Fellinger Károly: Mini-Duna

Sötét este van. 

Kishúgommal és anyával 

kimegyünk apu után 

a közeli Kis-Dunához, ahol 

barátjával halászik.  

Tonhalkonzervet viszünk nekik, 

mert éhesek, 

hisz sose fognak a botjukon 

kívül semmit.  

Kishúgom modern ovis, 

csak Mini-Dunának 

hívja a Kis-Dunát.  

Anya hirtelen megáll. 

Hugicám, Anna 

érdeklődve kérdi, 

most miért álltunk meg?  

Anya azt válaszolja, 

ki kell cserélni 

a zseblámpa elemét, 

mert nem világít.  

Kishúgom erre megdöbbenve 

mondja anyának, 

észre se vettem 

ebben a nagy sötétben.   

Kassák Lajos: A költő magával felesel

Balgák megkísértése 

Egy szeretetreméltó kortársammal találkoztam ma. 

Költő. Valahonnan az északi hegyvidékről származott 

s most kigombolt kabáttal és boldogan sétál az 

őszben. Mit neki a köd, az erjedő falevelek és a szél, 

mely a folyó felől suhan a körutakra? Költő, gondolom 

s majdnem szánom őt magamban. Sajnálom kicsit, mint a 

rokonaimat, akik hozzám hasonlítanak.  

Még itt jár előttem, még hallom a léptei kopogását 

s talán a következő pillanatban kibontja szárnyait 

s felszáll a magasba. Hogyan múlnak majd napjai 

a kék levegőégben? Ki veti meg ágyát? Ki aprít zsemlyét a kávéjába?  

A költők mind szegény emberek s kicsit bogarasak is. 

Szeretik a magányt, de ha senki nem látja őket, a halakkal 

és madarakkal társalognak. Szegénykék. Követem őket, ha 

olykor szerencsém van hozzájuk. Tudom, ez a mániám a fegyver 

mellyel megölöm magamat s csak követem őket és átveszem 

súlyos keresztjüket.

Jan Twardowski: Köszönet

Köszönöm Neked hogy nem fehér minden vagy fekete  

hogy a tehenek tarkák  

és a maszlagos fű sápadtsárga  

hogy alul olajbogyózöldek az ebihalak  

a harkályok meg sokszínűek piros pöttyel a farkuk fölött  

a pisztrángok kékesszürkék  

barnásviola a nadragulya  

az arany pedig mindenszínnel egyezik és árnyékot nem fogad be  

az arcok szeplősek  

s a csőrök nemcsak hosszúak vagy rövidek  

hiszen a piróké vastag a bankáé meg görbe  

köszönöm azt  

hogy a múlandóság betölti feladatát  

meg azok is akik hibákat védve szeretnek  

mi akarunk csupán mindig vagy ilyenek vagy olyanok lenni  

s a végén mégis csak pepitává sikeredünk

Sajgó Szabolcs fordítása

Jan Twardowski: Ő

Megállt  

árnyék az ablakom alatt  

vándorfelhő fölöttem  

teszem mintha nem lennék  

feledem  

kopog  

megint nem nyitok  

gondolom: késő van sötét  

- Ki az? - kérdem végül    

- A szerelmes Istened  

viszonzatlan szerelmével

Sajgó Szabolcs fordítása

Sohonyai Attila: Együtt

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Hol festelek, hol karcollak, 

van hogy csendéletnek látlak, 

van hogy absztraktnak. Van 

hogy sáros a ruhád és én otthagylak, 

de van bizony úgy, hogy csak azért 

fetrengek a földön, mert a föld is te 

vagy.  

Van hogy szét kell szedjelek, van hogy 

készen kaplak, van amikor összerakni is 

nehéz téged, de néha csak úgy kibogozlak. 

S van bizony néha hogy az én fonalam sem 

érthető neked, olyankor általában úgy hagyjuk 

s nevetünk rajta egyet.  

Van hogy hú de megutállak, és van hogy 

újra beléd esek, van hogy 

semmi se fáj tőled, és van amikor már 

egy ujjad is porig éget. S van hogy 

semmi az egész, van hogy örülök a 

félnek, van hogy semmi se szép; 

de nincs olyan, hogy nem szeretlek.

Örkény István: Leltár

dombos táj (zivatar után) 

3 gomolyfelhő 

1 halastó 

1 gátőrház 

1 férfi (az ablakon kihajolva) 

1 kiáltás 

1 jegenyesor 

1 sáros út 

kerékpárnyom (a sárban) 

1 női kerékpár 

1 kiáltás (az előbbinél hangosabb) 

1 pár szandál 

1 szoknya (a szélben lobogva, 

a csomagtartót csapkodva) 

1 milflőrmintás blúz 

1 darab amalgámtömés (fogban) 

1 asszony (fiatal) 

1 kiáltás (még hangosabb) 

új kerékpárnyomok 

1 becsukódó ablak 

csönd.  

Dévényi Erika: Aggódó szív

        (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül 

        című könyvét felhasználva)  

Az aggodalom olyan, mint a hintaszék 

Csak indulsz, de az út végére sosem érsz 

S míg a hintaszékben legalább tiéd a nyugalom 

Addig békéd elvész, szorítja az aggodalom  

Hiába félted a gyermeked, hogy rossz útra lép 

Nem aggodalmad óvja az útkereszteződést 

Remegő kézzel engeded el az útrakelőt 

Pedig nem a félelmed mi megvédi őt  

Aggódva nézed a viharfelhőket 

Pedig az nem védi meg óvó tetődet 

Hiába kerülöd így az ördög tüzét 

Az aggodalom nem olt, csak belűről tép  

Az aggodalom szilánkjai összerakódnak 

A ma terhével egységet alkotnak 

S kész lesz egy olyan hatalmas teher 

Amelyet szíved már nem bírhat el  

Nem tudod mit hoz a jövő, mi az, mit kapsz 

Hisz emberi léted erre nem adhat választ 

S ha aggódsz, mert azt féled, rossz lesz élted 

Csak azért lehet, mert kevés a hited  

Legyen előtted Péter példája 

Az aggodalom őt is megtalálta 

Amint a vízen hitét kezdte feledni 

Tanító példaként elkezdett süllyedni  

Isten igéje válaszol neked 

Megnyugtat téged, ha hűen figyeled 

Azt mondja ne aggódj a holnapért 

A holnap majd aggódik magáért  

Az égi madarak sem vetnek, aratnak 

Mégis az Úr kegyelmében laknak 

A mezei liliomok sem varrnak ruhákat 

Az Úr akaratából mégis pompáznak  

Ne akarj már akkor átkelni a hídon 

Amikor még nem is tudsz a folyóról 

S ha már látod a folyót, akkor se félj 

Isten szárnyakat adna, ha leesnél  

Hited legyen ernyő, de ne te döntsd el 

Hogy esőtől vagy naptól védjen 

Isten teremtette az esőt és a napot 

Áldásként adja neked mit alkotott  

Életünk minden holnapja előbb Istennel találkozik 

Tudd, hogy az Úr szeret téged, ne aggódjon a szív 

Hidd, hogy az utadat mindig a béke vigyázza 

Melyen a pásztor elöl megy, s a bárányok utána  

Molnár G. Krisztina: Ha jössz

Ha jössz, lábujjhegyen jöjj, kövess, 

csak csendesen, csak csendesen. 

