az egész történetet. "Ezért figyelem, hogy mikor jön.- — fejezte be. Az utcaseprő letette a csészéjét, szomorkásan megcsóválta a fejét és elindult az ajtó felé. "Sok szerencsét!- — mondta —"És, hm, köszönöm a kávét!- Most először elmosolyodott. Azután sietve kilépett az utcára és fogta a talicskáját. Panov apó az ajtóból nézett az utcaseprő távolodó alakja után. Szétnézett. A téli nap sugarainak melege megolvasztotta. A jégvirágokat az ablakon és a csúszós jeget a macskaköveken. Az emberek mozgolódni kezdtek, néhány részeg még most tántorgott haza az előző esti mulatság után. Ünneplőbe öltözött családok siettek, hogy meglátogassák rokonaikat. Mindnyájan mosolyogva köszöntötték a műhelye ajtajában álló Panov apót. "Boldog karácsonyt, Panov apó!- — mondták. Az öreg suszter is köszönt, visszamosolygott, de nem állította meg őket, hiszen mindnyájukat jól ismerte. Ő valaki mást várt. Éppen be akarta zárni az ajtót, mikor észrevett valamit. A fal mellett, az árnyékban egy nő közeledett karján kisbabával. Nagyon sovány volt, láthatóan fáradt és ruhája is kopott. 

Panov apó nézte-nézte, azután odaszólt neki: "Jöjjön be és melegedjen meg egy kicsit!- A nő meglepődve tekintett fel és el akart szaladni, de azután meglátta, hogyan ragyog az öreg suszter szeme kis kerek szemüvege mögött. 
"Nagyon kedves magától.- — mondta az asszony, miközben Panov apó félreállt, hogy bemehessen a kis műhelybe. Az öreg csak megrántotta a vállát. "Ugyan, szón sem érdemes!’ — felelte. "Csak láttam, hogy nagyon át lehet fázva. Messzire megy?- 
"A szomszéd faluba.- — válaszolta az asszony. "Még vagy hat kilométer. Tudja, lent laktam a malomnál, de nincs pénzem a lakbérre, ezért el kellett jönnöm. Most az unokatestvéremhez megyek, hátha befogad, mert nincs férjem.- Az asszony bement és megállt a kályha mellett. Panov apó karjába vette a kisgyermeket. "Megkínálhatom egy kis levessel és kenyérrel?- — kérdezte. De az asszony büszkén elutasította. "Akkor legalább fogadjon el egy kis tejet a gyermek számára!- — mondta. "Meglangyosítom a tűzhelyen. Ne aggódjon,- — ragyogtak az öregember szemei — "nekem is voltak gyermekeim.- A kicsi csuklott egyet és vidáman rugdalózott a lábával. "Bizony, bizony.- — mondta Panov apó a fejét csóválva. -"Szegény kicsikének nincs is cipője.- "Nincs miből vegyek.- — mondta keserűen az asszony. 

Miközben Panov apó a gyermeket etette, támadt egy gondolata. El akarta hessegetni, — de csak visszajött. A doboz a polcon. Az a pár cipő, amelyet oly sok évvel ezelőtt készített, talán jó lenne ennek a kis csöppségnek. Így Panov apó elővette a kis cipőket és felhúzta a gyermek lábára. Pont rá illett. Tökéletes, — mintha csak ráöntötték volna! 
"Fogadja el ezt a pár cipőt!- — mondta kedvesen. Az asszony nagyon örült. -"Hogyan hálálhatnám meg?- — kiáltott fel. 
De Panov apó már nem is hallotta. Aggódva tekintett ki az ablakon. Csak nem ment el Jézus míg ő a gyermeket etette? -"Valami baj van?- — kérdezte együtt érzően az asszony. 

"Hallott már Jézusról, aki karácsonykor született?- — válaszolt a suszter egy kérdéssel. Az asszony bólintott. "Ma el fog jönni.- — mondta Panov apó — "Megígérte.- És elmesélte az álmát, ha egyáltalán álom volt. Az asszony figyelmesen hallgatta, míg be nem fejezte a történetet. Úgy nézett, mint aki nem egészen hiszi, amit hallott; de azért kedvesen megveregette az öregember vállát és így szólt: "Remélem, valóra válik az álma. Igazán megérdemli, hiszen olyan kedves volt hozzám és a gyermekhez!- És az asszony folytatta útját. Panov apó bezárta mögötte az ajtót. Melegített magának egy nagy adag káposztalevest a tűzhelyen, és újra elfoglalta helyét az ablaknál. Teltek az órák és az utcán jöttek-mentek az emberek. Panov apó jól megnézett mindenkit, de Jézus nem jött el. Ekkor nagy ijedtség fogta el. Talán Jézus eljött, de ő nem ismerte fel? Vagy addig haladt el az utcán, míg ő a tüzet piszkálta vagy a levesét melegítette és egy pillanatra elfordult? Az öreg suszter nem tudott tovább nyugodtan ülni. Odament az ajtóhoz, hogy még egyszer szétnézzen. Mindenféle emberek jöttek: gyermekek, idősek, koldusok, nagyanyók, vidám és mogorva emberek; némelyekre rámosolygott, másoknak bólintott, a koldusoknak, pedig egy pár fillért, vagy egy darab kenyeret adott. De Jézus nem jött. 
Leszállt az este, mindent elborított a decemberi köd. Az öreg suszter szomorúan meggyújtotta az olajlámpást és fáradtan ült le fonott kosárszékébe. Elővette a könyvet, de olyan nehéz volt a szíve és a szeme is annyira fáradt, hogy nem tudta kibetűzni a szavakat. "Csak álom volt az egész.- — mondta magában szomorúan. "Olyan nagyon hinni akartam benne; annyira vártam, hogy eljöjjön.- 

