Tamás Tímea: Türelem

mióta vagy

annyit játszottam a megértés billentyűin

hogy elfogytak dalaim

annyit és annyiféle hatalmashoz könyörögtem

– mert soha nem tudtam melyikük a leghatalmasabb –

hogy elkoptak szavaim és imáim

annyit álmodtam hogy hűtlenül elhagyott

a sötét

annyit éltem

mint egy lejárt dátum mellé jegyzett

esemény

mint egy telefonvonalban bennmaradt

utolsó szótag

mint egy mesterlövész célpontja

annyit

Pilinszky János: Öröklét

 A fésű meghalt a hajadban,

simogatásom is megállt.

Kiveszem a fésűt kezedből.

Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Tamás Timea: Túloldal

érzem Uram, az ész öregszik
nála csak a test öregebb
hol a lényeg mi túléli
a reszkető félelmeket
hol az arc ami ránctalan
hol az érfal mi nem meszes
hol a lélek mi túléli
a hajnali rettenetet
mikor gyűrötten sápadtan
verejtékes álom után
a tükör kegyetlen mélyéből
visszatekintesz énreám

*
sápad az arcom jól tudom
levedlik rólam a szeretet
üres lélekkel álmodom
tudom lesz majd ki eltemet

kiszikkadt erek hálózzák
a szív régi domborzatát
kopár hegyoldal kiégett fészek
egy napig tán még elélek
kegyelemből

ami marad –
szikár hegyoldal – a patak
mi tisztára mossa a vermet
hol csontjaim halkan telelnek
egy őz jön majd szeme kristálytiszta
előrenéz sohase vissza
lelke őrzi a riadalmat
mint csontjaim a nyugalmat
s felettük hideg szelek zenélnek
lassan ideje lesz a télnek

Csoóri Sándor Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár.

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tüskék.

A tüskék hamva tebenned és bennem.

Szpasz Mantarov: A tőr monológja

Átkozott sors!
Lehettem volna eke vagy patkó!
De az ütések kiűzték
belőlem a meleget                            
- a legutolsó szikráig...
Most rémülettel néznek rám. De vajon
a gonosztevő keze
gyertyatartóval
nem tud ölni?
Miért, miért feledkeznek meg arról,
hogy már az egyik végem hegyes,
másik végem nem a markolat,
hanem egy emberi kéz?

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa: Találkozás

Éppen elmentem volna egy fogadásról,
de beléd botlottam  a lépcsőházban,
s így együtt siettünk vissza. Pincérek
hordozták körül a pezsgőt, de a tálcák
ezüstje a szemünk láttára kopott.
Az évek rozsdája teszi, tréfálkoztam.
Te, mintha meg sem hallottál volna,
mereven bámultál valamit az ablakon túl.
Ettől bizonytalanná vált a hely jelentése,
az idő számontartásának kényszeréről
nem beszélve. Aztán a fülemhez hajoltál,
és a régi, követelőző hangon súgtad:

Nem tudnánk kivenni egy szobát
a közelben valahol? Kérdésed elárulta,
hogy léket kapott emlékezeted hajója.
A tenger föllázadt ellened, matrózaid
a habokba lökték az évtizedek koloncát,
titkokkal teli, leszögezett ládáidat, mert
megelégelték, hogy kapitányi egyen-
ruhádban értelmetlen utasításokat adsz,
hogy nem túlélésre, elmerülésedre játszol.
Hanyatt fekve kezemet a szívemre tettem,
majd – mint aki esküdni készül – a párnát
ölelve másik kezemet fölnyújtottam.

Mintha csak ma lett volna, nem harminc
évvel ezelőtt, karodba vettél, könnyem
lepergett egykori mellkasodra. Nincs hely,
ahol ne találkoznánk, nevettem. Amikor
ránk nyitottak vendéglátóink gyerekei,
nem mintha magyarázkodnom kellett
volna vágyálmom miatt, ölelésedből
kibontakoztam, erre hátrálni kezdtél,
éreztem, árulásnak tekinted ösztönös
mozdulatomat, és körvonalaidat veszítve
fokozatosan – mint akinek ebben nagy
gyakorlata van – eltűntél, hiába tiltakoztam.

