Kilauea - The Fire Within

Kilauea - The Fire Within

Julia Hartwig: Filemon és Baucis

Egyik felkel éjjel. Hálóingben kicsoszog a konyhába
vízért, tapogatózva. A másik hallgatózik.
 Idegesíti ez a csoszogás, felébredt, felindult, türelmetlenül
mormog valamit.
 De hirtelen égnek áll a haja.
 Valódi ez a csoszogás, vagy csak emlékezetében, a
múltban, a nemlétben hallja?
 Igazi! Tényleg ott csoszog, tehát még mindig együtt
vannak.
 Hálásan és megbékélten visszazuhan törékeny álmába.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Érzékenység

A fejét hátradöntve néz rád
Neki az égbolt vagy és a te arcod ezen az égen a
nap és a rossz idő
ő egy kis madárfióka szeretne karjaid ágai
közé ülni
csicsergéssel teli de tőled annyira függő
hogy ez még a kő szívét is megindítaná
Oly sok év telt már el és a tükörben, amibe nézel
még mindig megjelenik előtted ennek a kicsinek
a képe melletted hátradöntött fejjel
és ma már elfeledett kéréssel vagy kérdéssel
amire felelni most túl késő

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Elég olykor

Elég olykor csak ujjat nyújtani válaszul
Ily keveset akar tőled
annyit akar tőled ami szinte semmi
Tehát így szólsz: semmit akar tőlem
Semmit sem akar tőlem
és elmégy
De ez a semmi szétterjeszkedik
látomás lesz rémlátomás
megjelenik álmodban megjelenik éjjel
kimarja a belsőd

Dabi István ford.

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Lányi Sarolta: A hangjáról

Innen már nem hallom a hangodat.
Fény volt a hangod, a fülembe folyt,
Folyó arany, mely zengőn hangot ad,
Fülemnek fémlő, fénylő kincse volt.

S miként azon Vazul fülében ólom,
Úgy ül fülemben ércesűlt beszéded.
Nem hallok semmit, hozzám bárki szóljon,
Nem hallok senkit most. Se mást, - se téged.

Lányi Sarolta: A szeméről

Az arcodat már elfeledtem.
...Ó drága arc...
De rémlik néha színveszetten,
Mint régi rajz.

Szemed még most is perzsel és szúr.
...Ó drága szem...
S e hív sziven megint te léssz úr:
Tudom. Hiszem.

Lányi Sarolta: Róla s végűl magamról

Talán nem is tudok már róla írni.
Kétely fon át, mikor eszembe jut
Ő az, kiről merengek? - nem tudom.
Elmém eltéved az emlékuton
Mely fénytől ködlik, mint ködös tejút.

Övé a homlok és a száj, a hűs
S a szép tekintet, mely rámrévedez?
Övé a név, a szép s a kép egészben,
Mit itt belűl botor búval becéztem?
Övé az éltem? S jaj, hát élet ez?

Szeverényi János: Gondolatok

Szeretem a föld melegét,

a szelíd mezők illatát,

a templomi nyugalmat és békét,

és a kis fecskék játékát a virágok felett.

Ágai Ágnes: Bárhova lép

Bárhová lépek, beléd ütközöm.

Át- és keresztül vagyok

szőve már veled.

Mozdulataiddal mozdulok,

hangodra hangolódom.

Így élünk kettős kötésben

téphetetlenül.

Csoóri Sándor: Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek
     a gyönge bodzák,
megyek köztük a temetőd felé,
kissé ittasan s ágrólszakadtan,
     mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor
     gyémánt hegedűvel
s denevér bóklászgat alacsonyan.
Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni
             a bokrok alján,
     álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.
     Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat
és rád kell gondolnom folyton, aki
     elgondolhatatlan lettél,
mint a világ délutánja s a levegő sebe
     szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.
     Egy másik azt: e földút emléke vagy,
             amelyen vakoskodom
     s lábad parázna nyomát
a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai
     bennem: meghalni járó szavak,
mint ahogy meghalni járok esténkint
     én is a közeledbe,
végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Pilinszky János: Agonia christiana

Szellőivel, folyóival 

oly messze még a virradat! 

Felöltöm ingem és ruhám. 

Begombolom halálomat.

Pilinszky János: Elég

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Pilinszky János: Betűk, sorok

Megérdemelné a békés halált

minden írnok, aki az éjszakában

tollat fog és papír fölé hajol.

Lőrinczi L. Anna: Mondd miért?

Uram, ma éjjel ketten vagyunk a lelkemben,
és szeretnélek ismét érezni valahol.
Kereslek, de csak a fájdalom hagy bennem,
könnyekkel áztatott mély nyomot.
Tudom, sokszor megtagadlak, dacolva
haragoddal – majd én megmutatom!
Megölted a lelkem... pedig a copfos
kis Panka, boldogan öledbe bújt még egykoron.
Mennyire nehéz ma bennem az érzés,
jó lenne tudni a döntések miértjét:
szeretet – barátság - emberség... nagy szavak
lennének csak, a nehéz lét peremén?
Hallom, ahogy korholsz - hol van a hited!?
- és a Tiéd? - megvan-e még? - bennem...
Miért sújtod a jókat fájdalommal, s miért
kell szenvedni annak, aki szeret...
Miért engeded bántani a védtelent, s miért
a gonosz az! - aki a végén mindig nevet!?
Miért árul el a „barát”, s miért
csal meg a szerelem,
miért válik a múlt értéktelenné,
s miértjeimre mondd - miért nincs felelet?

...

Sötét szobámban, síri mély a csend,
lelkem keresztjei egyre csak gyűlnek.
Ma éjjel, ismét ketten vagyunk csak,
s szeretném tudni, hol vesztettelek el...

Rainer Maria Rilke: Az özvegy dala

Kezdetben jól folyt az életem.
Meleget, derűt adott nekem.
Hogy az ifjaké az mind ilyen,
hogyan is tudhattam akkor?
Mi az élet? Ó, én ostoba -,
s csak szállt, csak szállt évek sora,
s már nem jött se jó, se új, se csoda,
kettétört a fiatal kor.