Rezzenetlen lombok, törzsek közt 

üzen a szél, oly szelíd, mint egy 

puhán merengő, lírai költemény. 

Lelkemben apró borzongások, 

pillangók halvány rebbenése, 

fűszálakhoz simuló mosoly. 

Őrzöm neked az erdő halk 

szusszanását, az avar puhaságát, 

a fény derengésének titkát. 

Elsimulnak a köznapi gondok, 

arcot ölt a zengő Harmónia. 

Csend simul a csendhez – oda.  

Csorba Piroska: Nézd, Uram

Nézd, Uram, elmúlt tavaszom, 

lobogó fáim zöldje őszre váltott, 

gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak, 

s a virágok illata csak emlék. 

Álmaimat felissza a hajnal, 

s nem adja vissza se nappal, se éj. 

A mozdulatom egyre lágyabb, 

s nem én: a tárgyak fognak lassan engem. 

Távolig nem ér el tekintetem, 

mi közel van, már azt se látom, 

testem is teher nekem, Uram, 

tán el se bírom Golgotámig. 

Gyomjaim halódnak sárgán, 

hullámaim tóvá simulnak, 

csönd hallgat bennem engem. 

Közel a tél, a hó alatt 

kopár fájdalmak kemény bokra. 

Fehér a feketét magába oldja, 

bennem nem lesz magamból semmi többé – 

Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.  

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák, 

mikor meztelen az ág? 

Eldobtátok a nyári zöld 

s az őszi aranyruhát.  

Ejnye, ejnye téli fák, 

ez aztán a furcsaság: 

hideg télben levetkőztök, 

nyáron viseltek ruhát!      

Tamás Tímea: Félelem

tudod
rég nem félek sötéttől hidegtől magánytól
hazug szavaktól elmaradt csóktól virágtól
és attól sem amitől úgy félnek az emberek
hogy elhagy a kedves jaj ma már nem szeret
hogy mi lesz ha a jövő nem újat s csodát hoz
mi lesz ha állítnak majd falhoz avagy fához
attól félek – egyszerre veszted el arcomat
Ő – lehull a sarokba mint ócska kacat
s mikor hazamegyek esténként nézhetem
hogy a rozsda csendesen befutja a szemem

Gyurkovics Tibor: Táv

Mily balga vagyok édes Istenem

röpülésem de szárnyam sincs nekem

csak végtelen és egyszerű szívem

mily béna vagyok édes Istenem!

Eljutok-e egyszer a végtelen

esőáztatta fényösvényeken

szárnytalanul és röpüléstelen

puszta szívemmel hozzád Istenem?

Gárdonyi Géza: Köd és fény

Ablakomon ma nincsen jégvirág. 

Ahogy kinézek, szürke a világ: 

köd lomhál a földön. 

A szobám ma börtön. 

Mi van a ködben? És mi van a ködön túl? 

Elpusztulhat tőlem az egész világ; 

ha a nap az égről, mint az alma lehúll, 

és leomlik véle a csillagmiriád, 

én nem fogom tudni, én semmit se látok, 

csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot. 

Ablakom alatt a kiskert sárgul elém. 

A nagy mindenségből csak ennyi az enyém: 

kóró, letörött ág, elhervadt levélke, 

száz kis halott virág szomorú emléke. 

De nincs örökös köd szép Magyarországban, 

s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban: 

átnyilalja a nap, elszáll mint a fátyol. 

Feltárul a közel, feltárul a távol. 

Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik: 

a Sánc egy utcáján most kezdik a lakzit. 

Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe; 

piros szoknyás lányok ringatósan lépve;

legények legelől a táncot bokázva, 

hátul meg a vének csendes ballagdálva. 

Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány. 

Orcája halavány s mégis boldog vidám. 

Vissza-visszapillant az édesanyjára. 

S akkor könny lopódzik szeme csillagára.  

Sebestény-Jáger Orsolya: Imádság

Az út amin járok, égig ér, 

bár sár veszi körül, hófehér. 

Lábaim alatt, ha moccan a fű 

ámulva lélegzem – oly gyönyörű. 

Minden nap megvívom e titokzatos harcot: 

a legszebb gyöngyöt hoznám, kalligrafált, karcot, 

hogy kincsemként adjam – s mind Eléd tegyem. 

Másnak semmiség – nekem a mindenem. 

Az út amin járok, égig ér, 

bár sár veszi körül, hófehér. 

Lábaim alatt, ha moccan a fű, 

ámulva lélegzem – oly gyönyörű.

Oláh András: akkor is

maradtál fájdalom – letörölt ékezet – 

ablaknyi rés helyett elbillent képkeret  

vonatod most is a szívemben zakatol 

sok révült mosolyú emléket letarol  

hiány van és sötét – kafkai fájdalom – 

kihűltek a szavak s bennünk sincs irgalom  

s ha elvérzünk is a hideg vágányokon 

a végítéletet akkor se vedd zokon  

s ha majd a másik part kontúrja felragyog 

ne felejtsd el hogy én akkor is ott vagyok

Oláh András: felejtés ellen

az ajtó mögött állt az öreg sifon 

a faragásmintákra már nem emlékszem 

csak alul a hatalmas fiókra 

s az elegáns rézfogantyúra 

amit az ószeres is megcsodált 

jó volna visszatérni egyszer 

abba a depresszió nélküli világba 

körülszaglászni végigtapogatni a tárgyakat 

szavukat venni hogy mellettünk maradnak 

érezni a kemence melegét 

a fonott szalma illatát amelyből táskák 

szőnyegek készültek 

csimpaszkodni a létrán és kúszni a 

padlástérbe rejtett kukoricazsákok között 

vagy a kút kávájának támaszkodva 

bámulni a mélyben hullámzó eget 

hallgatni a kavics csobbanását 

kutatni elrejtett kincseket 

megkérdezni az álmokba szőtt karikásostort 

a foszladozó falat a törött kerítésléceket 

s átölelni még egyszer anyát 

mielőtt rásötétül a sívó homok

Lányi Sarolta: Cica-vers

Szép macskám, szép ijesztő
Szemed szemembe ásod,
Titokzatos barátnőm
Oly bölcs a hallgatásod.

