Pilinszky János: Fokról fokra

Ahogy a semmi kisimítja

az agónia árkait,

miként a vidék hófuvás után

                      lecsillapúl, hazatalál,                      

valahogy úgy alakúl, rendeződik

fokról-fokra ember és Isten,

pusztulás és születés párbeszéde.

Jung Károly: Pogányok a damaszkuszi úton

Hogy te pogány vagy, teljes valódban,
Akár a nyájat őrző pásztorok, szerte
A hegyekben, az még csak a rajtakapott
Idő folyománya, előzménye csak egy
Majdani megtérésnek, ha majd lelkedre
Zuhan - darabjaira hulló üstökös egy
Ezredvégen, sejthető, de méltatlan
Csörömpöléssel - a megvilágosodás:
Az lesz csak az igazi kihívás. Választani,
Odaállni valaki mögé, a sorba, aki nem
Is látható, de aki azt mondta magáról
Ezredévekkel korábban: Én vagyok a
Kezdet és a Vég. S aki mostan újra
Megszületik érettünk. Vagy nem állni oda.
Így marad az ember újra egyszál maga.
Te vagy a kezdet, mások utána jóval,                    
De jóval előtte még annak a szépen
Gyűrűvé eggyéölelkező, aztán mégis tárva
Maradó bezárhatatlan jelnek: mintha öle
Válna jelképpé - fogantatást követően -,
A nőnek, anyának, minden asszonyoknak.
Szóval: a hová tartozni. Még eldönthető.
Mások szerint: már eleve elrendeltetett.
Szóval: pogányként ebben az éjszakában,
Ha majd szakad a hó, csordások ostora
Visszhangzik a templom előtt, belecsapódik
Lelkedbe a virradat, s remegve áll,
Akár a kés. Figyeld a csillagot: alatta
Párálló barmok melegében vár rád valaki.
A pásztorok már mind leértek a hegyekből.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

"Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse."

Fordította: Rónay György

Oláh András: megérteni képtelen

„Hallgasd ki egyszer majd a temetőt!”
             (Utassy József: A büszke holtak)

mikor azt hiszed van még idő: akkor
töri át az éjszaka kerítéseit
a szétdobált párnák közt növekvő kór
s a józan álmok rohama megtörik

a hínárszagú alkonyatnak dőlve
eltűnik a lejárt idő – a csaló –
magadban semmit sem találsz belőle            
csak éjszakába lobbanó altatót

csillagos mágia az a csöppnyi rés
és bedeszkázott ablakod a kezdet
s az ölni kész árulkodó szemrebbenés

melynek segélykiáltásait megveted
– nem maradhatsz ahol már semmi dolgod
s másra hagyod a tisztítatlan foltot

Jónás Tamás: Anyu, utoljára

Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom, de hát
engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.

Jónás Tamás: Nyafogás

Ide is. Kösz. Hát, eljutottam. Másnap.
Ez is jó ám költői vallomásnak.
Készülök. Ki. Fel. Vagy készülődöm.
Készülék. Haldoklom vén szülőkön.
Mennyire aggódna most az anyu, hogy
alig tanítok, és alig tanulok.
Olyan akarsz lenni, mint apád, fiam?
Olyanok vagyunk mindannyian.
Látom a rendet, látom a rendőrt.
Bontom a rendet, tépem a kendőt.
Te vagy az egyetlen okos gyerekem.
Miért kínoz meg minden szerelem?
Miért fáj minden hazugság, irigység.
Ne menj el. Szenvedjek? Igen, kicsit még.
Ide is. Nekem is. Megérdemlem.
Mégis csak. Kellett vón. Feléd mennem.
Félek, hogy. Nem lesz majd. Felébrednem.
Ölelni. Beszélni. Elfut az idő.
Süt a nap. Nem arról. Nem, itt nincs eső.
Vége van két éve minden nyárnak.
Szívemben darvak és dárdák szállnak.

Jan Twardowski: fontos

Ne feledd az ernyőt
hisz komor felhők gyűlnek
ellenőrizd biztosan van-e
pár száz forint a zsebedben
s most jön ami oly fontos
akár a kenyér a nap a föld
csókold meg az alázatot
és sorra az aggodalmakat

Zsille Gábor fordítása

Szabolcsi Zsóka

Csendbe burkollak-

suttogta a telihold,

s álomba ölelt.

Ágh István: Mit kívánjak neked?

Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kívánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?

Nemes Nagy Ágnes: Alázat

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

Szabó Barna: Ítélet alatt

     Mérlegre kerül mind

     amit tettél szépet, jót, igazat:

     meg az, mi nyomodban

     szétszórva rút, rossz és hamis marad.

