Advent

Rónay György: Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Simonyi Imre: Eszembe jutott

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Simonyi Imre: Önéletrajz

hatéves koromig
analfabéta voltam

emlékszem
hatéves koromig
teljes mértékben
szót értettem
kortársaimmal

Simonyi Imre: Asszonyok

és a végén a befejezésnél amikor ordítasz
amikor rimánkodsz amikor összeszorítod a szád
amikor rájuk olvasod amikor bebizonyítod hogy
neked csupán neked mindig neked van igazad:

figyeld csak mennyire nyugodtak

ugyanis miközben ordítsz és bizonyítsz
finom szimattal érzik hogy nem az igazad
kell neked te árva hanem ők még mindig ők

s ezt tudja bizony a legostobább is

igaz hogy ennél többet aztán
a legokosabb se tud

Can Togay: A róka meséje

Tartsál velem - így szólt a róka,
tarts velem e komor éjjelen,
és elbújt a rókalukba, várva,
hogy én majd követem -

Hirtelen rájöttem, hogy nem azt
mondom, amit gondolok és hogy
nem azt gondolom, amit gondolhatok

Azt is láttam, hogy nem látok semmit:
hogy csak mások életét szőhetem
egybe - valami fura köntösbe,
s azt kiteríthetem -

így egyedül voltam, és tolvajnak
éreztem magam.

*
Az értelmet rég cserbenhagytad
(vagy cserbenhagyott az értelem?),
még mindig kutatod hűlt helyét,
és ajándékra vársz, hogy küldje
meg az ég

Megküldi, várj csak türelemmel,
hisz türelemből él és hal meg
minden ember -

Így szólt a róka, s hogy meséje
véget ért, még egy imát elmormolt
a rókakölykökért.

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

1.

Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.
Csak épp nem érdemes.

2.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

3.

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

4.

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5.

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.

Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

7.

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8.

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9.

Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

10.

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11.

Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

12.

…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ

meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

Gyurkovics Tibor: Egy tücsök

Van egy tücsök a kertben

egyedül énekel

nem tudom miben bízik

hogy mit érhet el

mert ilyen kitartóan

csakis az énekelhet

aki még utoljára

reméli a szerelmet.

Gyurkovics Tibor: Sziklák

(Salfedi bohócmester dala)

Emberfeletti nap ragyog fölöttünk
Állunk a sziklán két szerelmesek
Rajongásig mindent egymásba öltünk
Ölelve az egyetlen életet.

Gyurkovics Tibor: Kezem

Kezem kezedre hullva
bizonnyal éhezem
hogy nem eteted bújva
kezeddel a kezem.

Nem eteted elégszer
csak néha napra-nap
kezemből mint az ékszer
ha az éhség kicsap.

Csak úgy :-)

Gyurkovics Tibor: Örök idő

Az óra jár Kis drótdarabokkal
az időre van kötve Hajnal
a redőnyön még nem ragyog
Az álmok arca szerteszéjjel
kinek mondod majd néha éjjel
– „ugye szeretsz?” – ha meghalok?

2006. jún. 29. hajnal fele

Gyurkovics Tibor: Hattyú

Csúfságom véget ért
Arany hattyú vagyok
Kinyíltak szárnyaim
mint arany ablakok

És beszakadt a hegy
És beszakadt a hold
Halálos repülésben
a hold porában értem
egy hattyú lehajolt

*

Árnyék, árnyék! – kiáltották utánam
ha végigsuhantam a rét felett
most röpülök hattyúi ragyogásban
és hattyúnak néznek az emberek.

Nádasdy Ádám: Szonett a kedves megtalálthoz

Nem is kívánni most, amit kívántam,
nem mondani; túl könnyen mondható
a máskor, másnak is kimondott szó,
ha nem lemondón jön, sután, elszántan;

nem lesni már: rosszat vagy jót csináltam,
szemem nem volt-e túl símogató,
és meg se kérdezni, kiszáradó
torokkal: mondd, mit érzel te irántam?

Csak összebújni, tested ébredését
hallgatva várni; hajad számba hull,
aztán lerúgni hamutartót, csészét,

bőrünk feszül, önkontrollunk lazul,
míg megkeressük egymás érverését.
Szívem kezedben. Lüktessen vadul.

Tóth Imre: Földrajz

Azt a mexikói képeslapot végül soha nem
kaptam meg. Skandináviából sem érkezik már
levél. A szíriai rádió sem küld üzenetet.
De a szeretet minőségét nem befolyásolja, hogy
viszonozzák-e.