Úgy ülsz, mint egy királynő
Palást a bőröd, bársony.
És látsz csukott szemeddel,
Ülvén büszkén, sugárzón.

Titok vagy, néma bölcsem
Tudó, ravaszdi macska.
Félek, mig hallgatsz bölcsen: -
Rajtam mulatsz magadba.

Valerij Kunyicin: Hajnal

Hajnalra
A csend
Belefáradt a magányba.
Az erdőt felverte a madarak trillája.
A természet élvezte e zenét,
S a fűre harmat hullott cseppenként.
Egyszerre a mélykék ég meghasadt
Amint a hegyek ormáról
A nap leküldte
Az első fényes sugarat.

Dabi István fordítása

Sárhelyi Erika: Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán 

elterült a kert alvó fái közt. 

Mint vendég, ki zavarni nem 

akar, hangtalan-szépen beszökött.   

Csak a hajnal látta jöttét, 

ruháját a derengés szőtte át. 

S ahogy a reggel ráköszönt, 

fénybe csókolta hófehér haját.

József Attila: (Drága barátaim...)

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, 

nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, 

ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. 

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével 

bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. 

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva 

rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor. 

1937. nov.

Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt, 

madártetem a hóban… 

Száz év előtti karácsonyi lap 

a bombatalálat érte fiókban. 

Fényképcsomag: aki már nincs sehol, 

vízparton áll, gyerek fölé hajol, 

sötét haja lobog a nyári szélben. 

Szilánkok egy ház romjai alól, 

amely leégett az idő tüzében. 

Fakó zseblámpafény erőlködik, 

hogy kimentsen az éjből valamit. 

Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. 

A múlt kihamvadt évtizedeit 

villantaná törött tükördarab. 

Ahogy a kő fölött beforr a hab, 

ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen – 

a végén ránctalan nemlét marad, 

mintha sosem lett volna semmi sem. 

Sohonyai Attila: Megadás

Elmondja Gáti Oszkár

*

Szúrós tekintettel nézem arcod, 

a kés éles, de életlen ehhez a pillanathoz. 

Tudod én már vallottam, hogy a magány a legnemesebb kincs, 

s megdicsőülés, s hogy elvész, ki hisz, 

s hogy az embernek a legjobb így, 

mert mit kaphat maga mellé, ennél jobb nincs: 

miért vagy itt? 

Én vakon bíztam régen a sorsot és fürödtem a csókot, 

téptem a rózsát, s megrajzoltam mindnek az alkonyt. 

Most az üres kert egyhangúsága mi gyógyít, 

s e szöges makacsság, mi mint a balzsam, beborít: 

miért vagy itt? 

A vas évek téglái felépítettek bennem minden falat, 

és sötét árnyéka e kővárnak elfed minden napsugarat. 

Mióta beléptél, jellemed mind e tömörből olvadást szít, 

s az évek hordta csakazértis, mint a vad szél ahogyan 

a száraz homokvárnak ér, súlytalanul porlik: 

miért vagy itt? 

Hogy szerettem-e? Igen. 

Hogy hazudtak-e? Igen. 

Hogy sok volt-e? Igen. 

Hogy megaláztak-e? Igen. 

Hogy nem érdekelt? Igen. 

Hogy mindent odaadtam-e? Igen! 

Mindig! Mindig! Mindig! 

Miért vagy itt??? 

…a vihar bennem elernyedten apad, 

elmémben a csökönyös had fegyvert ejt, s térdet hajt . 

Számban lassan nyíló, meleg tenyérré idomulnak a szavak, 

füleim mosolyban zokogó ódát hallanak: 

a megadás bennem attól, hogy itt vagy.

Fenyő László: Vigasztaló

- Siessetek 

zúgók, fenyvesek, vadvizek, 

szeressetek, 

kőről-kőre ugrasd patak 

ha gúnnyal is, a nevemet. 

Holnap megyek, 

visszajövök-é, nem tudom, 

ne szégyelld és sohse tagadd meg 

erdei út, a lábnyomom. 

Ki jön velem? 

Úgy akarok elmenni, megrakódva, 

tőletek-kincsesen.  

Ez legyen búcsu-indulóm, 

hangos zene, 

hogy a csalódás hangjait 

túlharsogjam vele.  

Mért hogy az ember visszatér? 

Boldog tavalya visszavonja, 

de hova hullt emléke-hamva, 

mi szél törölte le, mi szél? 

Lelkem, ezt úgy hívják: csalódás, 

léted tápláló-eleme, 

mi volna, ha te nem csalódnál? 

járj-kelj, csalódj, hiszen tudod már: 

aki csalódik, nyer vele - 

majd eljő rád is egyszer a 

sohsemcsalódás hidege.  

Köszönd meg, ami van s ha fáj is 

hogy mindennek más arca lett, 

nyitott szemmel fogadd az újat 

és a régit remegje húnyt szemed, 

míg majd a kettő keveredve, váltva, 

kibékít, mert az újban is felötlött 

a réginek egy-egy rokon vonása -  

ládd, az avar is évről-évre újul, 

friss sárgulással újul, színesebb lesz, 

emlékedbe új emlék belejátszik: 

az új, a régi, az egyik, a másik, 

keverve több és egyre kedvesebb lesz. 

Lázár Péterné: Az élet értéke

„ Tanítványaihoz pedig így szólt: Ezért mondom nektek, ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek, mert több az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál.”

(Lukács ev. 12,22-23)              

       Egy társaságban szó került egy közös ismerősről, aki hosszú, súlyos betegség után nem régen halt meg. Valaki így szólt az elhunyt utolsó éveinek szenvedéseiről: „nem volt már az élet”. Elgondolkodtam, hogy ilyen súlyos kijelentések milyen könnyen kicsúsznak a szánkon. Mintha tudnánk, hogy mi az élet. Azonosítjuk az életet az evés-ivással, földi boldogsággal, egészséggel. Jézus Krisztus éppen ezzel a felfogással száll szembe, amikor azt mondja, hogy az élet több ezeknél.           