Két hatalmas könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában és legördült az arcán. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki lett volna a szobában. Panov apó könnyein keresztül egy sor embert látott áthaladni a kis szobán. Ott volt az utcaseprő, az asszony kisgyermekével — mindenki, akit látott, vagy akivel beszélgetett aznap. Ahogy elhaladtak mellette, suttogva azt kérdezték. "Nem láttál engem Panov apó? Nem láttál?- "Ki vagy?- — kiáltott fel az öreg suszter és nehézkesen felállt, a székből. "Ki vagy? Kérlek, mondd meg!- Azután ugyanazt a hangot hallotta, mint előző este, bár hogy honnan jött nem tudta volna megmondani. "Éheztem, és ennem adtál, szomjaztam, és innom adtál, jövevény voltam és befogadtál. Miközben ezeken az embereken segítettél, — velem tetted azt.- Majd megint teljes csend lett. A könnyek felszáradtak az öregember szeméből. "Bizony, bizony!" — mondta lassan Panov apó, ősz bajuszát pödörgetve. "Hát, mégiscsak eljött!’ Elgondolkodva bólogatott. Majd elmosolyodott és szeme újra ragyogott, kis kerek szemüvege mögött.

2017. szeptember 21., csütörtök

Szabolcsi Erzsébet: Őszidő




Hűs őszi reggel... 
Felhőbe takart álmot 
altat a lélek.

Takács Zsuzsa: Ők és én









Nem akarok olyan lenni, mint ők.
Ők tudják ezt, megbántva néznek rám.
A méz lecsöppen a kockás terítőre.
– Kelj fel az asztaltól! – kiabál apám.
Aztán visszahív és én leülök,
szótlanul esszük végig a reggelit.
Később elfelejti, hogy kiabált.
– Te engem folytatsz! – mondja, és átölel.
Magányos diófa áll az udvarunkban.
Olyan akarok lenni, mint ez a diófa.

Makay Ida: Az el nem égő nyárban

Eszelős szenvedély kutat
a rejtő időmélyben,
mindszenti ködben, késő ősz-
sárban.
Temető múltban,
káprázat jövőben.
De évszakon túl velem leszel
az aranykori nyárban,
abban a halhatatlan tájban,
a sosem nyugvó
Nap alatt,
az el nem égő Nyárban.

Bella István: Utóirat egy szerelemhez












Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Bozók Ferenc: Szonett a miértről?

Magát a lét okát ti értitek?
Eső itat szelíd virágokat,
a Nap nevel fiút, leányokat,
e kék planéta mégis oly rideg.

A borzas űr nekem nagyon hideg.
Nyakig cipzározom magányomat.
Vajon ki fejti meg talányodat?
Gyötört szívem vajon ki érti meg?

Miért van oly sok egybeépülés?
Miért van annyi szálra szétesés?
Miért van annyi össze, s annyi szét?

Ha én sem értem önmagam, ki ért?
Miért a létezés, miért a Lét?
Miért a sok miért? Miért? Miért?

Oláh András: Ami meg van írva

Miért Jézus vérét
Szomjazza a tömeg?
Pilátus nem értette.
Állt az árkádok alatt
Összehúzott szemmel figyelve
A vadul üvöltözőket.
Ördögi terve, hogy koncul
Dobja a Tanítót a csőcseléknek,
Bevált. Mégis kétség mardosta,
Hogy jól döntött-e:
"Mártírt csinálunk a
názáretiből,
a legendák pedig olykor
veszélyesebbek, mint a fegyver.-
De főtisztjének cinikus válasza
Némiképp megnyugtatta:
"Csak bevégezzük,
ami meg van írva.-
...ami meg van írva... -csengett
vissza fülében a mondat,
s a derűs eget fürkészve
végül ő is felnevetett.

2017. szeptember 19., kedd

Fekete István




" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is meg a simogatást is."

Gál Sándor: A köszönet

a világ eledele
amit elém tettél
a világ itala
amit ide hoztál
a világ jó íze
amit nekem adtál
szerelem szépség
és hogy megmaradtál
vagy és itt vagy
érinthető közelben
fű fa virág s falomb
ha a szélben lebben
hűsen árad a csend
és fénylik
szavak mondatok sorsok
torlódnak benne
a létezés megsűrűsödik
s mintha lenne
a mindenségnek
már külön sodra
amely visszahozza
a már-megtörténtet
élet és halál közötti tér
kettős végzet
az emlékek emlékei
visszatérnek
tüzek világok
ma is bennünk lobognak
s úgy voltak
hogy most is vannak
a láthatatlan és felfoghatatlan
tudás éke
napra az est
borul rá erre az egészre
amit elém tettél
amit nekem adtál
ételt és italt
világok jó ízét
s hogy a szerelemben
nekem megmaradtál

Parancs János: Állóképek

Mihez kezdenék nélküled?
Ugyanolyan társtalan lennék,
ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
mint voltam nyolc éven át,
egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
hiába menekülnék, beborítana a tűz,
körüllengnének az őrület sárga virágai.