A férjem-e? Én-e? Ki volt a hibás?
Türelmünk volt, ha semmi más,
de nem volt a halálnak.
Láttam, hogy jön (s milyen csunyán!),
viszi egyik embert a másik után,
- nem enyém volt még ez a bánat.
Mi is volt hát az enyém? Az enyém?
Hogy oly nyomorulttá lettem én,
nem volt-e rendelés?
Hisz nemcsak boldogságot ad,
aj-bajjal is a sors látogat,
s roncsként neki mit sem érsz.

Hozzám is eljött arcaimért,
hogy megkaparintsa semmiért,
mert lábam már rogyott.
Végeladás volt napra-nap,
s amikor már semmim sem maradt,
legyintett, s itthagyott.

Csorba Győző fordítása

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Pongrácz Ágnes: Az Úr dicsérete

1.

Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
de tán a szélzúgás is én legyek,
levélen, ágon gyújtva meg magam.
Uram, dicsérni Téged vidd szavam
a kéklő égre fel, legyek fehér
fátyolfelhő, s ha kondul egy harang,
fehérben éljek mindörökre én!

Szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt
az Úr szívéről szóló énekem.
Békét adjon, nyújtson vigaszt annak,
ki kér az Úrtól, Lábához hajtja
fejét, s bár bízik benne, nem remél.
A gyolcs legyek, mi csúf sebet takar, s
fehérben éljek mindörökre én!

Lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
a latrok rácsos börtönben kapnak
szelíd áldást, Uram, s bocsánatot,
ha bús éjen zenélnek angyalok,
ha húr pendül, s dal száll az ég felé,
ha angyalszárny rezdül, s lehull a toll,
fehérben éljek mindörökre én!

2.

Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon,
ezüstben csendülő kicsiny harang
és érces szívverés a sóhajon,
legyek folyón a hab, melyet sodor,
mert van folyó és van bánat, de nézd,
bővízű bánatban halásznak ott,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.

Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat,
arany-zsoltár az, mely fényekben zeng,
s arany-zsoltárba írt arany-szavak
rohannak már élő alázattal
Hozzád, Uram. Balladám ott elég,
rekedt torkom madárbegyben jajgat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.

Úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s haza-
érkezzen Hozzád a megteremtett
világ boldog percéből felfakadt
minden dús gondolat, mert „Te vagy a
feltámadás” s az élet. Nehéz,
Uram, nekem kinyitni ajkamat,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért.

3.

Te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
platánfa kérgeként a bőr szakad
le róla, ám most még inkább tartom
Feléd, Uram, hogy lásd bűnbánatom,
mert én sebet tettem Rád oly sokszor,
mikor bántottam másokat, s ahogy
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.

Hogyan fordul Feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon,
Uram, rút lelkem. Majd szorgalmasan
zsákomba gyűjtöm újra, s hátamon
viszem tovább új vétkem, csillaghoz
küldöm szemérmem, hogyha vágy oson.
-Találj rám, hű szerelmem! Hagyom. S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod.

Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
De mondd, mit tudnék adni itt Neked?
Üres kezem lehajlik fáradtan,
belül manók szívemmel játszanak,
és mint egy gyermek, míg áll oszlopon,
csak nézek körbe, s tartom Neked: magam! S
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,

4.

Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt. Smaragd-
szemű, kék angyalkák énekelnek,
mikor világod ékes harmatban
csillantom meg, s ajánlom föl, Uram.
Tiéd az „ország”! Minden verssorom,
melyet leírtam bármikor, szalad
Hozzád, s harangok közt imádkozom.

Virágokat vinnék Neked, szabad
szerelmet szendén sáros utakon
hagyok, de Téged, Uram, nem hagylak
el, míg ring bennem a lélek. Ballagok
magamban, így beszélek. Vállamon
vékony gallyakban hordom és lopom
meg Fény-erdődet, mert fázom nagyon,
s Hozzád harangok közt imádkozom.

Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.
Még itt vagyok, s álszentnek tartanak,
ezért Uram, könyörgök Magadhoz
az égbe végy fel, és ha meghalok,
ölelj meg, küldj át minden poklodon,
kínokban égve ott áldom Napod,
s Hozzád harangok közt imádkozom.

A ballada

Uram, szirének hangját add nekem,
kapun, falon hatoljon át a dal,
szobákban ülnek álmos emberek,
ébressze őket, s hozzon új tavaszt,
lelkük teljék meg édes malaszttal,
tárják ki jól az ablakot, s akkor
Uram, legyek hárfának dallama
rezegve lágyan égi húrokon.

Dicsérve Téged reggel és este,
szólítva élőket s a holtakat
úgy, mint utolsó harsonád tegyem
a versbe teljesen magam, s Haza,
te még nem láttál engem, és ma van
a napja annak, hogy megnézd arcom,
hogyan fordul feléd, míg Hold szaval
rezegve lágyan égi húrokon.

Uram, vétettem annyit ellened,
bocsásd meg, és engedd, most én adjak.
Eléd raknék mindent, mit megtermett
a Föld, gyémántkincset, zafírt, smaragd
virágokat, vinnék Neked szabad
szerelmet szendén sáros utakon.
Lásd, semmim sincs, de itt egy ballada
rezegve lágyan égi húrokon.

Ajánlás

Uram, fehérben éljek mindörökre én,
ahol kegyelmet adsz könnycseppekért,
rúgok Beléd, amíg kezem fogod,
s Hozzád harangok közt imádkozom
rezegve lágyan égi húrokon.

Benő Attila: (közös csend)

Szóra bírni most nem szeretnélek,

csak a csend sátrában ülni véled.

Hallgatásainkba takarózva,

a szemünk egymáshoz igazodna.

Zágorec-Csuka Judit: Üzenet

Kedvesem, nélkülem arcnélküli holnapra ébredsz,
de az idő majd összemossa távolságunk, szemed
kéksége veszik el közös tengerünkben, a föld
kiégett barázdái integetnek feléd, míg nézed
magányomat, távozásom erősíti hiányodat.

Így tisztábbak lesznek a nappalaid, és
sötétebbek az éjszakáim, a hold mégis hitet
kovácsol homlokodra, de ne félj, ne félj
kedvesem, még átölelheted a szelíd nap
melegét, én visszatérek álmaidba,
megtisztellek és felemellek.