      De mi ez a több? – Akkor látunk meg ebből a többől valamit, amikor valamiért maga az élet kerül veszélybe. Akik a halál torkából szabadultak meg, csodálatos változást tapasztaltak: olyan dolgokat vettek észre, amikre korábban oda se figyeltek; olyasminek örültek, amit régebben magától értetődőnek tartottak. Egy mély veremből napok múltán kiszabadult ember mondta el, hogy határtalan boldogsággal töltötte el a napsütés. Egy öngyilkosságot megkísérlő ember, akit sikerült megmenteni, kimondhatatlan hálát érzett azért, hogy nem halt meg. Olvastam egy betegről, aki eutanáziára kért és kapott engedélyt (egy olyan országban, ahol erre törvényadta lehetőség van), mert úgy érezte, nem fogja bírni, ami rá vár. De, amikor közeledett a halálos injekció beadásának ideje, váratlanul fellángolt benne az élni akarás vágya, s elutasította magától a kegyes halált.           

      Tovább beszélgetve meghalt ismerősünkről, kiderült, hogy betegségének ideje alatt sokkal közelebb került az őt odaadóan ápoló feleségéhez, mint házasságuknak előző évtizedeiben bármikor. Ebben az állapotában értette meg, hogy milyen sokat jelent neki élete párja. Az ő szeretete tartotta életben olyan hosszú ideig még súlyos betegen is. Ez alatt az idő alatt sokkal jobban összekovácsolódtak, mint jó napjaikban.           

      Az ember élete azért drága és értékes, mert Isten semmi mással nem pótolható, felfoghatatlanul csodálatos ajándéka. Igazi értékét legjobban az mutatja, hogy Jézus Krisztus érdemesnek tartotta arra, hogy isteni élete odaáldozásával megváltsa a haláltól.    

Forrás: Napi Ige és gondolat

Sohonyai Attila: Napról napra

Elmondja Kőszegi Ákos

*

…nem tudom milyen örökké szeretni. 

Milyen, ha lehozzák a csillagokat. 

Miként lehet valakivel megöregedni, 

s szép szavakban esküdni, a valójában 

bebizonyíthatatlant… 

De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, 

milyen előbb takarni be téged, mint magam, 

hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, 

s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak. 

Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, 

és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, 

amikor a hibáinkat megnevetjük, 

…amikor a biztonságot úgy hívod: „ két karodban”. 

…nem tudom milyen örökké szeretni. 

Milyen, ha lehozzák a csillagokat. 

Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, 

ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, 

mindig egy holnap.

Jánosházy György: Jó volna most

Jó volna most a kezem összetenni, 

elmondani egy gyermeki imát, 

mesemondó fa tövén megpihenni, 

és szűrt fényt szívni üde lombon át.   

Jó volna most lehunyni két szemem, 

lelkemmel pisla csillagokba nézni, 

emlékekben kutatni csöndesen, 

szétfoszlott, régi álmokat idézni.   

Jó volna ernyedt elmémből kizárni 

a világot, és mélyében halott 

cafrang helyett Isten nyomát találni.   

Jó volna már nem hallani a talmi 

szófecsérlést, csak tiszta dallamot, 

és égi muzsikába belehalni.

Cseh Katalin: Nővérek

Testvérek vagytok, anyám az idősebb,  

te a fiatalabb… ültök egymás mellett  

a konyhában és társalogtok, nosztalgiáztok,  

vagy éppen arra emlékeztek, amikor a részeg  

orosz katona magából kivetkőzve, harsány káromkodások  

közepette barisnyákat keresett, és ti az ágy alatt  

a rémülettől elcsigázva reszkettetek,  

falhoz lapulva vészeltétek át a borzalmakat,  

csodával határos módon nem esett bántódásotok.  

Anyám a szókimondó, a közlékeny,  

te a visszahúzódó, a zárkózott…  két különböző világ, 

két másképpen  

formált lélek… anyám beszél, te inkább  

hallgatsz, de minden szavát elraktározod  

valahová mélyre…  

Anyám gyönyörűen varr, neked is felújítja

a ruhatárad: csipkegallért illeszt a blúzok nyakára,  

a megunt hosszú ujjú ruhákból rövid ujjúakat varázsol…  

jár a varrógép pedálja, te közben főzöl és azon töprengsz,  

hogy zserbót vagy almáspitét süssél hétvégére.  

Nincs mindig egyetértés köztetek, de soha nem hangoskodtok,  

nem engeditek, hogy elfajuljanak a nézeteltérések, tapintatosan  

kezelitek egymás személyiségét, illegális érzelem-határátlépést  

nem követtek el…  

Nővérek vagytok, együtt mentek vásárolni vagy a templomba,  

hasonló kosztümben, hasonló kalap a fejeteken,  

hasonló testtartással és hasonló apró lépésekkel…  

Anyám szeméből a szomorúság a tiedbe költözött,  

s most ott pulzál a hűvös csillagok között…     

Ültök a mennyei lugasban, örök nyárban,  

tükröződik képmásotok hullámzó elmúlásban…      

Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig

akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben

s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel

mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem

hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam              

nagy fekete szemeid és a mozdulatokat

melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke

nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled

aki a jó és rossz fölé emelted életem

s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

Cseh Katalin: Elmélkedő

Dolgozatokat javítok    

természetes fényben, kora délután,  

a háttérben Chopin: Cisz-moll keringő.  

Elmosolyodom, amikor az alábbi  

gyöngyszemekre bukkanok:  

„ A balladákban az ismétlések szerepe az,  

hogy felizgassák az olvasót.”  

„Toldi csak egy dolgot szeretett: az anyját.”  

„A költő ül a versben és oda várja  

a kedvesét is.”  

Egyszer csak szemembe ötlenek  

a gyenge tanulók stigmáját láthatatlanul is  

magán viselő ötödikes lányka  

vézna betűkkel rótt sorai:  

„Tanár néni, fárasztó lehet magának  

az én fogalmazásomat olvasni,  

de én csak ennyit tudok és így, bocsánat…”  

A dolgozat utolsó mondatai,  

nem tartoznak a tárgyhoz,  

őszinte lélek-villanások.  

Ez a kislány ezekkel a sorokkal  

írói magasságokba emelkedett.  

Elérzékenyülök.  

Lassan besötétedik,  

lámpafénynél folytatom a javítást,  

a háttérben Schumann: Álmodozás.  