                       *

A többi lány is gyönyörű:
a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
el-elmerengve nézem őket,
a magánosokat s a tüzes szeretőket.
Némelyikük szebb, mint te vagy;
közöttük kedvesebb is biztos akad.
Egyetlen reményem mégis te vagy.
Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
Közeledben leomlanak a gyász
nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
S hiába kényszerít majd térdre a halál:
melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
bennünket már nem pusztíthat el egészen;
e boldog évszak örökre megmarad!

                       *

Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
a csontokat hasogatja:
csikorognak a forgók, az izületek.
Hullafoltos felhők a fejünk felett.
Rángat és lökdös bennünket a szél;
előttünk a kietlen, nyirkos éj:
megpihenni nem lehet.
Innen csak menekülni lehet.
Rozsdabarna levelek
halomrahányva bűzlenek.
Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
a pusztulás elhaló hörgései,
rémítenek a lélek örvényei.
Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
s a hideg verejtéktől csapzottan
reszketek tüzes karodban.
Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
te vérszopó, gyapjas önkívület.
Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.

2017. szeptember 18., hétfő

Szekeres Mária: Éjszakai árnyak










Szólítasz most, Uram?
sűrű felhőben arcom ázik,
homály és ugráló démontánc
között homlokom támasztom
tenyerembe.
szemem a tárgyak szegletén
keres támaszt,
s érzem, igen érzem tekinteted
mely nem ereszt a mélybe,
de vezet önmagam örvényei felett.
együtt nézzük mélységeimet,
s valahol békéd pihen bennem
s a tárgyakon.
Megfoghatatlan Mindig Való,
Lélek, Élet, életem!
üres magam árnyakkal tele
melyek fényedtől
szertefoszlanak s mégis
újra belém hullanak,
érintéstelen.

Utassy József: Irgalmatlanul

Köd van,
hatalmas.

Fuldokolnak
az utcai lámpák.

Dakota indián
fénysátoruk alatt
dideregtet december,
vacogtat.

Egyik cigarettáról
a másikra gyújtok,
szítom parazsukat,
füstölök kegyetlenül.

Deres a fű,
hóharmatos az utca.

Éjfél van.

Homlokomon
a tűnődés tengertánca,
meg a töprengésé.

Negyvennyolc éves leszek
márciusban:
negyvennyolc éves.

És nincs hitem,
emberek!

Nagy szemeim
kirakatából
kilopták a fényt,
a derűt,
száműzték még a
könnyeimet is –

csak a só ragyog,
csak a só,
csak a só kristálya
izzik irgalmatlanul.

Nem hiszek semmiben.

Sem istenben,
sem államban
nem hiszek többé!

Törvényt is
csak egyet tisztelek:
az örök elmúlásét.

A lüktető idő
mellkasában tombol,
hánytorog a szívem,
amíg hánytoroghat.

Arjen Duinker: A kő virágzik

A kő virágzik.
A kő, amely nem tud virágozni,
hogy virágzik az a kő.

Hajtásai sokszínűek.
Mint mikor a hold a felhőre ragyog,
Mint a szemed, kedvesem,
és meleg.
Színes, mint vidám gondolatok,
Sokszínű, mint a láthatárig hullámzó hullámok.

Hogy virágzik a kő,
Hogy virágzik az a kő, amely nem tud virágozni...

Olyan az illata, mint a könnyet űző szélnek,
Magától értetődőség-illata van,
Vérillata,
Sültgesztenye- és
utcai nyüzsgés-illata.
Mint amikor szabadon látsz és érzel,
olyan az illata,
és sokszínű pillangót igéz.

Így virágzik a kő
A kő, amely nem tud virágozni.
Visszatérek,
Visszatérek, kedvesem, elviszem neked egy hajtását.

Daróczi Anikó fordítása

2017. szeptember 16., szombat

Kosztolányi Dezső: Szeretet

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Takács Zsuzsa: Erről a levélről többet nem esett szó




Kedves Szüleim,
hosszas töprengés után,
szomorú szívvel írom e levelet!
Este a nővéremmel megint összekaptunk,
ezúttal sajnos meg is pofozott.
Tudjátok ti is, mennyire erős.
Én nem hallgattam aztán a kérlelésre,
erre a tényre nincs bocsánat.
Bántotta, persze, az ügy, szerintem,
elkezdett félni, hogy mi lesz.
Arra a következtetésre kényszerültem,
hogy nem nevelődhetünk ezentúl együtt.
Nekem létszükséglet az itthoni környezet,
ő viszont, mint többször említette,
szívesen menne kollégiumba is.
Kérlek titeket, hogy intézzétek el!
Hétvégeken mindig hazajöhetne,
hétközben fölváltva mi látogatnánk.
És éppúgy szeretnénk, ahogyan eddig is.