Gubcsi Attila: Vallomás helyett

 saját fotó

 Mélybarnán felzokog egy hatalmas kerek könnycsepp 

És tudom, hogy háttal állva látni könnyebb könnyed 

Gömöri György: Inkább birkózás

„Az élet inkább birkózás,mint tánc”
   (Marcus Aurelius)

Az élet inkább birkózás,mint tánc –
szentigaz. Már pöttöm korunkban
meg kell birkóznuk a nyelvvel
és számos szokással, ami nélkül az ember
nem élhet. Késõbb az iskolapadban
a dolgok árnyékaival tusakodunk és a számok
végtelen óriáskígyója fojtogat. Meg kell
aztán élnünk, s a megélhetés
harc az árakkal, a szükségletekkel,
s a kísértéssel, hogy bûnözve hamarabb
boldoguljunk. (Ez nyelvi fintor, hiszen
senki sem „boldogabb”, ha bûnre adja fejét,
csak bûnrészesebb, míg meg nem boldogul.)
A karrier koreográfiája olyan,
hogy a birkózás idõvel tánc látszatát
fogja majd kelteni. „Szumóval szebb az élet”.
Mígnem ráncokkal behintve, összeaszva,
vagy megdagadva, beállunk mi is a sorba,
lépteinket az utolsó – halálos – tánchoz igazítva.

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás

valami csöndbe, puha végtelenbe,

valami tegnap, mely mintha ma lenne,

valami vízalatti ragyogás,

valami messze, panasznéma gyász,

valami jaj, melynek már nincs keserve,

valami vágy s a vágy tilalma benne,

valami könnyű, szellőhalk varázs,

valami, ami nem is valami,

valami még kevesebb, az, ami

valami tűntén kezd csak sejleni,

valami lassú, árnyhűs rejtelem,

valami, ami újúl szüntelen,

valami gyors, lőtt seb a szivemen.

Szabó Lőrinc: A hír

Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős "Legyen!" a "Ne legyen!"-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végűl a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át,
s menekűlt, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.

Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot              
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.

*
Tavaly nyáron minden este és éjszaka az ablakom alatt énekelt egy tücsök. Nyár vége felé és koraősz elején, mikor már hűvösek voltak az éjszakák, még mindig énekelt. Igaz, éneke egyre fáradtabb, egyre halkabb lett, végül elcsendesedett. Hiányzott. Hálás voltam, hogy ez a kis teremtmény éppen az én ablakom alatt énekelt. Az idén újra itt van és énekel. Nagyon megörültem ennek a gyönyörű Szabó Lőrinc versnek.

Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

Szóltál? - Nem. - De hisz most is szólsz! - Szivedben
sirdogálok. - Ott vagy hát? - Te tudod.
- Ott vagy, de titok, hogy mi. - Az vagyok,
aminek gondolsz. - Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. - Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. - Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! - Mind a ketten
romboltuk egymást. - Én, én, tégedet!
- S téged én. - Drágám, te Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. - Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
- Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem!

Csoóri Sándor: Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!
Lassulj le végre halálod előtt.
Mindenütt találsz egy borzongó fát,
     melyben az erdő mozdul,
s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.

Látod: szemek rohannak Észak felé
és Dél felé. Hangárok párkányairól
himbálódzó harangra ugranak át,
     onnan toronyházakra s az égbe
gyalogló temetői menet koszorúira,

mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet
hajszolnának; mintha egy anyacsókot.
Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön
      látni, hogy már hazájuk sincs,
csak az a horpadozó szemüreg,

csak az a befelé keskenyülő térség,
hol vörös, kék s szürke foltokban
hal el a világ. Őket követnéd?
        Az örökké éhes és örökké
kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság

vértanúit? Lassulj le inkább, mint a
páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.
Fejed hullámzó billegésével századok
      mozdulnak majd egy ütemre. Egyik
század a sikolyoké, a másik a szerelemé.