Az utolsó dolgozat után  

próbálok megpihenni,  

de sokminden kavarog a fejemben.  

Magam előtt látom az összes  

dolgozatíró gyereket:  

áramlanak a gondolatok,  

vagy éppen áram(lás)szünet van, 

a tolluk végét rágják, izzad a tenyerük,  

összemaszatolják az előttük  

közönyösen várakozó papírlapot…  

Aztán egy hatalmas osztályterem  

bukkan elő  

megszámlálhatatlanul sok iskolapaddal:  

mindenikben egy tanuló ül és ír,  

alkot a megtorpant időben, 

nyugodtan, ráérősen, stresszmentesen,  

teljes harmóniában önmagával.  

Eggyé válnak azzal, amit írnak,  

majd szép lassan eltünedeznek  

a padokból, az osztályteremből,  

az emlékezet(em)ből.  

A dolgozatjavító tanárnál  

van magányosabb?  

Talán a dolgozatíró gyerek.

Makay Ida: Akár a föld, a fű

Része vagy már a napjaimnak, 

az örökforgó évszakoknak. 

Hajnallal kelsz, alkonnyal nyugszol. 

Része vagy már a létezésnek. 

Akár a föld, fű, csillag, ének. 

Lüktetsz a mindenség erében.                 

Állandó vagy, ha észrevétlen. 

És leszel majd halálom része. 

Szótalan a törvény beszéde. 

Sötét, kialvó égitestek 

utolsó fénye, lobbanása. 

Mulandóságom örökléte.

Áprily Lajos: Miatyánk

Imádkozom, halkan, szomorúan. 

A szó megtorpan, mire odaér: 

A mi mindennapi… Rég nincs, Uram, 

az asztalunkon egy falat kenyér.

Obediah Michael Smith: Hangszer

Ha most 

Megjelenik 

És becsönget hozzám 

Meg nem 

Lepődöm - 

Isten mindig felel 

Az imára.   

Dabi István fordítása   

Vékony Andor: Őszi vers

Hulló falevél 

Az ősz a lelkedig ér 

Szavakba öntöd

Mubera Mujagic: Egy nő

Egy szép, fiatal nő 

minden nap 

egymaga 

hangosan, szépen, szenvedélyesen 

énekel az utcán. 

- A bolond - mondja mindenki. 

Tegnap óta 

ugyanilyen hangosan énekel 

egy férfi karján 

és már 

senki sem mondja - A bolond! - 

már ezt gondolják: 

- Milyen boldog az az ember!    

Dabi István fordítása

A természet csodái - Jégvirágok

 

Laura A. Barton Snow: Éntőlem lett e dolog

" Éntőlem lett e dolog." 

1Királyok 12,24 

      Életed csalódásai tulajdonképpen az én szeretetem jelei. Üzenetem van számodra ma, gyermekem: ezt akarom elmondani neked, azért, hogy bearanyozza a viharfelhőket, amelyek életed fölött tornyosulnak, és hogy tompává tegye a tüskéket, amelyeken járnod kell. 

       Üzenetem egyetlen rövid mondat csupán, de rejtsd el a szíved mélyére. Legyen nyugvópárnád, amelyre fáradt fejedet lehajtod. Az üzenet így szól: " Éntőlem lett e dolog." Nem gondoltál még arra, hogy mindaz, ami veled történik, engem is érint? Ami téged bánt, az az én szemem fényét bántja? (Zak.2,8) Mivel drága és értékes vagy szememben, rendkívüli módon ügyelek a neveltetésedre. Amikor  kísértések vesznek körül, ellenségek támadnak rád, tudd meg:" Éntőlem lett e dolog." Én a körülmények Istene vagyok. Nem véletlenül vagy azon a helyen, amelyen állsz, hanem azért, mert én választottam számodra azt a helyet. 

       Nem imádkoztál alázatért? Látod, éppen azért helyeztelek arra a helyre, mert ott megtanulhatod ezt a leckét. A téged körülvevő emberek és dolgok által az én akaratom munkálkodik. Pénzügyi gondjaid vannak? Nem tudod, hogyan jössz ki a fizetésedből? " Éntőlem lett e dolog." Én vagyok az, akié a menny és a föld. Mert azt akarom, hogy mindent tőlem kérj és teljesen tőlem függj. Gazdagságom határtalan (Fil.4,19) Tedd ígéreteimet próbára. nehogy bárki is azt mondhassa rólad, hogy ebben a dologban nem bízol Istenben. 

       A nyomorúság éjszakája vesz körül? " Éntőlem lett e dolog."  Én, Jézus, tudom mit jelent ez. Hisz én vagyok  a " fájdalmak férfia, betegségek ismerője" (Ézs.53,3) Elvettem mellőled minden emberi támaszt, hogy hozzám fordulj, és örök vigasztalást vehess tőlem (2Tesz2,16.17) Csalódtál barátaidban? Talán olyan valakiben, aki előtt megnyitottad a szívedet? " Éntőlem lett e dolog."  Én engedtem meg, hogy csalódjál, hogy megtanuld: Én, Jézus, vagyok a te legjobb barátod. Megtartalak téged, és harcolok érted küzdelmeidben. Azután vágyom, hogy meghitt barátod lehessek.

       Hazugságot mondott valaki rólad? Hadd tegye, te pedig jöjj annál közelebb hozzám, szárnyaim alá távol minden szócsatától. Ha igazságtalanság ért, én vagyok az, aki: " Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, mint a delet." (Zsolt 37.6)  

       Terveid halomra dőltek?  Levert és kiábrándult vagy? " Éntőlem lett e dolog."  Hiszen te készítetted a terveket, és azután kértél, hogy áldjam meg azokat. Pedig, én vagyok az, aki tervet készítek számodra.. " Erőd felett való dolog ez, nem végezheted azt egymagad." (2 Mózes 18,18)  Te csak szerszám vagy, s nem cselekvő. 

       Vágyva vágytál, hogy valami nagy dolgot cselekedj értem? És most betegágyon szenvedsz! " Éntőlem lett e dolog." Nem tudtam másként magamra irányítani figyelmedet, annyira el voltál foglalva nagy buzgóságodban. Néhány legmélyebb tanításomat akarom így közölni veled. Engem csak az szolgálhat, aki megtanult türelmesen várni. Leghathatósabb munkatársaim gyakran éppen azok, akik nem végeznek aktív szolgálatot, de megtanulták, hogyan éljenek az imádság fegyverével. 