Füle Lajos: Ha csendben lennél

Ha csendben lennél... Lenne rá okod,
tán felfigyelnél, mint a pásztorok.
Ők hallottak és láttak, mert lehet
az éjszakában angyaléneket
hallani, csak a lélek csendje kell
hozzá, mikor nem ember énekel,
mikor felülről jön az üzenet,
mikor VALAKI nyitja füledet,
s az Ég, a Föld, a LÉLEK, az anyag
beszélni kezd mind, vagy visszhangot ad.
Ha csendben lennél, szinte hallanád
a molekulák termikus zaját,
sőt hallanál- a földi zaj helyett -
égi Igét és angyaléneket,
szívig elérőt és csodálatost,
s véget nem érő ünnep jönne most!

Áprily Lajos: Őszi muzsika







genciána




Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt –
Jaj, ha a nyárba visszaszállna…
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.

A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.

A napjaim vasárnapok,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.

Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.

Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.

Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.

2017. szeptember 15., péntek

Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal

– … mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves...

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

2017. szeptember 13., szerda

Takács Zsuzsa: Ó, mondta és ahogyan












Ó - mondta és ahogyan te szoktad, felkiáltott
szinte olyan sima a tested,

mint egy kislányé, sima és semleges. És
verejtékeztünk, mint a menekülők a tűző

napon a kavicsos, meredek, hegyi úton.
De idézhetném másként is a történetet:

a férfi negyvenhét éves volt, a nő ötvenegy,
és túlzás volt valóban az őket

gyötrő felhőtlen ég, a nap. Hogy nem hajolt
fölébük lombjával némi fa. Hogy menedéket

nem kínált fedél. Hogy üldöztetésüknek
ilyen hevesen átadták magukat.

Takács Zsuzsa: Láz futotta el

Láz futotta el a fekete-fehér terítőt
az asztalon, ahol egymással szemben ültünk,
kockái megszínesedtek és hullámozni kezdtek.

Csak nem leszek szerelmes? – kérdeztem magamban.
Éreztem, hogy téged is ugyanaz a diadalérzet
fog el, a körülmények semmibevétele.

Egy zöld, kirobbanó lugasban sóhajtozás
támadt, és hálálkodni kezdtek a madarak.
Ismerős üveghang rajongott és ígérgetett:

hogy kockáztathatok és nyerek majd.
Hogy fölfelé haladok egy létrán,
éreztem, és hogy angyalok emelnek.

Takács Zsuzsa: Éjszakai kirándulók tavasszal

A hidegre forduló áprilisi estén
zöldellő rétre vetődsz egy szinte
ismeretlen férfival, akire bosszankodva
gondoltál még nemrég, de most

kiengesztelődsz iránta, sőt: lángra
lobbansz. Mintha véletlen volna,
egymás kezét fogva haladtok a veszélyes
hegyoldalban. Helyet kerestek ti is

a zsenge, fagyos fűbe telepedett, rengeteg
éjszakai kirándulót kerülgetve. Közben

szüntelen érkeznek a szerelmespárokkal
zsúfolt ötvenkilences villamosok.

2.

– Kitartani a képtelen állítás mellett,
hogy van remény, kibontakozás,
ígéret a rideg tavaszban. Hogy
izzásától elsápad az ész, és
diadalt arat a személyektől
független, puszta lényeg: a szerelem,
és ennek bizonyítására
éppen a te eseted szolgál –

3.

Hegy tetején, sötétedés után, kettesben
maradni egy szinte ismeretlennel.
Majd, alig érintve egymást,
leereszkedni egy erdei tisztásra,
ahol a vadak gyülekeznek. Kör
közepén, gyűrűjükbe szorítva
dermedten várakozni. Ám, mielőtt
támadna vágyatok, játszik még
veletek, szépségét mutatja,
végigszáguld az erdőszélen.
Rohanása fergetegében remegtek.

4.

A színre gördülő mikrobuszból
közben trópusi öltözékben angolok
bukkannak elő, térkép a kezükben
– egy elsüllyedt város romjain
járunk –, mutatnak körbe hidegen.

Takács Zsuzsa: Szerelem múlása télen

Tűrt szerelem. Viszonzatlan pillantások.
A rajongó célzása egy múltban történt, azóta
százszor felejtett epizódra, az imádott
személy bosszankodása a célzás miatt. A levegőben
egy láthatatlan kampón fennakadt, csókra
készülő kar és lapocka mozdulat. Mintha
egy sükethez Laurence Olivier beszélne.
A lassan pusztuló diófán rigó formájú göcsörtök
isszák a lázas szavakat, de a láz szítója,
a megszólított csökönyösen hallgat.
„Éppúgy érez, mint én, csak kimondani fél!"
vigasztalja magát a szerelmes, de szemében
a könny csobog oda-vissza, és megaláztatása
perceit, mint a rétestésztát, nyújtja.
A rigók tavasza eljön, kikel a fészekalja
fióka és zöld tájakra kirepül.
A rigószülőket felfalja a macska. Az imádott
személy búcsúzna már, de az imádó tárcájából
előkotor egy megsárgult fotót, melyen ő maga
látható négyéves korában egy háromkerekű biciklin,
fehér gallérkában, külön erre az alkalomra
megfésülve szőke, ritkás haja. A diófa nem bírja
a látványt, kidől az őszi avarra. Az imádott
személy az éjjeli fagyot nehezen viseli.
Az imádó az őt emésztő lángra panaszkodik
és - nyelvét forró ajkai közül kacéran kidugva -
szerelmét hideg szobornak nevezi, és valóban:
szemét hirtelen ráemelve látja is annak
rezes ujjait, csöpögő orrát és őszbe csavarodott
(dérlepte) tincseit; rémülten hátrálni kezd erre,
és kereket old a jeges sötétben.