S így lépésről lépésre minden a tied
lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,
robajos alagutak. És ráérsz majd
      átölelni a pihenő hegyeket is,
mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

Dukai István: Csendes esti eső

Bezárul az ég a lomha hegy felől,
Visszaszürkül az izzó cseréptető,
Tompa morajjal az este kertre dől.
Ma biztosnak látszik minden lehető.

Esni kezd, hallgatjuk hűs tornác alól
Föl-fölfénylő Istennek felelgetve,
A forró júliusi délutánból
Kopogása hogy ringat időtlenbe.

Nem vénen, de már nem is fiatalon,
Eső kegyelmében, esti nyugalom
Békéltető, ős ritmusában ülve

Úgy látjuk a voltat s az eljövendőt,
Mint lent az estét, odafönt a felhőt:
Most már végképp egymáshoz szelídülve.

Végh Tamás: Valaki megint elment

I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen, és
Nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
Ballagunk decemberi, balladás magányban,
S a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
Élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
S könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
Mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
Gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
Öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
Anyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
Bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
Valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
Gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
Amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
S örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
Egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
Gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
Verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
Még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
S így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
Emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
S a kertjeink alatt kucorgó februári csendben
Dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk. És megint kevesebben
Lettünk tavaszra. Öreg szomszédomat sem
Csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.

Tamás Tímea: A könnycsepp

régen egy könnycseppben laktunk
de ezen a nyári forróságon
elpárolgott s csak mi maradtunk
ketten, nem meztelenül
csak kifosztva, bezárva
egy maréknyi ósdi közhelybe
s egy rég halottnak hitt vágyba

emlékszel a könnycseppben ott volt
a sós tengerek minden titka
Odüsszeusz édes bánata
a nimfák leple s az inga
nem járt nem beszélt nem volt óra
hogy szememről a ködöt
s a szivárványt örökre leoldja

mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat
némi rútság és sok önsajnálat
fonnyadó hús és sok vacak óra
hol bárd az inga s a szele súrolja
szinte percenként a tarkód
s a kényszer, hogy valamit akarj ott
hol már régesrég nem lehetsz

mert valami kiszikkasztotta
a te külön tengeredet

Tamás Tímea: Az irány

este van – ilyenkor lesem saját
mozdulataimat mennyire nyugodtak
azoknak kell lenniük hiszen el-
múlt felettük annyi év és évszak
és válás és várakozás és legutóbb
elmúlt egy forradalom is – úgy
mondják – így hát lesem őket szép
csendben lehúzzák a cipőket
akkurátusan egymás mellé illesztik
őket levetik a kabátot megindítják
a forró vizet felhúzzák reggelre
a csergettyűs órát biztos ami
biztos lesem őket és elégedett
vagyok nem hagytak cserben teszik
amit kell milyen egyszerű volna
ha mindenki tudná hogy végül úgyis
ennyi – a biztos ennyi marad és
addig marad addig nem lesz baj
míg Ők nem kezdenek el majd
egyszer figyelni engem...

Klein Zoltán: Emlékek a Bihari hegyekből

A Bihari hegyek szép mesevilága.

Most is csodálattal gondolok reája. 

Fenyői illatát most is szinte érzem... 

Nincsen ennél szebb hely a világon - nékem !

Hegyek - völgyek, virgonc kis patakok, 

Álmaimban mindég veletek maradok... 

Olyan zöld az erdő, bársonyos a moha, 

Nem tudom én azt felejteni - soha.

Szeretném még egyszer a Bihart meglátni... 

Hátizsákkal a hátamon, ősvényeit járni. 

Gyenge már a vállam, nem bírja a lábom. 