       Hirtelen rád szakadt egy felelősségteljes, nehéz feladat?  Indulj csak bátrán, és számíts rám. Azért helyeztelek téged ebbe a felelősségteljes munkába, hogy megtapasztald: " Megáld téged az Úr, a te Istened mindenben, amit cselekszel." (5 Móz15,18)  

       Ma egy korsó szent olajat adok a kezedbe. Használd bátran és szabadon gyermekem, hogy életed ösvényén a hitnek, bizalomnak és vigasztalásnak ezzel az olajával megkenhess minden szót, amely sért, minden körülményt, amely próbára teszi türelmedet és gyöngeséged minden megnyilvánulását.  Gondolj arra,  mindaz, ami téged zavar és bánt, alkalom Isten számára, hogy segítségedre legyen. A tövisek oly mértékben tűnnek el, amilyen mértékben felismersz engem minden dologban. " Vegyétek szívetekre mindezeket az igéket, amelyekkel én bizonyságot teszek ellenetek e mai napon..." mert ez a ti életetek (5Móz 32,46-47)

Reményik Sándor: Margaréta

A bükki rét, - a margarétás rét.   

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret 

A margarétától soha. 

Nem kellett más, 

Csak fehér virágszirom-mosolya. 

Mely úgy lengett az alvó rét felett, 

Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet. 

Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret 

A margarétától soha.   

Petőcz András: A tisztaság verse

Nem figyelni semmire, ami itt, körülöttünk, 

sehova nem nézni, semmiféle akarat, dühök, 

harcok nem érdekelnek, nem nézem, hova, 

mikor és mi, csak éppen hallgatok, így, kívül 

mindenen, talán ez lehet a cél, igen, csak ez.  

Nyár éppen, amikor mindezt a laptopba 

írom, egyedül vagyok, ahogy egyedül ő is, 

aki csak épp, miként én, teszi-veszi a dolgát, 

mindenki egyedül, az is, aki nem – laptopba 

magam-magam, erre vágyom, csakis-csakis.  

Tisztaság könyve, írta valamikor a szerző, aki 

olyannyira fontos lett mindannyiunknak, oly 

nagyon fontos, valami újat akart, ami nincs, 

soha nem is lesz, mégis, az akarása a miénk 

itt, ezen a tájon, ahol vagyunk, magányosan.  

Valami újat szerettem volna, nem ezt a jövőt, 

ami van, sok szabad lélegzetet, perspektívát, 

elmerülni valami európai álomban, tudom, 

megfogalmazhatatlan mindaz, amit egykor 

mi, mindannyian, immáron jó harminc éve.  

Nem született meg a tisztaság verse, de az idő, 

az elment, szinte észrevétlen, az idő, mondom, 

és nem változott semmi, ránk telepszik a volt, 

arcunkba vési a döntéseit, meg a bűneinket is, 

belevési a homlokunkba, okulásra annak, aki.

Sohonyai Attila: Elég nekem

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Elég nekem az is,  

ha holnap vagy az enyém; 

elég nekem, ha holnap után el is mész.  

Nem kérek belőled se sokat, se eleget, 

mindössze annyit, ha itt vagy, 

valóban itt legyél; nekem. 

Elég belőled annyi, ha néha szólalsz.  

Elég az is, ha örökre szótlan maradsz.  

Elég, feltéve ha némaságod beszédesebb, 

mintha egész nap szavakkal vallasz.  

Nekem akkor elég vagy. 

Elég nekem hogyha csak félig szeretsz,  

s több mint elég, ha meghagyod nekem a másik felet. 

Elég ha néha vagy bátor értünk, 

elég, ha csak akkor, mikor a kudarcunkat féltjük.  

Elég, ha nem ég el rögtön minden bennünk, 

s ha egymáshoz érünk, elég, 

ha egymás szabadságát birtokba sose vesszük.  

…akkor örökké a tied  maradok,  

s te az enyém. 

De figyelmeztetlek:  

ha így akarsz szeretni,  

akkor nekem abból sose lesz elég. 

Cseh Katalin: Tényvers

 Huszonhárom év után

bejelentette hogy elmegy  

csak úgy egyszerűen  

mintha azt mondaná  

hogy kenyérért szalad  a sarki boltba…  

Vasárnap este volt  

ott álltam a szoba közepén  

gombóccal a torkomban  

régmúlt havazások  

csöndje sűrűsödött bennem…  

Sírhatnékom támadt de nem sírtam  

csak befele a láthatatlanba  

erősnek kell lennem gondoltam  

magamban és meg is próbáltam  

de az önsajnálat erősebb volt nálam  

hogy éppen mit érzek arcomra mázolta…  

Ő azonban szenvtelenül  

összepakolta a holmiját és indult  

elköszönt elment itt hagyott  

a nyirkosan pislákoló őszi estében…  

Az üresség űrtartalma végtelen  

szundikál benne a védtelen  

meztelenül pőrén kopáran  

az egyedülvalóságban    

Hosszan néztem utána  

a fiam után…  

aztán a nyitott ablakhoz léptem  

egyetlen csillag árválkodott az égen  

meg-megremegett csecsemőfehéren…

A nap gondolata

Megfigyelted már? Ahányszor rámutatsz bárkire a mutatóujjaddal, 

hárommal mutatsz magadra.   

***

Markó Béla: Leitmotiv

Halálom után sok-sok évvel 

hihetetlenül öreg leszel, szerelmem, 

akár egy téli kaptár, 

amelyben alszik már a méz, 

és alszik a gyilkos fullánk is, 

kívülről csak egy korhadt szerkezet, 

de bent a zümmögés, 

bent a virágok illata, 

a magasság és a messzeség, 

bőrödet fújja kint a szél, 

ráncosodsz, de csak mint almán a héj, 

mert legbelül a szürke tömkelegben 

virraszt, ki egykor teljesen te voltál, 

de most csak akkora, 

mint egy méhkirálynő, 

s a kaptárból ki már sohase röppen, 

ott táncol bent egy kicsi leányka, 

olyan kicsi, akár a kisujjam, 

ő parancsol minden pillanatban, 

de ha nyílik tavasszal a kaptár, 

akkor sem jön ki a verőfényre, 

ott énekel bent a sötétségben, 

ott énekel egyre távolabbról…

(1991)

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Elmondja Csuja Imre

*

Van már kenyerem, borom is van, 

Van gyermekem és feleségem. 

Szivem minek is szomorítsam? 

Van mindig elég eleségem. 