2017. szeptember 12., kedd

Mezey Katalin: Olyan közel




Olyan közel engedtelek magamhoz,
hogy már végképp
sosem fogom megtudni:
ki vagy.

M. Fehérvári Judit: Őszi szonáta

még fényeket szikráz
de vénül a táj
szalmát báláz
a szél s az elejtett
szálakat égbe röpíti
lenn az avarban
piruló bogyók
csókolgatják a csöndet
s az ősz tubusából
buggyanó színek
keverednek az
ősi palettán
ám gyülekeznek a felhők
és az esőtől rozsdás
lombokat megcsípi a dér
esténként már
foga serken a fagynak
készül a tél de a dermedt
ágak kérge alatt lapuló
rügyekbe csomagolva
szunnyad a Zöld
a remény

Szommer Hajnalka: Hajnali gondolatok




Kántor Péter: Megszokod…

Megszokod, mint a falu a harangot.
Összenősz vele, mint faág a törzzsel –
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy,
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.

Tűz van, esküvő, temetnek, születnek,
kitekerik a csirke nyakát levesnek,
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek,
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.

Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.
Vagy megütöttek? Te ütöttél?
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?
Ugyan már, hova szöknél?!

Majd profitálsz lüktető sebeidből,
harci szekered a mezőre hajtod,
megdermed hátadon a sós verejték,
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.

A csábító leszel és az elcsábított is –
hogy ne legyen olyan árva az árva.
Egymást szorongatják vadul a vágyak,
s mindenki máson át marad magára.

Lebontott kályha füstje száll utánad,
egy régi fásládának vallanál szerelmet,
de jussát követeli minden új nap –
tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.

Megszokod, mint a falu a harangot,
egymás után sírni, nevetni, sírni,
ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett,
hogy minek is kell sort sor után írni.

.kaktusz




Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?
Azt, hogy lássál,
Hogy a sötétben is lásd a fényt,
Hogy a háborgó világ ellenére is
béke lakjon a szívedben.
Hogy egyedül se legyél magányos,
Hogy tudjál örülni a vannak,
Hogy ne hazudj magadnak hamis örömeket,
Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,
Hogy ne sirasd az időt,
Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,
Hogy a csendben,
a benned lévő csendben
meghalljad a lelked szavát.
Bölcsességet kívánok,
Sok-sok bölcsességet,
Hogy felismerd,
Hogyan helyes lépned,
Mit érdemes meglátnod,
Mit kell megtenned,
Mit kell szólnod,
Hova kell eljutnod,
Hogy soha semmit ne kelljen
megbánnod.

Fodor Ákos: Létezem

Vágyaim labirintusában
olykor valóságnak
tűnő álmaim között
élem az életem.
Létezem.

Lelkemben dúló néma
háború szüntelen
békéért kiált.
Hang nélkül, valahonnan
mélyről kitörni készül.
Süketnéma érzelem.
Létezem.

Bent félelem
a felszínen nincs semmi sem.
Eltévedt érzelem.
Létezem!

Eljön a nap, mikor
egy ölelésben hazaérkezem.
Békében élek ott, ahol
még nem járt senki sem,
ahol csak az számít:
Létezem!

Pilinszky János: Szeptember




Úgy ülünk itt a koraőszi este
levegő-vitrinébe zárva,
mint egy szikla, mint egy papírlap,
oly súlytalanúl és oly súlyosan,
ahogyan csak szék támlája vagy
dákó fölött kézelő fehérlik. 

Takács Zsuzsa: A bukott angyal




A bukott angyal, a gonosz előttünk terem,
és leül velünk szemben a villamosülésre,
s mi moccanni sem merünk. Tetszik neki,
hogy félünk tőle. Játszik velünk, mint macska
az egérrel. Rázza a lábát. Méreget.
Rajtunk legelteti gonoszfekete szemét.
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor éhezett és fázott, amikor kisgyerek volt,
és átkúszott a kerítés alatt, és véresre
horzsolták a hátát a szögek. Lehetséges ez?
Mi nem emlékszünk semmi ilyenre.

Azt mondja, bezártuk az ajtót, amikor zörgetett,
és nevetve lestük a bedeszkázott ajtón,
a szív-alakú résen keresztül, hogy elhordja-e
magát. De nem ment sehová. Elrejtőzött
a Kertben az almafa mögött és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak,
végül kitépte a sárgarépát a földből,
kitekerte a csirkéink nyakát, és megsütötte
a dalosmadarak tojását. Azt mondja,
bársonyfekete szeme volt, amikor született,
és a gyűlölettől lett gonoszfekete.