Nagyon súlyos lett már, az én Hátizsákom

Jó lenne, még egyszer - vígan - könnyen vinni... 

De - már nagyon nehéz - nyolcvan év van benne 

És még valamennyi ...

Nem mehetek én már többé oda - soha !

Fejemen fehérlik a Nagybihar hava....

---*---

...De - megmaradtak az emlékeim és az álmok,

Olyan szépek - frissek, mint harmatos virágok...

Klein Zoltán: Természetbarát

A természetbarát

Nem csak néz, - de lát is.

Meglátja a természetben

Az apró csodát is.

A szivárvány színeit

A harmatcseppeken,

Amint megcsillannak

A fenyőleveleken.

A pákosztos méhecskét

A virág kelyhében.

Egy apró gyík napozik

A sziklarepedésben,

A pókháló a bokron

Mily mesterien van szőve ...

És máris látja a facsemetét

Óriássá nőve.

A selymes ökörnyál

Utazik a szélben

És meg - megcsillan

Az őszi napsütésben.

Egy madár a fiát

Repülni tanítja.

Tarka lepke a szárnyát,

Mint zászlót lobogtatja.

Meglát minden szépet

A katicabogártól

A legelésző őzig,

Virágos tavasztól

Lombhullató őszig.

Rónay György: Leltár

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.

Bella István: Fény fut át

Mióta szeretlek ég az ég,

és föld a föld, és fű a fű.

Mióta szeretlek csak az ég

bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.

Arcod arcom. Kezed kezem.

Magamra mint feltámadott

mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!

Ki is? Testvér? Barát? Rokon?

…Ahogy nyarakban hull az ősz,

fény fut át a hulló havon.

Szabó Lőrinc: Ujjaink

Úgy bújtak össze ujjaink,

csókolva egymást kétszer öt

combjukkal, mint szeretkező,

fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink

egymásban tehetetlenül,

mint elítélt, vak rabok a

halál ketrec-vasai közt;

irigyeinktől ujjaink

mégis oly percet loptak el,

hogy hosszú, boldog éjszakát

álmodtunk végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent

egymásban mozdulatlanúl,

mint két öngyilkos szerető,

akit már együtt fed a föld.

Weiner Sennyey Tibor: Harangszó vasárnap

Ülni vadul a pirkadásban arcodra ébredõ napvirágban

Ülni a ragyogó félhomályban más napjában saját mában

Csak szemlélni a színehagyta szép eget ülni az ébredésben

Ülni és várni csak várni minden percben fényre készen

Gyurkovics Tibor: Ének

(Salfedi bohócmester dala)

Hallom hogy halkan énekelsz
a fogaid között dúdolsz
nem látom csak az éneked
amivel beszősz és befonsz

Csak lassan pergő hangjegyek
fonják finom hálójukat
homályos homlokom fölé
hogy elborít a kábulat

hogy nem látlak de kapkodok
utánad végül mint a vak
a levegőben hogy a hang
fényességében – lássalak!

Csak énekelj! Recseg a fény
szemem hangoddal megtelik
mint zenével a vak szeme
évezredtől évezredig.

Ady Endre: Vad szirttetőn állunk

Vad szirttetőn mi ketten

Állunk árván, meredten,

Állunk összetapadtan,

Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:

Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,

Amíg összefonódnak:

Kékes, reszkető ajkunk.

Míg csókolsz, nincsen szavunk,

Ha megszólalsz zuhanunk.

Egyed Emese: Idején

 

Hold árnya lészek, vagyok nap homálya,

Egyetlen kert egyetlen violája.

Bénító zajban csönd, álmok világa,

Bevallatlan vers, vízbe vetett fáklya,

Kedvesem, béke házaiban lakhatsz.

Igazíthatod lépted a belátás

Egyenletes, éltető ritmusához.

(Fény, fény,

fény gyúl

elfeledett szavakban.

Szerelem volt.