Zágorec-Csuka Judit: Szerelmes vers

Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.

Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.

Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.

Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.

Victor Sadler: Mikor a kertet mutatom

Mikor a kertet mutatom,
"türelmemért" dicsérsz,
mintha a virágok kéne alkalmazkodjanak
az emberi sietséghez, és nem fordítva.

Pompáját a kertész
zöld ujjainak tulajdonítod,
mintha a szerelem
a végtagokon múlna.

Mindig szabadkozol,
hogy zavarsz,
mintha volna valami fontosabb
a mosolyodnál.

Örülsz (bántó él nélkül)
ha valamit elvétek,
mintha nem volnék bármikor kész bohóckodni
egyetlen szavadra.

Boldoggá teszel
valahányszor a lakásomon
leveted cipődet,
mintha komolyan maradni akarnál.

És, amikor mégis továbbutazol,
képeslapokat küldesz,
mintha azt hinnéd, hogy tőled távol
valóban létezem.

De, a legképtelenebb módon, néha
a "romantika" miatt korholsz,
mintha, minden híresztelés ellenére,
volna szívem.

Nagy. E. József ford.

Hervay Gizella: Szerelem, 1959

I
Sem a csillagrendszerek törvényeitől
nem rettegek már,
sem a szavaidtól.
Nézd, komoly vagyok.
Ma este megint nélküled alszom el,
a távolságokat méregetem egymáshoz:
fényévek - százötven kilométer -
két méter értetlen szemek között.
Az ismert világ határkövei közt járok,
csigaként tapogatva dugom ki a szemeimet,
az ismeretlenre meredek,
már nem rettegek, céltudatosan kúszok,
egyre tovább, egyre kifelé,
a törvények szigorúak és egyszerűek,
akár a háromszögek.
Félelem nélkül, a bolygók áradatában
következetesen kutatom a szemed.

II
Nézd, ma a világűrt teleaggatom
a mi dolgainkkal.
Villamosokat képzelek a bolygók közé,
örömöket az öntudatlan anyag forgatagába,
az űr végtelen falába
szegeket verek, kemény gondolat-szegeket.
Ma ez a munkám. Jókedvűen végzem,
mintha várnál haza, leülnénk vacsorázni. -
Hogy jókedvű legyek, a bolygók közé
odaképzellek téged is,
így hamarabb megtalállak.
A kabátod most is gyűrött. Megnyúlt a nyakad,
lefogytál.
Na, fiam, segíthetnél már,
nem győzöm a munkát egyedül.

Hervay Gizella: Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.

Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.

A szájad mellett egy kis ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda.

De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Pilinszky János: A többi kegyelem

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.

Pilinszky János: Mégis nehéz

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Pilinszky János: Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Desmond Egan: Napnyugta

a fénynek különös színe volt
mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban

különös teret teremtett
ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:

egy másfajta zöld mint az ajtóm előtti
sövény zöldje nekiütődött a sápadt falak
türelmes fáiba
a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
beszivárog (most éj van)
a csöndhegyekbe

egy madár néha trilláz

ahogy mindig is

Lajosi Krisztina ford.

Kabós Éva: 80 évesen

  Szeretnék versben elbúcsúzni
  attól, mi szép volt nekem,
  “törvényen kívül” is fény,
  és virágok a hegyen…
  Oly szegényen ezüstöm volt a
  lármázó patak,
  szépen búcsúzni
  fáradó agyamban már
  nincsenek szavak…
  A fények ott játszanak
  még mindig a hegytetőn,
  de elérni a
  csúcsokat már nincs erőm -
  nem jutok fel a
  rímeket-rejtő hegytetőre,
  vonszol magával
  erdélyi sorsom nyolcvan éve -
  s nincs már erőm bontani
  piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
  - az ősit -, írásosat…

  De még szeretném megköszönni,
  mi szép volt nekem,
  fényt és virágot
  a Mezőség dombjain,
  és a székely hegyeken,
  megköszönni a hópelyhet
  és napot,
  az eltévedt golyókat
  és az eltaláló szót -
  Egy versbe zárva megköszönni,
  hogy még itt vagyok!

Desmond Egan: Rekviem

a zene amit szerettél mint az ősz szomorúan dadog

és a helyek hol együtt voltunk elviselhetetlenek

a virágok már nem is virágok és elsötétülnek a napok

mikor elmentél valami lehullt mint ősszel a levelek

Mesterházi Mónika ford.

Bartalis János: Aranygyümölcsös Kosály

  Aranygyümölcsös Kosály!
  Megjöttél sárguló terheddel,
  koszorúsan állsz.
  Csak most voltál rügyező ág,
  csupasz fa, reménykedő ígéret,
  és már itt állsz megrakodva,
  királyi pompában, beteljesedve,
  cézári győztesen -
  Kosály, kosályi kert!

  Kosályi kert!
  Látom nemesen csillogó ékköveid
  a lombok közt.
  Látom függő brilliánsaid, az aranykörtéket,
  látom a pazar szilvafonatokat,
  mint gyöngyfüzéreket.
  Látom a nagy birsalmákat és birkörtéket.
  Látom a kerten túl a távoli határt,
  a beért mezőket,
  a kéklő hegyoldalakat,
  az enyhe-zöld szülüdombokat.

  Látom a zizegő zabvetéseket,
  a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú
  napraforgókat
  a vetések szélén.
  Látom a learatott búzát,
  az aranyló tarlót, a keresztekkel
  megrakott földeket.
  Csak most volt minden zsendülő vetés,
  szárbaszökkenő hajtás,
  kicsi, támogatásra szoruló palánta.
  Hallom a szél finom citeráját
  a zabfejeken.
  Látom az egész felöltözött,
  megáldott és gazdag határt.

  Csak én állok szegényen,
  üresen e nagy gazdagság közepett.
  Csak én nem tudom, mit csináltam,
  amíg a gyenge vetésből
  gazdag kalangya,
  s egy szem kukoricából
  karvastagságú cső,
  a finom virágból mézédes alma lett.
  A búza, amin áttapostam, többre volt képes,
  a fa, melyet viharok cibáltak,
  nagyobbat alkotott.
  (Engem milyen viharok téptek?)