Mi a tennivaló ilyenkor? Ha találkozunk vele
a belvárosban egy kihalt, éjszakai utcán,
vagy leül velünk szemben a villamosülésre,
rázza a lábát és méreget, s már édesedik
a húsunk a félelemtől? Vágjunk-e bele
kést? Vagy tartsuk oda a nyakunkat?
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor elrejtőzött a Kertben és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak.
Vagy így, vagy úgy, elvesztünk végleg.

2017. szeptember 9., szombat

Füle Lajos: Szeretnék énekelni Néked












Szeretnék énekelni Néked,
Uram, nyisd meg ajkamat,
hogy szent legyen mindig az ének,
amely szívemből felfakad.

Hadd zengjem, el, hogy százszor áldott
keresztednél ki megpihen,
hadd zengjem el, hogy megtalált ott
s békére lelt az én szívem.

Szeretném énekelni másnak
hogy Néked énekelni jó,
hogy életünk bús lázadás csak,
míg el nem ér az égi Szó.

Azt zengeni, a Szót a Szódat,
mely életet adott nekem!
Szeretnék énekelni Rólad
halálig engedelmesen.

Szeretnék énekelni Néked
folyton, ameddig itt leszek,
szeretnék hangot adni, szépet,
mikor lelkemhez ér Kezed.

Sebestény-Jáger Orsolya: A világtalan világa

(Jn 9)

Voltam világtalan. Útszélén álmodó.
Porba írtam nevem kezemmel,
látó szemekkel sem volt látható.

Éltem emlékét a földnek,
magamba szívtam kövek porát.
Erdők riadt reményét sodorta felém
időkön túlról egy másik világ.

Majd sarum szertefoszlott a köddé vált fák alatt,
s világtalan árnyam mind feledtem -
mikor megláthattalak.

2017. szeptember 7., csütörtök

Bódás János: Új kenyér




Az új búza már ömlik a garatra.
A föld hálás volt, most is fizetett.
Hogy új kenyér került az asztalodra,
tudod-e, hogy kinek köszönheted?

Köszönd meg népem dolgos önmagadnak,
köszöntsd az ekét, kaszát, szekeret,
követ, szitát - s mind kik szerszámot adtak,
ki fúrt, kalapált, szőtt vagy tervezett,

a vetőket, az aratót, a molnárt,
a péket, s kik a kenyeret kihordták...
De az égre is emeld fel szemed,

(tudod, hogy fényt, szellőt, záport ki ad)
s töltse be szíved csendes áhítat,
mikor az új kenyeret megszeged.

Túrmezei Erzsébet: Nyár

Uram, áldalak a nyárban.
Aranykalászos határban
száll most hálával teli
trónusod elé az ének
tüzéért a nap hevének,
mert a szemet érleli.
Esőcseppek záporáért,
hajnalok hűs harmatáért,
mindenért az ég alatt
vigassággal áldalak.

Friss vetés, szép zöld ígéret
magot hozott és megérett,
s amint lengeti a szél,
zizegő, szelíd szavával,
hitet tevő himnuszával
nagy jóvoltodról beszél.
Boldog, aki érti, hallja,
s míg aratni lendül karja,
miközben rend rendre dûl,
téged dicsér egyedül.

Minden kicsiny búzaszemben
térdrekényszerítesz engem,
csodatévő Istenem.
Kezed odatette áldva
a nyár gazdag asztalára
mindennapi kenyerem.
S asztalán a keresztfának
Fiadat is odaszántad,
hogy benne legyen nekünk
kenyerünk és életünk.

2017. szeptember 6., szerda

Egyed Emese: Ott a helyem
















Mert visszahoztál örvényből, homályból,
nem hagytál elpusztulni egyedül,
mert mégis gyermek és varázsló voltál,
ki mosolyával könnyeket törül
és úrrá lesz halálon, életen,
tudtad, hogy kívüled senkim, senkim:
karodba vettél, bajlódtál velem;
mert elfogyott a levegő,
mert sajgott bennem vér, velő,
mert nem értettem,
nem értetted,
s ellenünk fordult az idő
(zöld kövei, áruló könnyek
már nem jelek, csak tündökölnek);
akit megmentesz félelmeitől,
tiéd örökké: szótlan feledésé;
tanítsd hát újra szólni, tanítsd élni,
gyönyörködni és játszani bolondul...,
mert sós tengercsöpp, halvány jadeit
vetít rám békét, csillag-óra fordul:
erős sugárú életemmel,
minden sötéten áttörő hitemmel
ahol te vagy:
ott a helyem ezentúl.

Egyed Emese: Kétféle sípálya


 1. EMLÉK A FÉLELEMRŐL

Szél jött a hegyre vad csikóival.
Hómezőn futott, letarolt gerincen,
jégtükröt zúzott, erdőben sírt fel,
nem talált kéményt, hogy belesüvítsen,
hótalpak nélkül siklott fölfelé
a versenypályán, éjjelbe kacagva
pörgette meg a felvonó csörlőjét,
és a dróton futó lécüléseket mind
végigpróbálta, míg leért az aljba.
A fenyőtörzsek sóhajtoztak.
Egy csillag sem volt rá kíváncsi.
Hóörvényt kavart, féltél, tudtad,
hogy tovább nem lehet már várni,
nem ment meg senki, kiszaladtál,
felültél zúgó szekerére,
és hagytad, hogy vigyen, vigyen,
bár pusztulásba, messze végvidékre,
csak ide vissza ne!