Idején elsirattam)

Cseh Katalin: Élmény

A Burger King-ben vagyunk

a fiúk élvezik a helyzetet

esznek isznak habzsolják

szürcsölik az élményt

ez a nap csúcspontja mondják

és lehet hogy így is gondolják

a panírozott garnélarák kívánatos

eddig még soha nem kóstoltuk

hát rávetjük magunkat mint

friss húsra a fenevadak

de kevésnek bizonyul

az ötszáz forintos adag...

csillogó-villogó környezet

könnyedség könnyűség könnyelműség?

lelkünk alján mi lötyög?

fölhorzsolnak az örömök

A Burger King-ben minden szép és jó

imbolyog fölöttünk túlsúlyos illúzió

Páll Lajos: Iringó szín

Szemed még izzik, de iringó színén
szikrákat olt a bujkálók homálya,
minden perc újabb fátylat vonhat rája,
íve ha kérdő, a jövendő kemény
vonala föl a homlokra kerül,
mintha nem lenne semmire felelet,
és rémerdők dobja zilál melletted,
hisz egyedül lész csonkán, egyedül.
És föl nem osztod ami oszthatatlan,
mi még ott van a bújdosó szavakban,
eltűnik az is egy nappal végleg,
mert a mű mi e perccel kész lett,
akár a fáradt iringóvirág,
mihez Cecilia zenget litániát.

Cseh Katalin: Tűnődések

Emlékszel még arra a városra,
A holdfényben térdeplő házsorra,
A végig macskaköves Pap utcára,
A gangon szárítkozó kék ruhára,
A törökmézes színes bódéjára,
A kopott lakkcipő pisze orrára,
A játszótéren haldokló hintára,
A tűzfalak mögötti félszeg világra,
A csápjait vesztett trolibuszra,
A friss párizsira és nyúlhúsra,
A reggeli kakaó illatára,
A kertben szárnyaló illatárra,
Tavaszra, nyárra és a télre,
Kabátba kapaszkodó őszi szélre?
Emlékszel még, vagy tán
Minden összemosódott benned?
– mint kontúr nélküli lelkek –
A mozzanatok el nem különülnek:
Ez voltam én és az voltál te,
Ez az én lábnyomom, az meg a tied,
Ez az én érintésem, az a te pillantásod,
Ez az én érkezésem, az a te illanásod...
Emlékszel még a vágy pilléire,
Angyalszárnyak lágy tollpihéire?
Ma is itt van egy a vállamon,
Részemmé vált már, hát vállalom.

Dsida Jenő

" Megállok a fehér csúcs végtelenjén.

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,

az a különös zene is itt kering.

Az Istennek sincs társa az ormok felett."

Ivan Rastegorac: Én fénypáncélt hordok

Én fénypáncélt
hordok:
Elbűvölten elôjövök
az idô
vízesése alól.

Fénypáncélt
öltök
s álmomban összetöröm.
Alattam száraz fű
ég,
és régi újságok
örök lánggá változnak.

Megbabonázva járok
és tapogatom a dolgokat.
Egybekapcsolom a távoli
s idegen dolgokat.

A fénypáncélon át
nem ismerem fel
az ütéseket.
Csak elviselem.

Dabi István fordítása

Sergio Marengo: Az emberek

A szemedbe néz

a hátad mögött beszél

halottnak szeretne látni.

                               De én ki vagyok?                                