Van kertem, a kertre rogyó fák 

Suttogva hajolnak utamra, 

És benn a dió, mogyoró, mák

Terhétöl öregbül a kamra. 

Van egyszerü, jó takaróm is, 

Telefonom, úti böröndöm, 

Van jó-szívü jót-akaróm is 

S nem kell kegyekért könyörögnöm, 

Nem többet az egykori köd-kép, 

Részegje a ködnek, a könnynek, 

Ha néha magam köszönök még, 

Már sokszor előre köszönnek. 

Van villanyom, izzik a villany, 

Tárcám van igaz szinezüstből, 

Tollam, ceruzám vigan illan, 

Szájamban öreg pipa füstöl. 

Fürdő van, üdíteni testem, 

Langy téa, beteg idegemnek. 

Ha járok a bús Budapesten, 

Nem tudnak egész idegennek. 

Mit eldalolok, az a bánat 

Könnyekbe borít nem egy orcát, 

És énekes, ifju fiának 

Vall engem a vén Magyarország. 

De néha megállok az éjen, 

Gyötrödve, halálba hanyatlón, 

Úgy ásom a kincset a mélyen, 

A kincset, a régit, a padlón, 

Mint lázbeteg, aki feleszmél, 

Álmát hüvelyezve, zavartan, 

Kezem kotorászva keresgél, 

Hogy jaj! valaha mit akartam, 

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, 

A kincs, amiért porig égtem. 

Itthon vagyok itt e világban 

S már nem vagyok otthon az égben.

Cseh Katalin: Mi szerelmünk

Mert a mi szerelmünk  

űzött, hajszolt álom,  

fejünk fölött köröz,  

várja, hogy leszálljon.  

Mert a mi szerelmünk  

mintha nem is volna,  

csak az árnya lebben,  

s poros a porondja.    

Mert a mi szerelmünk  

esti mese, ábránd,  

ott felejtett csöndváz  

a magány tornácán…

Cseh Katalin: Elmélkedő

A tanár néni bejelentette,  

hogy ma van a Magyar Kultúra Napja, 

és ebből az alkalomból a Himnuszról  

fogunk beszélgetni. Megkérdezte, tudjuk-e, hogy  

ki a Himnusz szerzője. Rajtam kívül kevesen tudták  

a helyes választ. Volt, aki József Attilát említette,  

volt, aki Petőfit, mások Arany Jánost.  

Aztán a tanár néni felolvasta a költeményt,  

utána mi szakaszonként újraolvastuk, végül  

egy kórus előadásában is meghallgattuk.  

Sokáig azt hittem, hogy a Himnusz  

csak egy versszakból áll, mert mindig  

csak azt az egy szakaszt énekeljük  

a templomban vagy a különböző ünnepélyeken.  

A tanár néni elmagyarázta, hogy a Himnusz  

keretes szerkezetű, mert az elején és  

a végén is Istenhez fordul a költő.  

Azt is mondta, hogy aki megtanulja kívülről  

az egész verset, az kap majd egy szép kövér  

tízest a naplóba. Elhatároztam, hogy én  

megtanulom. Egy kicsit nehezen megy,  

de már tudom az első három szakaszt,  

ahol a költő felsorolja, hogy Isten  

mi mindennel ajándékozta meg a magyar népet.  

Azokat a versszakokat is meg fogom tanulni,  

amelyekben arról ír, hogy miért és mivel büntette meg.  

Jövő hétre kívülről fújom majd az egész költeményt.  

Nagymamám megdicsért, és azt mondta, hogy büszke rám.  

Ma volt a nagy nap, kiálltam az osztály elé, és belekezdtem  

a Himnuszba, ment is, mint a karikacsapás,  

de amikor odaértem, hogy „Hányszor zengett ajkain…”,  

hirtelen megakadtam, nem jutott eszembe egy sor sem.  

A tanár néni azt mondta, hogy nem baj,  

előfordul az ilyesmi, nincs itt a világ vége.  

Lógó orral mentem helyre.  

Behunytam a szemem, el is bóbiskoltam.  

Egy hatalmas arénában találtam magam,  

ahol a Himnuszt kezdtem mondani:  

az első szakaszt, a második szakaszt…  

a nézőtéren rengetegen voltak.  

Kölcsey Ferenc ott ült az első sorban,  

komolyan figyelt engem, kezeit tördelve szurkolt,  

hogy a „Hányszor zengett ajkain” után  

ne torpanjak meg… „Bújt az üldözött s felé”  

sorig jutottam… a továbbiakban mi történt,  

nem tudom, mert a csengő éles hangja  

megzavart, s én hirtelen felébredtem… 

  ‍

Cseh Katalin: Rongyászás

Kidobom a kukába a rongyokat, te visszaviszed a házba,  

még jók lesznek valamire, sohasem lehet tudni.  

A rongyok is te vagy, illetve hozzád tartoznak:  

a molyrágta kabátok, prémek, szőnyegek, pulóverek…  

A te világodat rombolom szét, szentségtörést követek el,  

ha egyet is kidobok, ha egyről is kijelentem, hogy fölösleges kacat.  

Azok a rongyok a fontossági sorrend elején állnak, mert neked  

kedvesek, csak én látom hasznavehetetlen limlomnak őket.  

Most megkövetlek, igazad volt, igazad van…  

Szélben szárnyalnak a rongyok, a te szeretett rongyaid,  

gyönyörködnek bennük a nyári angyalok,  

az égi szárítókötélen fehér álmok lengnek,  

föltekintek rájuk, záporoznak rám foszlott csillagok…

Rajnai Lencsés Zsolt: Tehozzád (8)

Százkezű fák ölelik a horizont szélén 

padok lengő szegélyét, 

merengő estékbe vesznek útjaink.   

Őrálló villanypóznák rajzanak mellettünk 

szerelmesen, s bokrokból fon 

koszorút bokánkra szelídségünk…   

Itt ülsz mellettem, bár virágok térdelnek 

közöttünk. Messziről háború szele zsong esténkbe 

félszeg-gyáván megbontva az idillt, de 

bizalmunk angyalként mosolyog ránk. 

Hullámzó lángokba kapaszkodunk, te meg én, 

lélek lángjaiba, – erősen… 

Szűzi tekinteted szívembe esik hangtalan, 

de örökre, és nem szabadul soha már 

pörös magányom kérleléseitől.   

Szétcsúszott ábrázatok kortalan ölelnek, 

és öregszel, de nem zavarnak ráncaid, 

mert belül vagy, ott vagy belül, és örökre 

az vagy akinek szeretlek, – mert nagyon szeretlek!   