Utassy József: Hazamegyek

Nem vár senki:
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírvafakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,
várlak.

Hugo Montes: Majdnem egyszerű kérdések

      Dalol a madár, dalol, dalol.
És kit hív, amikor dalol?

      Szalad a szél, egyre csak szalad.
De ki tudja, hogy hová szalad?

      Folyik a folyó, folyik, folyik.
De mi folyik, ha ő folyik?

      Sír a gyerek, sír, folyton csak sír.
Ki bírja ki, hogyha így sír?

      Éldegél az ember, él vagy meghal.
Éldegél az ember, él vagy meghal?

 Dabi István ford.

Vlaszo Vlaszov: Az oroszlán

Ketrecbe zártak
és arra kényszerítenek,
hogy legyél vakmerő, büszke és erős,
a sörényed legyen
oroszlánsörény,
ívbe hajolva
ugorj,
a tekintetedtől
féljenek.
De te nem vagy
kétszínű.
Nem lehet méltóságteljesen,
amikor bot végén adják neked a húst,
amikor tömlőn keresztül adják a vizet,
amikor azt akarják, hogy tanúk előtt
szeretkezz...
Ez nem felel meg
a te oroszlán-normáidnak.
És elengeded magad.
Csak fekszel.
És alszol.
Hagyod, hogy mászkáljanak rajtad a legyek.
És az, hogy visszautasítod, hogy az legyél,
ami vagy,
a te tiltakozó önvédelmed.

Dabi István ford.

Rafael Alberto Vasquez: A szavak

A szavaknak
saját élük van
Ezért tudnak oly tisztán sebet ejteni

Dabi István ford.

Obedia Michael Smith: Hangszer

Ha most

Megjelenik

És becsönget hozzám

Meg nem

Lepődöm -

Isten mindig felel

Az imára.

Dabi István ford.

Ilse Viktoria Bösze: (Mindig kerestelek...)

Mindig
kerestelek Téged, Istenem.
Akkor is, amikor távolodtam,
menekültem előled,
akkor is.

Mindig
gondoltam Rád, Istenem.
Akkor is, amikor gyaláztalak
és gúnyoltalak,
akkor is.

Mindig
szerettelek téged, Istenem.
Akkor is, amikor szidtalak,
káromoltalak,
akkor is.

Dabi István ford.

Doris Mühringer: Utazunk

Utazunk
     De hová
     kérdezem

Hazafelé
     De hát hol az
     kérdezem

Belül
mondta a hang

Dabi István ford.

Jordan Milev: (Annyi évet vártál...)

Annyi évet vártál
és annyiszor álmodtál rólam,
hogy mihelyt visszatérek,
          megpillantom a szemedben
a fény reményét.
Itt vagyok én - szomjaztam az óceánban
fáztam a sivatagban
         és aludtam
az orkánok tenyerén.
Az érzés rubintjánál drágább
kincset nem hoztam neked,
hogy ismét itt lehetek a fényben,
amiben átfon a tekinteted.
Öt-tollú galamb szállt
         a karomra -
a kéz, amely kinyitja előttem
az utolsó kaput.

Dabi István ford.

Csoóri Sándor: Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna
fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bujkál
a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

Bella István: Dorombszó

Ki tudja, miket gondol

egy macska, ha dorombol.

Ki se látszik a gondból.

Kiugrana karomból.

Élete kész karambol.

Szőrből van és koromból,

sok völgyből, kis halomból,

két ég-pupillagombból,

mit – bárki bármit gondol –

ha a lét begorombol,

mindig magára gombol.

Bár a világ künn tombol,

halál csahol a lombból,

úgy néz az álomalomból,

tudatalatti limlomból,

létanalízis-akolból,

mint fény egy csillagatomból.

Messze-magában borongol.

S egy kicsit eldoromblón

igazít a dorombon,

halálból hangokat hangol,

és dorombol és dorombol.

Utassy József: Fákat altat a szél

Fákat altat a szél,
álmos lombú fákat,
S én most ébredek rá:

nagyon szerethetlek,
ha már a sálam is
integet utánad.

Mimisz jakovidisz: (Nem koptak el a hétköznapi ruhák...)

Nem koptak el a hétköznapi ruhák. Nem
ölték meg az álmainkat. Problémánk
a harc a bennünk rejlő ellenséges erőkkel,
a versengés saját lényünkkel.