  A katángkóró az út szélén,
  amelyen átgázolt száz szekér és állat,
  lám - kéken virít.
  Minden megalkotta a maga művét.

  Minden.
  A fű is, a fa is, a katángkóró is,
  a palánta is.

  Csak én állok tétován, üres kézzel.
  Csak én, az ember, csak én, csak én...

  1930.

Bartalis János: Az erdőről hazatérő favágók

  Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
  Azt beszélik, hogy tavasz van,
  mert kinyílott a hóvirág.
  Széltében, hosszában
  meleg napsugár tűz be az erdőbe,
  s az erdőoldal csupa hóvirág.

  Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
  Azt is mondják, hogy kis őzikék
  legelészve bólogatnak végig
  a virágos erdőháton,
  s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

  Ébred a természet tehát.
  Remegve tárom ki szobám ajtaját.
  Az ereszről csurog a víz,
  és nagy robajjal fut le a csatornán.
  Lelkem kitágul.
  Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
  Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
  ébred a természet,
  itt van a tavasz!

  Az erdőről hazatérő favágók
  csoda dolgokat beszélnek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  és rügybe szakadt a fák hegye.
  A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
  Fizessen meg az Isten érte nekik,
  jó, becsületes emberek.
  A nap, mint piros máglyatűz
  a madarak dalán hamvad el,
  s levélbe fut a fák hegye.
  Fizessen az Isten ez örömért nektek,
  szegény favágók!
  Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

  1914. február 8.

Pilinszky János: Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerüen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot. 

Csoóri Sándor: Utolsó csillagig

Hogyan szeresselek,
ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad;
ha elbújsz égő falevél mögé
s füstbe,
húsodba falazod magad:
homályos hazugságba,
jégpincébe,
mikor egyetlen szó elég,
hogy átrepüljük szakadékainkat,
a föld minden övezetét?

Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc -elfogy a levegője, nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.

Hervay Gizella: Étellel, csenddel...

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Kosztolányi Dezső: Csöndes, tiszta vers

Nincs semmim... Így megyek magamban -
          tip-top - szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
          kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
          olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
          és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
          feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek
          örök-mezítlen testemet.

Beney Zsuzsa: Haiku

Beomlott tárna mélyén nap világít. 

Hófelhők fölött hold úszik az égen. 

Csak Te nem vagy, ki belőlem születtél.

Oláh András: távolság

a távolságot
átlengi a csönd:
veled alszom
– láthatatlanul
holnap majd
helyet cserélünk
s akkor te vársz
rám hiába

Oláh András: búcsú

hozzánk feketednek
az árnyak
- ártatlanságunk gyökerei

a kihunyó fényben
megtántorodik az ég

kiszáradt fák
csonkjai alatt kuporgunk

levetett kabátunk ad
menedéket a csöndnek

s megmártózunk még
egy utolsó ölelésben

Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

*

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

*

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

*

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

*

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget –

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát,

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret –

pedig nem is láttalak még,

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget –

mindenkinél jobban téged

így szerettelek.

Beney Zsuzsa: Állok…

Állok a nyitott ajtóban, hideg
árad be, érdes ég, már évek óta
a legutolsónak hitt őszi éj.
A legutolsónak hitt búcsúzás.

A szél köd és felhőtorlaszokat
emel a csillagok elé. Sötét van,
de fehér és szürke és köd-sötét.
Úgy mint a régi képeken a lelkek

mozdul, forog, örvénylik ami van..
Isten, ha vagy, mért nem gyujtasz világot?
Isten, ha lennél, nem hagynál magamra
ezen az első téli éjszakán.

Beney Zsuzsa: Lábujjhegyen

Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.

A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.

Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.

Balla Zsófia: Földi csendesség

Itten, északon – hol a nap hamar le-
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső – csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,

mint a roncs levél, betemet. Bedől a
fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.

Tőle mit remélsz? Hogy életem a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátom
messze a múltat.

Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásom
mind, leszárad, -  haladunk a létem
tőanyagáig,

pontba roskadt test-gravitációig.
Robban, és a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.        

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se a film lehűtni-
fűteni éjem.

Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.

Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világit a meztelen nyír.
Friss vereségszag.

Balla Zsófia: Tíz év után

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.
                                       
Szemem sós szilánkjain
úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.
Pedig valaha úgy olvastalak,
akár Isten első betűjét.

Hajnali ösztön térképét követve
testünk a tengerekhez ért.
Nem porlott még hullámra és homokra,
hajónk nem volt fahulladék.
Más-világunkban az ég folytatódott.
Medveárnyas erdőkben
szerettük egymást.

És most itt lépdelek az emlékek jegén.
Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.
A vad hajtásra, amelyet
beillesztettek a rendszertanokba.
Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.
Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.
Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

Véges vagyok. Mért volna végleges
amit gondolok vagy cselekszem?
Miképpen eshetnék mindörökre túl
a nehezén, az elhajtott szerelmen?

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,
később egy véletlen találkozás!
Az ész eldugott, hátsó traktusában
le-föl jár a cseléd remény.

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.
Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.
Álom fonákján így hihettem én is,
hogy életre kel, akit eltemettem:

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.
Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak
kibukkan Perszephóné s dermedt februárban
megint a felvilágra pattan.

Öröm csak hullócsillagok
kondenzcsíkjában füstölög.
Öröklét csak a veszteségben él.
Sosem érik egésszé, aki fél.

Ahogy tóra inni hajlik az éj,
úgy hűlt rám, mint a szenvedély
a magány.
Hideg bőre most felszakad.
Az égre szállok -

Hold vagyok, szabad!
Az egyedüllét egészen enyém.
A múlt nem vonszol már magával,
félelmeimhez enged:
fölöttem villog százezer szilánkban.

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.

Bella István: Csönd

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.

Olav Håkonson Hauge: A te utad

A te utad, indulni kell,
bárhova fut,
csakis te járhatod meg és
nincs visszaút.

Senki se járt ezen az úton,
csak a tiéd
ott kinn az ismeretlen,
a köd, az ég.

Hogy merre mentél, senkinek se
mutassa jel,
lábad nyomát, ha fúj a szél,
hadd fújja el.