2. ÉLETADÓ ÁLOM

Törpe fenyők közt vár a fény,
hogy felcsatolja léceim,
hószín mosolygás fut felém
messzi hegyek arcélein,
parányi dombok ringatóznak
lábam alatt, szárnyas hajómat
könnyű botok terelik sík mederbe;
elhagy a fenyves - visszatér a fenyves,
suhan a lelkem, nem ér földhöz, perchez,
hullám a mélység, szikrázó fehérből,
örvénylő kétség engem már nem ér föl;
függő, jeges faladon, ifjúságom,
akad a léc, maradna minden áron,
sorsfordulat sok kanyargása: félek,
kifut az út alólam, és ki véd meg?
Ha lejutok, a béke vár az aljban,
s a szerelem, hogy végre eltakarjam
szemeimet, s hagyjam, hogy ölbe kapjon,
forró hóval mossa le alvó arcom,
s ha karjain, mint völgyben, megpihentem:
lengő derű, jó mámor felvonóján
vigyen magával engem!

Anga Mária: Megérkezel




Kiállok a tavaszt lélegző hegy tetejére,
ott várlak, ahol a fakadó források
elégetik a havat, a telet, a hideget.
A fák évgyűrűikkel magukhoz bilincselnek,
de hová is mehetnék, amíg Téged várlak.

Összeborulnak időtlen fényei a délutánnak,
hajnallá hasadnak. A felhőpagodákból
madarak röppennek a földre, hírt hozó éneket
énekelnek: már szívemhez közel vagy,
nemsokára megérkezel!

Finta Éva: Ülnék melletted…

Ülnék melletted én, a jámbor
örök anyagból, tán titánból
nemes fémek ötvözetéből
legapróbb részecskéből: fényből…
Múlandóságból, hervadásból
illatok elkevert dalából
zsongásból, zsibongó erekkel
virágzó, rózsálló tüzekkel…
Ülnék melletted én, a bátor
szoborba öntve hallgatásból
vagy szökőkutak csobogása
módján szavakkal dudorászva…
Csak itt ne kéne várnom estig
és holnapig, s minden napestig
magamba visszaszelídülve
a múló múlással vegyülve
míg átveri az üvegablak
áttetsző anyagát a tegnap
a lebukó, az alkony napja
s számat nem kulcsolja lakatra.

Egyed Emese: Pasztell

Felködlő félelem a sorsunk, alkonyat,
tűnő aranyhomok lassú örvény alatt.
Felhőbe búvó part, rejtsd izzó testem is.
Szél hajló karja tart: pihenhet már az is.

A vízen villogás, felhőtlen reggelé.
Szemem tükrén varázs: közelgő kedvesé.
Fölszáll a köd, meleg párája fönn ragyog:
látod, kicsim, veled nyugszom és virradok.

Anga Mária: Hittel vártam













Gyötrelmem ágyát megvetette az idő,
de én hittel vártam a reggelt, mert tudtam,
hogy ablakom szaruhártyája lassan rétegződik,
és összegyűjti bíborát a fénynek,
az lesz az én menyasszonyi ruhám,
mert amióta veled háltam, minden
éjszaka a nászéjszakám.
Végre a vér és verejték nem a gyötrelem,
hanem a boldogság, nem jár már fejem fölött az éjszaka,
vagy ha mégis eljön, akkor csillagosan ragyog,
koronát ad nekem, a gyönyörűséget szétsugarazva.
Szívemig ér az ének, csudák és tündérek
lakják a szobámat, minden évszak ölemben lángol,
ha az kell, hogy életben maradjak,
akkor újra szülöm a halált!

Zirig Árpád: Négy évszak

Tavasz:

Naponta új fények,
naponta új hírek,
új mesék, csintalan
hazugságok:
valami újdonság születik.
A gondolat rejtekén
remények, álmok.
Színekbe bújik a táj,
a fecske lakója lesz a háznak.
Friss élet robbanása,
megismerés őrülete,
titkok, titkok és újabb
titkok várnak.
Születő fények,
illatok, távlatok,
ráérzések ereje,
jelen időből érkező
hangok, csiklandós ízek –
kövek alá rohanó patak,
gondolataim rejtekében
fölismertelek, megtaláltalak.
Most így könnyű az
egyensúlyt tartani,
az elszabadult hangok
a jövőről beszélnek –
a reményt vélem hallani.


Nyár:

Kőbe zárt sóhajok kitörnek,
tenyeredben lakik az éden.
Rövid éjszakák forrósága a
titkok fuvallatát hozza.
Pirkadat, arcod tüze
lobog az égen,
öröm gyümölcsei érnek a fákon,
fények, mosolyok.
Amit a képzelet átölel,
mind a tulajdonodnak
tudhatod.
Tükör előtt mondj mesét,
légy bűbájjal teli,
mint szerelmes kuruzslók.
Árulkodó pillantások,
hírt szülő hajnalok,
érintések, vidám repülés,
örömeidet a nap fénynyalábja
könnyen fölfedi.
A fantázia újra szül,
mint folyó a völgyet,
bőség bőséget terem.
Erős a karom,
gazdag az öled.