Dabi István fordítása

Bódás János: megvakult ember vallomása

Isten veletek színek, fények.
Én már csak a lelkemmel nézek.
Nem zavarnak árnyak, ködök.
Minden leegyszerűsödött.

Már nem a látszat a valóság:
illatból ismerem a rózsát
s tettből az embert. A hangján keresztül
érzem meg, ha a lelke felém rezdül.
Most lett enyém és igazán most látom,
ki az anyám, a kedvesem, barátom,
s most látom- hogy rám nem ragyog a nap-:
az emberek álarcot hordanak,
a földet a hazugság festette be,
s hogy nem látom, már nem vesztek vele,
hisz amit eltakar rongy, pompa, szín,
megérzi szívem s érzik ujjaim.

S ami sötét volt eddig és hamis,
most ismerem meg önmagamban is,
de mind tisztábban látom önnön képem,
milyennek Isten álmodott meg régen
s míg egyre mélyebben befele nézek,
bennem látom a zengő mindenséget.

Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,
magasság, mélység sötétbe borultak,
semmivé törpült a közel s a távol,
csak azt látom már ebből a világból,
ami örök!. . . Nem látok semmit itt lent,
de látom, látom, látom már az Istent,

s most már tudom, így a vakság sem átok,
mert hunyt szemmel szebben s tisztábban látok.

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

Nadzeja Artimovics: (várj még egy kicsit...)

várj még egy kicsit
a szeretlek-től
a szerelmes versig
hosszú az út
kell találni kulcsot az ajtóhoz
összevarrni az ajkakat
keresni egy újabb tenyérnyi földdarabot
hallgatni a nyugtalan csendet
mondani az ismerősöknek két szót egy másik tárgyban
kijönni az érdekes film után a moziból
végigülni egy éjszakát a vonaton
majd haza kell menni saját magunkhoz
elővenni a szükséges gyógyszereket
elbeszélgetni az eleven falakkal
megállítani az órát
és elmenni

menni Hozzád kérdőjelek nélkül

Dabi István fordítása

László Noémi: Kérdés

Tudod-e, amit én nem tudhatok,
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe?

Else Lasker-Schüler: Szerelmi dal

Te nem vagy itt,
sötét a város.

Összegyűjtöm a pálmák árnyait,
alattok jártál.

Valami dallamot dúdolok egyre,
derűsen leng az ágak között a dal.

Szeretsz megint -
kinek mondjam el ezt a mámort?

Bölcsnek vagy menyegzősnek?
A boldogság visszhangját kedvelik.

Mindig tudom
mikor gondolsz te reám –

a szívem akkor kisgyerek,
sikolt.

Az utca minden kapujában
elődöngök és álmodok.

Segítek a Napnak, Szépségedet
fölrajzolni mind a házak falára.

De kevesebb leszek, kevesebb, semmibb,
te veszel el valamit belőlem.

Karcsú oszlopokkal ölelkezem,
míg ingadoznak.

Mindenfelé vadparaj integet,
ezek a mi vérünk virágai.

Elfulladunk a szent mohában,
arany bárányok gyapja ez.

Ha most egy tigris
nyújtózna át

a távolba, mely köztünk éktelen,
egy csillagról egy más csillag felé.

Hajnalban arcomon
pihen leheleted.

Márai Sándor fordítása

Adam Zagajewski: Oda, ahol a lélegzet

Magányosan áll a színpadon,
semmilyen hangszere sincs.

A mellére teszi két tenyerét.
Oda, ahol a lélegzet születik,
és ahol kihuny.

Nem a tenyerek énekelnek,
és nem is a mell.

Az énekel, ami hallgat.

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.

Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.

Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.

Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…
Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

Wislawa Szymborska: A gomolygásban

Vagyok aki vagyok.
Érthetetlen eset
mint minden eset.

Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.

A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.

És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.

Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.

Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.

Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?

Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?

A sors mostanáig
kegyes volt velem.

Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.

Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.

Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.

Csordás Gábor fordítása

Bódás János: Hátra ne nézz!

Sodoma már lobogott égve,
s hátra fordult Lót felesége.
Előtte az új, boldog élet intett,
nagy tűzvészt látott hogy hátra tekintett,
s mit az Úr mondott, beteljesedett:
sóbálvánnyá merevedett.

Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,
mert meggyökerezel a félúton!