Székely Magda ford.

Lukáts Márta: A hóvirág imája

Míg a hatalmas fák zöme és a színes virágok tömege
elzárkózik a tél hidegétől én előbújok bátran,
de csöndben hófehér ruhában, a dermesztő fagyos földön át,
s mint kicsiny halvány láng hirdetem
az élet diadalát.

Az elsőbbség nem tesz kevéllyé,
inkább mélyen lehajtom fejem, hisz tudom minden erőt
Tőled kaptam Istenem.
Fogadd azért hódoló köszönetem!

Körülöttem nem röpködnek méhek,
s nincs időm örvendeni a tavasz melegének.
Mire kinyílnak az ékes színű virágok,
én már a Te kertedben pompázom.
Ámen.

Somló Hedvig: Szerelem I.

Szeretlek! Szép szó. Könnyen rebbenő
halk szárnyakon száll, simogat, vigasztal,
elringat, s lágyan távolbavesző
csengésével álmodozni marasztal.

Oly szines, mintha messzi kék hegyek
aranyporos lágy öle szülte volna
és bájos, mint a bárányfellegek
szellősodorta lenge páratolla.

De szép az erdő! Büszke, bölcs, vidám
fáknak zászlója leng a nyári égben,
s az ágakon át száz fényfolt nevet.

Ám lenn az ősi, ismeretlen mélyben
gyilkolják egymást néma, vad tusán
a görcsöskarmu, szikár gyökerek.

Somló Hedvig: Szerelem II.

Szeretlek? Lágyan csendül még a szó,
de elpárolgott már az illata!
Hiába mondom, nincs meg villanó
felujjongása többé. Zamata

a könnyek közt valahogy elkopott.
Szemed emléke nem üt már sziven
ha rágondolok: hogy néztük lopott
pillanatokban egymást. A kezem

kezed fogását hütlenül feledte.
Ha vágyom, már nem vagy vágyamnak teste,
csak azt érzem, hogy fiatal vagyok
s te: emlék. Hüvös, szép, és messze, messze
akár a nyár, a tó s a csillagok.
- - - - - - - -
De jó megint várni a szerelemre.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Radnóti Miklós: Az áhitat zsoltáraiból

1

Kedves, miért is játszom boszorkányos
ékes szavakkal, amikor szomorúbb
vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél
és szőkébb a vasárnap délelőttnél.

Amikor ősszel, ha haloványan csillog
a napfény, egyszerű szavakkal hódolok
néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz
szeretheti a bágyadt folyót.

Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy
imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú
szavakkal, melyek néha bennem születnek
és nem marad utánuk semmi.

Szomorúbb vagyok a parti fűznél
és szép szavakkal szeretlek mégis
pedig te szebb vagy a százszorszépnél
és az egyszerűbbnél is egyszerűbb.

2

Mégis csak szavakkal szeretlek,
és te ilyenkor jegenyék
áhitatos magasában fészkelsz, mint
a sajnálkozásnak nagy madarai
és talán megmaradt csókjaid
fűzérét pergeted az ujjaid
között és lehullajtod hozzám.

Egyszerű szavak érnek csak hozzád,
áhitatos jó papi szavak és
az istenek imádkoztató
egyszerűsége fehérlik az
ajkaid között és szemeidben
felhősen kéklik az égnél kékebb
virágoknak ártatlan kékje.

3

Hugom is vagy néha, fehér arcú,
vontaranyhaju kedvesem, mikor
szavaink és ajkaink eltévesztik
a szerelem útját és én ilyenkor
szomorú pap-bátyád vagyok
aki már túl van az ölelésen
és szelídszájú kishúgát szereti
benned, akit szeret.

4

Háromszor háromszázhatvanöt napon és
háromszor háromszázhatvanöt éjen
szerettelek és hordtalak vemhes
tétova szememben hunytpilláju misék
után és most sokkal több mint ezer nap
után egy véres könnyel csak kiszakadtál.

Pedig sokkal több mint ezer napon át
érted remegtek az alkonyi fák
és pihés madarak sipogtak ijedten,
hogy ellopom és lerakom őket
a fákról a földre a lábad elé.

Most háromszor háromszáhatvanöt nap
után üres tiszta szemekkel járok,
aranyfüst száll a nagy hegyek felől;
szétfütyülöm a szomorúságom és a
fészkek mélyén bizalmas madarak
várnak rám tátott puha csőrrel mert
hozzájuk térek torkomban ízes
kukacokkal s hogyha vihar jön
fejem meghajtom, rád gondolok és
letakarom őket bús kalapommal.

5

Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet.
Mégis oly végtelen
mint esős réteken
mély álmoknak hajnali habja
amikor dallos szemeidben
kinyílnak a ködtarajos rónák
és bomlott hajunkat zászlókként
lengeti a szél.

6

Pattanó virágú bogaras réten
megáradt bennem egyszer a jóság:
nyújtott nyitott tenyérrel hívtam
az erdők és mezők madarait
és ők eljöttek cikkázva hozzám
tapsos röpülésel bújtak meg
hajamnak meleg sátra alatt.
Azt hitted akkor hogy csodát látsz
nagyranyílt szemekkel hátráltál
tőlem de én átöleltelek
kibontottam forró aranyhajad
és úgy szóltam a madarakhoz
akik már nem fértek el rajtam:
– Nézzétek ez az én kedvesem
nagyszemű és ezerszer áldott! –
És eljöttek akkor hozzád is ők
széttúrták hajad és hemperegtek.
Akkor ott madaras fejünk alatt
csókunkból is dalok születtek
és a dalokból uj csókos csodák.

7

Ajkadon nedvesen csillan a
messze alkonyok álmos fénye,
mert színes sinek doromboló
utján jöttél te vissza szíves
sziveddel – testedben álmos
délutáni sütkérezések
melegét hoztad el nekem és
úgy ömlött el rajtad a jóság
hogy szégyenlem most ajkamnak
remegését mellyel ujra az
ujjaidat csókolom sorra
miközben halottan lehulló
cserebogarak tavaszi síró
búcsúimáját mondogatom.

8

Szavakkal játékos
életem mellédkuszik
és átölel virágos
karjaival mint
a kánikula ott
lenn a nezőkön
az örjöngő napot
öleli valami
rettentő csudába!