     És nem a Nagy Idő

     dönti el, de mér minden pillanat -

     Hát tudnod nincs miért,

     élned kell, hogy VAGY ítélet alatt.

Sík Sándor: A Hargitán

Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.

Vásárhelyi Géza: Hajnali hó

  Hallom hogy hullasz halk zizegéssel
  Hallom hangodnak pelyheit
  Hallom hogy hullani el nem késel
  Hallom mosolyod téli kertjeit

  Hallom hogy élsz hallom hogy meghalsz
  Hallom hogy talán nem menekedsz
  Hallom hogy hullasz hallom hogy árvulsz
  Hallom hogy talán már nem szeretsz

  Hallom hogy hallom hallom hogy hallod
  Hallom hogy hallali hallali hó
  Hallom hangtalan halni a hangod
  Hallom hogy hullik a hajnali hó

Pilinszky János: S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?

Vagy olyan egyedűl maradtál,

mint az a férfi, aki tegnap –

vagy az a fiú, aki ma –

egyszóval, mint azok a lények,

akik számára a világ

már semmi más, mint tárgyi 

 bizonyíték?

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,        
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,          
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Julia Hartwig: (Melyik alakzattól kezdve...)

Melyik alakzattól kezdve érdemlik meg az együtt-
érzésünket és segítségünket?
   A légy még nem, a szúnyog még nem. a hernyó sem.
   Az egérnél még mindig kétséges a dolog.
   A madárnál már sok az érző szív.
   Itt szerepet játszik a hasznosság, a kellemes érzet,
amit előidéznek. Nem jelentőség nélküli a szépség, külső
és kedvesség.
   De mi is az Úr Isten felbosszantott legyei vagyunk,
szúnyogok, amik az arcát csipkedik, pókok, amik hálót
szőnek a szobáiban, alattomos orvvadászok a királysága
erdeiben.
   Az, ami számunkra oroszlán, Arthusnak még csak
nem is katicabogárka.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Biztonságos

Egy japán kisfiú eperlevélen ül és festeget.
Hogyan lehet az, hogy senki sem szól neki:
- Fogódzkodj, mert leesel.                    
Nem rohannak a segítségére.
Ez egy tapasztalt öreg művész érdeme. Már nem egy
földrengést átélt, de a fiút mégis csak egy eperlevélre bízta.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Hagyj engem

Hagyj engem még egy pillanatra az álom ingatagságában.
A meleg lélegzet ölében, a szív hanyag ritmusának és a vér
pillangó szárnycsattogásának csendjében. Hagyj engem!
Mert ott végre megtalálták bennem a Visztula ősvölgyét,
a Ninive zöld és sugárzó völgye az, amit lelkesedésben látni.
A föld, amit keresek és amit felismerek, hogy kiegyezzem
vele, amikor így áll az alkonyatban mozdulatlanul és örökkévalón.

Dabi István fordítása

Babits Mihály: Memento

A hajad olyan fekete

a ruhád oly fehér;

az ifjuság igérete

az élettel felér.

Ó csal az ember élete!

Ki tudja, mi nem ér?

Ruhád is lesz még fekete,

hajad is lesz fehér...

Fotó

Valerij Kunyicin: (Bár évek teltek, még friss a lélek...)

Bár évek teltek, még friss a lélek,

sőt mintha fiatalabb lenne.

Térségeket nyitott meg az élet,

figyelek a szépre s a szebbre.

Szélesebb körben messzebbre látok,

a remény fénye vezet engem,

és szemlélem ezt a világot

a porból vagy ülve nyeregben.

(Dabi István ford.)

Bella István: Tüzed, s tüzem

Sírok, mint az elfogyó
tűz, sírok magamban.
Zokognak csontjaim. Fagyott
füst kígyóz hajamban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
S legyünk egymásbaojtott
két láng: tüzed, s tüzem.

Bella István: Zsoltár

Mikor a világba vágnak
a rozsdás pengék, a fények,
s mint a galambok, elülnek
a gyűrűző remegések,
a hűvös hátú vizeken
csak álmos hullám botorkál,
szívemben akkor versz te fel,
mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,
érzem: az érverésed,
a fákról menekül a zöld,
s hűvös szemedre téved,
elbólongnak az árnyak,
alkonnyá szenesednek,
reszket vállamon vállad,
mint vízen az égitestek.

B. Tomos Hajnal: Búcsú a nyártól

Levettem szalmakalapomat
és megmerültem
a parton felejtett
nyomokban,
hajamba fontam
a leáldozott fények
mirtusz-illatát,
sirálytollak sós
habjával itattam
arcomat.
Aztán elindultam
a növekvő árnyak
irányába.