Wislawa Szymborska: Lót asszonya

Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
Hogy ne a férjem, Lót igazságos
tarkóját nézzem folyton.
Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
Ösvényemen kígyók tűntek föl,
pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
Magányos voltam, azért néztem hátra.
Szégyelltem, hogy loppal menekülök.
Kiáltani akartam, visszatérni.
Vagy csupán mikor szél kerekedett,
kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
Nem jószántamból néztem hátra.
Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
És akkor mind a ketten visszanéztünk.
Nem, nem. Én továbbfutottam,
kúsztam és fel-felszöktem,
míglen sötétség zúdult le az égből,
forró kavics és halott madarak.
Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.

Kerényi Grácia fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Két álom, tűzzel

1.

Éjfél körül, ahol, amikor éppen
én csakugyan, a nyúzott ágybetéten
egymás mellett, de már minek, feküdtünk,
akkor ment éppen minden tönkre, köztünk
vagy fél méternyi gyűrött űr, az ablak
jobb felső sarkában fémes, kerek nap
lángolt az éjféli sötétbe verve.
Mint egy szögfej, kicsi, de visszaverte
a túlsó ég tüzes káprázatát.
Izzó, piros pillantás szúrta át
a hömpölygő teret. "Aligha szél
nem lesz!" jegyzi meg valaki. Leszáll
az ég. Az órámat nézem, de már
nincsen idő. Idő-tér lángban áll.

2.

Szabálytalan, szűk utcákba, sötétben,
tapogatózva fordulok be, mégsem
vaktában. Sopron lenne? Nem, Pozsony,
az lesz, bár nem tudom, honnét tudom,
mint ahogy azt sem, végül azt a házat
miről is ismerem fel: szűk bejárat
és óvatos kilincs, de bent, mögötte
az a szoba, az asztal megterítve...
Vártak volna? Mégsem szól senki semmit,
épp csak tudom, hogy többé semmi gond itt,
tudom, hogy most már itt lehet maradnom,
tudom, tudom, tudom - de csak egy öregasszony,
egy eszelős vén nő van bent, az áll a
tükör előtt, s aggat ezt-azt magára -
valami felmosórongy-szerű leplet,
melyben még mindig az 1607-esnek,
s mindnek, melyben azóta leégett ez a ház itt,
minden tűznek az üszke ott parázslik.

Nádasdy Ádám: Talán páratlan évben

A papa jól megkínozta a telefont,
állt és üvöltött, ,Jó, drága Hédikém,"
(sohase ült le telefonálás közben, szék
se volt), állt, gesztikulált,
mintha a járdaszigeten rekedt volna,
és mutogatna, hogy a zöldnél
ő jöjjön át ide vagy mi oda.
(Állványon állt a telefon, nyikorgó
kerekei voltak, szegények, sose
futhatták ki a formájukat, a zsinór
túl rövid volt, az ebédlőig se lehetett
behúzni, nemhogy - nevetséges - az ágyig.)
Azt akarta, hogy Hédi néniék ne jöjjenek
és mi se menjünk; talán páratlan évben
ő volt a soros, neki kellett volna
gratulálnia (ő és Hédi bácsi
egy napon születtek), „Halló, itt az ikred!"
- kellett volna kiabálnia, ha
tegnap vagy legalább ma délelőtt
fölhívta volna őket, de ő nem, ő várt,
ő húzta, tekergette a négy kerék
(az állvány fölül ferde volt, és
benne, mint a misekönyv, úgy állt
a telefon, kis korlát fogta vissza),
anyám rosszat jósolt; a Hédi néni férje
(egyszer mondtam úgy, hogy „Hédi bácsi",
de nem szerettek érte) büszke volt, így végül
Hédi telefonált. Ő bírta legkevésbé
négyük közül a feszültséget? Vagy
ő volt a normális? Most kellene,
gondoltam félve, átvinni a misekönyvet
a papa másik oldalára, szépen térdet
hajtva, de ő csak ugrált és üvöltött.