Dabi István fordítása

Anna Kamieńska: Ugrás

Amennyi élet - annyi nekifutás
amennyi lélegzetvétel - annyi nekilendülés
hogy elszakadjunk
a naptól és az éjtől
a jótól és a rossztól
a szeretettől és az ürességtől
a születéstől és a haláltól
hogy ellökjük magunkat
a háztól az asztaltól a széktől          
a lábastól a fától a fénytől
és minden egyes dologtól
ami az övé
a hajnalpírtól és a kamillától
a szájtól és a toroktól
a hangtól és az írástól
a betűtől és a jogtól
hogy elhagyjuk
a virágot a gyökeret a falevelet a patakot
a verset a ruhát a hajat a testet
hogy megmakacsoljuk magunkat mérjük össze az erőnket zuhanjunk le
és ugorjunk fel

Dabi István fordítása

Mezey Katalin: Ecce homo

Szentségtörő, istenkáromló,

nyilvános maga ellen valló,

kitetszik majd, milyen hatalmat

birtokol, ha keresztfán jajgat.

Kitetszik, ha megszabadítja

a bitóról „Teremtőatyja”.

A szolgák ruháját levették,

megostorozták, leköpdösték

s takarva bíborrony-palásttal,

fején a töviskoronával

a népe elé kivezették:

„Íme, az ember" – megnevezték.

Gúny volt, pártfogás volt a szóban?

De a sértett írástudókban

epét öntött a féltékenység:

a helyükre nem eresztették.

Hitték, földönfutóvá tenné

népüket, hogyha őt követné,

szertelensége, vakmerése,            

maga volt a törvény szegése,

hite, csodái, tanítása

minden tekintélyt aláásna.

Nem fogadták el Messiásnak,

nem ilyen volt, akire vártak!

Adjanak fel rangot, hatalmat,

koldustól várjanak jutalmat?

Jobban féltek élő szavától,

miként atyáik szigorától.

Győzött az irigység, hiúság,

kiátkozottá lett a jóság.

Jézus vállra vette keresztjét,

s a Golgotán megfeszítették.

Kun Magdolna: Ősz táján...

Ősz táján mikor színesedő levelek,
rőt vörösek és arany barnák lesznek,
s a valaha virágzó rétek szürkék, mostohák,
belesajog szívembe az a gondolat,
hogy, életünk olyan, mint egy villanás.
Ilyenkor eltompul lelkemben a nyár érlelte érzés,
és helyébe lépnek a fázós nappalok.
Azok az álmatlanul forgolódó téli éjszakák,
mikor a szótlanná vált csendtől is jobban hallgatok.
Tudom jön majd tavasz, ahogy eddig mindig,
hisz az idő sem ácsorog vonatfüttyre várva,
de mégis az-az érzésem, hogy szokott utam helyei,
már örök jegyet váltottak egy csillagutazásra.
Lassan-lassan elfogynak az órák és az évek,
néhány perc marad, hogy értékelni tudjam,
mi az, miért érdemes volt megvívni a harcot,
akkor is, ha boldogságom sokszor futni hagytam.
Minden élet sorsajándék annak, aki kapja,
talán ezért is, oly nehéz elszakadni tőle,
hisz bele van kövülve az a színtiszta szeretet,
mely mosolyra tanít elfásult jövőmbe.
Furcsán lüktet őszidején ereimben a vér,
a dobbanó szívhangok is többször elhalkulnak
s én elmerengek azon, megéri-e még,
emlékekbe fűzni a jelent és a múltat.

Mezey Katalin: Egy tányér cseresznyével

Egy tányér cseresznyével                          
kiültem a lépcső fölé a küszöbre,
néztem a távolban a Balatont.
A képbe beletartozott egy feketerigó is,
a szőlőkerítés fölött, a villanydróton
akkora buzgalommal énekelt,
hogy az egyik, csattogó szólamrésznél
remegve égnek állt fekete tolla.
Sárga csőrét féloldalt felemelte,
egyre csak ismételte a hosszú dallamot.
Kivel és mit akart tudatni ennyire?
Közel-távol más madarak is daloltak,
de úgy tűnt, hogy ő nem várt feleletre,
alighogy abbahagyta, újrakezdte.
Nem értettem, mégis, önkényesen
érteni véltem átható énekét:
nem szólhatott másról, mint hogy
nyár van, béke van és érik a cseresznye.
Hála legyen mindenért, mindörökre.