Én szenvedélyes ember vagyok, 

és mindig fájni fog, hogy nem adhattam 

magam neked, és nem tudtalak boldoggá tenni 

úgy ahogy akartalak, és amihez igazán értek…   

És idővel halál felé ballagunk, a sírjaink hozzánk 

készülődnek, s a falak bennünk konokul 

magaslanak egymással szemben… 

De hallasz-é néha? Mert olykor átkiáltok!

Jánosházy György: Tavasz, ifjúság

Tegnap tavasz volt még, rügyek fakadtak, 

és az utcákat langyos szél söpörte, 

március új erőt adott a Napnak, 

és zuhogott a fény a szomju földre.  

Tegnap még reggel iskolába mentem, 

tankönyvvel teli táska nyomta hátam, 

vagy kamasz-vággyal az utcán csellengtem, 

egy kislányt lestem vén ház ablakában.  

Tegnap tavasz volt, ifjúság, öröm. 

Ma úgy tengődöm, mint sarkkörön

jégcsapok lógnak az égről s szivemben.  

A madarak se térnek vissza többé. 

Szétomlik minden nyúlós, ronda köddé, 

s elmerülök a dermedt téli csendben.

Káli István: Fényben

Egy idő óta minden reggel felébredek. 

Akkor csak úgy széthúzom a függönyöket,

Csak úgy kitárom az ablakot. Ennyi, nem több. 

Nem hunyorgok a hirtelen világosságra, 

És nem sokkol, hogy odakint tavasz van. 

Az sem baj, ha a szemközti almafán 

Egy magányos gerle tollászkodik, 

És az sem, ha az orgonabokrunkon 

Éppen most bomlik virággá egy rügy. 

Csak hadd áradjon az ibolyamezők illata, 

Engem nem bánt, hogy olyan egyformán lilák. 

És az aranyeső sárgájára sem vagyok irigy. 

Nem zavar, hogy minden vacak kis méh 

Talál már magának hasznos elfoglaltságot. 

S ha napsütés van, még a szellőt is elviselem. 

És nem törődöm azzal, hogy a tegnapi becsvágyam 

Mára öncélúvá lehet és felemészt. 

Mert már tudom, ha meghalok is, fény leszek: 

Olyan igazi, csodaszép fény a te szemedben.   

Káli István: Ötvennyolc

                    D-nek, A-nak, J-nek,           

                    a majdani bátorsága jegyében   

Nem kísért már se gyanú, se kétely. 

Mivé dermedt bennem dőreség s gondolat! 

Enged álmodozva ülni, és nem 

Zaklatja magát a múló idő miatt.   

Nem kínoz érdes, sorsgyilkos magány, 

Sem sötétség, sem az éjek püffedt csendje. 

Hitem a reményt fojtogatja, s nincs 

Már a szeretetnek bennem méltó rendje.   

Mi harc volt, elmúlt. 

A célt feléltem, Akár a világ önnön tartalékait. 

Törekvés nélkül fogy tovább időm – 

Nem is értem, hogy mit keresek én ma, itt…   

Úgy véltem, élni jó, mert emberi, 

S hogy testem önző lelkemnek lett lakása,   

Nem zavart, tréfával ütöttem el – 

Hisz Istennek vagyok csodás földi mása.   

A mindenséget, s benne a mindent 

Egynek láttam, ahogy Jézust áldva illik. 

Nem rángattam ajtót, sem fiókot, 

Előbb megfigyeltem, hogy mi merre nyílik.   

Becsültem elmét, okfejtést, érvet, 

Haladást, tréfákat és kauzalitást. 

Szerelmeim akként értékeltem, 

Tudnak-e nyújtani nekem valami mást.   

Ha becsmérelt, ki ellenem fordult, 

Megértőn fogadtam vak okszerűségét, 

S bár beleszédültem is a vak dühbe, 

Próbáltam kivárni a mondatok végét.   

Nem fedtem el az arcom, ha rájöttem, 

Hogy e szörnyűséget már valahol láttam. 

Hazudtam önzőn, olykor kegyesen, 

S vállaltam ilyenkor, ha csalóvá váltam.   

Ódzkodtam attól, mi tökéletes, 

Mert nem hihettem el a bűntelenséget, 

S tükörbe zártam szomorúságom, 

Mikor ráéreztem, bent bűnbánat éget.   

Láttam másokon, vagyok jó és rossz, 

S már dicsekvés volt az öntudatosságom, 

Pedig naponta vívtam magamért, 

Remélve, a halált így miszlikbe vágom.  

Az örömért gyöngyözve fizettem, 

Főhajtva fogadtam mások bölcsességét. 

Győzelmeimnél, ha bírta erőm, 

Többre tartottam a csendet és a békét.   

A tikkadásba fúló szónoknak 

Elnéztem minden blőd aranyigazságot,   

S szívembe zártam ellenemet is, 

Ha vaskos tréfáimhoz aranypofát vágott.   

Nem pereltem elrablott időmért, 

S ha szükségét láttam egy-egy vallomásnak, 

Gyengéimért busásan fizettem – 

Kiadtam titkaim hitetlen tamásnak.   

Vágyaimat bárhogy álcázhattam, 

Pellengér-kalodát állított asszonyom. 

Higgadt férfikor szólamán fújva 

Újra eljátszhattam kamaszos viszonyom.   

Éltem gödörben is, égő szemmel, 

A homálytól jól megrészegedtem. 

Kegy-létrán másztam ki, mégis durván 

Káromkodtam: erre teremtettél engem?!   

A fényre – csak ennyit tudtam akkor, 

Mert fényben akartam látni minden formát, 

Mint a gyermek, hisz még nem tudtam, hogy 

A sejtelmesség inkább erény, mint korlát.   

Lennék bár bajban, mégis háborgás 

Nélkül tűrném, mit a tükröm képembe vág, 

Ha nem gyötörné elmém a kétség: 

Tudja-e Istenünk, milyen ez a világ?   

A vér még lüktet bennem, s széthordja 

Testemben a tiszta ösztönt, élni tudást, 

S ebből serken, szeretetté lesz –

Mindig viselhető bíbor fenség-palást.   

Szolga én már soha nem lehetek. 

Kit magamba zártam, bármikor elmehet. 

Nincs más értékem, mit adhatok, csak 

A szabadságot – vállalt függőségemet.

2005 május 15-én, Pünkösd vasárnapján