Boér Miklós: Turista himnusza

Te vagy nekem a nagy mindenség:
A nap, a hold, a csillagok,
A virág, mely ezer színben ég
És a zengő madárdalok.

Te vagy nekem a kopasz szikla
S kőkeblében a némaság;
A végtelen szent, örök titka,
Mit kutatni nagy balgaság.

Te vagy nekem a szilaj orkán,
A lobbanó villám szava.
És azt hiszem, hogy zengő torkán
Csendül ajkad örök dala.

Te vagy nekem a tavasz fénye,
A forró nyár izzó heve;
A sápadt ősz bús temetése,
Fagyasztó tél zordon szele.

Te vagy nekem a szent valóság:
Hittel, vággyal, tűzzel tele;
A komoly munka, víg bohóság,
Az imádság és ihlete!

Te vagy nekem a szárnyas lélek,
A szív, amely vágyón dobog;
A szerelem, a melyben élek,
Borús napok és boldogok...

Te vagy nekem az örök minden:
Asszony, leány, élet, halál
S én vagyok az, ki, örök Isten
Mindenütt Te reád talál!...

Ady András: Petit cloches

Hajolj egy kicsit előre,
látod? ez, itt egy apró
virág; hogyan nyílt
ennyire merészen bele
a télbe? ne kérdezd!
miért ne lehetne a dermedt
fehérnek is saját, furcsa,
színes jövevénye?
Figyelj! pillanatra hallható:
a szirmok között, elvétve
bár, de harangszó is akad …

az általam hozott búcsúcsokor
ha rázom, vajon miért zúg
ijesztően, s erre válaszul,
odakinn, vajon kiért is
harangoznak?

Szemlér Ferenc: Gyémánt

 sk.

Mint Krisztus szent testét a pap,

magamba olvasztottalak

s mióta bennem rejtezel,

a testem fénylik és tüzel.

Csodálkoznak az emberek,

bámulják gyémánt-testemet,

hogy mily áttetsző, mint ragyog

és azt hiszik, hogy én vagyok.

Jan Twardowski: többé-kevésbé

Ó e szavak – többé-kevésbé
hajtogatják akaratlanul is őket
így-úgy
akárhogy
ügyetlenül
szájról szájra adják
ki érti meg
s ki érteti meg
hogy a kevesebb
több

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Október

Arcába csapódott gyűrt falevelekkel 

s véreres szemekkel 

befordul utcánkba az első őszi reggel.

Zelk Zoltán: Így mondta el

Így mondta el álmát a vak: 

Az égboltot fölhasította 

egy fejszeélű pillanat.

Négyesi György: nékem

a tejben te vagy a fehér

a kalácsban az íz
cserépbögrémen a pötty
hálókabátomon a gomb
ha alszom paplan simogatása
ha ébren vagyok harangkondulás
szerelmed üvegdobozba tettem
s derekamhoz szorítva
 rohanok
egy vonat után ami
elment

Zelk Zoltán: Közeleg

Még csak leskel az ősz, de már 

harangoznak a lombok.

Fodor Ákos: Kavafisz-hangminta

Szépségedre, ha van, büszke ne légy. Kaptad.

Szeresd, örülj neki.

   És, ha tűnik,

veszteségnek, szégyennek ne tekintsd. Mondd,

- nem, ne is mondd, érezd csak - "köszönöm, hogy

voltam szép is, mások és a magam gyönyörűségére.

- Jaj, de milyen szép is most már kipihenni magam belőle...!"

Zelk Zoltán: Felelj, ha vagy!

Szélfútta levél a világ. 

De hol az ág? de Ki az ág?

Władysław Łazuka: Pillanat

Hallod

az evezőlapátokkal

énekel egy csónak

A nádas és az erdő

                       úszik tova                        

a karok

feszült húrjain

A szigetről egy kócsag

röppen a magasba

mintha magával kívánná vinni

a tájat

Dabi István fordítása

Zelk Zoltán: Akkor

Már hallgat a szív. Fölhangosodnak 

Isten léptei.  

Oláh András: ima

uram
        sivatagba
temettük a szót
a kiszikkadt álmok
s a porló hit mellé
hisz úgysem értjük
már egymást régen

mégis
         szavak nélkül
is maradj velünk
hisz vakok vagyunk
mindannyian: tükrünk
kettétört s már nem látunk
magunkban téged

Jakša Fiamengo: A láng megszelídítése

Tudod, szétáradunk

két égben,

a tiedben és az enyémben,

egybekötjük azokat

a halál parancsára

és semmid sem leszek

és mindened leszek

Dabi István fordítása