Ludvík Středa: Legyél

Legyél láthatatlan kis kavics
           az úton amin évszázadok jártak

Legyél dúcgerenda a háztető alatt

Legyél az egyik szál kötél
        amelyik az emberi sorsot húzza előre

Legyél a várva várt hang
        amikor egymást keressük

Legyél legalább egy pillanatra hullócsillag
        amelyik vigasztal és nyomot hagy az emlékezetben

Legyél a sötétség ködében a jó remény szikrája

Legyél lehelet az üvegen
        hogy valaki keze felírhassa az üzenetet
        hogy enyhült a fájdalom

Legyél kopogtatás az ajtón amit meghallanak
        hogy ajtót nyissanak

Legyél önmagad
        a behavazott kert zúzmarás csendjében is
        és halld meg az élet titkos zenéjét
        a makacsul dacoskodó halál
        kuporgó bimbóiban

Dabi István fordítása

Wislawa Szymborska: A statisztikákhoz

Száz ember közül:
mindent jobban tud másoknál:
– ötvenkettő;

mindenben bizonytalan:
– majdnem az összes többi;

segíteni kész,
ha ez nem sok időt igényel:
– negyvenkilenc, nem is rossz;

mindig jó,
mert nem tud másmilyen lenni:
– négy, na jó, talán öt;

irigység nélkül csodálni képes:
– tizennyolc;

folytonos félelemben él
valakitől vagy valamitől:
– hetvenhét;

képes a boldogságra:
– legföljebb húszegynéhány;

magában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
– több mint a fele, ez biztos;

kegyetlen,
ha a körülmények rákényszerítik:
– jobb, ha ezt nem tudjuk,

még körülbelül se;

utólag okos:
– nem több, mint előzőleg;

csak dolgokat követel az élettől:
– harminc,
de bárcsak tévednék;

sajgó tagokkal kuporog
zseblámpa nélkül a sötétben:
– nyolcvanhárom,
előbb vagy utóbb;

szánalomra méltó:
– kilencvenkilenc;

halandó:
– száz a százból.
Ez a szám, egyelőre, változhatatlan.

Csordás Gábor fordítása

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni -
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél,
írassák rám a házukat, és haljanak meg.

Kántás Balázs: Hozzám értél

Mikor hozzám értél
a bőröm többé nem rács volt
létem és a külső lét között

a hangszerek mind egyszerre szóltak
a víz egyszerre forrt és fagyott

az iszony kizárta magát az ajtón
a falevelek zöldebbre festették magukat
a szobám falán függő Byron-kép elmosolyodott
a szomszédban vonyító kutya felröhögött

az élet rájött a saját értelmére
a halál a szekrény alá rejtőzött

Wislawa Szymborska: A gomolygásban

Vagyok aki vagyok.
Érthetetlen eset
mint minden eset.

Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.

A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.

És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.

Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.

Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.

Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?

Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?

A sors mostanáig
kegyes volt velem.

Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.

Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.

Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.

Csordás Gábor fordítása

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

Halottaknak napján,

gondolkozz el, kérlek!

Mennyire fontosak

azok, akik élnek?

Milyen gyakran gondolsz

rájuk szeretettel?

Jelenthet-e annyit,

mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember

temetőbe jár ki,

Elmúlt szeretteit

véli megtalálni.

Közben annyin élnek

magányosan, távol,

kire nem jut idő,

kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak

a szívünkben élnek.

A hétköznapokba

bőven beleférnek.

M’ért nincs az élőkért

ugyanilyen ünnep,

ami lángra gyújtja

apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,

csak egy más világon,

s nem tud örvendezni

levágott virágon.

Földdé porladt testet

látogatsz a sírnál.

Élőkért tehetnél,

ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,

kinek nem jut semmi.

Ki örülni tudna,

ha tudnák szeretni.

Ám ezt meg se látod

– tudod – attól félek.

Megbékélni kéne,

s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,

mikor már nem bánthat,

akkor száll szívedre,

majd a gyász, a bánat.

S jön halottak napja,

s mész a temetőbe,

bocsánatot kérni,

s elbúcsúzni tőle…

Lev Nyikolajevics Tolsztoj

"Az emberek azt kérdezik: mi lesz a halál után? Erre így kell felelni: ha te nem csak szájaddal, hanem szívből mondod - legyen meg a te akaratod, ahogyan a földön, úgy a mennyben is - ez azt jelenti, ahogy ebben az ideiglenes létben, úgy az öröklétben is, neked gondolkodnod sem kell arról, mi lesz a halál után. Add át magad a Mindenható akaratának, dicsőítve őt; tudván, hogy ő a szeretet - így hát mitől kellene félned? Krisztus haldokolva mondta: "Atyám! Rád bízom lelkemet!" Ha valaki ezeket a szavakat nem csak a szájával mondja, hanem tiszta szívből, akkor annak az embernek több nem kell. Ha az én lelkem visszatér az Atyához, akkor vele semmi a legjobbon kívül, nem történhet."