Testünk csak csillogva
ragyog a fényben
és az útszélről mégis
szemérmetlen szerzetes-
füvek nyújtóznak fel
hogy lássák csókjainkat!

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Bartal Klári: A Megváltó és a nép

Mártíromságtól fénylik orcád,
Vagyonod csak az égi ország,
De köntösödre sorsot vetnek
És ácsolják már a kereszted.
Irigylik hited és az álmod
S hogy ígértél egy más világot.
Nem vágynak ők az égi szóra,
Igényük sincs a szépre, jóra,
S mert mertél náluk különb lenni,
Ezt nem képesek elfeledni.

Szemedben fájón ég a bánat,
S míg hirdeted, hogy van bocsánat,
Előtted készek ölre menni,
A Júdás-pénzen összeveszni
S hogy halálodat látva látják,
Hát mindezt bőszen letagadják.
Gyűlölni tudnak, nem szeretni
(Nem változik itt soha semmi).
S Te lenézel a keresztfáról
És véded őket minden vádtól.

Rónay György: Olajfák éjszakája

1

Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.

2

Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.
Fejét leszegve surran,
vállát behúzva lépked –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Nem én nyúltam a tálba,
nem kezem volt kezével,
nincs is kezem, levágták:
hiánya vár a pénzre;
nem én alkudtam érte,
vérdíjat életére:
nem én vagyok, nem én!
Akik a házban ülnek,
nem is látják osonni,
fal mellett elsuhanni,
árnyékát rejtegetni,
amint kilép az ajtón,
kilép az éjszakába –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Résén az irgalomnak,
zárán a szeretetnek,
kilép az éjszakába
a Szíve hasadékán.
A tőr ütötte résen,
kés vágta hasadékon
kilép az éjszakába,
utána vér szivárog.
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána fény szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fák mögé bú a fénytől –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fától fáig lopakszik –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána vér szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!

3

Akik a házban ülnek,
lakoma melegében,
a lámpa fénye mellett,
azok nem veszik észre,
mikor hull le a harmat,
mikor száll le az éj.
Árulás éjszakája –
(Júdás) Nem én voltam, nem én!
Hűtlenség éjszakája –
(Péter) Nem én voltam, nem én!
Azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó –
Fekete éj homálylik
az ajtó négyszögében –
Mennek az éjszakában,
olajfalomb-ezüstben –
Fájdalom éjszakája!
Irgalom éjszakája!
Csak egynek nem adatik irgalom!
Csak egytől nem múlik el a pohár!
Arccal a kőre rogyva,
olajfalomb-ezüstben,
homlokával a sziklán,
halálos szomorúan –
Világtalan magányban,
kegyetlen kőtenyéren,
világ fölé emelve,
olajfalomb-ezüstben –
Míg lent aludt a három –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle –
Nem én voltam, nem én!
Horkolt a fűbe dőlve,
hanyatt a puha fűben
Péter, János, Jakab –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle,
olajfalomb alatt!

4

Hanyatt a puha fűben
aludtak, álmodoztak.
Nem bírtak fönn maradni.
egy kurta óra hosszat –
Míg arccal kőre rogyva,
kegyetlen kőtenyéren
olajfalomb-ezüstben
ázott az Úr a vérben.
Világ fölé emelve
kegyetlen kőtenyéren
keresztfa nőtt előtte
kopáran és keményen.
Olajágon tövis nőtt
keserve koronának
vesszőt hajtott a cserje
testét megostorozni.
Tenyerek kérgesedtek
és öklök ólmosodtak –
Nem bírtak fönn maradni
egy kurta óra hosszat.
Mert ez volt az az óra,
mikor eláll a világ szívverése.
Ez az az óra,
mikor az őrség elalszik a strázsán.
Ez az az óra,
mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
És mi vagyunk azok az ácsok,
akik keresztet ácsolunk magunkból,
hogy legyen mire fölfeszítsék
az Istent.
Mi vagyunk azok a hősök,
akik a szolga fülét levágják,
de kakasszóra a főpap udvarában
megtagadják az Istent.
Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
Mi vagyunk azok az ácsok!
Mi vagyunk azok a hősök!
Mi vagyunk azok az őrök!
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

5

Aki a fűben alszik,
nem látja lenn a völgyet,
ahol a kardok égnek,
a fáklyák hömpölyögnek –
a poroszlók pora felhőz,
csatlósok szíja csattan,
álnok csókok csobbannak
a vérívó patakban –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Karddal jönnek, doronggal,
mint egy gonosztevőre –
még egyszer térdre roskad,
arccal borul a kőre –
vérverejtékben ázik

azon a kőtenyéren –
világtalan magányban
lépkedni kezd az éjben –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

Nem bírtunk fönn maradni
egy kurta óra hosszat:
bírjunk veled maradni,
ha szíjak záporoznak.
legyen halotti ágyad
s szívünk sziklasírja,
s támadj föl harmadnapra,
ahogy meg van írva.

Cseri Kálmán: Mit ünnepelünk húsvétkor?

Iskolásokkal beszélgetünk a tavaszi szünet előtt.

— Szerinted minek az ünnepe a húsvét? — Többen is válaszoltak.
— Mit tudom én. Fő, hogy nem kell suliba jönni.
— Még ezt sem tudod? Hát akkor jön a nyuszika!
— És piros tojást tojik — toldja meg egy kicsi.
— Majd én megmondom mindjárt, mit tojik — mondja valaki ravasz mosollyal. Nagy nevetés.
— Ne beszélj butaságokat. Húsvét a locsolkodás napja. Van, aki szagos vízzel, van, aki kútvízzel szokta. Egész vödörrel is leöntik a lányokat, azok meg csak visítanak. Ilyenkor legalább nem ők nevetnek rajtunk, hanem mi őrajtuk.

Egy szemüveges fiú tudományos síkra tereli a beszélgetést:

— Ti semmit sem tudtok. A nevéből kell kiindulni: húsvét, vagyis hús vétel. A több hetes böjt után akkor ehetnek ismét húst a vallásos emberek. Húsvét annak az ünnepe, hogy elővesszük a félretett sonkát. — Persze ti azt sem tudjátok, mi a böjt — teszi hozzá megvető büszkeséggel.