Ősz:

Balgán azt hiszed
még nincs késő,
érdekes a világ.
Hátranézni nem érdemes,
lépteid alatt a rét
csupa vadvirág.
Előlopkodni a régi szavakat,
javítani még fájdalom nélkül
mindent lehet.
Nem hiszed el, hogy
megcsappant az erőd,
de könnyebb már elkezdeni,
mint reményt vesztve
befejezni azt a régi éneket.
A köd köpönyege rád borul.
Jó volna csak néhány szót
kilopni alóla,
hisz emlékekben rejtőzik a
túlélés, titkokat takar
a falióra mutatója.
Bízni kell, bízni lehet újra.
Bár deresek már a hajnalok,
síró szél hátadat verdesi,
csapkodja, kipirul
az arcod s hittel hiszed,
hogy szemedben őrzöd még
a tavaszi harmatot.


Tél:

Üres, szomorú a határ,
lekaszált, fölszántott,
veszteségek termése begyűjtve.
A megkésett hajnal köddel,
dérrel érkezik,
énekes kedvét vesztett
cinke száll ereszünkre.
Hideg nyikorgással fények,
titkok bújnak elő,
megfeneklik a színek tobzódása,
a kiüresedett helyeket a hó
jóhiszeműen befedi,
mozdulatlan fátylakat
aggat a fákra.
csupasz ágakra ül a nap
temetkezik elhagyott magányba
Már fölháborodni is késő,
ideje van a tisztulásnak,
megérkezett az emlékek uralma.
Az ég nem izzik feletted,
apró fények őrzik az estét.
A jövőből ki vagy zárva,
kopott, roskatag lett a világ,
Megvakult, didergő az utca,
rád nehezült a tél jégkabátja.
Arcod ráncaiba könny szivárog,
bizonytalan kezek után kapkodsz,
szemlesütve várod, hogy
átvezessenek egy új világba.

2017. szeptember 3., vasárnap

Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után...

2017. szeptember 2., szombat

.kaktusz












Tudod, arra gondoltam, miért van,
hogy az embernek mindig hiányzik valami,
ha mindene megvan, és még az is egyértelmű,
hogy szeretik,
akkor is az életből valami hiányzik ,
talán, elfelejtettünk valami fontosat,
talán az ünnep hiányzik,
az olyan ünnep, ami több az egyértelműnél,
nem a naptári piros betűsökre gondolok,
hiszen abból van sok,
majdnem olyanok, mint a hétköznapok,
az ember életéből a váratlan hiányzik,
nem a nem várt gazdagság,
vagy siker, amire gondolok,
annál sokkal egyszerűbb a dolog,
olyan, amit megkapnak a gyerekek,
(aki megkap)
és megkap a kedvenc kutya is,
ők nem elégszenek az egyértelművel,
az egyértelmű szeretettel,
nekik annál több kell,
ők kedvességükkel
a simogatást kikövetelik maguknak ,
még a jéghegy se tud ellenállni nekik,
de mi már kinőttünk belőle,
mint a gyerekjátékokból,
mint a gyerekbetegségekből,
nem simogatunk,
és bennünket sem simogatnak,
talán a hiány érzésének az egyik oka,
hogy aki már felnőtt,
simogatást csak sajnálatból kap,
de csak úgy váratlanul,
csupán ellenállhatatlan szeretetből,
csupán, mert valaki örül annak,
hogy ő a világon van,
azért senki sem simogat,
se szóval, se kézzel, se szemmel,
az csak a kutyusoknak,
a kisgyerekeknek,
és az ifjú szerelmeseknek jár,
mi nem kérünk, és nem kínálunk,
mi anélkül is jól megvagyunk,
de azért valami mégis hiányzik,
talán pont ezek a váratlan,
örömteli pillanatok,
mikor az egyértelmű,
egyértelműen érezhetővé válik.

Szabó Magda





" Ott kezdődik a nagyemberség, hogy az ember észreveszi, hogy mások is élnek a földön őkívüle, és amit tesz, úgy teszi, hogy nemcsak magára gondol, hanem másokra is."

Csáky Károly: Van remény




Nincs már meleg
az éjszaka fészkében,
fekete madarai az Úrnak
kiszálltak belőle.
Csillagszemük
az ég boltozatján
 fényesedik,
könnyeik helyett
a hajnal hullat harmatot
a tájra.

Halkan kilép
ködfátylából
a reggel;
gyöngyöt rajzol
ezüstös dérből
fonnyadt fűszálakra
a nap,
s mi hisszük:
bennünk is felkel még
a holnap.

Baka Györgyi: Ha szeretni tudnál

Ha szeretni tudnál,
bennem megláthatnád magad

legörbülő szám sarkában
tegnapi szavaid gödre

szorongásod köddel takarja
a bennem vándorló Napot

mégis bizalmam újulva
virágait kibontja:

apróbojtorján, szalmagyopár,
gyujtoványfű és iringó

leveleiket ha összemorzsolod
sebeidet belőlem gyógyítod

arcod és álarcod között
a résben tanúként ott vagyok

merülj belém
szűntelen forrásodba

odaadottságom áradásában
ha elvesztenéd magad

rátalálhatnál legbelül
arra, akit eddig még nem

láthattál soha vakfoltod miatt