Ha nem tudnám, minek az ünnepe húsvét, teljesen összezavarodnék. Munkaszünet, nyuszi, tojás, kölni, sonka — mind kellemes kellékek, de miért ünnepel hát ezen a napon minden évben az egész keresztyén világ, mire emlékeznek, minek örülnek? Mi ennek az ünnepnek az eredete? Mi történt ezen a napon?

Valami olyan nagy horderejű esemény, amihez hasonló a világ teremtése óta nem történt: Isten feltámasztotta a halálból az Ő Fiát, Jézust.

Pénteken sokan végignézték, hogyan ölték meg ártatlanul Jézus Krisztust a kereszten, s három nap múlva, meg utána, ugyanezek az emberek találkoztak vele Jeruzsálem utcáin és másutt is. Mi történt közben? Az bizonyos, hogy meghalt. Az is, hogy pár nappal később a valóságban látták és hallották. Közben valaminek történnie kellett!

Hitvallásunk így mondja ezt: harmadnapon feltámadt a halottak közül.

"Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve —
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die."
(Pilinszky János)

De vajon bizonyos, hogy meghalt? Ezt akkor is kérdezte már az emberi kételkedés. Egészen bizonyos, mert a rómaiak nagyon pontos és szigorú előírások szerint hajtották végre a halálos ítéleteket. János, aki mindvégig ott volt Jézus keresztjénél, a szemtanú elevenségével leírja, hogy miután a római halottkém megállapította Jézus halálát, utána még egy katona dárdával szíven döfte, és a sebből enyhén alvadt vér és vizenyő folyt (Jn 19,32-35). Márk pedig, akinek az evangéliuma a legrégebbi, leírja, hogy amikor aznap este arimátiai József elkérte Pilátustól Jézus holttestét, a helytartó előbb magához rendelte az ügyeletes századost, és megtudakolta tőle, valóban meghalt-e Jézus. Csak ezután adott engedélyt arra, hogy a holttestet eltemessék (Mk 15,42-45). József tehát nem tetszhalottat helyezett el a sírban, hanem egy kivérzett, valóságos holttestet.

De hogyan támadt fel? Ezt nem tudjuk. Ez ugyanúgy Isten titka marad, mint a világ teremtése. A Jézus sírjához kivezényelt őrség halálra vált rémületében a feltámadást kísérő földrengés miatt, és elfutottak onnan. Az asszonyok pedig, akik vasárnap hajnalban kimentek a sírhoz, hogy ottani szokás szerint illatos szereket szórjanak a holttestre, már csak a halotti lepleket találták ott, szépen összehajtva. S ami őket is meglepte: angyalok mondták nekik, hogy Jézus már él, hiszen ezt előre jelezte is nekik, hogy a harmadik napon feltámad majd — adják tudtul ezt a tanítványainak. Azok nem hitték el, de még aznap meglátogatta őket Jézus, és beszélt velük.

Mivel ez példátlan esemény volt, Pál apostol név szerint is felsorolja az első tanúkat. Az asszonyokat nem említi, mert a törvény előtt ők nem lehettek tanúk, de a férfiakat igen: „Megjelent először Kéfásnak, azután a tizenkettőnek, azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak …” (1Kor 15,5-7).

Krisztus feltámadása óriási jelentőségű esemény, aminek a hatását mi mai hívők is érezzük. Miért olyan fontos esemény ez?

Először is Isten ezzel igazolta, hogy Jézus valóban az, akinek mondta magát. Ő Isten Fia, öröktől fogva mindörökké Isten, valóban neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ha beteljesedett különös állítása, hogy engedi, hogy megkínozzák és megfeszítsék helyettünk, a mi bűneinkért, de a harmadik napon feltámad, akkor igaz minden más tanítása is — akár elhitték azt, akár nem. És akkor nyilvánvaló most már, hogy valóban Isten erejével gyógyított és tett sokféle áldott csodát. Akkor nem az ellenségeinek van igazuk, nem is a kételkedő és gúnyolódó hitetleneknek, hanem neki, és azoknak, akik hittek benne már feltámadása előtt is.

Jézus tehát az, akinek mondta magát.

Mivel Jézus feltámadt, Ő él ma is. A benne hívőknek élő Uruk van. Nemcsak a tanításai élnek bennük, nem az Ő emléke él, hanem Ő maga. Egészen valóságosan, úgy, hogy ma is hallja az imádságot, tud arra válaszolni, tud cselekedni, segíteni, megvédeni, vigasztalni, feddeni — mikor mire van szükségünk. Aki tehát benne hisz, az egy élő személlyel van kapcsolatban, vele él, s ez nem kitalálás, hanem valóság. Mert Jézus valóban, testben feltámadott. Számolni kell vele, és számíthatunk rá.

Feltámadásával mint utolsó ellenségünket legyőzte a halált. A halál gonosz ellensége az embernek, és teljesen tehetetlenek vagyunk vele szemben. Halál ellen nincs orvosság. Holt biztos, hogy egyszer mindnyájan meghalunk, akik megszülettünk. Vannak, akiket az ettől való félelem egész életükben rabságában tart.

Húsvét óta tudjuk, hogy a halál legyőzött ellenség. Azokat is magával ragadja, akik hisznek Jézusban, de azok követik Megváltójukat azon a résen át, amit Ő feltámadásával nyitott a halál számunkra áttörhetetlen falán. A hívőknek a halál alagút, aminek nemcsak bejárata van, hanem kijárata is — a mennyei örök életben.

Ezért vallja olyan boldogan Pál apostol: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,54-57).

Az apostol itt Jézus feltámadásának fényében a halált fullánkja-vesztett méhecskéhez hasonlítja. Még döngicsél egy ideig, de aki tudja, hogy kiszakadt a fullánkja, nem fél tőle. A hívő túllát a halálon, és látja mögötte az élő, feltámadott Krisztust, aki második eljövetelekor minket is feltámaszt majd, s önmagához tesz hasonlóvá.

Jézus feltámadása biztosít minket, hogy a halál nem megsemmisülés, nem feloldódás a nagy mindenségben, nem is ölt senki újra testet más formában, hanem aki Krisztusban hitt, az vele marad, hozzá kerül még közelebb, ha utolsót dobban a szíve. „Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg ….” (Jel 14,13). De csak azok boldogok, akik az Úrban haltak meg, vagyis akik már itt a földi életben Krisztussal jártak, benne hittek. Akik nem, azok örökre boldogtalanok, mert a meghalásukkal véget ért annak a lehetősége, hogy Krisztushoz térjenek, s így nélküle kell eltölteniük az örökkévalóságot. Ezért fontos, hogy minél előbb hittel befogadjuk Őt a szívünkbe.

Mert a húsvéti csodának ez is nagy áldása. Nemcsak az, hogy Krisztus valósággal, testben feltámadt; nemcsak az, hogy minket is feltámaszt majd, és a benne hívők vele lesznek örökké; hanem az is, hogy Ő már itt a földön kész bennünk élni a hit által. Mert aki hisz őbenne, azt Ő nem jobbá teszi, hanem lelkileg feltámasztja, egészen új élettel ajándékozza meg, a saját természetét kölcsönzi neki. S éppen ez az új természet, a hit által bennünk élő Krisztus az, aki túléli a halálunkat, s megmarad örökre. (Érdemes kikeresnünk az erről szóló legfontosabb bibliai igéket: Ef 2,1.5; 3,16-17; 2Kor 4,14-16).

Végül Krisztus feltámadása a hívők erkölcsi életének az alapja is. Hiszen mivel Ő él, az Ő szeme előtt zajlik az életünk, neki vagyunk felelősek mindenért. Ezért volt igaza annak, akinek a munkatársa egyszer ezt mondta: Nincs itt a főnök, mért melózol? Ő így felelt: Az enyém itt van! A hívő ember Jézus jelenlétében tölti minden percét.

Ez azonban azt is jelenti, hogy minden erejét a feladataira tudja fordítani. Hiszen Jézus Krisztus halálával bocsánatot szerzett a múltunkra, feltámadásával bebiztosította a jövőnket — akkor minden figyelmünkkel benne élhetünk a jelenben. Felszabadultan, boldogan.

Jézus feltámadásának tehát sok haszna van a számunkra. Nem csoda, ha az első keresztyének minden héten megünnepelték ennek a napját. A hét első napján, vasárnap, összejöttek, és dicsőítették élő Urukat. Ez lett számukra a legfontosabb ünneppé, ezért is került át lassan az Úrnak szentelt nap szombatról vasárnapra. Jézus feltámadásával valóban új korszak kezdődött, az új szövetség korszaka.

Húsvét tehát nem a nyuszika, nem a piros tojás, nem a locsolkodás, még csak nem is a húsevés ünnepe, ezek mind később rakódtak rá az ünnep eredeti jelentésére, hanem Krisztus dicsőséges feltámadásának, az Ő nagy győzelmének az ünnepe. Kár, hogy ilyen ügyetlenül rajta ragadt a húsvét elnevezés. Helyesebb lenne feltámadás-ünnepnek nevezni. Mint ahogyan a vasárnapnak is sokkal szebb neve volt az „Úr napja”, és nem a vásározásra utaló vasárnap.

Nem árt, ha tudjuk, hogy a húsvéti locsolás a megtisztulás és újjászületés gondolatához kapcsolódó szokás ugyan, de tovább él benne az ősi termékenység-varázslás is, hiszen a hiedelem szerint az „élet vizével” locsolják a lányokat. Ugyanígy a nyúl jövetele és a tojás ajándékozás eredeti célja is termékenység-varázslás volt. Azt akarták általa elérni, hogy az illetőnek sok utóda és bő termése legyen. Bármilyen kedves népi szokások is tehát ezek, semmi közük a húsvét eredeti jelentőségéhez: Krisztus feltámadásához. A mögöttük rejlő babonás hiedelmekhez pedig nekünk ne legyen semmi közünk! Mi a bő termést és a születendő gyermekeket is Istentől várjuk ajándékképpen.

Visszatérve az ünnephez: akármilyen alaposan van is dokumentálva Krisztus feltámadásának eseménye, ezt mindenki csak hittel tudja komolyan venni. Mint ahogyan akkor is hiába mondták az asszonyok a tanítványoknak, hogy Krisztus feltámadott, nem hitték el, csak amikor találkoztak vele. És hiába mondták közülük tizen Tamásnak, aki akkor éppen nem volt köztük, hogy látták az Urat, ő sem hitte el, csak amikor találkozott vele.

Krisztus feltámadásának a tényéről maga a Feltámadott tud meggyőzni ma is mindenkit. De hogyan lehet ma találkozni vele? Az igében. Aki olvassa a Bibliát és hallgatja a Jézusról szóló beszámolót, igehirdetést, azt maga az élő Krisztus győzi meg arról, hogy mi az igazság. Ezért is fontos, hogy olvassuk a Szentírást, és rendszeresen hallgassunk igehirdetést, mert a hit hallásból van, mégpedig Isten igéjének a hallgatásából.

Aki viszont így találkozik a Feltámadottal, annak új szakasz kezdődik el az életében. Az soha többé nem lesz egyedül, mert Jézus velünk van minden napon. Akkor is, amikor mások cserbenhagynak, akkor is, amikor elveszítünk valakit, aki életünk egy része volt, s akkor is Ő lesz majd velünk, amikor eljön utolsó óránk, és magához vesz a mennyei dicsőségbe.

Aki együtt él a feltámadott Krisztussal, annak minden körülmények közt van reménység a szívében, az mindig megtalálja a módját, hogyan segítsen másoknak, abban Jézus békessége, az Ő csendes öröme lesz ott mindig.

Az boldogan vallja a többi hívővel együtt, még élete nehéz napjain is:

Krisztus feltámadott,
Kit halál elragadott,
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Hallelujah!

Ha Ő fel nem támad,
Nincs többé bűnbocsánat.
De él, ezért szent nevét
Zengjük Ő dicséretét,
Hallelujah!

Hallelujah, hallelujah, hallelujah!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Hallelujah!

Forrás: Cseri Kálmán igehirdetései és gondolatai./Facebook oldala/